Három óra múlva (addig csak Natsu kiabálását hallottuk a szoba felől) minden elcsendesült. Porlyhusica, a Mester és Mira pedig bejött a bárba. Az arcuk szomorú volt, Mira még sírt is. Azonnal levágtam, hogy valami történt. Valami rossz.

- Sajnálom. – hajtotta le a fejét a gyógyító – Amikor ki akartuk venni a lacrimát, egy akkora sokkot küldött a fiúra...

- Nem lehet! – kiáltottam.

- Nem tehetsz semmit, Gray…

- Nem hiszem el… - morogtam és kétségbeesetten elindultam a szoba felé.

- Gray – sírta Mira – nem kéne…

- Látnom kell! – söpörtem félre a kezét. A Mester meg sem próbált állítani.

A többiek nem tettek semmit. Mindenki lefagyva állt. Aztán a lányok elkezdtek sírni. Majd a fiúk is. Nem vártam meg, mi lesz belőle. Nekem csak egy dolog volt a fejemben. Natsu nem halhatott meg. Berontottam a szobába. A sárkányölő most nyugodtan feküdt. Az arcán a béke tükröződött. Leültem mellé és megfogtam a kezét. Hideg volt. Ekkor fogtam fel tulajdonképpen, hogy elment. Nincs többé. Hisztérikusan felüvöltöttem, majd egyre több könny száguldott le az arcomon. Natsu nem halhatott meg. Ő más, mint a többi ember. Nem igaz. Nem fogadom el.

- Natsu, te idióta! – sírtam – Nyisd ki a szemed és húzz be egyet!

Nem történt semmi, amire számítottam is. De nem tudtam elfogadni. Natsu nem halhatott meg. Olyan nincs. Nincs, nincs, nincs!

- Kérlek Natsu…

Kétségbeesett verni kezdtem a mellkasát. Mintha még megérezné. Akkor pont nem számított. Aztán csak sírni kezdtem rajta. Belefúrtam az arcom a ruhájába. Nem érdekelt ki lát. Natsu a legjobb barátom. Még mindig. Natsu nem halhatott meg.

- NATSU! – süvített mellém egy kék szőrgolyó.

- Natsu, kérlek… nem hagyhatsz itt mindenkit… TE IDIÓTA! – vertem még egyet a mellére.

Szomorú voltam, csalódott és dühös. Hogy tehet ilyet ez a marha? Csak úgy szó nélkül elmenni?! Nem hagyom! Ha csak egy percre is, de vissza kell térnie.

- LÁNGAGYÚ IDIÓTA! – kezdtem ütögetni – CSAK NÉZZ HAPPYRA! HOGY MERED?

- Gray, hagyd abba – kérte zokogva a macska.

- NATSU DRAGNEEL! NE MERD EZT TENNI!

Egyre erősebbeket ütöttem. Nem tudom pontosan miért. Talán csak a dühömet adtam ki. Talán csak reménykedtem, hogy felébredhet. De nem történt semmi. Nem tudtam semmit tenni… csak vertem, mintha mennék vele valamire…

Ekkor egy kéz megállította az ütésemet. Nem figyeltem ki jött be a szobába. De ahogy jobban megnéztem, nem valamelyik társam állított meg. Natsu keze biztosan tartotta az enyémet, hogy le ne sújtsak. Ránéztem az arcára. Kinyitotta az ónix szemeit és rám nézett. Majd elmosolyodott.

- Hali!

- Na… tsu? – dadogtuk Happyval.

- Nem, a Jóisten… - morogta ő.

- Natsu! – borultunk a nyakába mindketten. Most is sírtunk. De most az örömtől és a megkönnyebbüléstől.

- Huh? – nézett ránk meglepetten- Mi a…?

- Natsu – sírta Happy – azt hittük meghaltál!

- Tényleg? Nem emlékszem…

- Tipikus…

- Gray? Mi ez a szeretetroham? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Mintha nem tudnád. – töröltem meg a szemem.

- Ja… az egész céh halottnak nyilvánított, mi?

- Mert halott is voltál.

- Aha. Király.

Erre legszívesebben felpofoztam volna. Hogy lehet ez király? De türtőztettem magam.

- Úgy örülök, Natsu! – fúrta Natsu mellkasába a fejét a kismacska. Erre Natsu átkarolta mindkettőnk nyakát és elvigyorodott.

Ekkor Nagypapi lépett be a szobába. Először elkerekedett szemmel nézett ránk, aztán Natsura. Aki élt és virult, mint mindig.

- Kölyöööök! – ugrott ő is a sárkányölő nyakába.

- Á, Nagypapi!

- Te élsz! A szemem láttára haltál meg!

Natsu csak vigyorgott.

-Ezt el is mondom a többieknek. – futott ki az ajtón. Öregember létére elég fürge volt.

Pár pillanat múlva mindenki a szobában volt és együtt sírtunk, Natsu kivételével, aki még mindig nem fogta fel teljesen a történteket. Aztán nemsokára Porlyhusica ágynyugalmat rendelt el mindkettőnknek egy hétig.

Miután újra ketten maradtunk a szobában, Natsu hamar elaludt. Én végig mosolyogni tudtam csak. Örülök, hogy Natsu él.

- A végére minden rendbe jött, nem igaz? – kérdezte a kislány Natsu ágyán ülve.

- Szerencsére. – bólintottam – Te is benne voltál, ugye? Segítettél visszahozni.

- Talán megadtam Natsunak a kezdő löketet. – nevetett fel.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá.

- Nincs mit megköszönnöd – lóbálta a lábát.

- Most már elmondod, ki vagy?

- A nevem Mavis. – mosolygott vidáman.

- Mavis… - ismételtem. Mintha ismerős lett volna.

- Szeretném, ha a céh rendben lenne. Ne féljetek másokra támaszkodni, mert lesz idő, amikor ők szorulnak segítségre.

Bólintottam. Nem egészen értettem mire akar kilyukadni.

-Ahogy láttam, Makarov mester bevezetett egy kézjelet. – folytatta- Szeretném én is használni. – mutató ujját felemelte és amikor legközelebb pislogtam Mavis már nem volt ott. „Még, ha nem is látlak… még ha útjaink el is válnak… Én mindig figyelni foglak." Ezt most tényleg elhittem. Mavis, és a céh, mind vigyázni fogunk egymásra. Örökké.