Heracles némán figyelte a város előtt felsorakozott hadat. Ostromgépeiket felállították, valamint az előbb jelentették, hogy elkészült egy ellenakna is. Ez a Hassan sok úton akar bejutni a városba, és Heraclesnek volt egy olyan sejtése, hogy nem csak a falak ledöntésével és aknák ásásával fog próbálkozni. Nem, ha ezt akarná, miért ügyködött volna azon, hogy a palotába jusson és Sadiq szeretője legyen?
Mélyet sóhajtott, és rámarkolt a szablyájának markolatára, és megérintette az övére illesztett lőfegyverét is. Izgult, de arcán nem mutatta ki, csak keze remegése árulhatta el. Eddig soha nem volt ilyen nagy harc előtt. Ő csak egy görög volt, akit elragadtak otthonról, nem egy város megvédésére született. Az egyiptomi sereg nagynak tűnt, és nem is az volt az összes ember, akit látott maga előtt. Voltak még a hajókon, és ki tudja mennyien ástak még a föld alatt.
Heracles nem félt a haláltól, nem, hiszen hányszor kívánta már azt a hosszúra nyúlt éjszakák alatt! Soha nem jött el érte. Azért izgult, hogy sikerüljön megvédenie a várost, és annak temérdek lakóját, valamint a barátját, Erzsit is. Ahogy oldalra nézett, megpillantotta azt az albínót, akit még azelőtt kapott el, hogy Salatist sikerült volna kézre kerítenie. Nem igazán tudta hogyan, de kiszabadult a börtönből, és azóta gyakran látta Erzsébet oldalán. Egyszer még meg is fenyegette, hogyha bármi baja lesz a nőnek, ő megnyúzza a férfit. Eddig rendesen is tett a megnyúzás ellen, de most mégis itt volt a falon, egyedül hagyva a pasa feleségét és a két pici gyereket a palotában. Ez egy csöppet aggasztotta Heraclest.
Amint a fénylő napkorong megjelent a horizonton, az egyiptomiak kürtjei megszólaltak, csatakiáltások harsantak és a tömeg megindult feléjük.
Heracles előhúzta a pisztolyát és elsütötte, majd elkiáltotta magát:
- Minden erővel a védekezésre koncentrálni! - várt pár pillanatot, amíg a sereg elég közel került a falakhoz – Ágyúk, tűz! - ordította, az ágyúk pedig sorban elsültek mellette, jó pár embert elsöpörve odalent– Újratölteni!
A szeme sarkából látta, hogy az albínó tőle nem messze összerezzen az ágyúk hangjára. Biztos olyan területről érkezett, ahol nem volt ilyen ostrom, vagy egyszerűen túl közel állt az ágyúkhoz. Heracles meg tudta érteni. Neki is ez volt az első megélt ostroma, így csak remélni merte, hogy mindent jól csinál.
Egy erős kéz szorította meg a vállát, a levegője pedig bennakadt. Hátrafordult, Sadiq pedig kissé felemelte a maszkja alját, így egy pillanatig felfedte Heraclesnek az arcát, bár a görög nem értette, pontosan miért is.
- Ez az én városom. - engedte vissza a fehér álarcot – Átveszem innen. Idejét sem tudom mikor harcoltam már egy jót…
Heracles felmordult. Egyrészt azért, mert Sadiq így nem hitt benne, hogy egyedül is képes megvédeni a falakat és a várost, és mert azt hitte, most egy kicsit nyugta lesz tőle és nem jön ő is a falakra harcolni. De, végül is ő volt a pasa, mindenki ura ezen a helyen, az ő felelőssége volt megvédeni a várost is. Heracles csak egy erősebb bábu volt a kezében.
Most, hogy itt látta a falon, és az ágyúk újra elsültek, amikor Sadiq leengedte a kezét, ő pár pillanatig pedig csak némán nézte a pasát, képtelen volt máshova nézni, mert megint elkapta az a rossz érzés, ami hajnalban is. Ott motoszkált benne valami, valami szúró érzés a mellkasában. Átfutott a fején, hogy beteg lett, de aztán gyorsan megrázta a fejét és lenézett a közeledő seregre.
Az ágyúk harmadszorra is elsültek, de nem tettek túl nagy kárt az egyiptomi sereg előőrsében. A csapatok többi része valószínűleg a hajókon volt még.
Ahogy ezt Heracles végiggondolta, Sadiq felé fordult, de ő éppen ebben a pillanatban adta ki a parancsot a kikötőre néző ágyúknak, hogy tüzeljék a hajókat. Heracles tekintete nem találkozott Sadiqéval. A férfi teljes lényével az ostromra koncentrált. Olyan ritka alkalmak egyike volt, amikor még Heraclest is sikerült kizárnia, csak a közelgő csatára fókuszált.
Eljutottak a falakig. Heracles megszorította a szablyájának a markolatát, majd kirántotta a fegyvert a tokjából és csak egy pillantást vetett a napfényben megcsillanó pengére, mielőtt figyelme az első létrára irányult, ami a falnak dőlt. Hamarosan más ágyúlőrésekben is megjelentek a létrák magasra törő fokai, és ahol volt ágyú, ott lőttek, ahol pedig nem, mint Heracles esetében is, felugrott a széles falra és talpát a létra fokának vetette, úgy próbálta meg eltolni. Összeszorította a fogát és sziszegett, de hát mégsem ereje kicsinysége miatt volt ő parancsnok, sikerült ellöknie egy létrát a faltól. Kár, hogy közben tíz másikat támasztottak a falhoz, és néhol már fel is értek az arabok, heves harcot robbantva ki a falon.
Túl gyorsan felértek, túl gyorsan történt minden, és Heracles nem értette, miért.
- Köveket! Forró vizet! - ordította Sadiq, és alighogy kimondta, az emberek máris elkezdtek minden nehezebb vagy égető dolgot, ami a kezük ügyébe akadt.
Heracles egy idő után már számon sem tartotta miket kell kerülgetnie. Megjelent egy fehér ruhás alak a falon, ruhája alól csak a sötét szemei látszódtak ki. Heracles szemébe néztek, és csak egy pillanatig meredtek egymásra, mielőtt szablyát előreszegezve rontottak egymásnak.
Gilbert akarata ellenére összerezzent az ágyúk hangjára és félve nézett le a feléjük tartó seregre. Amikor a parancsot kiadták, Gilbert segített újra az ágyúkat és elborzadva nézte, hogyan tarol le több embert is egyetlen golyó. Némán imádkozott, hogy vonuljanak vissza, ne legyen ebből nagyobb harc, de miért is tették volna ezt? Végül is azért jöttek ide olyan messziről, hogy bevegyék a várost, nem igaz?
Amint az első létrák megjelentek az falakon, rajtuk az első emberekkel, Gilbert csak állt és bámult rájuk kerek, vöröslő szemekkel. Igaz, hogy jómódú családban nevelkedett, megtanították vívni és némi hadászatot is tanítottak, utóbbiból természetesen nem sokra emlékezett már, de mégis, soha nem volt még részese egy csatának sem, ez az egész teljesen új volt neki.
Amikor végre sikerült kitörnie a transzszerű állapotából, hátrált pár lépést és a falról levezető lépcső felé pillantott. Majd úgy döntött, hogy inkább nem azt veszi használatba, mert lentről nem lát a falon túlra és nem lát rá a kikötőre.
Előhúzott karddal kezdett rohanni a falon, végig az ágyúk mellett és az egyre nagyobb harcba keveredő katonák mellett, amíg végül teljes látképe nem nyílt a kikötőre. Az egyiptomi hajók nem közvetlenül a dokkoknál álltak, hanem távolabb horgonyoztak, hogy még véletlenül se találhassa el őket egy-egy eltévedt ágyúgolyó. Azért mégis elsütöttek párat Gilbert mellett, amitől a férfinek csengeni kezdett a füle és hátra is tántorodott.
Nem volt ez neki való. Ez az egész háború dolog nem tetszett neki, Erzsébetnek pedig valahol igaza volt, hogy egy gyáva nyúl. Ahogy ezt végiggondolta, valamiért egy osztrák nemes jutott eszébe magáról, aki jobb szeret az otthon melegében ücsörögni, mintsem hogy kitegye a lábát és ne adj' Isten még háborúba is keveredjen. Gilbert sem ilyen háborúba akart keveredni… ő csak világot akart látni, keletre jönni, hogy megismerje mások világát és ha visszatér szimpátiával meséljen a pogány népekről, hogy elmondja mennyi csodát látott… később úgy módosította a tervét, hogy Erzsébettel tér haza. Na meg a két gyerekkel a hóna alatt, nem fogja érdekelni milyen furcsa pillantásokat kapnak az apjától, meg az udvar többi tagjától.
Nem szabad hagynia, hogy gyáva féregként kússzon ide-oda a falon valami kiutat keresve. Nem is menne neki igazán. Na meg elő is tört belőle a segítő keresztény szellem, mint annál a nőnél, akit még ideérkezésekor megpróbált megvédeni. Ha már hatalmassága tud harcolni, hát tegyen az ártatlan lakosokért! Az most eszébe sem juthatott, hogy esetleg ez is rosszul sülhet el, mint a dolog azzal a tolvajjal.
Igen, Erzsébetéket mindenképpen megvédi, még ha a város legbiztosabb pontjában, a palotában vannak is. Előhúzta a kardját és gyűlölködő szemekkel nézett a hajókra. De mégis miért kellett ezeknek megjelenni?
Hassan felnézett a városra. Hangos csatazaj, kiáltások, ágyúk és lőfegyverek dörrenése, az emberek halálsikolya ért csak el a hajókig, ahol elmélázva üldögélt. Zene volt füleinek ez a zaj. A képzelete miatt még külön Sadiq kiáltásait is képes volt belehallani.
Ó, hogy milyen élvezetes volt így ülni a melegben a vitorla árnyékában! Hány napja is folyt az ostrom? Három? Repül az idő, ha az ember jól érzi magát, ugyebár… csak akkor tűnik nagyon lassúnak, ha arra vár, mikor hal már meg Sadiq. Mert abban biztos volt, hogy él, hiszen maga látta milyen erős teste is volt, maga tapasztalta az erejének kicsiny töredékét, és úgy hitte, még semmit nem mutatott meg neki sem magából, sem a katonái erejéből. Ha pedig ez így van…
Magához intette a tábornokát, aki eddig a hajó orrából figyelte a város előtt gomolygó füstöt. A védők tüzet gyújtottak, és tényleg tűzzel-vassal küzdöttek.
- Figyelj csak… - kezdte, amikor a tábornok lehajolt hozzá – Vessünk ennek minél hamarabb véget. A seregre még szükség van, ha tovább akarunk menni a birodalom szíve felé. A barna bőrtáskában találsz egy köteg papírt, amiken a város összes ki- és bejáratát megtalálod. Járd körbe a várost egy csapattal, és keresd meg azt az utat, ami közvetlenül a palotába vezet. Ha ez megvan… tudod a dolgod.
A tábornok komolyan bólintott.
- Megölni, akit csak látok. - mondta, finoman meghajolt, majd a táskáért indult.
- Jó fiú. - bólintott elégedetten Hassan, mosolygott, és egy üveg italért nyúlt maga mellé.
Ha egyszer a katonái a városfalakon belül lesznek, a győzelem szinte már a kezükben van. Hassan kételkedett benne, hogy Sadiq rájött, mit is lopott el… ha pedig így van, nem számítanak arról, hogy belülről is támadás éri őket.
Az árbócnak dőlt és a városra nézett. Hogy milyen szépek is azok a napok, amikor már tudod, hogy mindenképp nyerni fogsz… és a sakálfejű halál pedig mindenképpen az alvilágba rángatja azt a kiállhatatlan pasát.