Mikor legközelebb felnéztem már pirkadt az ég alja. Nyújtózkodtam egyet, aztán összemosolyogtunk Spencerrel.
- Hogy fogják hívni? - kérdezte köszönés helyett. Egy pillanatra nem is értettem, mire gondol, de aztán leesett.
- Daniel?
- Hm… - tűnődött el. - Lehet róla szó. És ha lány lesz?
- Ha lány lesz, te választasz.
- Jennifer? - sandított rám.
- JJ után? - kérdeztem mosolyogva.
- Igen.
- Rendben - egyeztem bele.
- És… - kezdett bele valamibe, de ekkor már komoly volt. Gyanúsan komoly, és ennek nem örültem. Előre sejtetni engedte a kérdés lényegét. - És ha… beteg lesz?
- Spence… állj meg! - szóltam rá, mire csak oldalra pillantott rám, de esze ágában sem volt megállni. - Figyelj, te sem vagy beteg! - ráztam meg a fejem.
- Talán csak átugrott egy nemzedéket a genetika. Talán. De még ebben sem lehetsz biztos.
- Ezt most fejezd be! - szóltam rá szigorúan.
- Legyen igazad, hogy én már kiestem a korhatárból - csóválta meg a fejét. - De ez nem garancia arra, hogy nem örökítem tovább a betegséget.
- Mit mond a statisztika, erre mennyi az esély? - próbáltam a hozzá közelálló szemszögből megközelíteni a dolgot.
- Tíz százalék körüli. Ez így nem tűnik soknak… de megjósolni előre, hogy beleesnénk-e ebbe a tíz százalékba… lehetetlen. Persze, azt jelenti, hogy százból csak tíz esetben történik meg, de ha magad elé veszed azt a száz embert, meg tudod mondani, hogy éppen melyik lesz az a tíz? Esélytelen. A genetikailag örökölhető betegségek sajnos így működnek.
- És ennyitől feladjuk?
- Te elképzelni sem tudod, hogy ez milyen érzés.
- Nem, Spence, tényleg nem… soha korábban nem gondolkodtam ilyesmin - ismertem be. - Csak azt látom, hogy gyötrődsz… De ha nem adunk egy esélyt a sorsnak…
- És a végén hármunkhoz felváltva járhatsz látogatóba.
- Egész éjjel ezen agyaltál? Vagy csak reggel fele a fáradtság hozta ezt ki belőled?
- Karen, vegyél komolyan!
- Azt teszem - bólintottam rá. - Próbállak eltéríteni attól, hogy ebbe a félelembe betegedj bele! Igen, van esély rá, hogy beteg lesz. Egy teljesen egészséges párnál is van esély arra, hogy beteg lesz a gyerekük. De manapság már nagyon sok mindent ki lehet mutatni a terhesség korai szakaszában.
- A mentális betegségeket nem - ellenkezett.
- Spence… mondd azt, hogy nem akarsz gyereket!
- Ez így nem igaz - nézett rám döbbenten.
- Akkor?
- Ez az én felelősségem.
- Nem, ez nem igaz. Ez a felelősség kettőnké. És bárhogy is alakul… akár jól, akár rosszul… ketten együtt meg tudnánk oldani. És különben is, még ha Isten ne adja beteg is lesz, amiben egyáltalán nem hiszek… lehet, hogy… mire ő elérné azt a kort, amikor először jelentkeznek a tünetek, már rég gyógyítható lesz ez a betegség! Húsz év alatt ez teljesen elképzelhető! De hinned kell abban, hogy minden jól alakul!
- Tényleg szükségem van az optimizmusodra - nézett rám, de nem igazán tudtam, hogy sikerült-e reményt keltenem benne, még nem volt túlságosan meggyőző az arckifejezése.
- Hát, remélem, idővel rád is ragad belőle valamennyi. És különben is… nem te mondtad nekem az éjjel, hogy kicsit előreszaladtam?
- De, igazad van.
- Oké. Akkor most álljunk meg valahol és együnk valamit, mert éhen halok - néztem körül, de közel s távol nem láttam lakott területet.
- Egy félórányira vagyunk Fort Smithtől. Ott tankolunk és reggelizhetünk is.
- Nagyjából hol járunk?
- Két-három óra és félúton leszünk.
- Tudod, mit mondok? Ez az út jó pszichológiai teszt - csóváltam meg a fejem. - Ha hazáig nem esünk egymásnak, akkor már mindent kibírunk.
- Feszült vagy? - nézett rám fürkészőn.
- Nem, nem igazán. Csak azt mondják, hogy a fáradtság és a mostoha körülmények kihozzák az emberek legrosszabb oldalát, azt, amit egyébként nem mutatnak meg. És ez az út hosszú is és mostoha is.
- Ez igaz. De pihenjünk valahol néhány órát… és utána jobb lesz - ajánlotta.
- Rendben - egyeztem bele. - Utána úgyis én vezetek.
- A végén még megszereted ezt a kocsit.
- Hát, van előnye is annak, hogy ilyen szép nagy - nevettem el magam, de aztán megkordult a gyomrom. Ittam egy kis vizet, de nem túl sokat segített rajtam, így inkább a távoli horizontra szögeztem a szemem, és vártam, hogy valami emberlakta település felbukkanjon a láthatáron.
Fort Smithben aztán valóban megálltunk, teletankoltuk az autót, és bőségesen meg is reggeliztünk. Aztán a város szélén kerestünk egy motelt, ahol kényelmesen aludtunk néhány órát. Spencer még akkor sem rajongott az ötletért, és láttam rajta, hogy csúnya dolgokat láthatott ilyen helyeken, de végül meggyőztem, hogy fényes nappal azért nem akkora a veszély, így kicsit kipihentük magunkat.
- Holnap ilyenkorra hazaérünk - bíztatott Spencer, mikor a délután közepén beültem a kormányhoz és elindultam. A pihenéstől egy kicsit mindkettőnknek jobb lett a kedve, így inkább arról meséltem Spencernek, hogy milyen munkalehetőségeket találtam Quantico környékén. Neki is az az intézmény volt a legszimpatikusabb, amelyik a sérült gyerekekkel foglalkozott, így elhatároztam, hogy először ott próbálok szerencsét. Gyanítottam, hogy ehhez kell majd valami plusz képesítés, de hát sosem zárkóztam el a fejlődés elől, Spencer mellett pedig még kifejezetten igényem is volt ilyesmire.
Mindenesetre abban biztos voltam, hogy a kocsimat minél hamarabb pótolni kell, elvégre minden nap el kell jutnom valahogy a munkahelyemre, hisz egyik lehetőség sem közvetlenül a városban van. Quantico, ahogy Spencer is mondta, kis város, minden kiszemelt intézmény Washington külvárosában, úgy húsz-huszonöt mérföldnyire lenne, így mindenképp szükségem lesz kocsira. Ehhez azonban meg kellett várnom, míg el tudom adni a házamat. Spencer szerint ez gyorsan fog menni, hisz Vegasban mindig nagy a fluktuáció, ha valaki elköltözik, annak a helyére biztosan legalább hárman lecsapnak. Én is ebben bíztam, mert ez azt jelentette, hogy mire elkezdek dolgozni, már lesz kocsim, ami nagyban megkönnyítené a helyzetemet.
Estefelé megint elcsendesedtünk, az út monotonitása elkerülhetetlenül hatott ránk. Közben azon tűnődtem, hogy Washingtonban vagy a környékén biztosan találnánk olyan intézményt is, ami lehetővé tenné, hogy Dianát közelebb hozzuk magunkhoz. Ezt azonban még nem akartam felvetni Spencernek, tudtam, így is épp elég változás következett be az életében, amit meg kell emésztenie, majd ha ezen a sokkon túl lesz, akkor felállíthatjuk elé a következő kihívást.
Sötétedés után átadtam a kormányt Spencernek, de ez alkalommal nem tudtam olyan könnyen elaludni. Hol őt figyeltem, hol a GPS-en csigalassan fogyó kilométereket.
Éjfél környékén megálltunk egy kicsit, hogy kinyújtóztassuk a lábunkat. Közben megcsodáltuk a csillagokat, amik így, minden lakott területtől távol olyan fényesen ragyogtak, ahogy a városban sosem látni. Spencer elsorolta vagy két tucat csillagképnek a nevét, de bárhogy is igyekeztem megjegyezni melyik melyik, nem akart sikerülni. Spencer ezen jót mosolygott, és végül úgy döntött, hogy elég, ha azt a kettőt megjegyzem, amelyik csillagjegyben születtünk. Erre még ilyen késői órán is képes voltam, így nem sokkal később tovább folytattuk az utunkat.
Hajnal fele sikerült csak elaludnom, addig Spencer kedvenc CD-jét hallgattuk, és csak néha beszélgettünk egy keveset.
Mikor felébredtem átvettem a kocsit, és Spencer megnyugtatott, hogy ebéd környékén már hazaérünk.
- És… mi lett a tesztnek az eredménye? - fordult felém, miután elhagytuk a „Quantico 30 mérföld" táblát. - Tudod, a legrosszabb arcunkról…
- Amit eddig is tudtam… neked az aggódás a gyengéd - mosolyogtam rá.
- Mondd ki nyugodtan, hogy a félelem - húzta el a száját.
- Nem - tiltakoztam. - Nem hinném, hogy az. Már csak a munkádat tekintve sem. Maradjunk az aggódásnál.
- És neked? - kérdezte, de nem nézett rám, mereven figyelte a GPS kijelzőjét.
- Mondd meg te!
- Lehet, hogy megint nem a legjobb szó… de szigorú vagy - sandított rám félénken, mire összeszorítottam a szemem egy pillanatra.
- Kemény voltam?
- Csak egy kicsit.
- Ne haragudj! Nekem ez a szakmai ártalom… mint neked a paranoia. Tudod… ha a betegeim butaságot beszélnek, csak határozottan lehet leállítani őket. A rimánkodás és a rábeszélés csak ritkán hat, ezt már az elején megtanultam. De… máskor szólj rám, ha ilyen vagyok… nem akarok civilben is úgy viselkedni, mint munkában. És még kevésbé szeretném, hogy azt hidd, hogy akaratos vagyok.
- Dehogy - rázta meg a fejét. - És… tudom, hogy a saját szemszögedből igazad van. Csak… vannak dolgok, amiket más oldalról közelítünk meg. Tulajdonképpen… ez törvényszerű… hisz mind a ketten az eddigi élettapasztalatainkból indulunk ki, ami eléggé különböző.
- Tudom. Majd félúton találkozunk - mosolyogtam rá, majd visszatért a figyelmem az útra. - Parkolást nem vállalok ezzel a döggel - jelentettem ki.
- Oké - nevette el magát. - Megoldom.
- Huhh - könnyebbültem meg, és kíváncsian figyeltem a látóhatáron feltűnő várost. A múltkor nem túl sokat láttam belőle, így most azt sem tudtam megállapítani, melyik oldaláról közelítjük meg. Szerencsére Spencer jól navigált, így egy fél órával később lefékeztem a ház előtt, és valóban Spencerre bíztam a beparkolást. Lehet, hogy be tudtam volna manőverezni két kocsi közé, de ahhoz semmi kedvem nem volt, hogy az FBI kocsijában tegyek kárt.
- Bepakolunk? - kérdezte Spencer, ahogy kiszállt a kocsiból. Csak felnéztem a házra, és fáradtan lehunytam a szemem. - Gyorsan végzünk - bíztatott.
- Rendben - adtam meg magam, pedig szívem szerint eldőltem volna, mint a krumpliszsák.
Mindketten fáradtak voltunk már, de mégis, alig egy óra alatt mindent felpakoltunk a lakásba. Spencer eleinte aggódott, hogy mit fogok szólni hozzá, de mivel útközben szinte centiméterről centiméterre leírta, és összehasonlította a sajátjával, pontosan tudtam, mire számítsak, nem ért semmi meglepetés. Ugrattam Spencert, hogy nekem bezzeg nem sikerült erkélyes lakást szereznie, de amikor már kezdte komolyan a lelkére venni, megnyugtattam, hogy majd ha erkélyre vágyom, akkor felmegyek hozzá. Bár ahhoz voltam szokva, hogy házban lakom, és van egy talpalatnyi kis kertem is, nem elégedetlenkedtem, kiindulásnak tökéletesnek tűnt ez is. Mikor azonban végeztünk már alig álltam a lábamon.
- Nálam alszol? - karolt át hátulról Spencer, de ő is holtfáradt volt már.
- Mivel pillanatnyilag fogalmam sincs, melyik dobozban van az ágyneműm, ezt tűnik legpraktikusabbnak - ugrattam. - De ha tíz percen belül nem kerülhetek ágyba, itt, a karjaidban fogok elaludni.
- Hm… ezen meg kellene sértődnöm. Átölellek, és te aludni akarsz…
- Dehogy - fordultam meg az ölelésében, és adtam neki egy puszit. - Menjünk.
Felsétáltunk hozzá, de csak akkor esett le, hogy nem csak az ágyneműm nincs kéznél, de a pizsamám sem. Spencer felajánlott egy pólót, amit hálásan elfogadtam, gyorsan letusoltam, és mire ő is bebújt mellém az ágyba, már mélyen aludtam.
Késő délután volt már, mikor arra ébredtem, hogy hasogat a fejem. Próbáltam visszaaludni, hátha csak a fáradtságtól, de nem igazán akart sikerülni. Nem vagyok egy fejfájós típus, talán éppen ezért elég rosszul viseltem. Végül kikászálódtam az ágyból, vigyázva, hogy ne ébresszem fel Spencert, és kibattyogtam a fürdőbe. Ittam egy pohár hideg vizet, és az arcomat is megmostam, hátha segít, aztán úgy döntöttem, körülnézek a kisszekrényben, hátha találok valami bogyót, amit bekaphatok. Próbáltam nem nagyon zörögni, de két perccel később Spencer utánam jött.
- Minden rendben?
- Szétreped a fejem - sóhajtottam. - Csak valami fájdalomcsillapítót kerestem.
- Nem igazán tartok olyasmit itthon - hajtotta le a fejét.
- Upsz - esett le nekem is a húszfillér. - Ne haragudj… elfelejtettem.
- Semmi baj - rázta meg a fejét. - Tudod… amikor úgy döntöttem, hogy leteszem a nyugtatót… minden fellelhető gyógyszert kisöpörtem a lakásból, csak vitaminok maradtak.
- Ez érthető, Spence - simogattam meg a karját. - Gyere, feküdjünk vissza, az alvás majd segít. Nem sűrűn szokott fájni a fejem, biztos, most is csak a kialvatlanságtól.
- Nekem vissza kéne vinnem a kocsit - sóhajtott. - De te csak feküdj vissza, egy órán belül itt vagyok én is.
- Rendben - egyeztem bele. - Siess vissza!
Visszabújtam az ágyba, és kedvtelve néztem, ahogy Spencer felöltözik. Mikor végzett, leült mellém.
- Hozok neked egy fájdalomcsillapítót.
- Nem kell, tényleg - próbáltam lebeszélni. - Majd kipihenem magam, és elmúlik.
- Miért szenvednél addig? - cirógatta meg az arcom. - Nekem pedig egy újabb teszt. Ha sikerül Xanax nélkül kijönnöm a gyógyszertárból… az már jelent valamit, nem?
- De igen - fogtam meg a kezét, és adtam egy puszit a tenyerébe. - De miattam tényleg nem kell…
- Nem miattad. Érted. Ez kellő motiváció, hogy ne essek kísértésbe.
- Oké - adtam meg magam. - Csak…
- Aggódsz, tudom - bólintott rá. - De igazad volt abban, amit akkor éjjel mondtál. Az ölelésed minden gyógyszernél többet ér. És most aludj! Sietek haza - mondta, majd adott egy puszit, és elsietett.
Fáradtan ejtettem vissza a fejem a párnára, a fejem változatlanul lüktetett, és Spencer miatt is aggódtam. Bíztam ugyan benne, tudtam, hogy önszántából nem nyúlna újra gyógyszerhez, de azért emlékeztem még arra a mondatára is, hogy ha rossz napja van, akkor a mai napig is érzi a sóvárgást. Végül aztán abba a ténybe kapaszkodtam, hogy mostanában csak jó napjai lehetnek, így nagy nehezen újra elaludtam.
Odakint már erősen sötétedett, mikor arra ébredtem, hogy Spencer leült mellém az ágyra.
- Minden rendben? - kérdeztem aggódva.
- Persze - nyugtatott. - Nem volt semmi baj. Vedd be a gyógyszert, aztán ha gondolod, vacsorázhatunk valamit, és alhatunk tovább.
- Nem igazán vagyok éhes - tiltakoztam, mert még mindig lüktetett a fejem. Felültem, és átvettem Spencertől a gyógyszert. - Hozol nekem egy pohár vizet?
- Persze - mondta, és egy perccel később már vissza is ért. Gyorsan bevettem a gyógyszert, és vissza is feküdtem az ágyba. - Mindjárt jövök én is - ígérte Spencer, majd adott egy puszit, és kiment vacsorázni.
Próbáltam visszaaludni, de most nem akart sikerülni. Mikor Spencer visszabújt mellém az ágyba, felé fordultam, és odabújtam hozzá.
- Tényleg nem volt semmi gáz?
- Tényleg nem - biztosított. - Nem kell aggódnod.
- Oké - nyugodtam meg. - Majd leviszem magammal a dobozt.
- Karen, ez csak egy fájdalomcsillapító…
- Tudom - sóhajtottam. - De…
- Igen?
- Azt mondtad, neked gyakran fáj a fejed…
- Igen, és tudom, milyen rossz.
- De te nem szoktál gyógyszert bevenni?
- Nem… ha próbálkozom vele sem nagyon használ… talán tíz esetből egyszer… így inkább nem szoktam. Az okát szoktam kutatni, ha már a tüneti kezelés semmit nem segít.
- Az rossz lehet.
- Az. De most az utóbbi néhány hétben szerencsésen megúsztam.
- Hm… lehet, hogy ilyen szempontból is jó hatással vagyok rád?
- Remélem - nevette el magát.
- Lehet, hogy ez is simán csak a pesszimizmusod folyománya? - ugrattam.
- Ne vezess vissza mindent arra! - mosolygott velem. - Amúgy meg… nem vagyok olyan pesszimista, mint amilyennek gondolsz - védekezett kicsit durcásan, amin kis híján elmosolyodtam. - Csak az az egy téma van, amiben igen.
- Tudom - láttam be. - És… a cégnél nem találkoztál senkivel?
- Nem mentem fel… csak leadtam a kocsit, és jöttem vissza. Lehet, hogy a többiek nincsenek is a városban.
- Hajaj, mit fogsz hallgatni ezért Morgantől.
- Ne is mondd - húzta össze a szemöldökét. - Legalább egy hónapig fogom hallgatni… de annyi baj legyen! Majd megmondom neki, hogy előbb nézzen körül a saját háza táján - somolygott.
- Azért ne vesszetek össze, jó?
- Dehogy - nyugtatott meg, és adott egy puszit. - Jobb már a fejed?
- Igen, kicsit jobb. De még rám fér a pihenés.
- Mindkettőnkre - bólintott rá Spencer. - Szóval… aludjunk tovább.
- Oké - egyeztem bele, majd loptam egy puszit, és visszahajtottam a fejem a vállára. Kis ideig még tűnődtem, aztán ahogy szűnt a fejfájásom lassan újra visszaaludtam.