A tél üvöltő fenevadként vetette rá magát a vidékre, és tudtam, hogy csak idő kérdése és egy másik fenevad is elszabadul.
Vannak ígéretek, amiket nem lehet megszegni, mert azzal mi magunk válunk semmissé. Ígéretet tettem a még meg nem született gyermekemnek, hogy védeni fogom bármi áron. Riley pedig nekem tett ígéretet, hogy sosem fog leakadni rólam, amíg nem végzett velem. Ez mindannyiunkra nyomasztó teherként nehezedett, de jobbnak láttam, ha tudnak róla.
Nem hittem, hogy Alexander utánam jön, de Cassie-ék nem ennyire bizakodóak. Ők már így is túl sokat szenvedtek, nem akartam tovább rontani a helyzeten.
Amikor közöltem, hogy elmegyek, parázs vita robbant ki.
- Nem mehetsz el! - csattant fel Cassie.
- Nem bízol bennem.
- Még szép, hogy nem. Bedőltem párszor a kamu űrlény dumának és majdnem rajta vesztettem. A családomról nem is beszélve.
Ezen a ponton szúrós pillantásokkal illette Evant, aki csak lehorgasztotta a fejét. Ő már belefáradt a folytonos veszekedésbe. Engem viszont sértett, hogy olyasmivel vádol, amihez sosem volt közöm.
- Ne akarj mindent az én nyakamba varrni. Én nem öltem ártatlan embereket.
- De hagytad! - sziszegte dühösen.
- Mit tehettem volna szerinted?
- Oh, nem is tudom - töprengett el látványosan. – Mondjuk, megölöd Voscht. Nem pedig összemelegedsz vele.
- Fejezd be Cassie - szólt közbe Ben.
Ő mindig megpróbált egy utolsó kísérletet tenni a békítésre, általában eredménytelenül.
- Te csak ne szólj bele Zombi őrmester! - förmedt rá Cassie.
Mint már sokadik alkalommal, most is Adu vetett véget a szócsatának.
- Fejezd be Sullivan, ne kelljen többször mondanom!
De Cassie egyáltalán nem fejezte be, sőt - most kapta el igazán a pulyka méreg.
- Téged igazán nem kérdeztelek Miss jégkirálynő. Te is Vosch boszorkánykonyhájából bújtál elő, úgy hogy ne szövegelj nekem.
Komolyan kezdtem aggódni, hogy egymásnak mennek, de Adu csak hátat fordított és kiment a házból. Még pont elkaptam a pillantását, ami tele volt haraggal és amit totál nekem címzett. Ezt még igazságtalanabbnak éreztem, mint Cassie dühét. Sejtettem, hogy jó pár titok lappang még, aminek a felét se fogom megtudni. De egyelőre nem is erőltettem. Itt most én voltam a vendég, nekem kellett adnom először, hogy kaphassak is.
Adunak is olyan képességei voltak mint Rileynak, de nem az idegenek közül való. Valahogy elérték ezt nála, de erről senkinek se beszélt. Evan biztos tudta a megoldást - elvégre ő is alien volt, de ő sem árult el semmit.
- Ezt tényleg nem kellett volna Cassie - szólalt meg ismét Ben, aztán ő is kiment. Egyedül maradtam egy roppant dühös tiszavirággal.
Micsoda béna becenév, totál nem illik Cassie-hez - agyaltam magamban.
Nem éreztem jól magam itt, nem tartoztam közéjük, ezt ki sem kellett mondaniuk.
A szemükben láttam a gyanakvást, a félelmet. A terhességem pedig végképp feltette az i-re a pontot. Árulónak tartottak, a babát pedig egy időzített bombának. Valahol megértettem őket, a helyükben én is így reagálnék. De nekem a jövőn kellett gondolkoznom. A saját jövőmön.
Ha enyhül az idő, tovább állok.
- Véget ért már a veszekedés? - dugta be az ajtón a fejét Sammy.
- Tűzszünetet tartunk, bejöhetsz nyugodtan - feleltem, mit sem törődve a nővére rosszallásával.
- Már épp ideje volt. Olyan idegesítőek vagytok - mondta nagy komolyan és leült mellém az ágyra. Egyszerűen imádtam őt. Cassie-nek nem tetszett, hogy a kisöccse ennyire közvetlen velem, és amikor csak tehette elkülönítette. Ez persze elég halva született ötlet volt egy két szobás házban, de mégis csak a nővére volt. Az a dolga hogy aggódjon érte.
Nem volt egyszerű elviselnünk egymást.
Az egyszer biztos, hogy az idegenek tökéletes munkát végeztek. Elérték, hogy ne bízzunk többé egymásban. Csak a hihetetlen szerencsém számlájára írhattam, hogy ismét megmenekültem. De másként is alakulhatott volna.
Amikor elkezdtek faggatni, az a kevés bizalom is semmivé foszlott, amit addig tanúsítottak felém. És még most is beleborzongtam, ahogy visszagondoltam az első összezörrenésemre velük. Közvetlenül azután, hogy felkapartak az erdőben.
Épp hogy csak felébredtem, körém gyűltek és egymás szavába vágva vallatni kezdtek.
- Jó reggelt csipkerózsika – köszöntött egy szőke tizenéves lány, aki épp akkor viharzott be. Úgy tűnt, ő a főnök. Vagy csak a csapat szóvivője. Tudom is én, hogy megy ez civil körökben.
- Szia! – köszöntem halkan, miközben felültem és zavaromban szorosabbra húztam magamon a takarót.
- Mond el hogy ki vagy és hogy kerültél az erdőbe! – parancsolta a szöszi. Hm akaratos teremtés.
- A nevem Hailey és nem épp önszántamból választottam az erdei kirándulást a tél közepén.
- Azt mindjárt gondoltuk. Inkább az érdekelne, hogy honnan és ki elől menekülsz – vette át a szót a fekete hajú lány, akivel már eddig is egy levegőt szívtam. Habár nagyon úgy vettem le, hogy ő is jobban örülne, ha máshol lennék. Lehetőleg tőlük jó messze.
Nem tudtam mennyit mondhatok. Hol érem a tűréshatárukat, mert az igazság nagyon fájdalmas tud lenni.
- Egy Riley Turner nevű némító elől menekültem – kezdtem bele. Úgy voltam vele, hogy a féligazság is több a semminél.
– Vele laktam egy rövid ideig, előtte pedig a környéken bujkáltam. Biztonságos helyet keresek, ahol ki lehet húzni tavaszig.
Ezen a ponton elakadtam. Innentől már ingoványos talajra lépek, ha folytatom. Bármit mondjak is.
- Hol kaptad a nyomkövetőt és ki szedte ki belőled? – kérdezett rá a lényegre a fekete hajú lány.
Ezzel a kritikus pontra tapintott.
- A nyomkövetőt még Camp Havenben kaptam, ahogy mindenki más, akit oda vittek. De nem onnan jöttem el…
Elcsuklott a hangom, nem akartam még többet mondani.
- Csodaország – mondta ki, ami nem akaródzott.
- Igen. A második otthonom.
Sorban kattantak a fegyverek én pedig halkan, beletörődően sóhajtottam. Nem innen fogok új barátokat szerezni.
- Ki a fene vagy? Valami beépített kém? Most már nem csak gyerekeket szórnak szét, hanem bárki szóba jöhet, aki elég ártatlannak látszik?! – ordította az arcomba a szöszi, félre tolva a csapattársát.
- Nem vagyok kém, és már nyomkövetőm sincs – siettem leszögezni. – És semmi okom hogy bárkit is bántsak.
Kicsit sem győztem meg őket.
- Adu, teszteld hogy igazat mond-e!
- Inkább Evan – húzódozott a fekete hajú. Még jó hogy válogathatnak is. Úgy tűnik, megint alaposan benne vagyok a slamasztikában. És egyre csak jobb lesz. Azon már fenn se akadtam, hogy megint a fejembe akarnak mászni. Új arcok, újabb kör. Lassan már sorba fognak állni.
Megállt előttem a magas, roppant csendes srác, aki a morcos kis szőke lánnyal jött be.
- Megengeded? – kérdezte és felém nyújtotta a kezét.
- Hát persze – bólintottam. Úgysem tehettem mást, ő pedig úgysem fog megtudni semmit sem.
A keze melegebb volt, mint az enyém. Az arca és a tekintete nyugalmat sugárzott. Neki még el is hiszi az ember, hogy a szörnyek csak a mesében léteznek, még akkor is, ha már fegyvert szorongat a kezében.
- Ez talán kissé kellemetlen lehet neked, de nem foglak bántani. Lazíts, csak egy pillanat az egész.
A szemembe nézett, próbálta megtalálni az utat belém. A lelkembe akart látni, de nem járt sikerrel. Éreztem, ahogy a felszínt kapargatja. Olyan volt, mint egy idegen behatoló, akinek semmi keresnivalója ott, de a kíváncsisága erősebb volt. Aztán falnak ütközött és végül elengedett. Elhúzódott tőlem és tanácstalannak tűnt.
- Na, mi a helyzet? Igazat mondott? – szegezte neki a kérdést a szőke lány.
- Nem tudom. Nem láttam semmit. Jól védi magát a vendégünk.
Ez már majdnem elismerésnek hangzott, de ebben a pillanatban legkevésbé sem voltam nyugodt. Nagyon is jól jött volna, ha látják, hogy nem vagyok ellenség.
- Miért nem látunk a fejedbe? – kérdezte a fekete hajú, akit Aduként szólítottak.
- Fogalmam sincs. Eddig senkinek sem sikerült, még a program se tudott feltérképezni – feleltem zavartan. Megint túl sokat beszéltem. Ez lesz a vesztem, ahogy eddig is mindig ez volt.
- Mindenkit feltérképez a Csodaország program, olyan nincs, hogy valaki megússza – szólalt meg a másik srác, aki eddig némán figyelte a vallatásomat. A szeme élénken csillogott beesett arcában. Beteg lehetett, vagy az éhezés nyomai. Szégyelltem magam.
Még Riley szemétkedéseit beleértve is olcsón megúsztam eddig.
Eddig.
- Pedig sajnos ez a helyzet. Nem tudom, hogy miben különbözöm bárkitől is. De nem sok előnyöm származott ebből.
- Hazudni tökéletesen tudsz, ha senki sem tud ellenőrizni – felelte csendesen.
- És mire megyek vele? Mit nyerhetek? – csattantam fel dühösen. Eljutottam arra a pontra, hogy már tökéletesen elegem lett a gyanúsítgatásból. – Gondolom már észrevettétek, hogy terhes vagyok. Én ebből a helyzetből csak hátránnyal indulhatok.
Erre már nem érkezett válasz. Nekem pedig nagyon rossz kedvem lett. Nem is rájuk haragudtam, hanem erre a helyzetre. Az ő reakciójuk teljesen érhető volt és tudtam, hogy lesz ez még rosszabb is. Inkább előbb, mint utóbb. Amikor majd a baba apja lesz a téma.
- Cassie? – szólalt meg egy kíváncsi hang a nyitott ajtó irányából. Erre mind felkaptuk a fejünket és a jövevényt figyeltük. Nagyokat ásítva besompolygott és a hisztis szöszinek szegezte a kérdését.
- Miért kiabáltatok Cassie?
- Majd később elmondjuk, ha már kialudtad magad Sammy – terelte a témát az említett, csípőre tett kézzel, felvont szemöldökkel. – Ha elbeszélgettünk a vendégünkkel – tette hozzá fagyosan.
Erre ő kikukkantott Cassie mögül és a tekintete megállapodott rajtam. Halványan ismerős volt, miután alaposan végigmértem, de nem lehettem teljesen biztos. Nagyon sok hozzá hasonló gyereket láttam. Ezen törtem a fejem, de ő beelőzött.
Közelebb lépett és apró arcára kiült a felismerés.
- Hailey? – szólított meg félve.
Én meg se tudtam szólalni a meglepetéstől, csak bólintottam. Ezen felbátorodott, majd teli vigyorral oda jött és megölelt. Óvatosan öleltem magamhoz, miközben a sírás fojtogatott. Már tudtam honnan volt ismerős. Ő is ott volt Camp Havenben, vele kezdődött minden. Mielőtt végleg ráléptem volna a kijelölt útra.
- Én is emlékszem rád, Mazsola – súgtam a fülébe. A könnyek végigfolytak az arcomon. Örültem, hogy őt elkerülte a szörnyű vég és maradt még egy kevés őszinte jóság ebben a világban. A remény nem veszett el végleg.
- Nagyon gyorsan áruld el, honnan ismered az öcsémet! – morduld rám Cassie, miközben lefejtette rólam Sammyt.
Hm, legalább már nevet is tudok csatolni az arcokhoz. Még ha gyűlölnek is.
Időm se volt, hogy kinyissam a számat, az öccse felelt helyettem is.
- Ő Hailey. Ott dolgozott Camp Havenben és megmentett Rezniktől.
A nővére értetlenül bámult rá, aztán énrám.
- Komolyan így volt – erősködött tovább Sammy, majd segélykérőn a barna hajú srácra nézett. – Zombi, te ott voltál. Te jöttél értem. Emlékezned kell!
Rá néztem, de nem úgy tűnt, mint aki képen van. Vagy legalább ezen a világon.
- Ez akkor volt, amikor eltűntél és végül a kantinban bukkantam rád? – találgatott.
- Igen, pontosan akkor – helyeselt a kisfiú.
- Én még mindig nem tudom ki az a Reznik és hogy került képbe az öcsém? – kérdezte Cassie a fejét csóválva, de már kevésbé ellenségesen.
- Reznik a kiképzőnk volt és egy igazi szadista – szállt be a beszélgetésbe Adu is, aki eddig nagyon elzárkózott. Most ő is engem figyelt.
- Akkoriban a szokásosnál is elviselhetetlenebb volt velünk – emlékezett vissza Zombi. – Folyton piszkálta Mazsolát és valami büntetésről hadovált, de végül nem váltotta be a fenyegetését. Úgy gyanítom, valaki más vitte el a balhét.
A tekintete ezen a ponton megállapodott rajtam.
- Igen, jól sejted. Nem úsztam meg egykönnyen, hogy összeakaszkodtam Reznik pajtással – közöltem minden érzelem nélkül. – Nem bántam meg, hogy megvédtem Sammyt, újra megtenném, ha úgy hozná a sors. Csak utána minden kicsit nehezebb lett.
- Mert felfigyelt rám Vosch ezredes.