-Kotani! Héj KOTANI!!!

Szólított fiú hátrapillantott és meglátta, amint Kippei barátja egyenesen feléje vágtázik. Arcát elöntötte a vigyor, mert az igazat megvallva alig várta már, hogy valakivel megoszthassa a mámort, ami elöntötte, miután végetért a koncert. Tudta, hogy aggódnia kéne Shuichi nagy dilemmája miatt, hogy vajon sikerül-e kibékülnie Yukival vagy sem, de hiába küzdött ellene a boldogság érzése akkor is felülkerekedett benne. De ugyan ki róhatta volna ezt fel neki? Egy alig több mint 20 éves fiú, csapatával épp az imént vadított meg pár száz embert azzal, hogy eljátszottak nekik pár dalt.

Kotani tudta, hogy minden bizonnyal rendkívüli lesz a színpadra lépés, de arra nem számított, hogy ennyire hihetetlen. Szinte még most is csak úgy repült a föld felett az érzéstől, ami eltöltötte odafent, a rengeteg ember láttán. Visszagondolva fogalma sem volt mi történt azzal az izgalommal, amit a színpadra lépéskor érzett. Eltűnt… felszívódott körülbelül az első szám közepénél. Lelke mélyén kis lelkifurdalást érzett, amiért nem izgatja jobban barátja sorsa, de abból, amit Hirotól és K-től hallott, meg a saját tapasztalatai alapján, kétsége sem volt afelől, hogy a nagy kibékülés nem fog sokáig váratni magára. Ugyan ki állhatna ellen ilyen dalban elmondott szerelmi vallomásnak. A válasz egyszerű volt: SENKI, még Yuki Eiri sem.

A többiek még nem kerültek elő, és Kotani legszívesebben visított volna kínjában, hogy: tessék, itt van első koncerje után, és nincs itt senki, akivel megoszthatná ezt a hihetetlen élményt. Ezért derült fel úgy az arca, a feléje szaladó Kippei láttán.

Barátja lihegve állt meg előtte, de szája szélén megértő mosoly játszadozott, mert világosan látta Kotani arcán, hogy mit érez.

-Na? –volt az első, ami kibukott Kotani száján.

Kippei képtelen volt megállni, hogy cikizze egy kicsit, ezért értetlenséget erőltetve magára így felelt: -Na mi?

Kotani mérgesen toppantott a lábával:

-Hát a koncert, te idióta! Milyen volt? Szerinted jó voltam? Ugye jó voltam?

-Hm… -vágott Kippei tűnődő képet –Nem is tudom, azt hiszem, egész tűrhető volt…

-Tűrhető… -ismételte barátja azonnal lekókadva és olyan fancsali ábrázatot vágott, hogy Kippeinek azonnal megesett rajta a szíve.

-Csak vicceltem, te bolond! Nehogy komolyan vedd már! Egyszerűen fantasztikus voltál, nem is tudod, milyen büszke vagyok rád! A tinilányok nemsokára a te posztereiddel fogják teleaggatni a falaikat. –veregette meg az immár ismét bolondul vigyorgó Kotani vállát, aki azonban rögtön durcáskodni kezdett.

-Hogy vagy képes még ilyenkor is élcelődni velem? Egyszer a sírba viszel az örökös ugratásoddal, ugye tudod?

-Ugyan már, te meg mindig túldramatizálod a dolgot. Tényleg, hol vannak a többiek?

Kotani kissé elpirult, mikor ez újra eszébe juttatta Shuichit, és zavartan azt hebegte:

-Hát, úgy tűnik, Yuki eljött a koncertre…

-Tényleg? –nézett nagyot Kippei. –Ez jó hír nem? Ezt akartad, nemigaz? Vagy még mindig…

-Nem, nem, nem! –emelte fel kezét tiltakozólag Kotani. –Félreérted… örülök, hogy így van, és hidd el, már nem akarok semmi többet Shuichitól, csak egy kicsit… szégyellem magam. Mióta elrohant Yukihoz egy fél gondolatot is alig pazaroltam rá, és arra, hogy vajon rendeződik-e minden, amit végül is én szúrtam el…

-Na ide figyelj! –kezdte Kippei. –Szerintem már éppen eleget tettél, és semmi okod, hogy emiatt lelkifurdalásod legyen. Te már megtettél mindent, amit bárki elvárhatott tőled. Elmentél Yukihoz, százszor is bocsánatot kértél Shuichitól, és amíg ez a szerencsétlen eset tartott, végig emésztetted magad. Senki a világon nem róhatja fel neked, hogy 5 percig a saját boldogságoddal is foglalkoztál. Azt mondom, élvezd ki minden percét ennek az estének, és ne vesztegess el belőle egyetlen pillanatot sem. Elvégre sosem lesz többé még egy első koncerted.

Kotani, bár szíve mélyén ő is tudta, hogy ez mind igaz, most, hogy végre más szájából is hallhatta, sokkal jobban érezte magát.

-Igazad lehet… azt hiszem, most megyek és átöltözöm.

-Ez remek ötlet. Tudod izzadtan nem vagy valami szép látvány.

-Köszönöm a jó megfigyelést. Te is jössz? Jut eszembe, hogy jutottál be ide? Most nem voltam ott, hogy behozzalak. Vagy az őr emlékezett rád? –érdeklődött Kotani már az öltöző felé menet.

-Ja nem. Találkoztam azzal a szőke fickóval… meg a magnumjával. Ő engedett be.

-Tényleg? K beengedett? És te nem ijedtél meg tőle?

-Nem, és ha jobban belegondolok, szerintem remek menedzser lehet. Törődik a gyámoltjaival.

-Ezt két találkozás után megállapítottad? –lepődött meg Kotani. Eddigi tapasztalatai szerint, K-ről általában nem ez szokott lenni senkinek sem az első benyomása, hanem inkább az, hogy „pucoljunk innen, ha kedves az életünk". Neki magának is kellett vagy egy hét mire úgy nagyjából megszokta, hogy időről-időre egy pisztoly csöve mered rá valahonnan. De mostmár ez is úgy beletartozott a megszokott napi rutinba, mint Shuichi szóáradatai vagy Suguru fontoskodása.

Kippei csak mosolygott, de nem árulta el neki, hogy nem ő találkozott a menedzserrel, hanem K találta meg őt. Tűnődve gondolt vissza a pár perccel ezelőtti jelenetre.

-Hé, Kotani barátja. –szólalt meg egy mély hang Kippei háta mögött, aki tanácstalanul álldogált az oszladozóban lévő embertömeg közepén és miközben azon gondolkozott, hogy most mihez kezdjen, megpróbálta megakadályozni, hogy élve eltapossák. A hangra rögtön hátrafordult és meglátta a szőke férfit, aki az öltözőben annyira megijesztette.

-Öhm… helló. –habogta zavartan, de nem sokáig szégyellősködhetett, mert majdnem elsodorták. K szemét forgatva azonnal a segítségére sietett, és néhány perc plussz pár pisztolylövés után már kint is voltak egy némileg veszélytelenebb terepen.

-Huh. Köszönöm. –hálákodott Kippei lihegve.

-It's all right! Úgyis azért jöttem, hogy elvigyelek. –mondta a magas amerikai férfi határozottan.

-Elvinni? –rökönyödött meg Kippei. –Most meg kéne ijednem?

-Nem. –mosolyodott el K -A barátodról van szó.

Ez már felkeltette a fiú érdeklődését, így a férfi felé fordult és kíváncsi pillantással várta, ugyan mi lehet a mondanivalója.

-A többieknek más dolguk akadt és nem lehetnek most ott vele. Senkinek se tesz jót, ha az első koncertje után egyedül van. És nekem az a dolgom, hogy vigyázzak a csapat tagjaira, nemcsak az, hogy a karrierjüket egyengessem.

Kippei csak pislogott, mint a hal. Első látásra nem is gondolta volna erről a vad külsejű, állandóan fegyverrel hadonászó fickóról, hogy ennyire törődik a munkatársaival. Véleménye az arcára lehetett írva, mert K félmosollyal a szája szegletében szólalt meg:

-Csak nem találod meglepőnek, amit mondtam? Hát igen, ilyen is tudok lenni, ha kell. De nem tart sokáig. Egyszerűen szükségét láttam megemlíteni ezt a dolgot. Gondolom, te már tudod, mit kell tenned.

-Igen... és köszönöm.

-A dobosunk mostanában… elég rosszkedvű volt, amit persze tagadott, de nem azért vagyok menedzser, már több mint 10 éve, hogy ne vegyek észre ilyesmit. Én látom, amit látok és a lehetőségek szerint igyekszem orvosolni a bajt. És a mostani bajra te vagy a legjobb éppen kéznél lévő orvosság.

-Hálás vagyok, hogy így törődik vele. Ha elmondom Kotaninak milyen lágyszívű…

-Ja ezt el is felejtettem. –biztosította ki a magnumot K –Ez a kis beszélgetés köztünk marad, különben…

-Jó, jó értem. –hadonászott Kippei mentegőzve, de már nem félt, mert rájött, hogy K csak ugat, de nem harap. Bár a szeme vészes villogását látva eldöntötte, hogy azért majd inkább igyekszik nem magára haragítani.

-Na elég a csevejből, menj és tedd a dolgod. –fordított neki hátat az amerikai. –Pápá, Kotani barátja.

-A nevem Kippei. –kapott észhez a fiú, hogy még be sem mutatkozott.

-Felőlem. –indult el K öles léptekkel. –Később még látjuk egymást Kotani barátja.

-KIPEEI! –szólt utána a fiú, de hiába. Fejcsóválva megfordult és elindult az öltöző felé, ahol Kotanit sejtette.

Kippei Kotani mellett ballagva gondolatban megállapította, hogy mennyire megtévesztő is lehet a látszat, amikor emberekről van szó. Azt gondolta, barátjának egyedül kellett ebben a nagyvárosban boldogulnia, de most belátta, hogy valószínűleg szó sem volt ilyesmiről. Nagyon is odafigyeltek rá, csak épp Kotani nem tudott róla. De most itt volt ő, hogy amíg itt van, addig ő láthassa el ezt a feladatot.

És ugyan ki lenne erre alkalmasabb, mint „Kotani barátja". –gondolta kissé gúnyosan.

Úgy eltűnődött, hogy alig vette észre, máris megérkeztek céljukhoz. Az ajtón belépve megállapították, hogy nem ők az elsők, Suguru megelőzte őket.

-Sziasztok. –köszönt a fiú –Hát ti meg hol jártatok? Alaposan meglepődtem, mikor ideértem és láttam, hogy nincs itt senki.

Kotani mosolygott.

-Én is kérdezhetném ugyanezt. A koncert után úgy eltűntél, mintha ott se lettél volna.

Suguru vállat vont és öltözködni kezdett, ezzel mintegy jelezve, nem kíván magyarázkodni.

-A két jómadár még mindig zűrös szerelmi ügyeikkel van elfoglalva.

-Örülj neki. –szólt közbe Kippei is –Ha egy kibékülés ilyen sokáig tart, kizárt, hogy nem happy a vége.

Ekkor, mintegy végszóra lépett be Hiro is a helyiségbe. A többiek már szóra nyitották a szájukat, de elég volt egyetlen pillantást kellett vetniük a gitáros ábrándos arckifejezésére, hogy csak megadóan felsóhajtsanak és folytassák az öltözést ott, ahol abbahagyták, míg Kippei egy a közelben heverő zenei újságot kezdett tanulmányozni.

-Na mi az, meg se kérdezitek, mi volt? –vigyorgott tovább Hiro, mint a fakutya.

-Nem! –mondták ők kórusban.

-De jó is szerelmesnek lenni. –áradozott Hiro távolba révedő szemmel, ezzel teljesen nyilvánvalóvá téve, hogy ha kérdezett is vaamit, azt se azért tette, mert kíváncsi a válaszra.

-Nem láttad Shuichit? –érdeklődött Kotani, belebújva pólójába.

-Nem, tényleg, még nem jött vissza? –szállt alá Hiro is fellegekből énekesük nevének hallatán.

-Nem. –mondta Kotani –Gondoljátok, hogy mégsem ment minden olyan simán, mint kellett volna? Elismerem, hogy jó a hosszú kibékülés, de ez már kezd tényleg…

-Ugyan, én nem aggódnék a helyedben. –vágott a szavába a gitáros –Ha ilyen hosszú idő után újra együtt lehetsz azzal, akit szeretsz, akkor úgy repül az idő, hogy észre sem veszed. Ezt tanúsíthatom. –mondta olyan fülekkel, mint a lángoló naplemente.

A banda másik két, jelenlevő tagja szokásuktól eltérően eltekintettek az élcelődéstől, látván a fiú boldogságát, Kippei pedig, ha akart volna, se vetemedett volna ilyesmire, mert nem tartotta volna illendőnek pár órai ismeretség után ilyet tenni, Kotanin kívül amúgy sem volt szokása másokat ugratni.

-Igazad lehet. Ami nekünk egy óra, az nekik most nem lehet több pár percnél. –vigyorodott el újra az együttes újdonsült dobosa.

-Megvárjuk itt, vagy mi legyen? –mondta Suguru, az örök józan.

-Igen, az lenne a legjobb. Bármennyire is legyen Shuichi, azért azt nem hiszem, hogy képes lenne a fellépőruhájában hazamenni. Persze, csak ha nem bánjátok, hogy itt kell rostokolnunk még egy ideig. –nézett a jelenlevőkre Kotani.

Hiro felhorkant. -Ugyan, ha összeszámolnám mennyit vártam én már életemben Shura, hát… -és csak legyintett ezzel jelezvén, hogy annál többet már igazán nem várhatott senki.

Kippei is felpillantott az újság mögül.

-Én pedig szerencsésnek tartom magam, ha minél több időt tölthetek a híres Bad Luck társaságában.

-ÉS mi lesz az autogramokkal? –döntött úgy Kotani, hogy ideje „megkínozni" barátját egy kicsit. –Ha akarod, én szívesen adok. A koncert előtt még nagyon odavoltál, hogy kaphass mindenkitől egyet.

-Haha, annyira vicces vagy. –temetkezett el Kippei ismét az újság mögé, hogy csak a haja látszott ki.

A kis társaság nevetése messzire hangzott az öltöző ajtaján túlra.

Ezenközben a mindenki által leginkább emlegetett páros, már régen túl volt a „nagy kibékülés"-en, ahogy a többiek emlegették, de továbbra sem tudtak betelni egymás puszta jelenlétével. Yuki ugyan már többször megpróbált kibontakozni a fiú öleléséből, de Shuichi mindig azt suttogta:

-Kérlek, csak maradjunk így még egy percig. Csak egy percig.

És Yuki képtelen volt ellenállni ennek a kérésnek, többet között azért sem, mert ő is pontosan ezt akarta. Annyit küzdött mostanában a saját érzései ellen, hogy ma, először jó pár év óta, egyáltalán nem törődött semmiféle külsőséggel, csak átengedte magát a Shuichiból felé áradó szeretetnek. Megláthatja őket valaki? Eh kit érdekel! Most már ő maga is tisztán látott: Tohmának teljesen igaza volt, abban, amit mondott. És Kotani szavai is ott csengtek még a fülében.

Ez a két év, amit Shuichivel töltött, nem szólt másról, mint arról, hogy megpróbálta bemagyarázni magának, ő még mindig ugyanaz az ember, aki Kitazawa halála után vált belőle. Hiába sejtette, sőt TUDTA, hogy ennek a fiúnak a segítségével már rég nem is foglalkozik azzal, ami egykor annyira mélyre taszította, hogy, mondjuk csak ki becsületesen: egy morcos, mogorva sőt néha teljesen feleslegesen durva ember lett belőle, akit hiába szelídített meg a rózsaszínhajú énekes, mindig újra és újra szántszándékkal visszalökte magát ebbe az állapotba és miért? Megszokásból, vagy dacból? Ezt ő maga sem tudta, de ez a csók-incidens akkora megrázkódtatás volt, hogy végre megértette: nem akar többé e nélkül a fiú nélkül élni.

És nem is kell. –gondolta Most itt van velem, és ha nem követeke el megint valami bődületes hülyeséget, akkor velem is marad…

Lassan kibontakozott az ölelésből és ez alkalommal Shuichi sem tiltakozott.

-Yuki… -kezdte volna, de az író csendre intette.

-Nehogy bocsánatot kérj még egyszer Shuichi. Inkább nekem kéne, de hagyjuk ezt. Szeretnék kérdezni valamit. –itt megállt egy pillanatra, aztán nagyot sóhajtva folytatta, miközben elkezdett fel-alá járkálni a folyosón, megszokott hosszú lépteivel –Tudod… ennek a szerelem dolognak sosem volt valami túl pozitív jelentése a számomra. Az egyetlen embernek, aki iránt egyáltalán éreztem ilyesmit, az életével kellett fizetnie érte. –Shuichi szólni akart, de a szőke férfi egyetlen pillantással elhallgattatta, kérlelve hadd fejezze be. –Szóval gondolhatod, hogy a bizalmat sohasem osztogattam könnyedén senkinek, feléd mégis megnyíltam, hogy beengedjelek egy olyan helyre, amit jó mélyen elzártam már évek óta. Szóval a kérdésem: hajlandó vagy szeretni egy ilyen mogorva medvét, mint én, és megbocsátani neki, ha néha úgy viselkedik, mint egy csökönyös szamár? Shuichi, hazajönnél velem?

A fiú csak állt, kerek szemekkel meredve a magas, büszke, szőke hajú, éles tekintetű férfira, aki az előbb nem átallotta magát csökönyös szamárnak nevezni. Egyszerűen nem bírta türtőztetni magát, és harsányan felnevetve, az erre kissé megszeppent Yuki nyaka köré fonta a karját és még mindig mosolyogva azt suttogta a fülébe:

-Hogy is mondhatnék nemet ilyen kérdésre? Lehet, hogy csökönyös szamár vagy néha, de az én csökönyös szamaram. Egyszóval a válasz százszor is IGEN!

Yuki szemöldöke a magasba ívelt és gyanúsan jókedvűen villogó szemekkel, figyelmeztetően felmordult: -Na idefigyelj kölyök, azért ne vesd el a sulykot és senkinek egy szót se erről, amit mondtam, különben…

-Persze, persze, senkinek sem szólok egy szót sem. –vigyorgott Shuichi. –De csak egy feltételellel.

-Csak nem zsarolni akar, uram? –kérdezte játékosan a másik.

-Bár nem akartam ilyen keményen fogalmazni, de tulajdonképpen igen, pontosan erről van szó. –felelte nagy komolyan az énekes.

-Aha, és mit kell tennem a hallgatásodért cserébe?

-Oh, egy nagyon egyszerű kis dolgot. –és lábujjhegyre állva a férfi fülébe suttogta –Csak egy csókot.

Yuki elmosolyodott és egy percig sem késlekedett teljesíteni a megszabott feltételt. Kétségkívül nem akadt nála készségesebb megzsarolt ember az egész univerzumban.

Yuki és Shuichi kéz a kézben elindultak az öltöző felé, miután két perccel ezelőtt meglepve megállapították, hogy már jó ideje álldogálnak itt, a többiek pedig minden bizonnyal várnak rájuk.

-Yuki…

-Hm?

Shuichi elmosolyodott. Igaz, hogy csak 3 nap telt el, de máris úgy hiányolta a férfi egyszavas válaszait, mintha évekre váltak volna el egymástól.

-Mondd csak… hogy tetszett a dalom? Még mindig zéró a tehetségem?

-Hát persze! –vágta rá Yuki azonnal, mire a fiú azonnal eleresztette a kezét és lebiggyesztette alsó ajkát.

-Olyan undok vagy. Pedig annyira büszke voltam erre a dalra. –ekkor hallotta, hogy Yuki mély hangján felnevet. Ez olyan ritkaság volt, hogy hirtelen nem is tudott hogy reagálni rá, és elhallgatott.

-Baka. –szólalt meg végül Yuki.

-Ez most a „nem is úgy gondoltam" –baka volt, vagy a „persze, hogy zéró tehetség, mégis mit gondoltál" –baka. –vonta fel az énekes a szemöldökét, megpróbálva Yuki ugyanilyen gesztusát utánozni, kevés sikerrel.

Az író megvillantott egy mosolyt és azt felelte:

-Nem tudom. Döntsd el te.

-Yukiiiiii! Csak tudnám mért kérdeztem meg, mikor úgyis tudtam, hogy nem vallod be.

-Mégis mit kéne bevallanom? –nézett rá Yuki gyanakodva.

-Hát, hogy nem mered elismerni, hogy teljesen elvarázsoltalak a dalommal. –mondta, győzelme teljes tudatában a fiú, hogy most aztán megfogta a férfit.

-Szerintem itt valaki más van teljesen elvarázsolva, nem én. –mondta az könnyedén. De még mielőtt az énekes megint durcáskodni kezdett volna, megjegyezte, habár erősen lehalkított hangon. –Azért el kell ismerni, mintha fejlődtél volna egy kicsit.

-Tényleg? Tényleg? –ugrálta körül izgatottan Shuichi, mert Yuki szájából egy ilyen elismerés felért számára egy Nobel-díjjal.

-Na ne ájulj el magadtól, azt mondtam, EGY KICSIT. –hunyta le megadóan a szemét a férfi, érezve a kezdődő fejfájás jeleit és majd meghalt egy cigarettáért. –Én kimegyek és megvárlak a kocsinál, amíg átöltözöl.

-Rá akarsz gyújtani, igaz? –kacsintott rá pajkosan a fiú.

Túl jól ismer! Mi lesz így velem? –jutott Yuki eszébe, és válasz gyanánt legkedvesebb módszerét vetette be.

-Hm.

-Ha! Tudtam! –ugrott el Shuichi gyakorlottan a feléje suhintó kéz elől és már szaladt is az öltöző felé, miközben Yuki zakója zsebében kotorászva, morcosan nézett utána.

Mire Shuichi az öltözőhöz ért, a többiek már az ajtó előtt álldogáltak, a türelmetlenség minden jelével az arcukon.

-Shuichi! –hangzott fel egyszerre két torokból a kiáltás, míg Kippei csak szerényen intett, és Suguru szemét forgatta, de egyikük sem tudta elrejteni a kíváncsiságot. Na nem mintha lett volna bármi kétségük a kibékülést illetően, mert Shuichi szinte nem is futott, hanem inkább szállt a föld felett.

-Na, nem is kérdezem, mi történt, de azt hiszem a bőröndjeid megint lakást cserélnek. –mondta Hiro, de szinte hallotta, amint súlyos kövek gördülnek le a szívéről, hogy barátját újra felhőtlenül boldognak láthatja.

-Akkor… minden rendben… -kérdezte Kotani, mire Shuichi csak hatalmasat bólintott és már kezdte volna mesélni élményeit, de Hiro, érezve, hogy itt gyorsan kell cselekedni, különben ma már biztos nem jutnak haza, tenyerét szorosan a szájára tapasztotta, és azt mondta:

-Majd elmesélsz mindent, de nem most. Nyomás befelé, öltözz és aztán induljunk.

-Na látod, ez egy 1 millió dolláros tanács. –hallatta Suguru is a hangját, miközben egykedvűen támasztotta a falat.

-Jó, jó, megyek már. –dörmögte Shuichi és eltűnt az ajtó mögött, de két perc múlva már kinn is volt.

-Hű, ez aztán a gyorsaság. –dícsérte meg legjobb barátja. –Felteszem vár rád valaki odakint.

-Igen! –mosolyodott el Shuichi is. –Majd holnap mindent elmesélek, de ma…

-Igen, igen, tudom, hogy az én társaságom nem érhet fel Yukiéval, de legalább nem lesz, aki felverjen hajnali 3-kor. Kész haszon. –jegyezte meg Hiro. –Apropó, mi lesz a cuccaiddal.

-Hát, szerintem majd holnap eljövünk érte Yukival, ma elalszom az ő egyik pólójában is. –mélázott a rózsaszín hajú énekes.

-Szóval, minden jó, ha a vége jó? –nézett rá komolyan Kotani, mert biztos akart lenni a dologban.

Shuichi hálásan felmosolygott rá.

-Igen, minden rendben. És ne hibáztasd magad többet. Megígéred, hogy nem fogod?

-Naná, hogy megígéri! –válaszolt Kippei barátja helyett. –Majd én teszek róla, hogy így legyen.

Kotani nem szólt semmit, csak meghatottan és egyszersmind megkönnyebbülten pislogott. Épp ekkor értek ki az immár elhagyatott épületből és azonnal meglátták a fekete mercédeszt, meg a mellette álló magas, szőke férfit. Kotani Yukira pillantott és találkozott a tekintetük. Az íróé, habár kemény volt és közel sem szívélyes, nyoma sem volt már benne annak a gyilkos indulatnak, aminek azelőtt mindig, ha ránézett, és Kotani ezért igen hálás volt. Ő maga sem számított rá, hogy most aztán rögtön puszipajtások lesznek, hiszen nem lehet egy óra alatt elfelejteni azt, hogy ennek a két embernek a háromnapi szenvedéséért azért mégis csak ő a felelős, de a dobos már ezért a kezdeti fegyverszünetért is hálás volt, és rövidet biccentett a férfi felé, alig észrevehetően, hogy a többiek ne vegyék észre. Yuki viszonyozta a gesztust, ha lehet még kurtábban, aztán kérdőn Shuichira pillnatott.

-Akkor mehetünk?

-Igen! –kapott észbe a fiú és a többieknek vidáman búcsút intve beszállt az anyósülésre. Yuki követte példáját és amíg a slusszkluccsal bajmolódott, Shuichi halkan hozzátette.

-Menjünk haza.

Yuki felpillantott, aztán egyetértően bólintva odahajolt és kis csókot nyomott a fiú szájára.

-Igen… haza.

És a mercédesz elzúgott a két boldog fiúval az otthonuk felé.