10. rész

Tuomas nyugodtan szuszogott Mirához bújva, a lány pedig élvezte a testéből még mindig áradó, simogató forróságot, és karjával körülfonva óvta az alvó, kimerült fiú álmát. A lágyan fújdogáló szellő néha meglebbentette a függönyt, így a boszi könnyen kikémlelhetett a félig nyitva lévő erkélyajtón, és gyönyörködhetett az immár teljes pompájában tündöklő hatalmas holdban, aminek fénye, mintegy hangulatvilágítás szűrődött be a szobába.

Már lassan elnyomta volna őt is az álom, amikor hirtelen dübörgő léptekre lett figyelmes. Gondolta, pár pityókás farkaskölyök randalírozik a folyosón, amikor váratlanul abbamaradt a zaj, de csak azért, hogy az ajtón folytatódjon tovább a dobolás.

Mira ekkor már határozottan érzett valamit, és beléhasított a felimerés, hogy ezek csak vámpírok lehetnek, de úgy tűnik, most nem törődtek vele, ugyan meghallja-e valaki a közeledtüket. Vámpírbűbájnak nyoma sem volt a levegőben, fortyogó méregnek annál inkább.

Nem tudta mit tegyen, próbálta a nővérét szólongatni, de semmi életjelet nem adott, a cicázásra természetesen jó masszívan elbarikádozta az agyát… ezek szerint még mindig nyomják… na szép!

Az egyre erőszakosabb ajtófélfa cséplésre már a leopárd is felébredt, és villámgyorsan összeszedte a lány ruháit, majd felkapta a saját nadrágját is, ha netán megunja az ácsorgást a kéretlen ébresztőszolgálat, és rájuk törik az ajtót, ne nudizzanak a fél szálloda előtt.

- Megyek már, csak tudnám mi a… - tárta ki szélesre Tuomas az ajtót, és kábé ugyanakkorára nyíltak a szemei is, mikor meglátta Binciust az eddig még csak látásból sem ismert vámpírok társaságában.

Mira eközben Tuomi mellett állt, de az ajtó pont takarta. Ő sem tudta mire vélni Bincius látogatását, és igazság szerint azt hitte Jyrki lesz az, akinek valami halaszthatatlan megbeszélnivalója akadt a macskájával. Vagy épp egy féltékenységi roham kellős közepén az ablakon át kívánja a kerti medencébe röptetni a cicát.

- Mira itt van? - kérdezte szemfogait vicsorítva, és érzelmeit csöppet sem palástolva vendéglátójuk, miközben egy jól irányzott mozdulattal a hajánál fogva magához rántotta Tuomast, aki fájdalmas morgással vette tudomásul, hogy ő nem sűrűn rúg labdába ezen a meccsen.

Abban a pillanatban Mira tíz körömmel ugrott volna Binciusnak, de a vámpír a másik kezével könnyedén lefogta a lányt, aki nem tudott boszorkányként higgadtan gondolkodni, csak az járt a fejében, hogy bántják a macskáját.

- Te megőrültél Bincius, mi az ördögöt akarsz tőlünk? - kiáltotta a lány kétségbeesve, félig a sírás határán.

Tuomas ezalatt - igaz, hogy 185 centijével nem volt egy kertitörpe - lábujjhegyen volt kénytelen tűrni, hogy a nála legalább egy fejjel magasabb vámpír rángassa, és az arcába fújtasson, ha nem akarta, hogy másnap a brisbane-i parókaboltokat kelljen járnia. Különben is tudta, hogy Mirát nem akarja bántani Bincius, hiszen a boszorkányközösséggel hosszú évek óta jó viszonyban van a hoteltulaj, szóval itt nyilvánvalóan rá van kihegyezve a téma, csak tudná miért. Szembeszállni pedig kész öngyilkosság lenne ennyi ősöreg vérszívóval, még ha alakot vált is. Maradt tehát nyugton, hátha Bincius kinyögi végre, mi lelte.

A lány eközben a vámpír szemeit figyelte, és a mérhetetlen dühön kívül mintha fájdalmat is kiolvasott volna a tekintetéből… ettől függetlenül továbbra sem értette, mi folyik itt.

- Azonnal menj le az ebédlőbe, a boszorkányok és a vámpírok, meg a többi rühes alakváltóhaverod már ott van. A fővérdög pedig itt marad, zárjátok le az ajtót! - utasította vámpírjait, Tuomast pedig befelé taszította, de olyan erővel, hogy a lendülettől felnyalta az egész szobát.

Mira falfehér arccal nézte a gyanúsan mozdulatlanul fekvő alfát, de a fővámpír azonnal kipenderítette a szobából. Rohanni kezdett a nővére szobája felé, és közben megint elkezdte szólongatni Kirát. Ahogy rohant fel a harmadikra, mindenfelé a Bincius-féle biztonsági vámpírokat látta cirkálni.

„Kira… végre… siessetek, öltözzetek gyorsan, mert mindjárt ott lesznek, kérlek… csak csináljátok…"

Alig kapott levegőt, mire végre bedörömbölt a lány ajtaján. Ville kinyitotta, Kira pedig elképedt, amikor a teljesen elsápadt Mira belépett a szobába.

- Mi a baj, hugi?

- Fogalmam sincs, de Bincius nem normális, engem kirángatott a szobából… és… és Tuo… Tuomit meg bezárta - kapkodott továbbra is levegő után - …szerintem a fejét is beverte, és most eszméletlenül hever. Aztán Bincius azt mondta, menjek az ebédlőbe, és fogadok, hogy mindjárt itt lesz érted is. - reszketve, de végül csak sikerült elhadarnia a történteket.

- Bezárta?? - Ville szemei elsötétültek, magára rántotta a kezében fityegő pólómaradványt - Segítek neki!

Már indult is kifelé az ajtón, amikor mindkét boszorkány elkapta egy-egy karját, becsapták az ajtót, és a biztonság kedvéért a zárat is ráfordították.

- Tele van a szoba vámpírokkal. Ha odamész, azzal nem segítesz, csak megkönnyíted a dolgukat. - ellenkezett Mira.

- Valami okuk biztosan van erre az egész vadászatra. Bincius nem az a fajta, aki csak úgy szórakozásból rátör az emberre… nem szokott így viselkedni… - tűnődött el Kira pár másodpercre - Mit csinálhatott Tuomas?

- Én nem tudom, rám ne nézz! - emelte fel Ville a kezeit védekezésképpen.

- Biztos? - meresztette rá a szemeit még jobban a boszorkány.

- Kösz. Igazán rendes tőled, hogy azt feltételezed, hogy hazudok neked. - morgott a macska - Különben is, honnan tudhatnám mit csinált, amikor az elmúlt néhány órának, ha jól emlékszem, minden egyes percét épp… kivel is… lássuk csak… VELED töltöttem?

- Ööö… tájékoztatásul közlöm, - vágott közbe a vörös, mielőtt a nővéréék még a legrosszabb időpontban kapnak össze - hogy pontosan ugyanazokkal a percekkel Tuomas is hiánytalanul el tud számolni.

- Akkor előtte… - vágta rá Kira, és Villének már nem volt ideje a tudtára adni, hogy előtte is minden percet együtt voltak Tuomasszal, mert már dörömböltek is az ajtón a vámpírok.

A rémület kiült mindhármuk arcára. Fogalmuk sem volt, mit tegyenek.

Ville volt az egyetlen hármójuk közül, akinek volt annyi lélekjelenléte, hogy megoldást próbáljon találni. A boszorkányok csak álltak lefagyva a szoba közepén. Nem tudták, hogy segítsenek-e neki kiszökni, vagy épp ellenkezőleg, adják-e a vámpírok kezére. Jófiú vagy rosszfiú? Szerették volna hinni, hogy jófiú. De a kétség nagy úr. Ville nem várta meg, míg bármi is tovább bonyolódik.

- Bízz bennem. - súgta oda Kirának, majd pillanatok alatt az erkélynél termett, lopva kilesett, és amikor látta, hogy a kertet még nem lepték el a vérszívók, macskaügyességgel kimászott a párkányra.

- Nyissátok ki azonnal! – üvöltötte a vámpír, és amikor nagy meglepetésére tényleg azonnal kinyitották, egy nagy lendülettel indított újabb dörömbölésroham helyett arccal a süppedős perzsaszőnyegbe esett.

A lányok önkéntelenül is kuncogni kezdtek. De hamar elment tőle a kedvük, amikor Bincius a másodperc töredéke alatt talpra ugrott, és a boszorkányok fölé magasodva harsogott.

- Hol van??

Közben az emberei egy szempillantás alatt körbejárták az egész lakosztályt, felborogattak mindent, még az ágyat is, hátha az alatt lapul Ville. Majd pont ott. Mi ez, napközistáboros bújocska? Röhej.

- Kicsoda? – kérdezte Kira szendén. Ami színtiszta időhúzás volt, tekintve, hogy a lakosztály úgy nézett ki, mint egy csatatér. Mira épp azon tűnődött, hogy a nővére vajon szórakozásból megint cicát csinált az alfából, mert elképzelni sem tudta, hogy ember alakban hogy lehet így lerendezni egy szobát. A csilláron kívül semmi nem volt érintetlen. Bár mintha arról is lógnának oda nem illő dolgok a hálóban...

- Ne játssz velem, kislány. - rivallt rá az idősebb lányra a fővámpír - Ez most egyáltalán nem vicc, Lucretiáról van szó. Mérföldekről érezni a leopárdszagot rajtad! Arról nem beszélve, hogy az egész szoba bűzlik. Szóval jobban teszed, ha felelsz! Hol van?! - kérdezte újra szinte üvöltve, és megszorította Kira felkarját.

- Áu, ez fáj. - szisszent fel a boszorkány.

- Ereszd el! - kezdte a húga ütlegelni a fővámpírt, ami tulajdonképpen kész kabaré… kb mintha egy óvodás csépelne puszta ököllel egy márványszobrot. Bincius egy ideig hagyta, aztán őt is könnyedén lefogta.

- Fog még jobban is fájni, ha nem áruljátok el azonnal, hol van az a bolhás dög!

- Nincs itt. Elment. - nyögte Kira, és rángatni kezdte a karját - De viselkedhetnél kedvesebben is. Esetleg elárulhatnád mi ez az egész cirkusz.

Bincius meg sem hallotta az utolsó megjegyzéseket.

- Hova? És mikor?

- Pár perce. És nem kötötte az orrunkra, hogy hova megy. - felelte Mira engedelmesen, mert már neki is kezdett nagyon kényelmetlen lenni a helyzet - Elárulnád végre miért viselkedtek így az alfákkal? Tudhatnád, hogy ebből háború lesz... a világ két leghatalmasabb vámpírjának szövetséges alakváltókirályait cseszegeted, te nagyonokos... - tette hozzá még halkan, inkább csak saját magának.

A fővámpír elengedte a két boszorkányt, az emberei nagyrészét utasította, hogy kutassák át a kertet és a kis erdőt, ami a szálloda mögött van, a két maradék emberének pedig a lelkére kötötte, hogy fejvesztés terhe mellett vigyék a boszorkányokat az ebédlőbe, és egy percre se vegyék le róluk a szemüket.

„Baromi jó fejek ezek a vérszopók…" - füstölgött Mira a nővérének, miközben a lépcsőn taszigálták lefelé őket a már összeterelt nyáj irányába - „… még mindig nem tudom, mit eszel ezeken az állatokon."

„Ne kezdd megint, hugi! Most úgy tűnik, a te állataiddal van valami nagyobb gáz… csak azt tudnám, mi a franc." - kúszott a vörös boszi agyába a testvére hangja.

„Hát akkor szedd ki ebből a kettőből. Elvileg te tudsz bánni velük." - vágta rá Mira, nem kis éllel a hangjában.

„Azt mondta Lucretiáról van szó… nem csoda hogy olyan feldúlt volt." - gondolkodott el Kira - "Nem szállna szembe csak úgy Seannal és Jyrkivel, nagyon is tisztában van vele, hogy ahhoz ő túl kevés. Márpedig ha az alfákat inzultálja, azt a fővámpírok egy percig sem fogják tétlenül nézni."

- Frederick, mi történt Lucretiával? - kérdezte Kira kedvesen a csendesebb vámpírt. Ránézett a társára, és mivel az nem ellenkezett, Frederick a boszik nagy meglepetésére készségesen válaszolt a lánynak.

- Kórházban fekszik, eszméletlen. Majdnem széttépték. - felelte röviden.

- Micsoda? - állt meg mindkét lány egyszerre a lépcsőfordulóban.

- De túléli…? - kérdezte Kira halkan.

- Reménykedünk.

- És ezért vadásztok a két alfára? - képedt el Mira, mikor összerakta a dolgokat a fejében - Nem ők voltak, végig együtt voltunk.

- Ne jelents ki dolgokat ilyen könnyelműen, tündérvirágszál. Végig. De hol kezdődött az a végig? - lökdöste újra a morcosabb vámpír őket a helyes irányba - Mindenki tudja, hogy Lucretia házánál voltak a gyűlés után. Gondolom ők is azt hitték, hogy jó alibi lesztek, azért másztak rátok…

- Mi az, hogy azért?? - csattant fel Kira, az egójára mindig is nagyon érzékeny volt.

- Hagyd. Inkább siessünk. - csitította a húga, és most már önszántából rohant lefelé a lépcsőn - Beszélni akarok a többiekkel. Főleg Jyrki és Sean álláspontja érdekel. Én például nem tudtam, hogy ott voltak...

- Én se. - hallgatott a nővér a kisebbre, és a száját befogva inkább szedte a lábait ő is.