10. fejezet: Sötétlila

Ichigo fáradtan, izzadva hasalt el a virtuális padlózaton.

- Ennyi… kész… - lihegte mogorván, miközben fél szemét a pixeles szerkezetű széken trónoló férfin nyugtatta. – Elég volt.

- Nyafogsz, mint egy kislány – rivallt rá a férfi. – Ez semmi nem volt. Még bemelegítésnek is kevés. Tovább!

- Ne szórakozz velem, Ginjou! – mordult fel a fiú, majd sebtében ülőhelyzetbe tornászta magát. Idegesen intett a férfira, majd homlokához nyúlt, hogy letörölje az idegesítően csiklandozó izzadtságcseppjeit. – Már megcsináltam ezer felülést. Ezret! – hangsúlyozta ki a szót, amit Ginjou igencsak flegmán vett. – Ez neked hol kevés?

- Csinálhattál akármennyit, ha még mindig nudli vagy. Tovább, ha mondom!

Ichigo bosszankodva adta meg magát, majd újra kifeküdt a talajon én feljebb húzta a lábait. Tenyereit tarkójára tapasztotta, készen rá, hogy folytatja, de előtte még be akarta fejezni a mondandóját az edzőjének.

- Mire jó ez? – kérdezte szusszantva egyet. – Értem én, hogy erősítek vele, de ezen felül? Mire ez a maratoni szám minden feladatra?

- Erőlét, Ichigo. – kezdte a férfi, majd beleharapott a videojáték-asztalon heverő – valóságos – anpanba. – Ki kell fáradnod és felemésztened minden energiádat, ha fel akarod ébreszteni a halálisten-erődet. De most ne húzd az időt, te mihaszna, hanem dolgozz.

Ichigo csak morgott az újabb utasításra, majd folytatta. Izmai kezdtek elfáradni, de még nem mondták fel a szolgálatot. Emberfeletti állóképességre tett szert, amikor az Aizen elleni végső csatára készült fel, és ezt az erőt azóta sem veszítette el, holott már nem volt halálisten.

Mikor végre teljesítette azt a követelményt, amit Ginjou elvárt tőle, végre abbahagyhatta az önsanyargatást. Fáradtan feltápászkodott, tudomást sem véve teste erőteljes remegéséről.

A virtuális teremben még egy asztal elhelyezkedett, ahol éppen emberbarátja múlatta az időt. Orihime valamilyen könyvet lapozgatott, amikor Ichigo odalépett mellé, majd a három üres szék közül letelepedett az egyikre. Jobb kezével megtámasztotta az állát, baljával pedig a kancsóért nyúlt, hogy vizet tölthessen magának.

- Kurosaki-kun – köszöntötte vidáman Orihime. – Nagyon keményen dolgozol. Elképesztő!

Ichigo csak megvonta a vállát, majd kortyolt párat. Nagyon jól esett neki a hideg ital.

- Valamit valamiért.

- Én akkor is csodállak érte.

- Ti is ezt csináltátok az alatt a tizenhét hónap alatt, nem?

- Nos… - Orihime szégyenlősen lerakta a kötetet és összefonta az ujjait. Tekintetét az asztalra vitte a fiúról. – Ennyire nem, mint te, de minden tőlünk telhetőt megtettünk.

- Ez a lényeg – mosolyodott el a srác.

- Kurosaki!

Riruka lépett be a játékba, kezében egy dobozt szorongatva. Ichigóék asztalához sietett, mialatt haja két copfja csak úgy lobogott utána.

- Hoztam ebédet – nyújtotta a fiúnak a fehér, ételes dobozt, majd levágta magát az Ichigo és Orihime között üresen maradt székre.

- Ne egyél túl sokat, Ichigo! – kiáltott oda neki Ginjou. – Ha végeztél edzünk is tovább, nehogy kipasszírozd magadból, vagy fel is takarítod!

- Jó – legyintett a fiú, majd kinyitotta a dobozt. Pár darab onigirit talált ott és egy kis sült csirkét. Hirtelen farkas éhesnek érezte magát, ezért elkezdte falni az egész adagot. Minden falattal egyre jobban üresnek érezte a gyomrát, ezért mire feleszmélt, már majdnem nekiállt az üres dobozkának is.

Riruka leplezetlen döbbenettel nézett a fullbringerre, majd kikapta a kezéből a tartót.

- Ilyen keveset hoztam?

- Nem, nem. Elég volt, köszönöm – mosolygott rá Ichigo, mire a lány csak elpirulva odamorgott neki egy „szívesent".

- Ichigo, elég volt a traccspartiból, dologra!

- Jövök – mordult fel a narancshajú és visszaoldalgott edzőjéhez. Ginjou arcán gonosz mosoly suhant át. Ichigo már előre félt, mi vár még rá aznap.

Este, mikor végre lepihenhetett, visszavonult a Yukio által kreált ágyba. Közel sem volt olyan kényelmes, mint egy igazi darab, de tudta, hogy nem kell olyan sokat a játékban lennie. Egyelőre be kell érnie ennyivel.

Sóhajtva átfordult a jobb oldalára, majd azonnal fájdalmasan felnyögött, mert valami az oldalába vágott.

- Mi a franc…?

Egy kis kutatás után a halálisten jelvényét húzta elő a takaró alól. Először csak félre akarta tenni, de aztán azon kapta magát, hogy már jó ideje szorongatja a jelvényt és csak bámulja. Érezte, ahogy a Fullbringer erő áramlik benne és egy kis koncentrálással már csinos kis nyalábokat hozott elő belőle. A sötét energianyúlványoknak is volt némi fénye, ami kicsit barátságosabbá tette a kietlen virtuális valóságot.

„Ez az én erőm." – gondolta Ichigo. De tudta, hogy ez nem elég. Többet és többet akart, ám ő mindezt azért, hogy többé ne legyen tehetetlen és meg tudja védeni a családját és a barátait.

Aprót suhintott a fadarabbal, mire a vibráló fény felerősödött egy pillanatra.

Fekete.

Újra suhintott, ezúttal az előző fényt kettészelve merőlegesen.

Sötét.

Egy harmadik suhintással átszúrta a vibráló X jel közepét, szétoszlatva a lélekenergiát.

Sötétlila?

Azt hitte káprázik a szeme. Az ő lélekenergiája Fullbring formában fekete és esetleg vörös. De a sötétben, mintha lila lett volna, vörös helyett. Pont, mint az Ő szeme.