A gyertya átható koppanással borult fel; sápadtarany fénye elenyészett, a folyékony viasz forró loccsanással lepte el a vén, repedezett hajópadlót. Visszafojtott, szisszenő sóhaj hatolt Cúthalion fülébe, aki rettegett a mélységes mély, fekete sötétségtől, és mozdulni sem mert. Lélegzetét visszafojtva feküdt és várt. Elgémberedett bal keze száraz nádat érintett, mintha valamiféle kosárban feküdne, de vastag gyapjútakarói elegendő hőt szolgáltattak, hogy ne fagyjon meg. A szoba végében térdeplő alak felemelkedett, és fürge, kecses léptekkel elhagyta a sötét helyiséget, majd egy perc múlva újabb égő gyertyával tért vissza. A reszketeg láng lobogása széles fénykört vont az alak feje köré; sötét, csuklyás köpenyt hordott, vállán íj és tegez himbálózott, oldalán pedig meztelen kard fügött, melynek éléről fekete vér csöpögött. Cúthalion mégsem ezekre a részletekre irányította tekintetét, hanem az alak szemére – fényes, szép árnyalatú kék volt, és biztosra vette, hogy látta már valahol. Valamiért meg mert volna rá esküdni, hogy az illető nő. Az idegen egyetlen pisszenés nélkül az ajkára illesztette az ujját, és ismét kioldalazott a szobából. Egy ideig nem tért vissza. Cúthalion a falakon táncoló árnyakat nézte, amelyek valahonnan távolról szűrődtek be; az alaknak volt gondja arra, hogy magával vigye a gyertyát, egyedül hagyva a fiút a rémisztő, hideg sötétségben. Vagy fél mérföldnyi távolságból vandál ordítozást vélt hallani, amit más, szintén meglehetősen nyugtalanító hangok követtek: fegyvercsörgés, nyilak szisszenése, nők és gyerekek sikoltozása. Cúthalion még mindig nem mert mozdulni; úgy érezte, megbénítja a sötétség.
Az ajtó meglepő hirtelenséggel csapódott ki, és a csuklyás nő rontott be rajta. Kardját ezúttal a kezében tartotta, karjain és vállán számos vágott seb éktelenkedett. Cúthalion még mindig nem látta tisztán az arcát, de a kámzsa alól ki-kilibbent egy-egy aranyszőke tincs. A nő se szó, se beszéd az ágyához rontott, és nemes egyszerűséggel felkapta a fiút, ami különös élmény volt; Cúthalion már évek óta elszokott attól, hogy csak úgy ölbe vegyék.
A következő pillanatban olyan zaj hallatszott, mintha egy sereg olifánt vágtatna át a házakon. A nő Cúthalionra nézett, és könny csillant a szemében. A fiú érezte feszülő izmaiban, hogy döntésre jutott. Az ablakon beszűrődő csatazaj mintha egyre közeledett volna.
Cúthalion szíve szerint rákiáltott volna az idegenre, hogy siessen, de képtelen volt megszólalni.
-Mindennek vége – suttogta a nő, még mindig könnyben úszó szemmel. Keze megmarkolta a kardot, majd újra szemügyre vette Cúthaliont, és a sarokban álló mély ládához lépett vele. A csata már szinte az ajtóban tombolt.
- Most itt kell maradnod – suttogta a nő. - Csendesen! Nem lesz semmi baj.
Azzal a láda súlyos fedele elzárta Cúthalion látóterét.
A színek, illatok és hangok eltompultak körülötte, és ő úgy érezte, kizuhant térből és időből. Az utolsó dolog, ami eljutott hozzá, otromba, durva röhögés volt, tűz ropogása és egy velőtrázó sikoly.
Cúthalion verejtékben úszva riadt fel, és csúnyán bevágta a fejét a fal egyik cirádás kiszögellésébe, ahogy tettrekészen felpattant fektéből. Jó darabig zihált, mire felfogta, hogy közelében sincs semmiféle ládának, kámzsás idegenek sem szólongatják, és december közepén még a Fehér Mágus sem boríthatná egykönnyen tűzbe az otthonát. Tehát valószínűleg rosszat álmodott.
Egész testében reszketve botladozott az ablakához, és kinézett rajta. Amikor alaposan meggyőződött róla, hogy semmiféle tűzvész nem fenyeget, magára csavarta a farkasbőrt, és kiosont az erkélyére.
Vastag, ezüstösen fehér hótakaró borította a völgyet, a fák csupasz ágait zúzmara ékesítette. A telihold sápatag fénye minden növényt illékony, túlvilági karácsonyfává változtatott. A vízesés ezüstös folyamként zubogott alá; Cúthalion megilletődötten nézte. Lassanként enyhült a szorongása, ám növekedett az elméjében az értetlenség.
Nem ez volt az első rémlátomása. Az utóbbi időben gyakran megesett, hogy a varg álmában újra és újra széttépte őt, a halott Erestor pedig csak feküdt a füvön, sápadtan és némán. Vagy Aragornt ütötték le a rablók, ő pedig hiába várt és rágcsálta fojtó köteleit, Elladan és Elrohir csak nem jött. Ezekben a rémálmokban azonban sosem érzett illatokat és hőmérsékletet, nem volt képes gondolkodni, és sosem látta az alakokat olyan tisztán és részletesen, mint az imént. Ki lehetett ez a nő, és miért vette a fáradságot, hogy megmentse, holott rá valószínűleg halál várt? Menthette volna a saját bőrét, sorsára hagyva a fiút. Talán az anyám volt, mielőtt megölték az orkok, tolakodott be a fejébe a gondolat, talán Erestor meghallgatta az imámat... ez a nő egyszer talán a fiának hívott, és én egy másik nevet viseltem...
Különös érzés volt belegondolni, hogy valaha másképp hívták, nem Cúthalionnak. Nevét, a tündék így mondták, a sorsa aggatta rá; a jelentése Erős Íj volt, és Elrond nevezte el így. A fiú könnyedén el tudta képzelni nevelőapját újonnan felöltött hadvezéri modorában, ahogy kemény arccal elrendeli:
-Legyen a neve Cúthalion; mert egy életen át vadászni fog az orkokra azért, amit vele tettek.
Cúthalion a vastag farkasbőr ellenére reszketett a hidegtől, ahogy a mellvédnél ácsorgott, és töprengve pislogott a mélységbe.
Akárhogyis, gondolta, csak egy álom volt. Értelmezhetem jelként is, de talán túl nagy jelentőséget tulajdonítok neki. Még ha minden úgy is történt volna, ahogy láttam... ez már a múlt. Ha könnyebb sors jut nekem, lehettem volna valaki más, de nem az vagyok. Én már Cúthalion vagyok.
-Követek dél felől, a völgyzugolyi Elrond fiai – jelentette egy tekintélyes számú állatbőrbe öltözött, hosszú lándzsás őr.
-Engedd be őket, de gyorsan – morogta Arathorn, a lehetőségekhez képest összehúzva magát míves faragású, de meglehetősen kényelmetlen trónszékén. Nem érezte úgy, hogy anyagilag megengedhetné magának, hogy trónon üljön, és azt is feleslegesnek tartotta, hogy őrök álljanak minden átjárónál. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy megmaradt népe csak végszükség esetén hagyja el Annúminast, a közeli tóról elnevezett utolsó arnori erősséget. A kis híján omladozó falak és bástyák utolsó mentsvárként éltek az északi emberek szívében, a város azonban túl nagynak, ellátása pedig túl költségesnek bizonyult a maroknyi dúnadán nép számára. A külső támadás esetén felmerülő felújítási és megerősítési költségekről már nem is szólva. Arathorn éppen ezért elhatározta, hogy az első adandó alkalommal kitelepít minden élő lelket, ám döntését nem kötötte az emberek orrára.
Elladan és Elrohir fajukra jellemző könnyed eleganciával vonultak végig a tróntermen, alaposan szemügyre véve az Észak Királyainak sikeres hadműveleteit ábrázoló részletes falfestményeket, és a díszes, szivárványszínű üvegablakokat, amik csodálatos fényt vetettek az ódon, ám még mindig ragyogó márványpadlóra. Könnyű, ám áthatolhatatlan páncéljuk rendkívüli szépsége az egyszerűségben rejlett; az áramvonalas, ragyogó mithril-ruha tökéletesen illett atléta-alakjukra. Három nap: mindössze ennyi időre volt szükségük, hogy egy csapat íjásszal megtoldva továbbítsák apjuk jóváhagyását Arnor délkelet felé indított hadműveleteire, mégsem tűntek kimerültnek. Arathorn úgy látta, még hollófekete hajuk is tökéletes ívben omlik a vállukra, a két éjjel óta folyamatosan üvöltő északi szél dacára. A férfi agyán egy pillanatra átfutott, milyen könnyű dolga lenne, ha csupa Elladan és Elrohir védené a déli erősségeket.
A két tünde szinkronban hajolt meg; Arathorn az utolsó hajszálig egyformának látta őket. Képtelen lett volna megmondani, melyikük melyik, és pontosan tudta, mennyire élvezik az ikrek ezt a helyzetet.
-Még épp időben érkeztetek – mondta szúrósan, de nem barátságtalanul.
-Uram – egy árnyalatnyival mélyebb hangjáról és egy szemvillanással gunyorosabb pillantásáról felismerte Elladant. - Örömünkre szolgál, hogy csatlakozhatunk hozzád és harcosaidhoz, és nagy megtiszteltetésnek vesszük. Észak hű szövetségeseként mindent meg fogunk tenni, hogy vállalkozásotokat siker koronázza.
Arathorn halványan elmosolyodott. Elég régóta ismerte – és kedvelte - a két tündét ahhoz, hogy kihámozhassa Elladan diplomatikus szavaiból a valóságot.
Apánk régóta tart már minket lakat alatt, csodálatos érzés végre kimozdulni egy kicsit. Tudod, mennyire élvezzük, ha orkokat gyújtogathatunk.
-Köszönettel elfogadom segítségeteket – felelte Arathorn. - Ellenségeink rettegve fogják emlegetni a nevünket, ha egymás oldalán vonulunk hadba.
Feleannyira sem élvezitek, mint én.
A két iker mosolygott, mint akik értik.
-Mikor indulunk, Arathorn úr? - kérdezte Elrohir derűsen.
-Te ma éjjel, délkelet irányába – felelte a kószák vezére derűsen csillanó szemmel -, Elladan pedig hajnalban, északkelet felé. Az én embereim közül is adok mellétek néhányat. Ami engem illet, az utam nyílegyenest keletnek vezet.
A két tünde döbbent pillantására ravasz mosollyal válaszolt.
-Ami a háborút illeti, osztom a kis Cúthalion véleményét. Ha két hadsereget egyenesen összeugrasztunk, valóban csak a dögevőket tápláljuk vele, de ha szétválunk, más a helyzet. Olyan egérfogót állítok nekik, amit megemlegetnek. Sosem érik el a Köd-hegységet.
-Mi a terved, uram? - kérdezte mohón Elladan. Arathorn felpattant kényelmetlen trónusáról, és intett neki, hogy kövesse. Csak néhány lépéssel kerültek beljebb. A trónterem végében ódon márványasztal csillogott fehéren; Középföldét és a környező szigeteket formázta, lélegzetelállító részletességgel. Kék színű kis pergamenháromszögek jelölték rajta Arathorn hadait, zöldek Elrondéit, feketék pedig az ork-táborokat. Minden hadműveletet kényes pontossággal jelenítettek meg az ódon térképen; Arathorn naponta háromszor-négyszer is magához hívatta a legkülönfélébb irányokból érkező kémeit és hírszerzőit ismereteinek frissítése céljából.
Elladannak és Elrohirnak nem kellett udvarias érdeklődést színlelniük, tekintetüket mágnesként vonzotta a haditérkép. Arathorn elégedetten bezsebelte elismerő pillantásaikat, aztán közelebb lépett, egyik kezét a Köd-hegység kanyargós vonalán nyugtatva.
-Úgy tűnik, ez egyszer olyasvalaki trombitáltatta össze az orkok hordáit, akinek van némi sütnivalója – szólalt meg lassan, tűnődő hangon. - Nagyon sokat mozgolódtak az utóbbi hónapokban, de ügyesen és csendesen, így még a mi szemünk sem látta őket. Hosszú évtizedek óta gyanítottuk már, hogy keletre húzódtak és megbújtak a hegység sötétebb zugaiban, de hogy ekkora létszámmal, azt legsötétebb rémálmainkban sem gondoltuk volna. Az a had, amit októberben kiengedtünk a kezeink közül, lehetett vagy ötezer fős, ebből majdnem kétezret vágtunk csak le. Ez legjobb esetben is háromezer szabadon csatangoló ork, ami pontosan háromezerrel több, mint amennyit megengedhetünk magunknak. Azok a bestiák elérték a hegységet, így egy darabig nem férhetünk hozzájuk – egészen addig, míg titokzatos ellenségünk úgy nem dönt, hogy felfedi magát, és támad. Délről azonban újabb had érkezik de jóval kisebb, körülbelül kétezer fős. Ezt fogjuk megsemmisíteni, az utolsó katonáig. Semmiképpen sem hagyhatjuk, hogy tovább gyarapodjanak az ellenségeink. Fentről, lentről és szemből támadunk egyszerre, épp olyan alakban rohanjuk le őket, amilyenben a hegyek védenék a hátukat, ha egyszer mögéjük kerülhetnének.
Elrohir Arathorn büszke tekintetétől kísérve járatta végig ujjait a tervezett útvonalon.
-Szoros ostromzárat kell kialakítanunk, ha egészen Mória nyugati faláig sodródunk – jegyezte meg.- Ott lőni fognak, sőt, talán ki is törnek.
-Ha így lesz, nekünk csak jobb – felelte vadul Elladan. - Tovább csökkentjük a létszámukat.
-Helyes szemlélet – bólintott Arathorn. - Ami az ostromzárat illeti, előbb számba vettem a tapasztalatotokat, és csak azután gondoltam ki. Nem hinném, hogy Szauron talpnyalói csak úgy keresztülcsörtethetnek Elrond fiain.
A rettegett név váratlanul hangzott el, és még a büszke kósza ajkáról is úgy hangzott, mint egy alattomos, kegyetlen szisszenés. A csend jéggé dermedt. Elrohir egyik lábáról a másikra állt, Elladan azonban szigorúan emelte fel a tekintetét, miközben próbálta elképzelni, mit mondana most az apja.
-A távoli földek Sötét Hatalma elbukott – jelentette ki végül - , és semmi okunk sincs azt feltételezni, hogy valaha visszatérhet. A kincsét nem leli senki.
-Ám a kincse megmaradt, így neki is meg kellett maradnia – vágott vissza Arathorn. - És én nem tudnék megnevezni még egy olyan urat, akinek eszébe jutna összehívni egy légiónyi orkot. Tudom, az apátoknak nem tetszik a feltételezésem, hisz vagy háromezer éve már, hogy győzelmet aratott Szauron ellen. Én sem rajonganék a gondolatért, hogy újra szembenézzek legfélelmetesebb ellenségemmel, de arra sem látnék okot, hogy a legjobbat reméljem annyi sötét gonoszság közepette. Vargok Völgyzugolyban, szellem-orkok, egy szökevény hadsereg, egy Árny a tündék erdejében... azt beszélik, megint gomolyog a Sötétség. És nem csak beszélik, mert a saját embereim állítják. Némelyikük a saját szemével látta, és én hiszem a szavukat.
Elladan és Elrohir összenéztek; Arathorn mintha kételyt látott volna megcsillanni a két egyforma tekintetben.
-Észak őrei nem nyúlszívűek – szólalt meg lassan Elrohir -, és csak akkor szólnak, ha komolyan gondolják. Ha mást nem, ennyit megtanultam népedről az évek során... így hát ha azt állítják, látták az Árnyat, bizonyos, hogy láttak valamit. De ugyan ki tudná bizonyítani, hogy ez az Árny tényleg Szauron volt?
-A Fehér Mágus – vágta rá Arathorn. - A tizenkét éves kisöcsétek megadta a választ, és én ugyancsak fájlalom, hogy nem hallgattam rá habozás nélkül.
-Tehát követeket küldtél Szarumánhoz? - pislantott Elladan.
-Még nem, de hamarosan útnak indulnak.
-Ne fáradj – vágta rá Elrohir -, apánk már intézkedett ebben az ügyben. Szarumán összehívta a Bölcsek Tanácsát, s ha egyezségre jutottak, minden bizonnyal csatlakoznak hozzánk.
-De hát hogyan... - Arathorn elnémult, és megcsóválta a fejét. Senki sem tudta, hogyan képes Elrond órák alatt összeköttetésbe lépni Középfölde túlsó végének nagyuraival; azt beszélték, valami varázslat van a dologban, márpedig a mágia és annak művelői mindig is nyugtalanították Arathornt. A mágusokat túl fondorlatosnak tartotta, s nem kis mértékben félre kellett tennie a büszkeségét ahhoz is, hogy Szarumánhoz forduljon. Elrondot pedig túlságosan kedvelte ahhoz, hogy azt feltételezze róla: mágus. - Mindegy is. Nem akarom tudni.
-Mi sem tudjuk pontosan – Elladan gunyorosan elmosolyodott. - Számos elméletünk van a dologra, de azt hiszem, egyiket sem tennéd zsebre, Arathorn uram. Ami pedig a Sötétség Urát illeti – egyszerre elhalkult és megkeményedett a hangja -, erről ne essen köztünk szó mindaddig, amíg valami határozott bizonyítékot nem találunk. Völgyzugoly jelenleg nincs olyan helyzetben, hogy felelhessen egy ekkora fenyegetésre... és bocsásd meg a nyersességem uram, de úgy vélem, Arnor még kevésbé.
-Nem emelhetek szót olyan sértés ellen, ami igaz – felelte Arathorn, és halványan megvillant a szeme -, de egyvalamiről megfeledkezel, Elrond fia.
-Ugyan miről?
Ahogy a kószák vezére kiegyenesedett, majd' fél fejjel a szálas tünde fölé magasodott, és Elladan, lehetett bármilyen daliás és harcedzett, szinte összezsugorodott szigorú pillantásától.
-Ha az Ellenség előkerült, az Egy Gyűrűnek is elő kell kerülnie – mondta Arathorn csendesen.
A kopogás már nem is lehetett volna halkabb és diszkrétebb, mégis visszhangot vert Elrond zsúfolt toronyszobájában. A ház ura fel sem emelte fejét a fényesre polírozott asztallapról; zavartalanul bámult tovább a semmibe.
Bal keze mellett jókora kristálygömb állt, feketén, mint az éjszaka. A gyertyák reszketeg fénye az egész helyiséget bevilágította, a gömb felszínén mégsem tükröződött. Mintha magából az idő előtti sötétségből hevert volna ott egy darab, idősebb, mint az egész Világegyetem.
-Uram, a vacsorád... - a szolgáló hangját elfojtotta a vastag, háromszorosan lelakatolt tölgyfa ajtó.
-Köszönöm, nemsokára megyek – Elrond végre felemelte a fejét, és sietve letakarta a gömböt egy régi pergamentérképpel.
Senki sem tudta, pontosan mivel foglalatoskodik Völgyzugoly Ura, amikor bezárkózik a toronyszobájába és senkivel sem hajlandó beszélni, de mindig kivételes alkalom volt, mert általában váratlan, kalandos, és meglehetősen szerteágazó események követték. Voltak, akik úgy tartották, Elrond ilyenkor mágusokkal beszélget, mások azt suttogták, maguk a valák jönnek el hozzá látogatóba. A városban terjengő legendák szerint Völgyzugoly Ura a szobájából képes beszélni Középfölde összes lakójával, bárhol legyenek is azok éppen, valamint képes megidézni a jövőt.
Elrondot megmosolyogtatták ezek az elképzelések. Mágusok és valák nem látogatták túl sűrűn a dolgozószobáját, és a jósláshoz sem értett soha. Középfölde lakói közül pedig mindössze néggyel tudott szót váltani onnan: Lothlórien úrnőjével, Galadriellel; A Fehér Mágussal, Szarumánnal; a Bakacsin-erdő királyával, Thranduillal és a gondori Ecthelion helytartóval. Különleges képességét pedig a fénytelen, fekete üveggömbnek köszönhette, amelyet valamikor a Másodkor hajnalán palantírnak neveztek. Ha Elrond a kezében tartotta, kétségtelenül képes volt felidézni a múltat, ám a kő jövőről alkotott képei igen zavarosak és kuszák voltak, és valamilyen bonyolult módon mindig kapcsolatban álltak a tünde saját elképzeléseivel, így nem bízhatott a kő ítéletében.
Kelletlenül felállt az asztaltól, hogy lesétáljon a vacsorázó asztaltársasághoz; semmi kedvet nem talált magában a beszélgetéshez. Talán túl sokáig görnyedt a palantír fölött, talán a fáradtságtól kavarogtak a gondolatai; mindenesetre úgy érezte, képtelen bármire is koncentrálni.
A lakatok átható pendüléssel nyíltak ki, az ajtó pedig fülsértően nyikorgott, ahogy elfordult sarokvasai mentén. Elrondnak évek óta eszébe sem jutott megolajoztatni, ezúttal pedig számos jóval radikálisabb gondolat fordult meg a fejében az ajtóval kapcsolatban, ahogy a fülére szorította a kezét, és tétován, mintha egy álomban járna, elindult lefelé a szűk, kanyargós lépcsőkön. Remélte, hogy mire leér, kavargó gondolatai megnyugodnak kissé.
Sötét volt; mindent átható, tintafekete sötétség kavargott az égnek meredő lándzsák fölött. Elrond lova megbokrosodott, és ő levetette magát a hátáról. Minden katonája gyalogos volt, miért harcolna ő másképp...? Kirántotta a kardját és előreindult, hogy megkeresse a királyát a rémisztő homályban; nagy sokára talált rá, valahol az első sorban. Gil-Galad egy szót sem szólt, amikor meglátta; szigorú tekintetét egyenesen előreszegezte, a sötétség forrását keresve. Eltelt egy perc... kettő... talán tíz is, amikor baljós kürtszó vágta ketté a csendet, és a sötétség irdatlan csattanással kettévált. Gomolygása két égbe nyúló, agyart formázó fekete tornyot és a valaha látott legnagyobb kaput rejtette; olyan széles volt, mint Gil-Galad hadseregének frontvonala. Hangyákként özönlöttek ki rajta az ellenséges harcosok, tépett vörösszemes lobogóik árnyékába húzódva.
Elrond megborzongott, és kezét egy falfaragványon nyugtatva visszatalált a jelenbe. Ez aztán igazán nem a legalkalmasabb időpont a nosztalgiázásra, szögezte le magában keserű gúnnyal. Nem látta értelmét évezredekkel azelőtti eseményeken rágódni. Szauront régen legyőzték. Már nem jelenthet veszélyt Középfölde szabad népeire. A kincse nélkül gyenge, és a kincsét nem leli senki. Ez a gondolat elégtételt adott neki, és valamivel ruganyosabb léptekkel folytatta útját.
-Sötétség gomolyog Északon – mondta Arathorn, és Elrond meg mert volna rá esküdni, hogy félelmet lát megcsillanni a szemében. - Ilyet még sosem láttam. Az embereim rettegnek. A legjobb felderítőim tűnnek el egymás után. Azt hiszem, ez... az Ő műve.
Arathorn fél. A legbátrabb ember, akivel valaha találkozott. A kemény, harcedzett kószák rémeket látnak vajon? Igazán ok nélkül aggódnak? De hogyan térhetett volna vissza Szauron a gyűrűje nélkül?
Nem halt meg, a gondolat kéretlenül tolakodott be a fejébe. Ő nem ember, hogy meghaljon, és nem tünde, hogy örökké éljen. Ő egyszerűen létezik. És amíg létezik, veszélyt jelent ránk. Egyszer legyőzték, de ki tudná megmondani, legyőzhetik-e még egyszer?
Leért a kanyargós lépcső aljára; kezét a kilincsen nyugtatta, de még mindig nem volt képes megálljt parancsolni az elméjének. Gondolatai, sejtései, reményei, félelmei és emlékei tökéletesen összekeveredtek.
Szorosan lehunyta a szemét, és lenyomta a kilincset, az ajtót pedig visszhangzó dörrenéssel csapta be maga után, mintha ezzel csendet teremthetne a fejében. Fürge léptekkel haladt végig az étkezőhöz vezető folyosón, és igyekezett a vacsorára terelni a gondolatait.
Fojtó sötétségben fuldoklott a világ, és mindenfelé füst gomolygott. Az árnyak közül magas, páncélos alak rontott ki; Gil-Galad még lovon is eltörpült mellette. Minden sötétség forrása és eredete volt ez a szörnyeteg. Baljában hatalmas, láncos buzogány himbálózott, jobbjában vörösen égő kardot tartott. A túlvilági lángok fényében széles aranykarika rajzolódott ki az alak ujján. A kard fénye talán a Gyűrűéből táplálkozott.
Szauron gúnyosan felkacagott, és Gil-Galad felé lendítette a buzogányát. A király a lánc egyik vaskarikájába csúsztatta a kardját, és erejét megfeszítve kirántotta a fegyvert Szauron kezéből. Az irdatlan, tüskés vasgolyó vagy húszlábnyit repült, telibe találva egy jól megtermett barlangi trollt a középső sorokban, de Gil-Galad kardja kettétört az erőfeszítéstől. Elrond rohant, hogy átadja neki a sajátját, de Szauron lesújtott, és neki nem volt többé királya.
Hihetetlen erővel vetett benne lobot a düh; előreszegezett karddal rontott a sötét szörnyetegnek, aki pokollá tette az életét. Szauron valószínűleg nem számított ilyesfajta támadásra, mert egy pillanatig habozott, és ez elég is volt Elrondnak, hogy csapásfölénybe kerüljön. Vágást vágás után osztott, emésztő gyűlölettel kaszabolva Szauront, aki átvert minden élő lelket, mert voltak olyan ostobák, hogy megbízzanak benne.
Olyan hirtelen törte meg Szauron védelmét, hogy maga is megdöbbent a lehetőségen. Kardja vagy két ujj hosszan felhasította az Ellenség páncélját, és a mellkasában állt meg. Szauron felordított; a hangja rémisztő volt, és Elrond ereiben megfagyott a vér, de nem eresztette. Tekintete a Gyűrűre tévedt; a ragyogó, rúnákkal díszített aranykarikában talált valami barbár szépséget, mégis gúnyosan nevetett rajta. Lám-lám, a csodafegyver nem elég, hogy megvédje Mordor urát ellenségei haragjától.
Szauron Elrond figyelmének pillanatnyi lankadását használta ki, és a tünde éles, szúró fájdalmat érzett a hasában. Arccal a földre bukott, és hallotta az Ellenség gúnyos kacaját. Nem értette. Hasbaszúrta. Markolatig belemélyesztette a kardját. Azonnal meg kellett volna halnia... de Szauron nem ember, hogy meghaljon, és nem tünde, hogy örökké éljen...
Összerezzent, ahogy megütötte a fülét a vacsoraasztalnál beszélgetők vidám hangja. Cseppet sem érezte magát késznek, hogy csatlakozzon hozzájuk: rázta a hideg, és a gyomra is kavargott, ahogy a keze tétován kutatott a Szaurontól kapott sebhely után. Élete fogytáig viselni fogja... mindig ott lesz, fehéren és hidegen.
Nem lehet, hogy újrakezdődjön a rémálom. Ez nem történhet meg. A Sötét Úr nem követelhet még több életet Középföldétől. Soha nem térhet vissza.
-Hallunk még felőle, ezt te is tudod – mondta Gandalf könnyedén, mintha csak arról mesélne, mit reggelizett. - Az egyetlen kérdés az, mikor, kitől és milyen formában. Csak idő kérdése és erőre kap majd.
-Nem hagyhatjuk, hogy ez megtörténjen – felelte ő ellentmondást nem tűrően. - Amíg a kincsét nem leli, nem jelenthet ránk veszélyt. A Gyűrű pedig, azt mondják, örökre elveszett.
-Azt is mondják, hogy valákkal beszélgetsz a toronyszobád rejtekén, s ettől még nem lesz igaz – felelte Gandalf. - Tudod jól, hogy még szembekerülünk vele. Hiszen előre láttuk. Megjósolták, és élnek azok is, akikhez a jóslat kapcsolódik.
-A jóslatok nem jelentenek semmit – morogta Elrond. - Csak akkor befolyásolják a sorsunkat, ha tudomást szerzünk róluk, és akarva-akaratlanul úgy döntünk, hogy valóra váltjuk őket. A valóságban mindenkinek szabad választása van.
-Ezt senki sem tudná megmondani – Gandalf hunyorgott. - Alaposságod kétségtelenül figyelemre méltó, de ne hidd, hogy így megóvhatod őket.
-Legalább az egyiküket – felelte Elrond halkan.
-Ó, kétlem. Találkozni fognak, ahogy azt szintén nagyon jól tudod. Egyszer meg fog történni, és onnantól kezdve a sorsuk...
-...a saját kezükben van – vágta rá Elrond.
Gandalf hosszan, tűnődve nézte őt. Annyira hosszan, hogy Elrondot kezdte zavarni.
-A saját kezükben – ismételte a mágus. - Igen. Azt hiszem, ennyit megérdemelnek. De csakugyan azt képzeled, hogy ettől másként történik majd...?
Ez a kérdés meghökkentő váratlansággal csendesítette le Elrond gondolatait. Szemügyre vette az arcát egy antik váza tükrében, és mélyeket lélegzett.
-A palantír az oka – bizonygatta halkan. - Túl sok mindent látok, ha a kezemben van.
A tükörképe csak egy cinikus pillantással felelt, mintha azt mondaná: eredj, és vacsorázz meg végre.
Az éhség elvette az eszedet.