X. Fejezet

Ahhoz képest, hogy hétfő reggel volt, Hiccup a kávézóból leste Astridot – a kulcsait otthon hagyta, pedig egyáltalán nem kapkodott, és amúgy is, minden öt évben egyszer fordult csak elő, hogy ő érjen oda hamarabb, ez a mostani az első eset –, aki pontban nyolckor zárta le a biciklijét az épület előtt, és indult volna fel, ha nem szól utána.
- Hiccup? Mi a fenét keresel te itt ilyenkor? Leghamarabb is tízre vártalak. – Igyekezett nem magára venni a dolgot. – Hétfő van!
- Tudom-tudom, de az a helyzet, hogy semmit nem haladtam tegnap, és valamikor pótolnom kell – magyarázta, ahogy átadott a lánynak egy kávés poharat. – A ház ajándéka – vigyorgott rá, majd folytatta: – Miroslava fűzőjéhez csak elképzelésem van, és még azt sem tudjuk, miből legyen a merevítés.
- Gyanús vagy te nekem – jelentette ki Astrid, ahogy elindultak fel a lépcsőn.
- Most mért?
- Itt vagy.
- Mégiscsak a munkahelyem, nem?
- És, mit csináltál a hétvégén? – váltott témát túl gyorsan.
- Majdnem moziba mentem – vont vállat. – Aztán nem volt kedvem megmozdulni. Na és te?
- Felhívtam az ikreket. Holnap jönnek próbálni.
- Remek, lélekben készítem magam rájuk – bólintott, és a beszélgetés megrekedt valahol a kulcszörgés és a postaládájuk ellenőrzésekor. Hiccup már ott tartott, hogy kiböki, hogy Daydreammel járnak, és azt is elképzelte, hogy Astrid egy másodpercre sincsen meglepve a dolgon. De volt benne némi tétovaság annak ellenére is, hogy Astrid a legjobb barátja, akitől nagyon sok támogatást kapott és kap, és éppenséggel lehet, hogy megsértődik, ha nem mondja meg neki, hogy van valakije. Na persze, ő sem biztos semmiben, de azért csak jelent valamit, hogy egy másodpercig sem gondolt egyedüllétre a hétvége alatt, márpedig nála ez nagy dolog.
- Figyelj csak, Astrid – szólalt meg végül, mikor az ablakokat nyitották a teremben, odakint már dübörgött a tavaszillatú márciusvég, rajtuk meg akaszkodott az egy-hónap-múlva-con életérzés.
- Figyelek – biztosította a lány, és ő nekidőlt az ablakkeretnek, összefonta a karjait a mellkasa előtt. Zavartan bámulta a benti gépén a háttérképét és nagy levegőt vett.
- Szóval izé... hm... Járok Daydreammel. – Astrid szinte sikítva a nyakába ugrott, alig tudta megtartani kettejüket, hogy ne bucskázzanak ki az ablakon.
- Alig vártam, hogy kimond végre! – nevetett rá, amin őszintén meglepődött. – Jaj, ne nézz így rám, egyértelmű volt, hogy van valami!
- Oké, lebuktam – hagyta rá sóhajtva és elmosolyodott. – A többieknek ne mondd meg, légyszi.
- Mert majd pont megmondom – forgatta a szemeit a lány. – Szóval?
- Mi szóval?
- Hát mióta, meg milyen, meg úgy minden.
- Ehe, ez a dolog nekem ilyen csajos beszélgetéses irányt vesz...
- Pont te beszélsz? Muszáj mondanod valamit!
- Najó, várj, számolok... holnap lesz két hete, hogy felkönyörögte magát hozzám, mert lerobbant a kölcsönmotorja – és próbált röviden beszámolni a bulizós estéről meg az utána következőkről.
- Szóval nálad volt egész hétvégén – vonta le a lány.
- Jamm, elvoltunk.
- Elvoltatok – ismételte olyan hangsúllyal, hogy muszáj volt megjegyeznie:
- Nem feküdtünk le, oké? Mást igen, de azt nem.
- Úgy viselkedsz, mint egy szűzlány – húzta el a száját.
- Hát egyesek szerint pont nem, de mindegy – vigyorgott rá, mire Astrid meglökte a vállát.
- Apád tudja? – kérdezte aztán, erre persze azonnal leolvadt róla a mosoly.
- Dehogy is, isten ments – rázta meg a fejét. – Majd később megmondom neki, ha tényleg komoly. Mondjuk a szülinapomkor.
- Hiccup, nem állapot, hogy félévente beszéltek egymással. – Nem szerette ezt a dorgáló hangsúlyt, és azt sem, hogy Astrid mindig mindenáron rá akarja venni, hogy beszéljenek többet. Semmi közös témájuk nincs, a beszélgetéseik általában éppen csak túllépik a hogy vagy, mi van veled témakört, amúgy is csak háromszor beszélnek egy évben: az ő születésnapján, az apjáén és Snoggletogkor. – Mikor jössz már haza velünk az ünnepekre? – A lány csak halkan érdeklődött. Mindketten tudták, hogy ez érzékeny téma neki. Nem volt otthon, mióta eljött. Hat éve, lassan.
- Nem tudom – vont vállat. – Talán idén, talán jövőre. Nem biztos, hogy jó ötlet visszamennem... a-az időjárás meg minden. – Beletúrt a hajába zavarában, ő maga is gyengének és vacaknak érezte az indokait (de az időjárás része igaz, nem akarja tudni, a hideg mennyit árthat neki, miután megszokta New Yorkot). Astrid biztatóan megsimogatta a vállát, aztán beesett Fishlegs, és nem volt alkalmuk többet beszélni, Hiccup viszont rögtön tudott feladatot adni a fiúnak, aki készséggel és hatalmas lelkesedéssel lendült neki a kérdésnek, hogy vajon a csont vagy a fém merevítés kényelmesebb és olcsóbb Miroslava fűzőjéhez. Szóval minden folyt tovább a maga módján.

Dél körül elrendelt magának egy kávészünetet, bekopogott Astridhoz, hogy neki hozzon-e lentről valamit, aztán lekocogott a lépcsőn és beszaladt az alattuk lévő Starbucksba.
- Nahát, Hiccup, ma sokat lógsz itt – mosolygott rá kedvesen a pultos lány, Cressida. – A szokásos?
- Jamm, kicsit nagy a hajtás és jobb a kávéd, mint amit a gép ad. Nem is értem, mit keres ott – mondta, ahogy a pultra könyökölt. Futólag rápillantott az üveglap alatt a szendvicsekre, de nem érdekelte kifejezetten.
- Még jó. Szóval, benne vagytok valamiben?
- Éppen jelmezeket varrok – biccentett.
- És a motoros-helyes barátodnak van hozzá köze? – érdeklődte, mire valahol belül megrezdült.
- Igen – hagyta rá a lányra.
- Csak mert éppen most pattant le a motorjáról – biccentett az ajtó felé, ami ebben a pillanatban csilingelve feltárult és Daydream lépett be rajta.
Hiccup zavartan figyelte a fiút, sötétkék farmert viselt a barna bőrdzsekivel, amit már látott rajta korábban, alatta valami feliratos, fehér pólót, motoros bőrkesztyűt és a hóna alatt tartotta a bukósisakját, amitől a haja kellemesen kócos lett. Rámosolygott, és Hiccup ott és abban a pillanatban érzett valamit, valami olyasmit, amit még soha azelőtt, egy pillanatra egészen beleremegett, meg kellett kapaszkodnia a pultban. Alig sikerült elszakítania a pillantását róla és visszafordulni Cressida felé, aki már papírpoharakat tette elé.
- Szia, mi szél-
- Van pár szabad órám – mosolygott rá Daydream, és egy puha érintés a derekán, amit Cressida nem vehetett észre, mert éppen az aprót számolta.
- Az jó – biccentett erőtlenül, s csak azért imádkozott, míg elindult kifelé, hogy a lába elbírja, és ne csússzanak ki kezéből a poharak. – Nem jössz?
- Csak egy pillanat – integetett neki a fiú, és gyanúsan közel hajolt Cressidához. Ez valamennyire józanító hatással volt rá, és ahogy kilépett, minden tisztább lett valamivel. Pusmogtak valamit a pultnál, végül Daydream egy zacskóval követte, még mindig vidám mosollyal.
- Jó, hogy jössz, amúgy, mutatni akarok valamit – mondta, míg felfelé baktatott a lépcsőkön.
- Nem rejtegethetsz előlem több tetoválást – jelentette ki. – Képtelenség. – Hiccup megbotlott egy lépcsőfokban, Daydream elkapta a derekánál. – Óvatosan – figyelmeztette, és kivette az egyik kezéből a kávét, hogy ő meg tudjon kapaszkodni a korlátban.
- Talán ha nem mondanál ilyeneket – morogta maga elé. – Légy szíves. Legalább a kollégáim előtt ne.
- Aye, sir. Ha jó leszek, maradhatok egy kicsit? – kérdezte reménykedve.
- Talán. De ahhoz tényleg nagyon jónak kell lenned. – Rámosolygott, hogy azért ne vegye túl komolyan, majd benyitott a Berkians lógóval ellátott ajtón, és kopogott Astridnál. – Hoztam kávét, és-
- Hiccup! Ezer éve nem láttalak! Jé, vágattál frufrut, tök jó! – mire észbe kapott, Heather a nyakában csüngött, teljes életnagyságban.
- Szia... – motyogta, és hálásan átadta a kávét Astridnak, aztán megölelte a lányt rendesen is. – Micsoda pezsgés van ma itt... – kezdte, majd megakadt. – Várjunk-várjunk, te azért vagy itt, hogy csekkold, hol tartok – gyanúsította meg a lányt, és hátrált egy lépést. – A'sszem futok az életemért – közölte, de mindannyian felnevettek és ő intett Daydreamnek, hogy nyugodtan jöjjön be. Na persze, Heather az ő nyakába is vetődött, mikor meglátta, és olyasmiket mondott, hogy mióta nem találkoztak, és ő addig bocsánatkérő mosolyt villantott Astridra, aki vidáman visszamosolygott.
Szerencsére pár percen belül elszabadultak, és ő mély sóhajjal omlott a székébe elhalóan nyújtózva a kávéja után, ami a fiú kezében volt még, és csodával határos módon nem borult ki. A kávé mellé a papírzacskót is megkapta, amin egy kapkodós Eat me! felirat díszelgett meg egy =) szmájli.
- Ugye nem megyek össze tőle? – kérdezte, de Daydream nem válaszolt, Sassa ruháját nézte a sarokban, próbababára húzva, hozzáérni nem mert vagy nem akart, csak csodálattal figyelte. – Tetszik? – érdeklődte reménykedve.
- Csak woah – mondta most, és vetett rá egy pillantást, mintha megpróbálná összehozni fejben ahogyan ő a ruhát varrja.
- Örülök – mosolyodott el, és belenézett a zacskóba: valami sós péksüti. Tépett belőle egy darabot és falatozni kezdett, míg figyelte, ahogy a fiú megnézi magának az ikrek ruháját. – Holnap jönnek próbálni – mondta két falat között.
Az asztalon Miroslava ruhájának anyaga hevert félig kiszabva, formák és az anyagok színei mindenhol.
- Bámulatos – jelentette ki, ahogy visszalépdelt hozzá. – Bámulatos vagy.
- Ne essünk túlzásokba – mosolyodott el, de tagadhatatlanul jól esett a dicséret. Daydream megsimogatta az arcát, belesimult az érintésbe, közben felé nyújtotta a zacskót.
- Köszi nem, én már ebédeltem – mondta. – Amúgy is neked vettem. Szóval, mit akartál mutatni?
- Előbb befejezem, addig foglalj helyet – intett egy szék felé, amit Daydream közelebb húzott hozzá.
- Amúgy írtam vagy hat sms-t és legalább tizenöt üzenetet is – jegyezte meg, mire Hiccup elpillantott a táskája felé, majd odagurult a székkel és előhalászta a telefonját.
- Mondtam, hogy nem veszem észre – motyogta maga elé, ahogy rápislogott a készülékre, és summázta a hat sms-t, tizenhét Facebook-üzenetet és öt hívást.
- Szóval napközben elérhetetlen vagy?
- Sajnálom.
- Oké, mesélj, mit csináltál? – érdeklődte, a hangjából nem vette ki, hogy neheztelne ezért, úgyhogy megnyugodott, hogy a figyelmeztetés ellenére sem mérges vagy valami.
- Szabtam – intett az asztal felé. – Meg igazítottam kicsit az ikrek ruháján. És próbáltam rájönni, hogyan fogok fűzőt varrni, de azt hiszem, megoldom ezt is – vállat vont. – És te?
- Aktívan hiányoltalak, szóval gyere csak ide... – húzta magához székestől, mire Hiccup is előre hajolt, hogy megcsókolhassák egymást. És még mielőtt elbódulhatott volna, nyílt az ajtó. Szerencsére Astrid lépett be elsőnek, pont elég időt adva, hogy szétrebbenhessenek, vagy legalább ő visszalökje magát az asztalhoz meg a kávéjához, amiből szerencsére Heather semmit nem vett észre, mert legalább olyan elbűvölten nézte Sassa ruháját, mint mindenki, aki elsőre látja.
- Ne nyúlj hozzá – szólt rá a lányra, aki megrezdült és belefagyott a mozdulatba, amivel végig akart simítani az anyagokon. – Ott vannak a maradékok, fogdosd azt.
- Olyan vagy! – morogta Heather. – Ne nyúlj hozzá, rá se nézz!
- Bőven elég, hogy egyesekkel is rendszeresen harcban állok, hogy ne tegyék tönkre, szóval légy szíves. Majd a Con után azt csinálsz vele, amit akarsz.
- Szavadon foglak!
- Úgyis elfelejted – vonta meg a vállát.
- Ne törődj velük, mindig úgy vitáznak mint a vén házasok – súgta oda Astrid Daydreamnek, mire Hiccup vetett rá egy oldalpillantást. A fiú vigyorogva biccentett csak.
- Kösz, Astrid, én is bírlak – morogta maga elé.
- Óh, és ez lesz a hercegnőruha?
- Japp. Hétvégére megvan.
- És a-
- Rabszolgahajcsárok vagytok mind!
- Még végig sem mondtam!
- De akartad.
- Bocs, engem azért fizetnek, hogy tudjam, készen leszel-e!
- Készen lennék, ha nem zavarnátok – közölte hevesen. Nagyon tudta utálni, ha a nyakára járnak, rendszerint elvette a kedvét az egésztől, szerencsére ez most nem ment olyan könnyen.
- Oké-oké, itt sem vagyok. Veled ilyenkor nem lehet beszélni – morogta Heather és kivonult, Astrid a fejét csóválva utána.
- Amúgy bírjuk egymást – jegyezte meg sóhajtva, visszasüllyedve a székébe. – Csak nem ilyenkor.
- Nem gondoltam, hogy lehet vele veszekedni – jegyezte meg Daydream, ahogy megint közelebb húzódott hozzá.
- Áh, ez nem komoly – legyintett. – Te honnan ismered?
- Hosszú sztori. Mit akartál mutatni? – kérdezte ismét, mire Hiccup felkapta a telefonját meg a fejhallgatóját.
- Laurelt – felelte.
- Nem ismerős a neve...
- Nem szakmabeli, ha arra gondolsz. Énekes – ezzel finoman Daydream fejére húzta a fejhallgatót és elindította a dalt.
Aztán arra gondolt, mekkora hülyeség volt ez. Mármint a Firebreather egy kevéssé burkolt szerelmi vallomás, kábé az első sortól az utolsóig. Zavartan figyelte a reakcióit, Daydream először csak a térdén dobolta az ütemet az ujjaival, kissé félrebiccentett fejjel, finoman ringott a széken, maga elé nézve mintha koncentrálna, aztán felugrott, és elindult, mintha muszáj lenne, és talán észre sem vette magát közben, ahogy végigsétált a termen, azzal a lazasággal amit még senkin nem látott, és azzal a magabiztossággal, ami őt jellemezte, és Hiccup nem tudta levenni róla a szemeit.
- Woah – súgta maga elé, észre sem véve, és elkezdte kitapogatni a füzetét a táskájából, meg azt a kósza ceruzáját a ceruzahegyezék alól és felcsapta a füzetet csak egy másodpercre nézett a lapra, üres, és rajzolni kezdett, és amikor Daydream megállt, ő már nem figyelt a külvilágra – rajzolt.

Amikor odaosont Hiccuphoz és átlesett a válla felett, elmosolyodott. Még fogalma sem volt, mi lesz a rajzból, de egészen ruhatervnek tűnt, és a fiú meg sem rezdült arra, hogy ő megfordította a székét, és a támlára dőlt, a fejhallgatót a nyakába húzta, még mindig a dal szólt, de nem zavarta, csak hallgatta, és közben nézte a fiút, ahogy rajzol. Volt benne valami, talán az ihletettség állapota tette, talán az, hogy mindenképpen vonzódott hozzá, de nem unta meg figyelni a mozdulatait, és akár egész délután itt ült volna, hogy nézze.
Nem sokkal később Astrid benézett az ajtón, és intett neki, ő felkelt és kiosont, Hiccup valószínűleg észre sem vette.
- Úgy tudtam, hogy jóban lesztek! – ragyogott rá Heather. – Ugye mesélted neki Howlt?
- Nem, nem igazán – felelte. Olyasmi volt, amiről nem akart beszélni.
- Olyan vagy – rázta fejét a lány. – Pedig találkoztatok akkor.
- Tudom, mutatta a képet – biccentett. – Szóval, mi a helyzet?
- Mennem kell, gondoltam, elköszönök. Legalább tőled, ha már a művész úr épp nem elérhető – bökött az ajtó felé.
- Örüljünk inkább, hogy kitalált valamit – szúrta közbe Astrid, és elindultak a lépcső felé.
- Én örülök – szögezte le Heather. – Azért küldjétek majd el, ha megvan.
- Persze – hagyta rá Astrid, és lekocogtak a lépcsőn, Daydream rápillantott az órájára, még van ideje, amúgy is, ő el akart köszönni Hiccuptól, bármennyire is alkot éppen, akart rendes búcsúcsókot, és egy ígéretet, hogy mikor találkoznak legközelebb.
Heather elköszönt tőlük és tovarohant a dolgára, ők elindultak vissza.
- Azért örülök, hogy Hiccup végre talált magának valakit – jegyezte meg a lány.
- Pardon? – pillantott Astridra aki két lépcsőfokkal felette állt meg és fordult szembe vele.
- Azt hiszed, nem veszem észre, ha a legjobb barátom oda meg vissza van egyik pillanatról a másikra? Egyébként megmondta nekem. – Hirtelen nem tudta, mit is kellene mondania, annyira új volt ez a kapcsolat-dolog, a maga részéről nem is igazán volt kinek elújságolnia, és talán még ha lett is volna, akkor is megtartja magának. – Csak annyi, hogy Hiccup most boldog, és ha elcseszed neki, akkor szívesen felelevenítünk pár hagyományos megtorló módszert. Az őseink nem igazán szerették, ha bántják az övéiket, és ezzel mi is így vagyunk.
- Észben fogom tartani – bólintott rá, és úgy döntött, nem akarja tudni, ez mit is takar. Elvégre Hiccup minden, csak épp agresszív nem. Astrid rámosolygott, és ettől nem igazán tűnt veszélyesnek, sőt.
- Valamit nagyon jól csinálsz, mert egészen időben jár be mostanában, úgyhogy minden elismerésem – tette hozzá vidáman.
- Kösz, bár nem tudom, mit tettem – visszamosolygott a lányra, és előzékenyen kinyitotta előtte az ajtót.
Hiccup még mindig nem mozdult különösebben, bár most legalább felpislogott rá, mikor belépett a terembe, és csálén mosolyogva intette közelebb magához.
- Nahát, ébren vagy? – érdeklődte, ahogy magához vonta és a fiú így a hasának döntötte a fejét, ő belesimított a hajába, amúgy is mindig kócos.
- Bocs, hogy néha nem vagyok társaság – mormogta, és ragaszkodón átkarolta.
- Ugyan, szórakoztató volt nézni milyen fejeket vágsz miközben rajzolsz – nyugtatta félig nevetve, mire Hiccup morogva az oldalára csapott. – Csak vicceltem! Amúgy lassan mennem kell.
- Máris? – nézett fel.
- Nem szívesen, de elég morcosak, ha nem vagyok ott időben – mondta elhúzva a száját. – De mit szólnál, ha szerda délután bepótolnánk azt a mozit?
- Jól hangzik – mosolyodott el. Az asztalra dobta a vázlatfüzetet és felemelkedett a székből, hogy elérje. Legalább olyan hosszasra sikerült a csók mint előző este, és most is érezte, hogy Hiccup mennyire nem akarja elengedni. Aztán csak homlokát a mellkasának támasztotta, és: – Hé, mi van a pólódra írva? – Daydream vigyorogva húzta szét a dzsekijét, míg a fiú kibetűzte a „Blink if you want me" feliratot. – Ejnyemár.
- Most mondd, hogy nem jó.
- Nem mondom.
- Akkor meg. Nna, hagylak alkotni, este még beszélhetünk – adott még egy rövid csókot Hiccupnak és nagy lendülettel elindult az ajtó felé.
- Vigyázz magadra – szólt utána, és mikor visszafordult a kilincset fogva inteni egyet, a fiú mosolyogva rákacsintott.

Hiccup kényelmesen feküdt az ágyán a laptojával nagyjából azóta, hogy hazaért. Tannlaus mellette terpeszkedett, néha megvakargatta a macska hasát, és közben Daydreammel chatelt. Ami nagyjából úgy nézett ki, hogy ő írt valamit, a fiú meg hangüzenetben válaszolt, lévén, hogy lusta volt a telefonján gépelni. És elvoltak így, arról tárgyaltak, hogy Daydream másnap átutazza a fél államokat valami fotózás kedvéért, és mennyire nincs kedve hozzá. Meg arról, hogy már majdnem megvan a ruhája, és Hiccupnak már csak digitalizálni kell majd, de a fűzővel meg az ikrek ruhájával is kellett foglalkoznia még délután, erre már nem volt ideje, hazaérve meg ereje, úgyhogy majd másnap megcsinálja, még a ruhapróba előtt.
És aztán bejelentette, hogy elmegy tusolni, mert nem akart elaludni úgy, hogy ezt nem ejtette meg. Alig, hogy kilépett a szobájából, megcsörrent a telefonja. Mosolyogva vette fel, és megint elindult a fürdőszoba felé.
- Ennyire nem hiányozhatok – jelentette ki.
- Megvádollak azzal, hogy ki akartál hagyni a fürdésből – közölte Daydream teátrálisan.
- Mondtam, hogy csak zuhany. Kibírtál volna negyed órát.
- Nem – tiltakozott. – Különben is sokkal kellemsebben is eltölthetjük azt a negyed órát.
- Nem fogom a telefonom magammal vinni a kádba – mondta nagyon határozottan. És már érezte a vesztét. Kihangosította a készüléket, a csap mellé tette, megnyitotta a vizet és vetkőzni kezdett.
- Ó, dehogynem – suttogta a vonal túlsó végéről. Beleborzongott a hangjába, de próbált erről nem tudomást venni.
- Ennyire nem lehetsz frusztrált.
- Csakis miattad van. Elkényeztetsz.
- Ki foglak nyomni – figyelmeztette, ahogy habfürdőt öntött a vízbe.
- Nem vagy olyan kegyetlen. Ez amúgy is természetes egy kapcsolatban.
- Mit tudsz te egy kapcsolatról... – morogta maga elé.
- Mert te mit tudsz? – vágott vissza.
- Na, az exeinket nem keverjük ide – mondta ellentmondást nem tűrőn.
- Én is így gondoltam – hagyta rá. – Szóval tématerelés: van még rajtad... hm, valami?
Hiccup csálén és nagyon-nagyon hülyén rávigyorgott magára a tükörben.
- Hát... pár tetoválás, néhány szeplő... – motyogta miközben kibújt az alsójából, és a szennyeskosárba dobta.
- Jól indulunk – dorombolta Daydream a telefonból.
- Azt gondolod? – kérdezte kissé kihívóan ahogy áttette a telefont a kád belső, és remélhetőleg szárazon maradó sarkára.
- Hát... helyes izlandi srác csupa szeplőben menő tetkókkal... kád habban?
- Kád habban – hagyta rá, és beleereszkedett a vízbe.
- Tökéletes. – Egy elégedett sóhajt hallott csak és Hiccup a biztonság kedvéért megkérdezte:
- Thad, te most komolyan...?
- Igen, én most komolyan.
Hiccup hangos szusszanással csúszott mélyebbre a kádban.
- Szeretnéd tudni? – duruzsolt nagyon is olyan hangon, ami nem hagyott más választást.
- Szeretném? Szeretném – suttogta szemeit lehunyva.
És elszórakoztatták egymást.

Névmagyarázat:

Kijával úgy döntöttünk, hogy a random megjelenő mellékszereplőknek a könyvek/filmek környékéről választunk nevet, a Starbucksos pultos lányunk tehát Cressida Cowellről, a How to... sorozat szerzőjéről kapta a nevét.