X. fejezet

Elhamarkodott következtetések

Bár Balthazar Wilford első pillantásra nehéz felfogásúnak tűnt bamba és – valljuk be – nem túl szép arcberendezése miatt, egyáltalán nem volt buta. Az égiek nemcsak csavaros és leleményes, hanem meglehetősen ármányos és gonoszkodó észjárással áldották meg, ha már a külsejével így elbántak. Máskülönben nem valószínű, hogy a Teszlek Süveg a Mardekárba küldte volna, mint ahogy az sem csupán testi erejének volt köszönhető, hogy annyian féltek tőle. A legtöbben tisztában voltak vele, hogy a végsőkig képes elmenni céljai elérésének érdekében, akik pedig nem, azok hamarosan megtapasztalták.

Mindaddig aranyéletet élt a Roxfort falai között, amíg egy elsős szépfiú, bizonyos James Astroath be nem toppant, és fel nem borította a hegemóniát. Már a beosztás alatt kiszúrta magának, és veszélyesnek ítélte. Ezért is kötött bele az első adandó alkalommal, hogy megmutassa, ki az úr a háznál, sőt nemcsak a háznál, hanem az egész kastélyban.

Persze ez nem igazán úgy sült el, ahogy gondolta. Nem számított rá, hogy rögtön két tanár is védelmébe veszi a fiút, őt meg büntetéssel és pontlevonással sújtják. A tegnapi nap pedig maga volt a totális katasztrófa. A fél iskola szeme láttára lógott a levegőben, megnémítva és gúzsba kötve, mint valami hatalmas húsvéti sonka, büntetést kapott, ráadásul a Párbaj Szakkörön részt vett diákok ódákat zengtek megszégyenítőjéről.

Most viszont némileg elégtételt vehetett a bosszúállásban nyilvánvalóan kezdőnek számító, szőke háztársán. De hol volt még mindez ahhoz képest, amiket eltervezett! Ha James Astroath azt gondolja, hogy ezek után beéri ennyivel, akkor hatalmasat téved.

Az is sértette a büszkeségét, hogy a fiú önként ajánlotta fel a reváns lehetőségét. Ő nem ilyen pitiáner módon képzelte a bosszút. A megtorlásnak olyannak kellett lennie, ami teljesen megtöri az ellenség ellenállását, és engedelmes szolgává teszi. Nem is sejtette, hogy maga az áldozata fog segítséget nyújtani elképzeléseinek megvalósításában…

Miután Lily de Soul közölte, hogy visszatér Varyingba ellenőrizni a helyzetet, és majd csak reggel jön vissza, a vámpírvadász és a Roxfort bájitalmestere kettesben maradt a még mindig kanárisárga szobában.

- Nos? – kérdezte hosszas hallgatás után Maxime.
- Nos, mi?
- Mit szólsz mindehhez?
- Mégis, mit szóljak? – Vonta meg a vállát a vámpírvadász. – Amint kiengednek, útnak indulok.

- Egyedül akarsz menni? – nézett döbbenten a fekete varázsló.
- Hozzászoktam az egyedülléthez. – Dracus hangja szokatlanul keserűen csengett. – Nem fogok éjszaka bőgve felébredni, és a rózsaszín plüssmacimat keresgélni.

- Neked van rózsaszín plüssmacid?
- Hülye! – vigyorodott el a kérdezett. – Arról már cikkezett volna a Reggeli Próféta, a Szombati Boszorkány, a Vámpírvadászok Magazinja, meg az összes fellelhető szennylap. Ezért is nem olvasok újságot. Kicsit fárasztó szinte minden nap saját magamat látni a címlapon.

- Régebben szeretted, ha körülrajongtak.
- Valóban. De most, Merlin szakállára, rajta vagyok Anglia tíz legkeresettebb agglegényének listáján! Először leköttettem a házamat a hopp-hálózatról, mert naponta három boszorkány, és legalább ugyanennyi varázsló zuhant ki a kandallómból. Azt hiszed, vették a lapot? Hoppanálás-gátló teret kellett létrehoznom, és beszereztem egy láthatatlanná tévő köpenyt is.

- Ha hallanád magad! – nevetett fel Maxime. – Úgy beszélsz, mint egy százéves öregasszony!
- Néha úgy is érzem magam! – sóhajtott színpadiasan a vámpírvadász, aztán ő is elnevette magát. – Én már eleget panaszkodtam. Most te jössz!

- Nekem nincsenek meglepő fordulatok az életemben. Unalmasak a nappalok. Néha egy-egy diák leamortizálja a labort, de amúgy semmi különös. Ennél már csak az éjszakáim unalmasabbak. – Amint kimondta az utolsó mondatot, azonnal érezte, hogy elvörösödik.

- Tudtad, hogy még mindig nagyon cuki vagy ilyenkor?
- Cuki? – prüszkölte Maxime, miközben az ablakhoz rohant és kibámult rajta, homlokát a hideg üvegnek támasztva.

Az ezüstszőke varázsló az ágyon fuldoklott, egy nevetőgörcs kellős közepén.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és egy testes ápolónő lépett be, kezében tálcával, amin öt különböző bájital sorakozott.
- Ez itt egy kórház! – csattant fel élesen. – Nem holmi kocsma! Különben is, vége a látogatási időnek!
- Jaj, kedves Mirabella! – Dracus abbahagyta a nevetést, és legangyalibb mosolyát felöltve a nőre nézett. – Ne legyen már ilyen szőrös szívű!

- Jól van, jól van – dörmögte az ápolónő jóval enyhébb hangulatban. – Akkor is meg kell kérnem a barátját, hogy távozzon.
- Csak még öt percet szeretnék – közölte Maxime, még mindig az ablak felé fordulva.

- Rendben. Öt perc – bólintott a nő, majd lerakta a tálcát az éjjeliszekrényre. – De vegye rá ezt a kis gézengúzt, hogy maradéktalanul igya meg a gyógyszereket! – Ezzel hatalmas csípőriszálások közepette elindult az ajtó felé. – És még valami! – fordult vissza. – Legnagyobb sajnálatomra meg kell állapítanom, hogy Mr. Diamante szinte tökéletes egészségi állapotnak örvend, így hétfőn elhagyhatja a kórházat.

- Kis gézengúz – vinnyogott fel a fekete varázsló, miután a kedves nővér elhagyta a kórtermet. – Mi a fene?
- Mirabella nővér készíti a bájitalaimat már vagy tíz éve. Folyamatosan anyáskodik, hatalmas krokodilkönnyeket hullat, amikor elhagyom a Szent Mungót, mindemellett abban reménykedik, hogy egyszer ő lesz Mrs. Diamante. Éppen ezért nem engedi be a rajongókat… különben meg sem lehetne mozdulni a kórteremben.

- Akkor, kis gézengúzom – gügyögte vigyorogva Maxime, miközben leült a székre – fogyaszd el szépen az orvosságot!
A vámpírvadász fintorogva, borzongva és szorosan behunyt szemekkel hörpintette fel az üvegcsék tartalmát, engedelmeskedve az utasításnak. Aztán barátja arcára pillantott, amely már egyáltalán nem volt vidám, inkább komoly, sőt meglehetősen komor.

- Mi van? – húzta fel a szemöldökét Dracus. – Nekem kellene ilyen savanyú képet vágnom, elvégre én ittam meg a földkerekség öt legszörnyűbb ízű bájitalát.
- Hétfőn kiengednek.

- Valóban. És szerinted ez olyan nagy tragédia?
- Azt akarom, hogy gyere velem a Roxfortba!
- Minek?
- Mert veled fogok tartani a küldetésben, de van még egy-két elintéznivalóm.

- Semmi szükség nincs rá – mormogta egyre nehezedő szempillákkal a vámpírvadász, és elnyomott egy ásítást. – Egyedül is boldogulok – suttogta alig hallhatóan, majd feje hátracsuklott a párnán és mély, álomtalan alvásba merült.

- Dracus A. Diamante. Te vagy a legmakacsabb emberi lény a világon – dünnyögte Maxime. – Bárcsak megbocsátanál nekem valaha…
Óvatosan végigsimított a másik homlokán húzódó vágáson, aztán gyengéden betakargatta az alvó varázslót, és halk, puha léptekkel elhagyta a kórtermet.

A Roxfort egyik nagyteremhez közeli folyosójának elején egy szőke, zöldeskék szemű varázslótanonc hevert meglehetősen kellemetlen helyzetben, sóbálványátokkal sújtva. Megvárta, míg megátkozója befordul a sarkon, majd egy nonverbális Finite Incantatem segítségével feloldotta a varázslatot. Talpra kecmergett, leporolta talárját, aztán fájdalmas fintor kíséretében megvakarta fejbúbját.

- Ez az ostoba troll valóban meghúzta a hajamat! – dohogta magában. - Következőleg inkább nem adok neki tanácsokat…
Megcsóválta a fejét, és elindult Maxime Morte szobája felé.

Ha James Astroath követte volna saját elveit, azaz nem von le konzekvenciákat a külső alapján, akkor Balthazar Wilfordot nem csupán egy kellemetlenkedő kreténnek könyvelte volna el. Ha pedig gondolkozott volna egy kicsit, rájöhetett volna, hogy egy hetedéves már tud nonverbálisan varázsolni… Ám a fiú csak mondogatta magában a cifrábbnál cifrább kifejezéseket, amelyek nagyrészt a termetes mardekáros észbeli képességeire, pontosabban annak hiányára vonatkoztak. Egyáltalán nem ítélte veszélyesnek nagyhangú háztársát. Mint később kiderült, ezt elég helytelenül tette.

Végre odaért a Bájital tanár szobája elé, azonban kopogására senki nem válaszolt. Nyugtázta magában, hogy Morte professzor házon kívül tartózkodik, így tovább indult az igazgatóhelyettesi iroda felé. Remélte, hogy Garyvel több szerencséje lesz. Azonban hiába dörömbölt az ajtón, csak néma csönd volt a felelet. Már éppen úgy döntött, visszamegy a szobájába egy délutáni sziesztára, mikor árnyék vetült az ajtóra.

- Szia, James! – köszöntötte vidáman a professzor. – Átgondoltad az ajánlatomat?
- Jó napot, Celvedon professzor! Én csak…
- Ugyan, fiam, nincs itt senki! Ilyenkor nyugodtan szólíthatsz Garynek! – mosolygott jókedvűen a férfi. – Gyere be, bent kellemesebb, mint a folyosón ácsorogva!

A barna hajú varázsló néhány pálcamozdulattal megszüntette az irodát lezáró varázslatokat, majd betessékelte mostohafiát. James meglepetten nézett körül az ízlésesen berendezett szobában. Nemcsak a színösszeállítás – amiben főként a sárga és a narancs különböző árnyalatai domináltak – volt szokatlan, hanem maga a professzor kedvessége is.
- Talán Silvernek igaza van – futott át az agyán. – Gyanakodnom kellene Garyre…

Míg Olaszországban voltak, és Gary Celvedon udvarolt az anyjának, meg sem próbált közelebbi kapcsolatba kerülni vele. Távolságtartóan és hűvösen viselkedett, mindemellett James folyamatosan magán érezte az ifjú varázsló fürkésző tekintetét. A roxforti időszakban sem változott a viszonyuk, azonban nemrég történhetett valami.
Valami, ami miatt mostohaapja végre megpróbálja elnyerni kegyeit. Nem tudta, örüljön-e vagy bosszankodjon. Mindenesetre ez az újonnan jött figyelmesség még jól jöhet.

Gondolataiból a férfi baritonja zökkentette ki:
- Foglalj helyet, James! – intett a halványsárga fotelok egyikére, majd leült az íróasztala mögé.
A fotel még kényelmesebb volt, mint amilyennek első pillantásra látszott. James egészen belesüppedt a puha, bársonnyal borított párnába.

- Szóval, átgondoltad az ajánlatomat? – kérdezte Gary, sötét szemeivel a fiú arcát vizslatva.
- Igen, és elvállalom a tanítást.
- Helyes – bólintott a férfi, majd az egyik kancsóból narancsvörös folyadékot öntött a pohárba, és James felé nyújtotta. – Eper-narancs koktél – mosolyodott el. – A kedvenced. Láttam, hogy az a senkiházi Wilford rád borította.

- Nem volt vészes – vonta meg a vállát a fiú, és elvette a poharat. – Köszönöm.
- Egészségedre!
- A tanítással kapcsolatban lenne egy javaslatom.
- Hallgatlak.

- Biztos emlékszel, hogy a Malorumban voltak úgynevezett mentorok, akik segítették a fiatalabb diákokat a tanulásban. Az előző évi vizsgaeredmények alapján felmérhetnéd, hogy ki alkalmas mentornak, illetve ki szorul rá a korrepetálásra. Ha pedig a különböző házakat összevegyítenénk…
- És nem gondolod, hogy egy idősebb mardekáros diák össze-vissza átkozná a hozzá beosztott alsóbb éveseket? – érdeklődött a professzor.

- Miért tenne ilyet? – húzta fel a szemöldökét James. – A legtöbb mardekáros normális. Persze mondom én, aki még a saját szobatársai nevét sem jegyezte meg – vigyorodott el szélesen.
- Egyébként nem rossz az ötlet. Talán így csökkenteni lehetne a házak közötti ellentétet…

Gary Celvedon a fiú arcát figyelte, és próbálta kitalálni, mire gondolhat. Alkalmazhatott volna legilimenciát, de nem tartotta tisztességesnek. Akármennyire is próbált ellene tiltakozni, kezdte megkedvelni James Astroath-ot, pedig tisztában volt vele, hogy nem kötődhet túl szorosan a fiúhoz. Ha ezt megteszi, nem tudja objektíven szemlélni…

Kezdetben könnyű volt tartani a távolságot, hiszen alig találkoztak. Most viszont már tanította is Jameset, és meg kellett állapítania, hogy a fiú nemcsak okos és szeret tanulni, hanem egészséges igazságérzettel rendelkezik, megvédi a barátját, mindemellett rendkívül naiv elképzelése van a Roxfortban zajló réges-régi ellentétekről.

Mindeközben James azon gondolkozott, hogyan is adja elő a kérését. Ám a professzor maga szolgáltatta a lehetőséget.
- Szeretnél még valamit, fiam?
- Igazából Morte professzort szerettem volna megkérni, de nem találtam a szobájában…
- Maxime még tegnap délelőtt elutazott, és majd csak hétfőn jön vissza – adta meg a választ a férfi a kimondatlan kérdésre.

- Hamarosan itt lesznek a vizsgáim és gyakorolni akartam a bájitalkészítést.
- Szeretnél bemenni a laborba?
- Igen… ha nem túl nagy kérés – bólintott félszegen James.

- Rendben. Még valami?
- Meg tudod mondani, mikor lesznek a vizsgák?
- Igen. Október 6-án. Ez egy pénteki nap és…

- Olyan hamar? – sápadt el a fiú. – Nem fogok átmenni Bájitaltanból… – sóhajtotta rezignáltan.
- Ugyan, addig még három hét van!
- Szerintem nekem még három év is kevés lenne.
- Szerintem meg menni fog – kacsintott barátságosan a professzor. – Főleg mivel engedélyezem a felmentésedet az órák alól. Nem hiszem, hogy bármi újat tudnánk mondani az első három év anyagával kapcsolatban.

- Köszönöm. Ez valóban nagy segítség – hálálkodott James. – De Morte professzor nem fog beengedni a laborjába egyedül.
- Majd találunk neked valakit, aki segít. Rendben?
- Nem is tudom, hogy köszönjem meg!

- Mondjuk, átmész a vizsgákon? – mosolygott Gary, mire James is elmosolyodott és beleegyezően bólintott.
- Tudsz valamit anyáról? – kérdezte rövid hallgatás után, aggodalomtól fűtött hangon.
- Küldött egy baglyot és azt írta, minden a legnagyobb rendben. Hétfőtől ő is itt lesz, így kikérdezheted minden részletről.
- Egy borzalmasan kezdődő nap után ez remek befejezése mindennek – futott át a fiú agyán. – Persze még közel sincs vége a napnak.

- Mehetünk? – kérdezte a férfi.
- Hová?
- A laborba, természetesen. Megmutatom, hogyan kell kinyitni és bezárni, aztán hagylak kísérletezni. Jó lesz így?

James bólintott, bár nem volt teljesen biztos abban, hogy helyes egyedül maradnia egy olyan veszélyes helyen, mint a bájital labor. Felhörpintette innivalóját, aztán kisétált az irodából és elindult a folyosón a pinceszint felé. Celvedon professzor elvégezte a szobát lezáró varázslatokat, majd a fiú után sietett.