Megjelölve
X. fejezet: Rettegés
"Ron óvatosan megemelte egyik vértől és földtől mocskos kezét, majd tompa hangon így szólt:
– Azt hiszem, most már nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy nem szeretem a halott és lelketlen dolgokat."
Földbegyökerezett lábbal álltak mindhárman, és egyenesen a falon tátongó lyukra meredtek, amit épp az imént ütöttek rajta. Odabent koromsötét volt, így ösztönösen pálcát gyújtottak; halvány, sejtelmes sárga fény derengett fel körülöttük.
– De... – hadarta Hermione. – Ez... ez így... túl egyszerű... Itt nem lehet...
– Most már nem hagyhatjuk itt, nem? – mondta Harry nyomatékosan. Most minden eddiginél erősebben érezte az előtte lévő sötét lyukból áradó mágiát, még bele is borzongott. Olyan volt, mintha egy fodrodózó vízfelület láthatatlan hullámai nyaldosnák.
Komoly arccal két társához fordult.
– Figyeljetek. Amint belépünk oda, végig észben kell tartanotok, hogy ezt a tárgyat itt maga Voldemort akarja megvédeni tőlünk. Ha ilyen könnyű volt megtalálni, biztosra vehetitek, hogy megszerezni már egyáltalán nem lesz az. Esküdjetek meg rá, hogy azt fogjátok tenni, amit mondok, még akkor is, ha ostobaságnak hangzik.
– Persze, hogy azt fogjuk – vágta rá Ron azonnal. – Senki mással nem tenném be a lábam egy ilyen helyre csak veled, haver.
Hermione bólintott.
– Én sem, de... Harry... ha Voldemort varázslataival kell szembenéznünk, akkor lehetséges, hogy... nem fogjuk tudni megszerezni... Lehet, hogy lehetetlen megszerezni...
– Nem lehetetlen – válaszolta Harry felidézve a szavakat, amiket Dumbledore mondott, mikor hónapokkal ezelőtt beléptek a barlangba. – Voldemortnak legalább azt biztosítania kellett, hogy ő maga hozzáférhessen, ha szüksége van rá, mondjuk, mert ellenőrizni akarja, vagy esetleg áthelyezni valahová máshová.
Ezzel pedig vett egy mély lélegzetet, és elindult, hogy belépjen a sötét lyukon. Sokkal inkább érezte, mintsem hallotta, hogy Ron és Hermione követik.
A levegő szinte azonnal olyan fagyossá vált, hogy ijedtében még mélyebbet lélegzett belőle; a hideg szúrta a tüdejét.
Harry tudatában volt annak, hogy a járat, amiben elindult nagyon keskeny, mégis úgy érezte, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, hogy ügyelnie kell rá, még véletlenül se érintse a falakat.
Mikor már mindannyiukat körbefogta a sötétség, mögülük hirtelen robaj hallatszott. Hermione felkiáltott meglepődésében, Ron pedig arrébb ugrott... A mögöttük lévő kőfal bezáródott. Hermione gyorsan odarohant.
– Csapdába estünk! – nyögte a falnak feszülve. – Ouvrir! Ouvrir!
De semmi sem történt, hiába döngette még keményebben.
Ron különösen sápadtnak tűnt a pálcája fényénél.
– Most mi lesz? – kérdezte Harrytől.
– Van egy ötletem, hogyan nyithatnánk ki – mondta Harry lassan, ahogy a gondolat megfogalmazódott benne. De nem akarta elárulni Ronnak és Hermionénak. Még nem.
– Micsoda? – sürgette Hermione.
– Jelenleg nem fontos – mondta Harry. – Bízzatok bennem. – Mire a barátai elhallgattak, és csendben követték.
A járat jobbra-balra kanyargott, felfelé, majd meredeken lefelé tartott, mígnem Harry már biztos volt benne, hogy valamilyen földalatti folyosókon járnak, ami vélhetőleg a ház pincéje alatt helyezkedik el. A talaj egyre földesebb lett, míg végül már sárban caplattak, melybe jó öt centi mélyen süllyedt bele a lábuk.
Körülbelül félórás szenvedés után a csúszós talajon, elértek az első akadályhoz. Egy tömör földből emelt fal állta útjukat masszívan és áthatolhatatlanul.
– Na, egy Reductót kipróbálunk? Mit gondoltok? – állt elő a javaslattal Ron.
Harry bizonytalanul méregette a földfalat, és mindkét kezét rátapasztotta. Nedves volt, mivel az összetömörödött homokszemek kipréselték maguk közül a vizet, és tapintás alapján nagyon ellenálló.
– Kipróbálhatod – értett egyett barátjával Harry.
Ron színpadias mozdulatokkal feltűrte a ruhája ujját, és megköszörülte a torkát.
– Reducto! – kiáltotta hangosan és jól érthetően.
Narancs fény robbant ki a pálcájából, és csapódott a földfalba, csak hogy lepattanva róla az oldalt húzódó kőfalnak ütközzön, nyomot hagyva rajta. De a földből készült akadályon semmi sem látszott.
– Egy próbát megért – jegyezte meg Hermione –, de úgy gondolom, hogy ez a fajta varázslat kikezdhetetlen az ilyen bűbájok számára.
– Akkor talán valami jelszó kell hozzá vagy ilyesmi – mondta Ron. – Valami, amit csak Tudodki tudhat.
– Nem – vágta rá Harry azonnal. – Ez nem egy ajtó, hanem egy akadály.
A megállapítás nem hangolta jobb kedvre őket.
– De egy bűbáj talán mégis működne... – mondta Hermione halkan. – Szilárd testek tulajdonságait lehet megváltoztatni vele, szóval ebben az esetben a tömör földet folyékony sárrá alakíthatnánk, és átgázolhatnánk rajta.
Harry úgy emlékezett, hogy hallott már erről a varázslatról korábban; bűbájtanból tanulták, mikor vizet változtattak jéggé, majd vissza. Így több mint valószínűnek tartotta, hogy Voldemort erre a varázslatra is gondolt, mikor a falat áthatolhatatlanná tette, de mivel jelenleg semmilyen más ötlete nem volt, ezért ráállt a dologra:
– Akkor csináld, de légy óvatos.
Hermione az akadályra szegezte pálcáját.
– Liquifacio!
Acélkék fény röppent, cuppogó hang hallatszott, és a földfal elkezdett ragacsos, undorító masszává omlani előttük, ezzel szabaddá téve az útjukat.
– Szép volt, Hermione! – kiáltotta Ron izgatottan. – Látod, hogy Tudjukki se gondolt mindenre, ugye?
Kicsit hátráltak, mivel a vizes sár végigfolyt a járaton a lábuk felé, de az áradás azonnal abbamaradt, amint az akadály eltűnt.
– No, akkor... – mondta Ron, láthatóan felvillanyozódva a sikertől, és a nadrágszárait felhúzva, áttocsogott az immár ragacsos részen. Hermione elfintorodott, mielőtt hasonlóképpen cselekedett volna – hamarosan viszont az is kiderült, hogy teljesen feleslegesen vesződtek a nadrágszár húzkodásával, mivel ugyanolyan sarasak lettek, mikorra átértek a folyosó szárazabb részére.
Harry várt egy kicsit; továbbra is meg volt győződve róla, hogy ez nem lehet ilyen egyszerű, de végül elindult, hogy kövesse Hermionét... de alig ért a lába a sűrű iszaphoz, érezte, hogy az alatta lévő, megnyugtatóan szilárd talaj eltűnik a talpa alól.
Hátborzongató cuppogó, gurgulázó hang hangzott fel, és Harry érezte, hogy kezd egyre mélyebbre süllyedni a sárban, mintha csak egy hatalmas lefolyócső szívná lefelé.
Hermione felsikoltott, Ron pedig azonnal megpördült – mindketten a biztonságos részen álltak, mégis előrevetették magukat, és kétségbeesetten próbálták megragadni Harry kezét, de ő mostanra már derékig merült a mocsokba. Ebben a pillanatban rémisztően világossá vált mindannyiuk számára, hogy nem közönséges, vizes homokkal van dolguk.
– Harry!
Harry rúgott és rúgott a lábaival, ahogy csak tudott, de egyre nehezebben bírta mozgatni őket, ahogy a sár cementként lassan körbefogta.
– Hátrébb! – ordított Ronra, aki éppen most lépett közelebb, hogy elérje. – MARADJ, AHOL VAGY!
A rettegés ködében vergődve Harry kétségbeesetten törte a fejét... Kell, hogy legyen valamilyen kiút... Valahogyan vissza lehet csinálni... Nem lehet lehetetlen... nem lehet... Ahogy az agya tovább dolgozott, a sár elérte a bordáit, mindkét karját megdermesztve fájdalmasan... Visszacsinálni...
– CSINÁLD VISSZA! Szórd ki az ellenvarázslatot... – nyögte Hermionéra nézve, és küzdött, hogy a fejét a sár fölött tartsa; az izmai tiltakoztak a túlerőltetés ellen, ahogy harcolt az iszapba való belefulladás ellen.
Hermione, aki kétségbeesésében a kezét tördelte, most rémülettől tágra nyílt szemekkel kapott a pálcája után, és olyan erősen szorítva, hogy az ujjai elfehéredtek tőle, a bugyogó sárra mutatott...
Harry mostanra nyakig merült benne...
– Rectifico! – kiáltotta.
Harry azt hitte, most már biztosan megfullad... csak pillanatok kérdése...
De, amilyen gyorsan történt az előbb, a sár most épp oly gyorsan változott vissza földdé... szilárd, morzsalékony göröngyökkel. Harry feje épp csak annyira látszódott ki belőle, hogy még éppen kapott levegőt, aztán kiszabadíthatta a karjait is, közben pedig hálás pillantást vetett elgyötört arcot vágó barátaira.
– Hát ezt szerencsésen meg–
De Ron alig szólalt meg, Harry bokáját szinte abban a pillanatban ragadta meg valami alulról, a szorítása olyan volt, mint a satu, és ismét mélyebbre húzta Harryt a homokban... Azonnal megérezte, mi az... Mi lehet az, amitől egész testében kirázta a hideg, még a csontja is borzongott bele... Csak egy inferus.
Harry a rátörő pánikkal együtt is tudta, hogy az egyetlen megoldás az volt, ha Hermione kiszórja az ellenvarázslatot, de ahogyan a barlangban, úgy itt is a túlélés egyetlen módja volt az, ami felébresztette az alattuk türelmesen várakozó élőholtakat... Voldemort pontosan így tervezte.
Harry próbált belemarkolni a földbe, hogy kihúzza magát a hús nélküli kéz jeges szorításából, ami még mindig a bokáját szorította, de ahogy erősen a lény felé rúgott, máris két másik inferus bukkant elő az immáron nem alvó földből.
Hermione olyan hangosat sikított, hogy a hang végigvisszhangzott a járaton. Ron minden óvatosságot félretéve előrevetette magát a földbe ragadt Harryhez és megragadta mindkét karját, és olyanerővel kezdte húzni, hogy Harry lassan elkezdett kiszabadult, a fogás enyhült a bokáján, és a következő pillanatban már mindketten a folyosó távolabbi részén feküdtek, kiterülve a rántás erejétől.
– Mik ezek? – visította Hermione, miközben próbált minél többet elkábítani a földből előbújó alakokból.
– Inferusok! – kiáltotta Harry, miközben kiegyenesedett. Hirtelen, mintha csak egy előző életből származó emlék lenne, elkezdett felrémleni előtte, hogyan is lehet megállítani ezeket a teremtményeket... "Mint sok olyan teremtmény, mely a hidegben és a sötétségben él, ezek is félnek a tűztől és a fénytől..."
– Tűz! – kiáltott, még kissé rekedten a sok belélegzett portól. – Utálják a tüzet!
Ron és Hermione azonnal felemelték a pálcájukat.
– Piroinitio! – kiáltották egyszerre, és a pálcáikból kék lángok csaptak ki, hogy legalább néhány értékes másodpercre kordában tartsák az inferusokat.
De Harry még miközben csak levegő után kapkodott, már tudta, hogy a barátai varázslatai nem fognak sokáig egyetlen inferust sem távol tartani. Így minden erejét összeszedve próbált a teste mindenegyes porcikájával arra a varázslatra koncentrálni, amit ki akart szórni, majd pálcáját magasan a feje fölé emelte.
– Piroinitio Maxima!
Harry érezte, ahogy a forróság megcsapja, miközben izzó, fehér láng lövellt ki a pálcájából egy gyorsvonat sebességével. Pár lépést hátrálni is kényszerült, ahogy a gyorsan terjedő tűz ellobogott Ron és Hermione feje felett, és körbevette az inferusokat, ezzel a földből készült börtönükben maradásra kényszerítve őket.
Hermione és Ron magukról elfeledkezve, hitetlenkedve meredtek Harryre.
– Gyertek! – kiáltotta nekik. – Gyertek hátrébb!
Így Harry még mindig előreszegezett pálcájának fedezékében, akaratlanul is lenyűgöződve attól, amit véghezvitt, lassan mindannyian hátrálni kezdtek, míg a lobogó lángok és a mögötte szellemalakokként látszó inferusok egyre halványabbá és halványabbá nem váltak. Mikor már jócskán eltávolodtak a ponttól, ahol eredetileg a földfal állt, puskalövésszerű, hangos durranás hallatszott, majd az akadály újból visszaállította magát a helyére a szétszóródott földből. Az egyetlen különbség pusztán az volt, hogy Harry, Ron és Hermione ezúttal már a másik oldalán voltak.
Egyikőjük sem fáradt vele, hogy azonnal lángot gyújtson a pálcája hegyére, ahogy a tűz fénye elzáródott előlük, és körbeölelte őket a vaksötét. Inkább nekidőltek a falnak, és végre kilihegték magukat.
Aztán Harry hamarosan pálcát gyújtott, hogy annak fényénél pillantson végig a két legjobb barátján. Mindketten piszkosak voltak és teljesen kifulladtak, rémültnek tűntek, de egy-két horzsolást leszámítva teljesen sértetlennek látszottak.
– Jól vagytok? – kérdezte kicsit remegő hangon, és önkéntelenül is újra behajlította az egyik karját; felemelő érzés volt, hogy újra akadály nélkül tud mozogni.
Ron óvatosan megemelte egyik vértől és földtől mocskos kezét, majd tompa hangon így szólt:
– Azt hiszem, most már nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy nem szeretem a halott és lelketlen dolgokat.
Hermione kelletlenül felnevetett, majd lassan kiegyenesedett a fal mentén, és elkezdte leporolni a ruháját.
– Velünk miért nem történt semmi, mikor átkeltünk a sáron? – kérdezte kissé remegő hangon.
Harry úgy sejtette, erre tudja a választ, de azzal is tisztában volt, hogyha megmondja nekik, az a leghalványabb mértékben sem fogja növelni a harci szellemet.
– Azt hiszem, hogy a dolognak a varázserőhöz lehet köze...
Mire mindketten kérdőn néztek rá, ő pedig bízott benne, hogy megoszthatja a tapasztalatait a téma kapcsán.
– Mikor Dumbledore-ral a barlangban voltunk, és beszállni készültünk a kis csónakba, akkor megkérdeztem tőle, hogy elbír-e mindkettőnket, mire ő azt felelte, hogy a csónak számára a súly nem fog számítani, csak a varázserő mennyisége. Mivel én akkor még kiskorú voltam, az én mágiám egyáltalán nem számított Dumbledore-é mellett, így... biztonságban átkelhettünk.
– De... én már nagykorú vagyok régen... – mondta Ron. – Engem mégsem érzékelt a csapda.
– És én is az vagyok – jegyezte meg Hermione, a könyökét dörzsölve. – Szóval valószínű, hogy a hely sötét erői egyedül csak téged tartottak veszélyesnek, Harry... Mi ketten hiába varázsolhatunk már szabadon; a mágiánkat mégsem érzékelte a csapda, mert túl fiatalok vagyunk és...
– És mert Harry varázsereje hatalmas – szúrta közbe Ron félig lenyűgözve, félig aggódva a felfedezéstől. – Melletted mi észrevétlenek maradtunk – tette hozzá valamivel halkabban.
– Ez semmit sem számít – mondta Harry, mivel annak idején a barlangban ő is épp ugyanilyen hasznavehetetlennek érezte magát, mint a barátai most. – Voldemort hibája az egész. Ő volt az, aki el sem tudta képzelni, hogy ilyen messzire eljuthattok. De ettől csak ő az ostoba.
Ettől az utolsó mondattól Ron és Hermione is vidámabbnak tűnt valamicskét. Harry is ellökte magát a faltól, és próbált a sárból valamennyit letaszítani a pálcája segítségével a ruhájáról. De a mozdulat közben fájdalom hasított a bokájába; csak ekkor jutott eszébe, mekkora erővel kellett lerúgnia magáról az inferust.
Lehúzta a vastagon sárral borított edzőcipőjét és a fekete zokniját is, hogy szemügyre vegye alatta a liláskék zúzódást a bokáján, ami mostanra egészen megdagadt.
Hermione együttérzően ciccegett.
– Ez elég fájdalmasnak tűnik!
Harry visszahúzta rá a cipőt, és próbált nem grimaszolni a fájdalomtól.
– Áh, csak egy horzsolás.
Teljes súlyával ránehezedett a lábára, hogy tesztelje, és bár fájdalmat érzett a terheléstől, de az már nem számított. Innen már úgysem fordulhattak vissza.
Pár perccel később már mindannyian újból a sötét folyosót rótták. Harry a maga részéről próbált nem nagyon sántítani. A levegő most már, ha lehet, még fagyosabb volt körülöttük; a lélegzetük fehér páraként ködlött előttük a nagy hidegben. A járat is szélesedni látszott, egészen annyira, hogy lassan egy hosszú földalatti teremnek tűnt inkább, melynek vége a beláthatatlan messzeségbe veszett.
Mikor már hosszú percek óta gyalogoltak így, mind olyan fáradtak, izzadtak és mocskosak voltak, hogy észre sem vették, hogy a mennyezet egyre alacsonyabban húzódik a fejük felett, és a terem falai újból szűkülni kezdenek körülöttük.
Harry felemelte az egyik karját az oldala mellől, és megállt. A barátai szintén azonnal megtorpantak.
– Valami megváltozott – mondta.
– Mi? – tudakolta Hermione azonnal, idegesen. – Érzel valamit?
Harry óvatosan előrébb lépett. Egyértelmű volt, hogy valami van előttük; valami nyom, vagy jel – a haj is felállt tőle a tarkóján; cseppet sem volt kellemes az érzés, amit kiváltott belőle.
– Hé! Nézzétek! – kiáltott fel Ron váratlanul, és előre mutatott a folyosón.– Ott van a serleg! – kiabálta izgatottan.
Mindannyian a szemüket meresztve néztek előre. Ronnak igaza volt; valami tényleg csillogott a folyosó végén, és ahogy a szemük lassan hozzászokott az ottani homályhoz, már azt is ki tudták venni, hogy a járat az ártalmatlannak tűnő, fénylő tárgy mögött véget ér.
Harry szíve egyszerre szaporábban kezdett verni. És most mi legyen?
Ron elindult, hogy odarohanjon, de Hermione még időben megragadta a gallérját.
– Várj!
Harry számára egyértelmű volt, hogy a veszély még mindig nem múlt el. Lenézett a lába elé, és észrevett egy magányos patkányt osonni feléjük a járat szélén. Közönséges, fekete jószág volt, kis, gonosz szemekkel, pont úgy nézett ki, mintha a csatornából mászott volna elő, de Harrynek támadt egy hirtelen ötlete tőle.
Harry ismét erősebb fényt bűvölt a pálcája hegyére, és a fénysugárral a mit sem sejtő rágcsálóra mutatott, ami abban a pillanatban, amint rájött, hogy felfedezték, megfordult, és rohanni kezdett az ellenkező irányba – el tőlük, egyenesen a serleg felé.
– Mit csi-...?
Harry felemelte az egyik kezét, jelezve, hogy maradjon csendben.
Feszülten vártak néhány másodpercet, amíg a patkány ki nem ért az újonnan beszűkülő folyosórészre, aztán Harry hirtelen tapsolt egyet.
A patkány a levegőbe ugrott ijedtében... és szinte abban a pillanatban felnyársalta egy az alacsony plafonból előtűnő lándzsa – ami a következő pillanatban már újból nem volt sehol.
Hermione a szája elé kapta a kezét, Ron halkan szitkozódott. Harryn ellenben, aki éppen valami ilyesmire számított, semmilyen meglepődés nem látszott.
– Most mihez kezdjünk? – kérdezte Hermione. A keze még mindig remegett.
– Kell, hogy legyen rá valamilyen módszer – mondta Harry halkan, mintegy önmagának beszélve.
– Igen – kontrázott Ron. – Valami olyan módszer, aminek a végén nem vagdalthúspogácsaként végezzük.
Harry elkezdett fel-alá járkálni a folyosó biztonságos részén.
– Valahogyan neki is be kellett jutnia... Neki is végig kell tudni menni ezen a járaton...
– Talán valamilyen varázsigével...?
Harry megrázta a fejét.
– Nem... ez valami más. Ez a próba vége... Nem varázsigére van szükségünk.
Ron kissé viszolyogva pillantott a döglött patkányra.
– Hát, ha nem kell hozzá varázslat, akkor olyasmi kell hozzá, ami önmagadból adódik... mint valamiféle jellempróbánál...
Harry rápillantott.
– Jellempróba... igen, talán...
Hermione is a patkányt nézte, de nem undorodva, mint Ron, inkább tűnődve, mint aki egy számmisztika feladaton töri a fejét.
– A patkány nem halt meg, amíg nem tapsoltál... De miért nem? Addig miért nem aktiválódott a csapda?
Hallgattak, mélyen elmerülve a gondolataikban és a félelmükben; szinte érezték, ahogy a társaik szíve is dübörögve lüktet a mellkasukban.
Ron a mellkasára tette a kezét, és megszólalt:
– Félelem... – suttogta.
– Mi? – kérdezte Hermione.
Ron szemei elkerekedtek, és úgy festett, mint akit épp villámcsapásszerű felismerés ért.
– Harry megrémítette azzal, hogy tapsolt! Akkor döglött meg, mikor a horcrux körül levő varázslatok érzékelték, hogy a patkány retteg... úgyhogy semmi esetre sem lehet Voldemort... ez az! Az egész a félelemről szól!
Milyen találó, gondolta Harry. Voldemort megpróbálja eljátszani, hogy nem fél a haláltól és a sötétségtől... , holott Harry tudta, hogy titkon mindkettőtől retteg.
Lenyűgözve saját éleselméjűségétől, Ron nem tudott nem diadalmas arcot vágni. Hermione büszkén nézett rá, de Harry, aki egy pillanat alatt elhatározta magát, nagy léptekkel megindult a horcrux felé.
– Harry, ne! Mi van, ha nem ez a megoldás? – mondta az elhűlt Hermione, miközben megpróbálta elkapni a karját.
Harry megtorpant, és ránézett:
– Legalább megtudjuk...
Tudta, hogy neki kell mennie. Ronnak igaza volt, és egyiküket sem kérhette meg, hogy próbálják meg helyette... Mindig ő fogja megtenni.
Ökölbe szorította a kezét menet közben, és megpróbált az egyetlen olyan dologra koncentrálni, ami eltereli a figyelmét
Ahogy lassan előrehaladt, hallotta, hogy a távolból Ron és Hermione sikítoznak és kiabálnak utána, hogy jöjjön vissza, de aztán egyre messzebb került tőlük, míg már egyáltalán nem hallotta őket. Még a bokájában lüktető fájdalmat sem érezte.
Visszaemlékezett a pillanatra, mit érzett, mikor a féltékenység szörnye váratlanul előtört a mellkasából, mikor meglátta a lányt Deannel csókolózni... a pillanatra, mikor megnyerték a kviddicskupát, és Ginny odafutott hozzá, és úgy nézett rá... arra, ahogyan a legcsekélyebb félelem és izgatottság nélkül csókolta meg... Milyen csodálatos volt, hogy egyszer végre olyasmi miatt pletykáltak róla, ami hosszú idő után őt magát is ennyire boldoggá tette... Mert mikor Ginnyvel volt, az egész világ eltűnt körülötte, és semmi más nem járt a fejében... Mert mikor vele volt, akkor olyan butaságokról is beszéltek, amiről senki mással, még Ronnal és Hermionéval sem... Ginny igazán törődött vele... sokkal jobban, mint egy barát... És jól tudta, hogy még most is ezt teszi...
– Harry! Megcsináltad!
Hermione furán eltorzult hangja keresztülszállt a kamrán, és kirántotta őt az ábrándozásából; most vette észre, hogy majdnem belegyalogolt a serlegbe, ami a kő szélén állt, a folyosó végén.
Pontosan úgy nézett ki, ahogy a merengőből emlékezett rá; éppolyan fényesen ragyogott, mint az arany, és egy nagy borz domborodott az oldalán; minden részletében nagyszerű ötvösmunka volt.
Visszanézett oda, ahol Ron és Hermione álltak – az alakjuk különösképp elmosódott volt, mintha csillogó délibáb ereszkedett volna közéjük, és azon keresztül látta volna őket.
Harry a serlegre nézett... ha az valóban horcrux... valami kétségkívül történni fog, mikor megfogja... Felkészítette magát a várható következményekre... Csak idő kérdése, hogy a szoba mágiája érzékelje, hogy ő valójában nem Voldemort.
Visszakiáltott Ronnak és Hermionénak, amilyen hangosan csak tudott, bár nem volt biztos benne, hogy hallják őt.
– Készüljetek fel a futásra... a gyors futásra, rendben?
Ron integetett neki, nyilvánvalóan azért, hogy így jelezze: hallják őt. Harry visszafojtotta a lélegzetét.
Megragadta a serleget... Egy pillanatig semmi sem történt. A serleg felülete furán meleg volt; hűvösebb érintésre számított.
Aztán elkezdődött.
Arra a helyre, ahol a keze csupán pár pillanattal ezelőtt volt egy óriási lándzsaszerűség csapott le, átdöfve a követ. A kő a becsapódás erejétől szilánkjaira robbant szét, vastag gránitdarabokkal lőve tele Harryt, amik mély sebeket ejtettek a kezein és a karjain.
Harry éles ívben megfordult, és futott az életéért, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak a lába bírta. Hallotta maga mögül a földet rázó, fülsüketítő zörejt, amellyel a kardok csupán centikkel mögötte a földbe vágódnak. Ahogy még jobban gyorsított, nem létező szél kapott a hajába, és úgy érezte, hogy az egyik dárda zúgott el a feje fölött, mielőtt a padlóba csapódott volna mögötte, szétrepesztve azt. Úgy érezte, a bokája fel fog robbanni a lüktető fájdalomtól, azonban nem törődött vele, csak rohant tovább.
– Fussatok! – ordította Ronnak és Hermionénak, habár nekik sem kellett kétszer mondani. – FUSSATOK!
Úgyhogy futottak – addig, amíg a szúrás az oldalukban olyannyira fel nem erősödött, hogy a testük megálljt kiáltott, de még mindig nem álltak meg, egészen addig, amíg el nem érték a földfalat.
Harry az akadályra célzott a pálcájával még futás közben... A homok remélhetőleg visszafelé nem fogja lehúzni őket...
– Liquifacio!
A fal eltűnt.
Csak ekkor jöttek rá, hogy a dárdazuhogás megszűnt a hátuk mögött – viszont a menekülés hevében elfelejtkeztek az Inferusokról.
Halottan, de mégis mozgásképesen, a ziháló, levegőt sem kapó hármas felé tántorogtak.
Ron a válla fölé célozva küldött feléjük tűzcsóvákat, hogy elvágja őket maguktól, amíg elérik a folyosó végét... Már mindjárt el kell érniük... már mindjárt...
... És egyszerre ott voltak. A bezáródott ajtónyílásnál.
– Még mindig be van zárva! – jajgatott Hermione kétségbeesetten.
– Ne aggódj... – nyögte Harry két fájó lélegzetvétel között. – Tudom, mit kell tennem...
Hermionéhoz fordult, és szinte sokkot kapott: egy Inferus vetette magát a lány hátára, amelyik valahogy kitörte magát a többi közül.
– HERMIONE! – ordította Ron, és a hullának rohant, az azonban meg sem rezdült, csak elkezdte magával visszafelé húzni a rémülten sikító lányt a sűrűsödő sárba...
Harry kétségbeesetten beletörölte véres kezeit a lezárult falba maga előtt... Kérlek... engedj ki... kérlek...
Csúszás hangját hallotta, ami tudtára adta, hogy az ötlete ismét működött... Voldemort most nem a be-, hanem a kilépésnél követelte, hogy vérrel fizessenek az áthaladásért.
Hermione még mindig dulakodott az inferusszal. Harry tudta, ha nagyon gyorsan nem szedik le róla, nem lesz többé menekvés. De szerencsére ekkor Ronnak sikerült a vad düh és a nyers erőszak keverékével lerántania róla, csakhogy az inferus most az ő nyakába kapaszkodott bele, hogy megpróbálja lehúzni a sár mélyére.
– Sectumsempra! – üvöltötte Harry, rájőve, hogy ahhoz most túl közel vannak a barátai, hogy tüzet szórjon rájuk.
Harry tudta, hogy nem fogja megsebesíteni vele, de az átok elérte a kívánt hatást. Bár tátongó, mély sebek tűntek fel a már halott húsban – a lélektelen tetemnek nem volt vére, ami elfolyjon – az inferus egy pillanatra elkábult, és eleresztette Ront.
Ronnak csak ennyi kellett: megragadta Hermionét, és versenyt futott Harryvel az újra bezáródó ajtónyílás felé... Földre vetették magukat, és az oldalukra fordulva átgurultak az ajtónyílás alatt. A fal továbbra is lefelé csúszott mögöttük.
Az inferus nem jutott át teljes egészében, csak a keze; a már majdnem levágott kéz groteszkül és vadul rángatózott. Azonban az ajtó ezzel szemben sem volt elnézőbb: rácsattant a rothadó végtagra, és ezzel végleg bezárult.
Hárman maradtak; kimerülten és undorodva feküdtek a hátukon a tökéletes sötétségben, a látszólag ártalmatlan házban, a láthatatlan átjáró mellett, és még mindig nehezen vették a levegőt. Harry szorosan összekulcsolta a kezét a serleg körül.
Végül Ron szólalt meg, aki még mindig a mellkasához szorította Hermionét.
– Hát tudod... azt hiszem, észrevették... hogy nem te vagy Voldemort.
Megjegyzés: Köszönjük az érkezett véleményeket! A felháborodott negatív és nem a történethez tartozó hozzászólásokat leszámítva megkapott, összesen 17 visszajelzés eredményét olvashattátok. Ne feledjétek, a folytatáshoz 8, a két hetes folytatáshoz 15 visszajelzés szükséges arról, szeretnétek-e látni a következő részt; ez továbbra is tőletek függ. Kérünk titeket, amennyiben a jövőben írtok ÉS van regisztrációtok, jelentkezzetek be. Amennyiben nincs, természetesen ezért nem szükséges külön ezért regisztrációt csinálni. Köszönjük.