X. Fejezet
~Ránts kardot!~

Ko-o-onnichiwa-a-a-a watashi
A-a-awanaka-a-atta darou?[1]
Halkan dúdolgatott, ahogy előre csúsztatta egyik lábát, és a penge lassan, határozottan szelte a levegőt. Könnyedén, megszokottan. Meg akarta ismerni a kard súlyát, amit kapott.
Sa-a-ayounara-a-a anata
Saa-a-a hana~shi-i-i shiyou ka?[2]
Csak így lehet esélye, ha szembekerül valamelyikükkel. Oroszországot csak a gyorsaságával és a tapasztalatával tudná legyőzni.
Ne doko de atta koto ga nai ka?
Ne itoshii kimi to hanashitai
Ne jikan wa? Kyou wa? Wakaranai
Ne! Wasurete shimaeba yokatta[3]
Kínát nem ilyen egyszerű legyőzni. Csak úgy tud fölé kerekedni, ha elég cseles, ha jól használja ki a lehetőségeit. Ha visszaszerzi a saját kardját. Anélkül bármit is tenne…
„sAnIty"
… tte nani desu ka?[4]
- Honda-sama! – esett be hozzá egy férfi. Leeresztette a fegyvert, és felé nézett.
- Igen?
- Üzenetet kapott Amerikából!
- Megyek – visszalökte helyére a kardot, haloványan elmosolyodott.
- Yo, Nihon! – hallotta meg Amerika hangját. – Minden oké? Nálunk igen. Nemsokára kezdődik a buli! Hi!
- Ez mit jelent, Honda-sama? – kérdezte a férfi zavartan.
- Azt, hogy hamarosan felszabadító csapatok támogatnak minket – válaszolta nyugodtan. Megnyomott pár gombot, és válaszüzenetet küldött. – Köszönöm, Amerika-san. A csomag biztonságban megérkezett. Minden rendben.

~RA~

Anglia nekitámaszkodott a korlátnak, a fém hidegen nyomódott a csípőjének. Fémóriások sokasága zárta közre, mintha egy új világba csöppent volna. A hadiflotta már csak így néz ki.
- Már mindenhol kerestelek – szólt mögötte a hang. – Jól vagy?
- Jól – sóhajtotta, és Amerika felé fordult. – Mikor indulunk?
- Naplemente után két órával – felelte. – Mindent leszerveztem. Biztosan nem leszel többet rosszul?
- Nem lettem rosszul – morogta a fogai közt.
- A karjaimba ájultál, Iggy. Másodjára. Mi lenne, ha pihennél?
- A kapitány nem lebzsel – közölte.
A fiú nevetett.
- Ugyan már – vigyorgott rá. Aztán megkomolyodott. – Beszéltem Mattel, holnap ő is elindul Finnországba. Mivel Gilbert és Ludwig megakadtak Fehéroroszország és Litvánia miatt, kitalálta, hogy elfoglalják Szentpétervárt hátulról, és úgy verik ki a megszállókat a Baltikumból. Ha minden jól megy, Finnország felől pár nap múlva szabad lesz az út Moszkváig, és csak Fehéroroszországgal meg Ukrajnával kell kezdeni valamit. A többiek védekeznek délen lefelé. Ott egyelőre nincs semmi – foglalta össze az európai helyzetet. Biccentett.
- Hogy van Kanada?
- Szerintem el van kicsit kenődve, azért akar annyira sietni.
- Gyászolja az embereit.
- Uhm… igen. Figyu, Iggy… ugye biztos, hogy jól vagy?
- Nem, de ez most nem számít.
- De…
- Nem, Amerika – vágott közbe határozottan. – Persze, hogy nem vagyok jól. De nem érdekel. Ennyire nem vagyok gyenge, még nem, hogy csak úgy térdre kényszerítsenek ennyivel. Elfogadom a kihívást, mert inkább vesszek oda egy csatamezőn, mint tehetetlenül vergődve valahol, miközben szabályosan kiirtják a népemet! – A tűzevő megint dolgozott, és Arthur kezdte úgy érezni, hogy a végén még felhizlalt állapotban adja vissza Norvégiának a szőrmókot. Mindenesetre még mindig jobb, mint véletlenszerű tűzvészeket okozni. – És most meséld el a terveidet – kérte témát váltva.
- A flotta felett fogunk körözni, folyamatosan, lopakodókkal, elég magasan ahhoz, hogy ha bárki bepróbálkozna, levadászhassuk. Óránként cserélődnek a csapatok, folyamatosan, egy leszáll, egy fel. Én csak a másodikkal megyek.
- Hagyják, hogy légiparádézz? – érdeklődte, ahogy elindultak vissza a hajó oldalától a lépcsők felé.
- Ki merne ellenkezni, ha fel akarok szállni? – húzta ki magát büszkén Alfred, mire elmosolyodott. Kiléptek a lemenő nap fényére, a hajó tetején vígan lobogott az Új Atlanti Szövetség zászlaja, a Naval Jack és a White Ensing[5] együtt. Felnézett rájuk, megtorpant, csak bámulta a zászlókat. Amerika magyarázott valamit, aztán hátrafordult, mikor észrevette, hogy nem követi. – Minden rendben?
- Persze – biccentett, és tovább indult. Mély reccsenés és döndülés hallatszott, kiáltozás egy szomszéd hajóról, a rakománnyal valami baj lehetett. Anglia fürgén felkocogott a lépcsőkön, hogy átlásson. Aztán torkaszakadtából üvöltözni kezdett a megszeppent tengerészekkel, hogy vigyázzanak már. Alfred kacagott rajta.

A zsebórája szerint ötvenöt perce futottak ki San Diego ragyogó fényárban úszó kikötőjéből. A szél borzolta a haját, kissé hűvös is volt, de kint maradt. Meg akarta nézni a cserét. A fülhallgatójának csatornáját átkattintotta. Hármat tudott fogni összesen: a flotta parancsnoki adóját, a saját hajójáét, és az általános légierőét. Ezt akarta hallani.
- Itt a Hurrikán-egyes, megkezdem a felszállást! – csendült az ismerős hang.
- Vettem, Egyes, indulhat – válaszolta a felszállást koordináló férfi. – Jó repülést, Jones vezérezredes[6] – tette hozzá.
- Köszönöm! – rikkantotta a mikrofonba. – Aludjanak nyugodtan, ma én vigyázok mindenkire! – Arthur felsóhajtott, aztán hallgatta, ahogy feldübörög a lopakodó hajtóműve, nézte, ahogy a fekete gép lendületet véve elrugaszkodik az anyahajóról, és beleveszik az éjszakai sötétségbe, hogy az égbolt határán egyensúlyozva figyelje a teljes flottát odafentről.
Visszaindult a kormányhoz, miközben a negyed órával ezelőtti jelenet játszódott le előtte. Alfred rávigyorgott, játékosan szalutált, azt mondta, majd holnap találkoznak, lopva körülnézett, és szájon puszilta. Olyan gyorsan visszahúzódott, hogy csak a levegőt markolta, mikor utána kapott.

~RA~

Az utazással töltött napok lázas tervezgetéssel teltek annak alapján, amit Japán SAVE-en keresztüli üzeneteiből megtudtak a helyzetéről. És bár minden információ szerint a japán katonák készek voltak letenni a fegyvert a felmentő csapatok mellett, illetve csatlakozva a Szövetséghez szembefordulni megszállóikkal, mégsem tűnt egyszerű feladatnak a partraszállás. Nem tudhatták, kivel futnak össze közben, erről Kiku sem tudott mondani semmit, hiszen ő egy maroknyi lázadóval bujkált. Érezte más országok jelenlétét, de nem tudta volna pontosan megmondani, kiét.
Anglia mindenesetre bizakodó volt, Amerika meg egyenesen pozitív. Szerinte senki nem állhat az útjukba. Élvezte, hogy végre részese lehet az eseményeknek, hogy nem kell többé ücsörögnie. Ki is használta, egész nap rohangált, egyik hajóról másikra röppent a helikopterével, hogy mindent szemmel tartson, és mindenkit idegesítsen; és átlag háromóránként csatlakozott az aktuális lopakodó kötelékhez.
Már elhagyták Hawaii-t, lényegében a félút felénél tartottak, mikor kiadós trópusi vihart kaptak a nyakukba. Olyasfélét, amit nem lehet előre jelezni időben. Anglia azonban nem esett kétségbe, hiszen ezek erős hajók voltak, a SAVE kommunikációs hálózata pedig atom biztos (szó szerint), szóval az időjárás nem vetett gátat a szárazfölddel és az egymással folytatott kommunikációnak. Higgadt határozottságát átragasztotta első tisztjeire is, valamint szilárdan meghagyta, hogy ha valamelyik hajón rendbontás következne be az idő miatt, azt azonnal visszafordítja. Az ítéletidő nyugodtan tombolhatott odakint, minden a legnagyobb rendben folyt, míg oda nem óvakodott hozzá egy tiszt.
Hadnagy volt, egyenruháján az amerikai légierő jelvényével. Feszengett, és amikor találkozott a tekintetük, azonnal vigyázzba vágta magát, bemutatkozott.
- Brian Wyatt hadnagy, Amerikai Légierő, Hatodik század, a Tennessee fedélzetén tartok eligazítást a deszantosoknak – hadarta, és nyelt egyet.
- Pihenj – sóhajtott Arthur. – Nyugodjon meg, na. Mi szél hozta?
- Uram, fontos ügyről lenne szó, ami ugyan nem az ön hatáskörébe tartozik, de…
- Bökje ki! – mordult rá.
- Jones vezérezredesről van szó…
- Mi van vele? – forgatta meg szemeit.
- Nem hajlandó leszállni, uram. Ilyen időben öngyilkosság repülni, és a vihar hamarosan utolér bennünket. Már minden lopakodó biztonságban leszállt a Sasfióka kötelékből, de Jones vezérezredes nem akart, azt mondta, nem lesz baja. Arra gondoltunk, hogy esetleg ön szólhatna neki, parancsnok… – mert ő kapott legmagasabb rangot a flottában. Amerikáé a légierő, az ő szavára ugranak, neki jutott a teljes haditengerészet. Na rendben…
- Kössön össze a légierő rádiójával, Wilde – szólt oda a radart figyelő tisztjének.
- Igenis, uram – biccentett, és már cselekedett is. – Hallják önt – jelentette ki pár pillanat múlva.
- Itt Arthur Kirkland parancsnok, a Tennessee kapitánya – jelentkezett be.
- Mit tehetünk önért? – érdeklődte az idegesítő amerikai akcentus.
- Azonnal létesítsenek rádiókapcsolatot nekem Jones gépével – adta ki az utasítást.
- Vettem, uram.
- Hali, Iggy! Mi a helyzet odalent? Tengeribeteg vagy már? – hallotta Alfred vidám hangját. A mikrofonba hallatszott egy dörgés robaja.
- Nem, és azonnal gyere le! – szólt rá határozottan.
- A-a, minden oké, van elég üzemanyagom, és valakinek figyelnie kell előttetek – hangzott az elutasítás.
- A radarok majd figyelnek – vágta rá. – Ilyen időben nem repülhetsz!
- Pedig tök buli! Látnád a villámokat, biztosan tetszene! Lőjek neked néhány fotót? – ajánlotta fel, mire Arthur a tenyerébe temette az arcát.
- Ame- Alfred. Szállj le azzal a vasmadárral. Most.
- Maradok még egy kicsit – trillázta a fiú. És elvesztette a türelmét. Nem, nem fog üvölteni mindenki előtt. A franc essen bele, dehogynem!
- Most azonnal lehúzod a segged a viharfelhők alól, vagy utánad megyek, és azt nem fogod megköszönni, értetted?! – A hadnagy ijedten nyikkant egyet mellette, és hátrébb lépett, mikor felé pillantott.
- Vettem, kapitány – morogta Amerika, valami kedveszegettséggel a hangjában, és Anglia hamarabb megszakította a kapcsolatot, mint ahogy hallhatta volna, hogy leszállási engedélyt kér.
- Oszolj, hadnagy – szólt oda fáradtan a férfinak, aki tisztelgett, és sietősen, de lényegesen nyugodtabban távozott. – Én is elmegyek ledőlni, szóljanak, ha bármi van. Nem tetszik ez az időjárás, de valószínűleg az ellenség sem olyan ostoba, hogy ilyenkor kezdeményezzen támadást. Figyeljék a radarokat, és kérjenek félóránként időjárás jelentést.
- Értem, uram – biccentett a tisztje. – És uram…
- Igen? – fordult vissza.
- Meglepően jól bánik a vezérezredes úrral – jegyezte meg. Most pislogott csak rá, a férfi ruháján az amerikai haditengerészet jelvénye volt. Haloványan elmosolyodott.
- Szerencsém volt – vallotta be.
- Hasonlítanak – tette hozzá a férfi. Arthur legyintett, és elhagyta a hajó irányítókabinját.

~RA~

Ázottan, és kissé talán dideregve ácsorgott a kapitányi kabin előtt, az aranyozott névtáblán ott csillogott a félhomályban Anglia neve. Kopogásra emelte a kezét, nemsokára kinyílt a keskeny ajtó, a másik ország sápadtan, a küszöbbe kapaszkodva állt előtte. Fekete pólót és könnyű, hosszú szövetnadrágot viselt, egyenruhája vállfára akasztva himbálózott a szekrényén.
- Öhm, én csak… – kezdte zavartan, és megakadt. Bocsánatot akart kérni, de miért is? Az ő döntése, azt csinál, amit akar. A rangjuk végül is megegyezik, ha úgy tartja kedve, mondhatott volna nemet is. Szóval ez csak egy ürügy, hogy láthassa Angliát. Hogy minden rendben van vele.
- Bökd ki gyorsan, az alvóidőmet herdálod – mordult rá a férfi, amin muszáj volt elmosolyodnia. – Amúgy is, mit keresel itt? Ide nem szállhatsz le, ez nem anyahajó.
- A Kennedyn landoltam – felelte. – Aztán átjöttem.
- Miért? – kérdezte.
- Hát… – Anglia vett egy mély levegőt, egy intéssel beinvitálta, és egy lépéssel az ágyánál termett, majd levetődött rá.
- Ide figyelj, Amerika. Ez a lehető legalkalmatlanabb időpont arra, hogy mi ketten… bármit is kezdjünk egymással – jelentette ki nagyon komolyan.
- De…
- Nincs semmi de – vágott közbe. – Nem tudom, észrevetted-e, de éppen egy háború kellős közepén tartunk. Ahol emberéletek forognak kockán, a tieid és az enyéim, és nekünk az a feladatunk, hogy a lehető legkevesebb áldozattal oldjuk meg a hadműveletet. Ezen kívül egyszerűen nincs másra időnk, nekem legalábbis biztos. – Tudta, hogy Anglia keményen dolgozik, mióta úton vannak. Tudta, hogy a megbeszélések, tervezgetések között ő folyamatosan azon van, hogy a flotta minden tagját eligazítsa, külön instrukciókat ad a szárazföldi egységek szállítóinak, az anyahajóknak, a csatahajóknak, a tengeralattjáróknak, navigálja a Royal Navyt, ami tegnap kelt át a Panamán, ezek mellett eszik, és alszik is néha, ha a tisztjei finoman elküldik.
Persze, ő is komolyan vette a repüléseket a lopakodó kötelékekben, de ez neki nem volt nagy feladat, hiszen szeretett repülni, és körözni a teljes flotta körül pedig néha még unalmas is volt. És pontosan tudta, hiába is adta a legjobb embereit kapitánynak a hajókra, hiába állították össze az összevont haditengerészet legütőképesebb tisztikarát, mégiscsak Angliára nehezedik a partraszállás feladatának nagyobb része, hiszen neki egyszerre kell majd levezényelni a flotta mozdulatait, és ha szükséges, neki magának is hadba vonulnia, ha esetlen valaki olyan is tartózkodna Japán szigetein, akivel csak ők maguk bírnak el.
- Én csak látni akartalak – mondta ki halkan, elbizonytalanodva.
- Tudom, és igazán… kedves tőled – mormolta a takaróját gyűrögetve, majdnem olyan halkan, hogy a kint tomboló ítéletidő kis híján túlharsogta. – De most… igazán nincs időnk erre.
- Most nincs dolgom – jegyezte meg védekezésül. – Mindenki pihen. Nekem is alvóidő. Szóval, maradhatok? – vigyorgott rá a másikra, mire az felmordult, és lefejelte a párnáját.
- Ha kitalálod, hol férsz el, és csendben is maradsz, akkor igen – kapta meg az engedélyt. Körülpillantott a helyiségben, igazából nem nagyobb, mint az ő kabinja, kétszer két lépés, beépített szekrények, lámpa, aprócska rögzített éjjeliszekrény-asztal fiókokkal, keskeny ágy, meg Iggy csomagja. Alacsony mennyezet, hogy szinte súrolta, ha kihúzta magát.
- Én leszek a párnád, rendben? – szólalt meg.
- Mi van?
- Na, engedj oda – kérte vidáman.
- Eszemben sincs! – Pár perc huzavona után Anglia beadta a derekát, és morogva dobta az ölébe a párnáját, hogy utána elhelyezkedjen, és betakarózzon. – Fázol, és trópusi eső szagod van – jelentette ki nem sokkal később. – A bal kezed felől van egy fiók, vedd le a kabátod és takarózz be – utasította, mire megtette, amit kért, ami újabb mocorgással járt. Aztán elvoltak a sötétben, a vihar alkotta csendben.
Óvatosan a szőke tincsek közé simította ujjait, finoman borzolni kezdte az átlagosnál kicsit hosszabb, kócos hajat. Anglia mormogott valamit, de nem tiltakozott, és pár perc múlva elaludt. Nem sokkal később ő is elszundított így ülve.

~RA~

A vihar elvonultával más problémával kellett szembenézniük, az élen haladó csatahajók összetűzésbe keveredtek egy kínai őrjárat tagjaival. Mielőtt elmérgesedhetett volna a helyzet, Amerika lopakodó alakulata úgy zuhant alá az égen úszó felhők fölül, mint a vadászó rétisasok, az ellenségnek nem volt túl sok kedve a vadászgépekkel tarkított ég alatt vízi ütközetet bonyolítani. Megadták magukat, és Anglia minden, az évszázadok alatt összegyűjtött kínai tudásával próbált tárgyalásokat kezdeményezni, mivel a haditengerészek nem voltak hajlandóak világnyelven megszólalni. Végül semmivel nem lettek okosabbak, de a hajók minden használhatónak ítélt rakományát és eszközét átpakolták a sajátjaikra, a tiszteket őrizetbe vették, és párat az összevont csapatokból átküldve tartották fenn a rendet a foglyok között, akik a hajóikon szabadon járhattak, ám a bázisukkal megszakították a kapcsolatot, és minden kommunikációs eszközüket figyelték.
Ez volt az első hulláma a Cseresznyefa hadműveletnek, aminek keretében Anglia aznap éjjel parancsot adott a tengeralattjárók kiküldésére, valamint másnap Amerika teljesen felszerelt vadászgépkötelékkel tartott felderítést a Japán partok felett. Egy nappal később pedig már az egész flottán uralkodott a harci láz, a levegőben érezhető volt, hogy készülődik a partraszállás.
Az utolsó megbeszélésen Anglia átadta a tiszteknek a mindenre kiterjedő parancsait a hadművelettel kapcsolatban. Aztán kijelentette:
- Ezt még nem mondtam maguknak, de előfordulhat, hogy el kell hagynom a parancsnoki állást egy időre. – Amerika kivételével mindenki meglepetten bámult rá. – A rangom jár néhány kötelezettséggel, aminek mindenképpen eleget kell tennem – válaszolta a miértekre komolyan. – De bízom a szakértelmükben, és abban, hogy jó munkát fognak végezni. Nem lehet probléma. És most dologra!
Kifelé tartottak a helyiségből, mikor a másik ország elkapta.
- Szeretnék adni valamit – mondta neki Alfred, és valami zörrent a tenyerében, mikor felé nyújtotta. Pedig a mondat után akaratlanul is az a jelenet játszódott le előtte, mikor szintén Japánhoz készülve még kettesben voltak az öltözőben… A lámpafényben felvillant a kerekített sarkú fémlap. Dögcédula, a nevével ellátva. – Uhm, izé, ugye belebabráltak a telefonodba? – kérdezte, miután átvette a láncot és a furcsa medált.
- Igen – hagyta rá.
- Elkérhetem egy percre? – A fiú kezébe adta a készüléket, az nem tett megjegyzést a gyári beállítású háttérképre, vagy bármire. Anglia tényleg csak telefonálásra használta, semmi egyébre nem jutott ideje. A kijelzőt ő is látta, és igyekezett rájönni, mit művel vele a másik. – Jeladó van benne. Hogy elkerülhessük az újabb rekonstruálhatatlan eseményeket. Az enyémben is van – nyúlt az inge alá, és húzta elő a saját nyakbavalóit, amiket jó ideje szinte kabalaként hordott bárhol, bármikor. – A telefonod fogja a jelzését, meg lényegében bármi, amit fel lehet kapcsolni a SAVE-hálózatra – magyarázta. – Szóval nem tudunk lesétálni a térképről.
- Értem – biccentett. – Hasznosnak tűnik, köszönöm. Azért… vigyázz magadra.
- Hős vagyok – vigyorgott rá Alfred magabiztosan.
Ezúttal csak sok szerencsét kívántak egymásnak. És a Cseresznyefa hadművelet pár óra múlva kezdetét vette.

~RA~

- Lőjék már ki azokat az Istenverte tengeralattjárókat, mielőtt még egy anyahajót meglékelnek! – üvöltözött Anglia a mikrofonba. – Küldjenek embereket a mentésre, nem érdekel, kit! Tartalékosokat, orvosokat, és mentsenek mindent, ami menthető! Az üzemanyagot és gépeket főleg! Evakuáljanak a Columbiára!
- Értettük, parancsnok! – válaszolt valaki, mire csatornát váltott.
- Roosevelt, hogy vannak odaát?
- Ne miattunk aggódjon, parancsnok, lassan süllyedünk csak, lesz idő biztonságba helyezni a nagyját – hallatszott az összeszedett válasz.
- Rendben, tegyék csak a dolgukat – hagyta rá sóhajtva, és összerezzent, mikor a kommunikációért felelős tiszt elsápadva felkiáltott. – Mi van már?!
- A vezérezredes… – nyögte a férfi meglepetten.
- Mi van vele?!
- Jones vezérezredes gépe lezuhant Tokió felett! – Anglia megszédült, és az irányítópultba kapaszkodott.
- Mi történt?
- A szemtanúk szerint találatot kapott, és bezuhant egy zöldterületre a város északi részén. Küldjünk felderítő alakulatot arra? – kérdezte készségesen a tiszt.
- Nem kell – vágta rá Anglia. – Én megyek.
- Mi? De parancsnok!
- Hívja ide az ezredest, és intézzenek nekem egy motorcsónakot, öt perc múlva itt sem vagyok! – Ezzel lecsapta a mikrofonját, és kivágtatott a kormány mellől, a kabinja felé véve az irányt. Feltépte az egyik szekrényt, előhúzta a gondosan eltett kardját, és már rohant is fel a fedélzetre. Egyszerre rászakadt a hangzavar: kiáltozások, repülőgépek hangja, és a távolban, a város felett látta a deszantosok ejtőernyőit.
- Kapitány! – kiáltott neki valaki, és a tengerészgyalogos tisztelgett előtte. – Ezzel eljut a partokig, kis szerencsével akár vissza is – hadarta a férfi.
- Csak oda kell – vágta rá.
- Úgy öt perc, míg vízre bocsátjuk…
- Ne fáradjon vele – legyintett Anglia, lökött egyet a függő csónakon, a fémkábelek nyikorogtak, ahogy a jármű himbálózni kezdett félig a víz felett. Lenézett egy pillanatra. Tíz méter, vagy tizenöt. Csak egy kis víz. Nem tud úszni. Na és, azért körbehajózta a világot. Lökött még egyet a csónakon, lendületet véve beleugrott, csak egy villanás, ahogy elhúzta a kardját, és elvágta a kábeleket, már zuhant is úgy ötemeletnyit, és hangos csattanással, erős zökkenéssel meg egy kiadós sós fürdővel érkezett a tengerbe. Kapott egy hullámot a csatahajó sodrából, kis híján előreesett, a tűznyelő az egyenruhája alá furakodott a nyakánál rémületében, bekapcsolta a motort, a következővel kifarolt a nagyobb hajó hullámai közül, és teljes gázzal húzott el mellette.
El akarta kerülni a csata színterét, így is biztos volt benne, nem ússza meg egykönnyen, hogy könnyű prédát csinált magából, de bízott a SAVE védelmében, a flotta minden egysége fel volt szerelve egy antennával, igaz, kisebbekkel, mint a városok, ahová kitelepítették őket. Nem baj, ha megvédi attól, hogy telibe találják, ő megvédi magát minden egyébtől.
Északnak fordult, figyelte a partot maga mellett, és őrülten reménykedett, hogy Amerika akciója legalább félig-meddig kitervelt, nem pedig egy „egyszer élünk, hős vagyok!" húzás. Elhalkult mögötte a csatazaj, legalább száz mérföld per órával hasította a habokat, csak a repülőgépeket látta időről-időre maga felett, de ezek jobbára a sajátjaik voltak, a csónak pedig kiküldte magáról az információt automatikusan, hogy az amerikai flottához tartozik, szóval nem fognak rá lőni.
Különleges élmény volt páholyból végignézni, hogy működik Kanada-Amerika koprodukcióban létrejött védelmi rendszer a gyakorlatban: a kínai-orosz gépek megpróbáltak bombát ledobni a flotta felett, vagy földlevegő rakétákkal megcélozni őket a partról, ám kilövés után alig pár másodperccel a ballasztikus rakéták érzékelve a SAVE védelmét felfelé indultak, és valahol az égbolt határán robbantak csak fel. Szerencsére hamar rájöttek, hogy eredménytelenül pazarolják a robbanóanyagot, és felhagytak a tüzeléssel, aki nem ezen a véleményen volt, az összevont légierő valamelyik köteléke gyorsan leszedte. Az új vadászok egyszerűen a repülés csúcsát jelentették, tökéletesek voltak. Olyan manővereket látott, amiket addig csak tapasztalt, több ezer repült órával rendelkező pilóták tudtak megcsinálni, ám ezek a gépek lehetővé tették, hogy bármilyen figurát könnyedén megcsináljanak velük. Az Új Atlanti Szövetség tervezői igazán kitettek magukért.
Aztán egy idő után nem volt már ideje a győzelmüket figyelni, mert a parttól elvált egy kisebb raj hasonló motorcsónak, és oldalba akarták kapni. Arthur felmérte az esélyeit, elkezdte a zsebeit tapogatni a telefonja után, hogy megnézze, merre találja Amerikát, ám a készülék nem lett meg. Amúgy is, valószínűleg elázott volna, de… Aha, otthagyta a kormány mellett. Idejét sem tudta, mikor átkozódott utoljára olyan cifrát, mint akkor. Szereznie kell egy gépet, amit felköt a SAVE-hálózatra, és beméri azt az ostoba kölyköt.
Élesen oldalra rántotta a kormány, finomnak nem mondható kanyarral fordult a támadói felé. Ugyan Japán felségjelzésű hajók voltak, de a legutóbbi jelentések szerint, amint az első deszantosok földet értek, a japán haderők barátként köszöntötték őket, és a közös ellenség, a megszálló kínai-orosz csapatok ellen fordultak. Szóval a csónakokon bizonyára nem Kiku emberei akarják szívélyes üdvözletüket átadni. Főleg nem gépfegyverekkel.
Mit nem adna egy valamire való ágyúért…
Újabb fordulatot vett, és egészen halkan megkérte a tűzevőt, hogy legyen szíves, és ne nézze ebédnek a lángjait. A tűzfelhő szabályosan beterítette az ellenséges motorcsónakokat, először csak az egyik tankja robbant fel, aztán a többi is szép sorban, füstoszlop emelkedett a magasba. Megkerülte a romokat, a part felé tartott egyenesen, a szél a hátába fújta a füstöt, legalább valamennyire eltakarja alakját, hogy egy ideig ne kapjon újabb hívatlan fogadóbizottságot a nyakába.
Nem nevezhető igazán kikötésnek, amit csinált, csak beirányította egy csatornába a csónakot, és az első lépcsőnél kiugrott belőle, hogy bevesse magát az utcák közé. Előtte még gyorsan lepörkölte a zászlókat a helyéről, és a rádión keresztül jelentette, hogy partot ért, ha a csónakot bárki bejelentkezés nélkül használja, SAVE ide vagy oda, lőjék ki.
Végigrohant egy utcán, ezzel majdnem egy menetelő kínai csapatba botlott, de még idejében behúzódott egy autó mögé, és nem vették észre. Megvárta, míg továbbhaladnak, csak utána indult északnak előre, míg valaki rá nem lőtt. Elhasalt a földön, átkozódva begurult egy kuka mögé, és áldotta Kikut a szelektív hulladékgyűjtésért. Valaki japánul üvöltött rá, mire sóhajtott. A kínai akcentust bárhol felismeri, és ez nem az.
- Watashi wa igirisujin desu![7] – kiabált vissza. – Tomodachi desu![8] – tette hozzá, ezzel lényegében ki is merült minden japán tudása, de legalább már nem lőttek rá. Nos, ha viszonyítunk, mindenképpen Kiku nyert az ő anyanyelvének elsajátításban, még akkor is, ha minden szót kényszerszerűen teletöm magánhangzókkal a szótagírás miatt.
Lassan felnézett, a támadója egy japán fiú volt. Felemelt kezekkel emelkedett fel, hogy mutassa, nem támad. A fiú nagy szemekkel nézett rá, de leeresztette a fegyvert.
- Watashi wa tomadachi desu[8] – ismételte el megint, hogy meggyőzze. A fiú bólintott, odarohant hozzá, és átölelte. Meglepetten fogadta a kitörő hálát, és több ház felől észlelt mozgást az utcában. – Figyelj, kölyök – kezdte. Az értetlenül nézett fel rá. – Beszélsz angolul? Csak egy kicsit? Onegai.[9] – A fejét rázta, mire sóhajtott. Oldalra pillantott az előbukkanó emberekre. – Beszél valaki angolul? – kérdezte hangosabban. Valaki jelentkezett.
Kapott egy telefont, amin volt GPS, és két perccel később már tudta, merre kell keresnie Amerikát. A fiú mozgásban volt, amire egyenlőre nem volt tippje, de azt biztosan látta, hová tart: pontosan oda, ahonnan Japánt is kiszabadították. Kapott egy robogót, amiért olyan hálás volt, hogy minden japán udvariassági formulát bevetett, amit csak ismert, hogy megköszönje. És már suhant is Tokió hajnali utcáin, hogy megtalálja azt az ostoba amerikait.

~RA~

Rohanás.
Éles kiáltás, fegyverdördülés.
Kiabálás.
Ne, ne! Jobban leszel, tarts ki! Csak egy kicsit!
Fény, és mintha havazna. De hát nyár van… Ugye, nyár van. Még messze, északon is nyár van. Csak a hegyekben találni havat ilyenkor. Ugye, Kanada? Ugye, kicsi Észak?
Ezt nem teheted büntetlenül, nem, és megfizetsz, amiért bántottad a szeretteimet!
Felnyitotta szemeit. Sűrűn pislogott, egy pillanatig nem érzett semmit, aztán égett a tüdeje, mély levegőt vett, és hányingere lett a testébe maró fájdalomtól. Összeszorította könnyező szemeit, és az arca is fájdalmas fintorba torzulhatott. Egyelőre nem érzékelte a külvilágot.
Az országvarázs valamiféle csoda, de szerencsére eddig nem sokszor kellett átélnie, mennyire. Először mindig a létfontosságú szervek indulnak újra. A tüdő, a szív, az agy. Aztán helyrejönnek az idegpályák, és már érzi a fájdalmat. Lesz látása, és végre képes megmozdulni, bár az izmai még nem az igaziak. Utána a csontok, szépen lassan, összeforradnak, helyrejönnek. A rostok, az összeköttetetések, a porcok, végül az izmok és a hús. Halk reccsenés, és Texas üvege is rendben van, addigra a ziháló lélegzete is alább hagy, valamint érzi, hogy egy autó, talán terepjáró platóján utazik. Le van takarva, mint a hullák. Óvatosan végigtapogatja magát, a fájdalom már múlóban van, már csak az agya emlékszik élesen és kínzóan, de az már nem számít. Nincs nála fegyver. Még a bakancsába rejtett kést is elvették. A pisztolyt is, nem maradt más, csak a két keze. No nem baj, egy hős nem fog meghátrálni.
Amerika finoman lejjebb húzta a takarót, és felpillantott. Elhúzta a száját. Oroszok. A francba, hogy ezek mindenhol ott vannak, és annyian vannak, mint… hát, mint az oroszok. Gratulálok a hasonlatért, Amerika, igazán ügyes vagy, tényleg. Megtapogatta, a dögcédula megvan. Biztosan ez alapján azonosították, mikor kivakarták a roncsok közül, különben az életben rá nem jönnek, hogy ő az. (Na jó, addig, míg nem kezdődik a regeneráció, és az arca hasonlítani kezd önmagára.) Biztosan elfogatóparancs is van ellene, dead or alive, és valami magas vérdíj, mint a vadnyugaton. Haha, azt csak hiszik, hogy elkapták. Pontosan ez volt a célja, mikor hagyta, hogy eltalálják, és lezuhant. Így ér leghamarabb a bázisukra anélkül, hogy túlzottan megerőltetné magát. És Angliát is idevezeti, ha van egy kis esze. Naná, hogy van. Ő Anglia. Kiku pedig már biztosan itt lesz. Hárman akárkit megvernek. Bizony.
Fogalma sem volt, mennyi ideig feküdt eszméletlenül, de biztosan eltelt egy-két óra azóta, hogy lezuhant. Az autó élesen fékezett valahol, igyekezett ellazítani magát, hogy ne tűnjön fel nekik azonnal, már felébredt. Magához tért, és már csak a fantomfájdalom kínozza, zsongítja tagjait.
Hallotta a kiáltásokat, ahogy beszélgettek, és hirtelen lerántották róla a pokrócot. Ő azzal a lendülettel felugrott, ám magas röptéből hirtelen mély zuhanás lett, mikor vállon találta egy golyó közvetlen közelről. Felüvöltött, hátratántorodott, és csillagokat látott a fájdalomtól. Szétroncsolódott vállához kapott, rábámult vörösen patakzó vérére, és miközben lerángatták a kocsi csomagtartójáról, olyan válogatott szitkokat vágott a katonák fejéhez, amiket még Angliától tanult. Ezt megelégelve a férfi, amelyik meglőtte, a halántékának nyomta a pisztolyt.
- Do it![10] – szisszent oda a szeme közé nézve. És az a rohadék ruszki tényleg fejbe lőtte!

Amikor magához tért, el kellett ismernie, hogy talán nem ez volt az évszázad ötlete. Láncokkal volt egy székhez kötözve, a haja összeragadt a maradék vérétől, és összességében nem festhetett túl jól, vértől ázott egyenruhájában. A válla ráadásul fájdalmasan feszült, ahogy érezte, hála az égnek, a közelség miatt a golyó távozott is, de még mindig nem gyógyult meg teljesen. A feje ráadásul úgy zsongott, hogy alig látott valamit.
- Hiba volt idejönnöd – jegyezte meg egy hang. Ismerősen csengett, és angolul beszélt. Mindenesetre értette. Mégsem próbált az irányába fordulni. Csak múlna már el a fejfájás!
- A megszállóknak volt hiba idejönni – motyogta, és csak lassan formálta a szavakat. – Elvenni egy nemzet szabadságát, rabigába hajtani, amikor mindenkinek eredendően joga van a szabadsághoz… na ez nem kóser.
- Nagyon tudod, kinek mihez van joga, mégis hagytad, hogy fél évig abban a cellában szenvedjen – válaszolt.
- Mert… mert Anglia… – suttogta, és ráharapott a nyelvére. Na nem, ezeknek nem mondd el semmit! Felhunyorgott, Fehéroroszország gúnyosan rámosolyogott.
- Ne erőltesd magad, a bátyám pontosan tudta, hogy mi a gyengepontod, Amerika – jelentette ki. – Előbb Anglia, aztán Japán. A barátaid nélkül nincs rendes összeköttetésed a kontinenssel és Ázsiával.
Inkább nem is válaszolt. Aztán mégis.
- Anglia rendbejött – jelentette ki. – És Japán is szabad lesz, amint a hadművelet sikerül.
- De nem sikerül, ha mi itt maradunk – felelte a nő határozottan.
- Nem maradtok – közölte egyszerűen. – Kik…? – döntötte félre a fejét. Lehunyta a szemeit, a fény… fájt.
Mozdult valami a szemhéjai mögött, kénytelen volt felnézni. Kína vörös kimonóban, nyugodt léptekkel közeledett felé, szemei hűvösen figyelték. Borsódzott a háta a nézésétől. Most érezte először, hogy ez a férfi idősebb mindannyiuknál, és ez valahol letaglózta.
Visszahunyta a szemeit, próbálta gyűjtögetni az erejét, csak tisztulna ki a feje!
- Hogy állunk? – hallotta a nő távoli hangját.
- Nem jól – jött a felelet. – A Szövetség csapatai Tokió nagy részét elfoglalták, és Anglia felrobbantott egymaga egy járőr rajt. A szigetek többi részét is fokozatosan ellepik a csatahajók és a tengerészgyalogság. – Halkan felkuncogott, aztán hátravetett fejjel kacagott.
- Egy nap sem kell, és felszabadítjuk Japánt!
Pofon csattant az arcán, székestől-láncostól borult fel, és koppant a feje a hideg padlón. Nos, az biztos, hogy elment a kedve a nevetgéléstől, főleg, mikor reccsent egyet a válla a súlyos bakancs alatt. Kis híján felüvöltött, és talán volt pár perc, mire megint érzékelt bármit a csillagokon kívül, amiket kínjában látott.
- Hagyd abba – szólt Kína higgadt hangja.
- Megérdemli – sziszegte Fehéroroszország.
Meg sem mozdult, fel sem nézett. Szóval ilyen érzés hadifogolynak lenni oroszéknál? Rájött, hogy az ő módszerei a fogolytartásra rendkívül humánusak.
Fémes súrlódást hallott, mint mikor egy függönyt húznak el a karnison. Súlyos láncok csörgését, és mély morgást. Felnézett, koszos-arany szemek pislogtak rá, álló pupillákkal. Ahogy kissé alaposabban megnézte, rájött, hogy a szemek tulajdonosa egyik oldalt elnyújtott pofával, és pengeéles fogsorral, valamint két lebegő-hullámzó, hosszú bajuszféle szállal végződik, hátulról meg kígyóféle, hullámzó testtel, lilaszín sörénnyel és négy lábbal, amiken a láncok voltak. Az állat érdeklődve közelített felé. Már hallucinál is? Ennyire nem lehet rosszul…
- Ő itt Japán barátod sárkánya. Édes, nem? Te leszel a vacsorája, Amerika – jelentette ki mosolyogva a nő, ő pedig dermedten figyelte a legijesztőbb ragadozót, amivel valaha találkozott. És ami valószínűleg tényleg a vacsorájaként tekint rá. És nem álmodja.

~RA~

Kiku a falhoz lapult, aztán ellökte magát, és sietősen elhaladt az ajtók előtt. Meg kell találnia a szobáját… Ha Kína nem mondta meg nekik, akkor ott lesz a kardtok, amire most nagy szüksége van. Belökte az ajtót, bátrabban suhant végig a szobán, és a széttúrt futonja mellett meg is találta, amit keresett. A könnyű lila szövet is ott volt, csak maga a katana hiányzott. Felkapta, nem vesztegetett időt arra, hogy alaposabban körülnézzen, hanem az ablakon át távozott, hogy időben megérkezzen a találkahelyükre.
Kínai és orosz őrök járkáltak az épület körül, lecserélték a japán őröket, miután hagyták bejutni az országokat. Semmi probléma, őket legalább gondolkodás nélkül iktatja ki, ha úgy adódik. De nem volt erre szükség, hiszen aki képes árnyékká válni, az nem támad meg senkit a célszemélyen kívül.
Ren morgása, és a másik két ország hangja már messziről odahallatszott; és a gondolatai között szerepelt egy szőke egyenruhás férfi, aki azt mondta, hogy angol és barát. Anglia is úton van idefelé. Neki csak addig kell feltartania a másik kettőt Amerikával, ameddig ő is ide nem ér. A segítséggel együtt már nem lehet probléma. Az emberek odakint nyerésre állnak. A Szövetség felszabadítja, hogy újrakezdődhessen a háború, amit ő annyira gyűlöl. De tartozni fog azzal, hogy segít nekik, ahol csak tud, ha végre szabad. És fog is, ez teljesen biztos.
Megállt az ajtóban, belesett. Fehéroroszország elrántotta a függönyt, Ren egy pillanatra ijedten hátrahúzódott, félt a nőtől, és ezt Kiku megértette. Aztán megérezte a friss vér szagát, és érdeklődve hajolt oda Amerikához, akinek kezei súlyos láncokkal voltak kikötve, olyasmikkel, mint Ren maga. Ám a sárkány tudott annyit mozogni, tudta annyira előrenyújtani a nyakát, hogy elérje a fiút.
Előrerohant, és még azelőtt szólította nevén a sárkányt, hogy annak fogai az amerikaihoz érhettek volna. Ren felemelte fejét, ránézett, megfeszítve magát próbált szabadulni láncaitól, ám nem volt képes.
- Shh, semmi baj – mondta halkan, és egyetlen mozdulattal lehúzta a lila szövetet, hogy a fehér tokot hozzáérintse a sárkány pikkelyeihez. A láncok csörögve zuhantak a padlóra foglyuk nélkül, és s végre ott pihent kezében a penge megszokott súlya is. Előhúzta, Amerika láncai is darabokban potyogtak a földre, a fiú nem volt jó bőrben, mégis hálásan mosolyodott el.
- Hú, köszi, hogy jössz – mormolta, és felszisszent, mikor megmozgatta a vállát, valószínű, hogy meglőtték.
- Maradj csak nyugodtan – kérte, és felegyenesedett, határozottan nézve a két másikra. Kína már kezében tartotta fegyverét, a botra erősített pengét, a naginatát. Fehéroroszország lassan hátrált el, folyamatosan a fehér kardtokot figyelve. Pontosan tudta, hogy a sárkány veszélyes. Nagyon helyes, tartson tőle! – Hagyjátok el a hazámat az embereitekkel együtt – szólította fel őket határozottan, de nem hangosan, és még csak nem is fenyegetően.
- Arra várhatsz! – toppantott bakancsos lábával a nő, és fegyvert húzott elő valahonnan az egyenruhájából. Japán gyorsabb volt, előrelendítette a kardot, amiből a sárkány dühös ordítással tört ki, és sodorta magával a nemzetet. A falhoz szorította, morgott rá, a fegyvert, mintha ismerné, hogy veszélyes kiütötte kezéből a farka egy legyintésével.
Kína rohamozott, ő kitért előle, majd megvetette lábát, és előhúzta a másik katanát, amit Amerikától kapott nemrég. A két fegyver élesen súrlódott egymáson, ahogy összeakaszkodtak, és mozdultak is tovább. Csattogtak a fegyverek, és Kiku a szeme sarkából látta, hogy Alfred a pisztolyért igyekszik, amit a nő elejtett. A mozgása még nem volt olyan magabiztos, mint máskor, ám megszerezte, amit akart.
- Ren! – szólította a sárkányt, aki azonnal visszaváltozott karddá, ugrott egyet hátra, és eldobva a kölcsön fegyvert, a sajátjával küzdött tovább, ami lényegesen egyszerűbb volt. És érezte, hogy Kína is csak amolyan tessék-lássék mód harcol ellene, nem akarja igazán bántani. A szemein látta, hogy rettenetesen sajnálja ezt az egész helyzetet, de most nem tehet mást, a nő előtt muszáj megjátszania magát.
Hőhullám söpört végig a helyiségen. Megérkezett Anglia is.

~RA~

Az első, amit felfogott a helyzetből, hogy Amerika csupa vér, az egyenruhája felismerhetetlenségig koszolódott, és éppen lelövi Fehéroroszországot. Hidegvérrel. Egy lövés a szívbe, a golyó benne maradt. És a fiú maga is összecsuklik ott a fal tövében.
- Anglia… - A suttogó hang irányába kapta a fejét, készen a támadásra, ujjai automatikusan a kardmarkolatra siklottak, de Kína csak sápadtan nézett rá. Kezében fegyver, Japán kardja kivonva, hallotta a pengék csattogását.
- Vond vissza a csapataidat Japán szigeteiről, különben még napszállta előtt megsemmisítjük őket – szólította fel parancsoló hangnemben, előhúzta fegyverét, felemelte felé, de nem támadott. – Az Új Atlanti Szövetség nevében felszólítalak, hogy azonnal hagyd el ezt a földet! – Biccentett, némán odalépdelt a holt nőhöz, felvette a padlóról, és kivonult a helyiségből. Zavartan váltott pillantást Japánnal, és mégis megértette, hogy mi húzódhat a háttérben: Kína tisztában van vele, hogy ez nem egy győztes háború a számukra, és megpróbálja ép bőrrel megúszni, amennyire ez lehetséges. Angliának arról viszont fogalma sem volt, hogy egyáltalán mi mozgatja a keleti nemzetet, miért harcol Oroszország oldalán, mikor nyugodtan ellene szegülhetett volna, és azzal Japánt is megmenti a megszállástól.
Nem beszélve önmagáról, de régen tudta, hogy Ivantól ez nem úgy volt személyes bosszúhadjárat, ahogy mindenki gondolta. Csakis azért támadta őt, mert tudta, hogy őt még esetleg van esély elpusztítani, és ezzel sakkban tarthatja Amerikát. Amerika volt az egyetlen célpont. Mert Ivan tőle tartott. És, ha sorra vesszük, mit tehetett volna, logikus, hogy ő került előtérbe. Kanadának igaza volt abban, hogy benne nehéz hathatósan nagy kárt tenni, a többiekkel Alfrednek csak különböző nemzetközi szervezeteken keresztül volt kapcsolata, no meg a kereskedelem, de ennyi. Oroszország tudta, hogy a fiút az érzelmein keresztül kell megfogni, és a számítása bejött: kis híján megölte őt, és Alfred nem tehetett mást, mint nézni, ahogy lerohanja Japánt és Európát. Ennek az előretörésnek azonban most vége.
Jelképesen ezzel megtörtént a felszabadítás, már csak a seregeknek kell követniük országaik megtestesítőit. Anglia nem foglalkozott a távozókkal, odarohant Amerikához.
- Jézusom, hogy nézel ki… - szólalt meg halkan, mire Alfred felmosolygott rá.
- Nyertünk, ugye? – kérdezte, a szemei természetellenesen ragyogtak.
- Persze – bólintott. – Pár nap, és helyreáll a rend. Veled mi van? Merő vér vagy.
- Lezuhantam – motyogta hátrahajtva a fejét. – Na jó, azt direkt. És lelőttek. Azt nem direkt. Ami azt illeti, szarul is vagyok. De ha nyertünk, akkor oké. Az igazság mindig győz! Aludni akarok… Fáj a fejem.
- Aludj csak, vigyázunk rád – mondta haloványan elmosolyodva.
- Mondd meg a sárkánynak, hogy ne egyen meg, jó?
- Megmondom – ígérte, bár fogalma sem volt, miről is van szó.

~RA~

- A neve Ren – mondta Kiku egy nappal később. Amerika addigra összeszedte magát, elkezdték megszervezni a tengeri blokádot Japán és Kína között, már elküldött egy listát arról, hogy milyen segélyre van szüksége a szigetországnak, gyógyszerek, élelmiszer, ilyesmik. Szóval rendben volt, kivéve talán azt, hogy ijedten bújt az Anglia alkotta fedezékbe.
- Neked meg mi bajod? – pillantott a háta mögött reszkető amerikaira.
- Meg akart enni! – panaszolta.
- Nem fog bántani – nyugtatta a japán, ahogy megsimogatta a fehér bundás fejet. – Egyszer régen ember volt, egy kardkovács, aki túl sok időt töltött a tűz közelében, ezért sárkánnyá változott. Valaki megölte, de ahelyett, hogy elpusztult volna, levedlette sárkánybőrét, és karddá változott – mesélte. – A kardtok a fogaiból készült. – Ren érdeklődve pislogott Alfredre, előrenyújtotta hosszú nyakát, és megböködte a kabátját. Kiku csak nevetett a pánik szélén álló fiún, aki végül védekezésül felajánlotta hamburgerét a sárkánynak. Az elfordult tőle, és összetekeredett a padlón egy fényfolton, hogy aludjon.
- Szerintem szép – jegyezte meg. – Ezt a háborút már amúgy sem vívhatjuk meg csak fegyverekkel. Bizonyos esetekben szintet kell lépni.
Mielőtt a kék szemű kifújhatta volna magát, megszólalt a telefonja. Rápislogott készülékre (hogy élhette túl a zuhanást? És az oroszokat? – kérdezte magától Anglia), és derülten fogadta a hívást.
- Hali, Matt, mi a helyzet? – Ahogy hallgatta a választ, fokozatosan megnyúlt az arca. – Értem… Akkor… tartunk egy online konferenciát? És eldöntjük, mi legyen. Rendben. Majd hívlak egyeztetni. – Gyorsan összefoglalta a saját helyzetüket. – Szia.
- Mi történt? – érdeklődte Japán, mikor letette.
- Míg mi a csatlós államokkal verekedtünk, Kanada és Franciaország szembekerültek Oroszországgal – ecsetelte. – Francist jól elgyepálta, de Matt nem hagyta magát. Velük vannak a Balti államok, és a Skandinávokkal meg Finnországgal karöltve holnap reggel indulnak felszabadítani őket. A franciát viszont vissza akarja paterolni a déliekhez, de egyelőre ő sem nagyon fog ugrálni, ágynyugalmat szavaztak neki. Szóval… végül is nyerőszériánk van – vonta le vigyorogva.

*KWR*

[1] 'Hello, önmagam,
Nem találkoztunk már ezelőtt?
[2] Viszlát, önmagad
Szóval, akarsz beszélgetni?'
[3] 'Hé, nem találkoztunk már valahol a múltban?
Hé, te különleges vagy számomra, beszélni akarok veled.
Hé, mi az idő? Mi a ma? Nem tudom.
Hé! Jó lenne, ha teljesen elfelejthetnénk.'
[4] '„jÓzAnsÁg"
… mi ez?'
Idézetek az iNSaNiTY c. dalból, saját fordítás
[5] A Naval Jack az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészet, a White Ensing a Brit Királyi Haditengerészet lobogója.
[6] Az Államok légierejének legnagyobb tiszti rendfokozata, ami nem tiszteletbeli rangjelzés
[7] 'Angol vagyok!' Szó szerint: 'Angol ember vagyok!', japán
[8] 'Barát vagyok!', japán
[9] 'Kérlek.', japán
[10] 'Csináld!', angol

Anglia kimerítette az én japán tudásomat is xD
Japán sárkányát a Chihiro szellemországban [Sen to Chihiro no kamikakushi] anime sárkányáról, Kohakuról mintáztam (képet találtok a blogomon (;), a nevét a Jigoku Shoujo [Pokoli Lány] c. anime Ichimoku Renjéről kapta.