Arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállamat. A gyertya elaludt, így vaksötét volt a szobában.

- Guy… - suttogtam megkönnyebbülten, amikor megéreztem a levendula illatát.

- Az ördög vigye Ellie-t meg az illatos fürdőjét… - morgolódott, aztán megfogta felém nyújtott kezét, és kivezetett a szobámból. Amikor a folyosón a félhomályban már többet láttam, felnyögtem a rémülettől.

- Guy, vérzel! Mi történt?

- Nem az én vérem… - rázta meg a fejét, és én megkönnyebbülten átöleltem. Amikor elengedtem, komor hangon hozzátette: - Matt az. Meglőtték…

Könnybe lábadt a szemem. Megragadtam a kezét, és magam után húztam az ebédlőbe. Matt ott feküdt az asztalon, eszméletlenül. Ellie már levágta róla az inget. A bal oldalából egy nyílvessző csonkja állt ki. Marcell ott állt az asztal mellett halálsápadt arccal.

- Szerencsére nem olyan veszélyes helyen kapta a lövést. De ha nem szedjük ki, akkor vége.

- Mit csináljunk? - szipogtam, s felváltva néztem mindhármójukra.

- Marcell és Sir Guy megtartják a testét. És ki tudom húzni a csonkot a hátán, de neked kell áttolnod a másik oldalról, Elisabeth. - hozta meg a döntést Ellie. Természetesen a rosszullét kerülgetett, de mégiscsak Matt-ről volt szó, így erőt vettem magamon.

- Rendben. - bólintottam, miközben remegett a hangom. Guy megfogta a kezemet és megszorította.

- Menni fog.

- Muszáj lesz.

- Hozok egy kis pálinkát. Ránk fér.

- Az egész kancsót hozd. - szólt utána Marcell. - A sebre is tennünk kell, hogy kitisztítsuk.

A kancsó körbejárt az asztal mellett. Mindenki ivott belőle egy kortyot szíverősítő gyanánt, aztán egy keveset Marcell a sebre öntött.

- Kezdhetjük? - kérdezte, mire mind rávágtuk az igent. - Rendben. Sir Guy, meg kell tartanunk őt a másik oldalán, méghozzá lehetőleg mozdulatlanul.

Guy bólintott, aztán megragadta Matt vállát. Marcell megfogta a törzsét a csípőjénél, a másik kezével meg a lábait szorította le. Ellie pálinkát öntött a kezére, és készenlétbe helyezkedett a túloldalon. Marcell rám nézett.

- Mi készen állunk, Elisabeth. Csináld gyorsan, de felesleges mozdulatok nélkül. Csak told át, és ha érzed, hogy Ellie megfogta a hegyét, engedd is el.

Mélyeket lélegeztem, de az a néhány korty pálinka segített. Óvatosan megfogtam a fadarabot, ami kiállt Matt oldalából, és egy határozott mozdulattal tolni kezdtem. Meglepődtem, milyen könnyedén haladt át Matt testén.-

- Látom a hegyét. - suttogta Ellie, aztán éreztem, hogy megfogja. - Megvan!

- Engedd el, Elisabeth. - szólt rám Marcell egyébként teljesen feleslegesen. Örömmel tettem eleget a kérésének.

- Iszonyúan vérzik. - szörnyülködtem, de ő tudta, mi a teendő. - Gyorsan, ott a kötszer. - Intett a fejével az asztal végére. Odaugrottam, és megfogtam egy maroknyi vasfüvet, meg a gyolcsot. Ellie a földre dobta a nyíldarabot, és együtt bekötöztük a sebet, amíg a férfiak tartották Matt testét.

Aztán gyengéden visszafektették az asztalra.

- Most mit tegyünk vele? - vakarta a fejét Marcell. - Még nem mozdíthatjuk meg. Túl veszélyes lenne. De ha itt marad, reggel a katonák biztosan gyanút fognak. A szarvasok nem szoktak ilyen jól célozni…

- Addig marad, amíg lehet. Aztán felvisszük a szobámba. - javasolta Guy.

- Nincs szerencsénk azzal a szobával, asszony. - nézett laposan a feleségére az intéző. - Valamiért mindenki menekül onnan.

Keserűen felnevettem, de aztán mást gondoltam, és inkább elsírtam magam. Ellie átölelt.

- Semmi baj… Vigyázunk rá. Meglátod, hamarosan jobban lesz.

Bólintottam, és magam köré font kézzel kisétáltam a kapuhoz. Friss levegőre vágytam. Odakint a levegő hűvös volt, és nedves a harmattól, amit a köd hagyott maga után a növényeken. Keleten lilába, majd rózsaszínbe fordult az ég, ahogy hajnalodott.

- Mostanában több napfelkeltét látok, mint napnyugtát. Régen fordítva volt… - állt meg mellettem Guy.

Szipogva bólintottam, és keserűen felnevettem.

- És én többet sírok, mint régen.

- Az emberek változnak…

Felnéztem rá. Kék szemei fáradtan csillogtak a kelő nap fényében. Aztán karomat a dereka köré fontam, és hozzábújtam. Nagyot sóhajtva átölelt. Szótlanul álltunk, amíg dideregni nem kezdtem. Teljesen elfeledkeztem róla, hogy még mindig csupán a hálóruhámat viselem.

- Gyere… - suttogta Guy. - Jobb lesz, ha bemegyünk. Hamarosan felkel a csapat, és ha meglátnának téged ilyen öltözékben, tőlük többet kapnék, mint Hughes-tól a levenduláért…

Megmosakodtam és átöltöztem, amíg Guy megnézte, hogy van Matt. Miután Marcell is megvizsgálta, úgy döntöttek, felviszik az emeletre. Ellie meg én minden gyanús tárgyat eltüntettünk az ebédlőből. Az éjszakai operációnak semmi nyoma nem maradt. Az utolsó pillanatban hajoltam le a törött nyílért a földre.

A csapat ellovagolt Ravenshead-be, mi pedig maradtunk az udvarházban. Felváltva vigyáztunk Matt-re az emeleti szobában. Sajnos seblázat kapott, ahogy erre számítani is lehetett. Ellie újra elővette a gyógynövényeit, melyeket utoljára az én ápolásomnál használt. Amikor én kerültem sorra ebéd után, a láza még mindig nem enyhült. Nem tehettem többet Matt-ért, mint hogy aggódó tekintettel üldögéltem az ágya mellett, és sűrűn cserélgettem a homlokán a hideg vizes borogatást.

Nem sokkal később Guy lépett be csendesen a szobába.

- Hogy van? - suttogta, és kezét a vállamra tette.

- Ugyanúgy. - pillantottam fel rá, aztán arcomat a kezére fektettem. Pár napja még kimondhatatlanul dühös voltam rá, mostanra azonban annyira természetesek lettek ezek a mozdulatok, hogy már egyáltalán nem csodálkoztam magamon. Jóleső érzés volt megérinteni őt, és tudtam, hogy neki sem volt ellenére. Lágyan, alig érzékelhetően megremegett minden egyes alkalommal, ha én értem hozzá, de sohasem húzódott el. Ahogy én sem. Lehunytam a szememet.

Arra eszméltem, hogy a karjaiban tart.

- Guy… - suttogtam.

- Sss… - nyugtatgatott, és lágyan a külső szoba egyik ágyára fektetett. - Elaludtál a széken. De itt kényelmesebb lesz…

- Matt… - próbáltam felkelni, de ő csak végigsimogatta a hajamat, aztán homlokon csókolt.

- Aludj most. Majd én vigyázok rá…

- Köszönöm, Guy… - bújtam a tenyerébe, és mire felegyenesedett az ágy mellett, már újra aludtam.

Egy-két órát szundikálhattam csupán, aztán felriadtam. Átbotorkáltam a belső szobába, ahol éppen Marcell ült a betegágy mellett.

- Lejjebb ment a láza. - mosolygott rám biztatóan. - Még mindig meleg kicsit, de érzem, hogy javul.

- Hálás vagyok nektek, Marcell. Mindenért.

- Szívesen, kislány. Hiszen szinte már egy család vagyunk.

Meghatott a jó szándéka. És igaza volt: ahhoz képest, ahogyan annak idején az udvarházba érkeztünk, egy csapattá kovácsolódtunk, melynek tagjai őszintén törődtek egymással.

- Sir Guy hol van? - kérdeztem a lehető legsemmitmondóbb hangon. Csak tudnám, miért próbáltam érdektelenséget tettetni…

- Őt is aludni küldtem nem olyan régen, De kétlem, hogy szót fogadott. Kinyitottunk neki is egy szobát a hátsó szárnyban, ugyanazon a folyosón, ahol mi is alszunk. Nem akartam, hogy visszamenjen a katonák közé. Mégiscsak ő a parancsnok…

A hajamba túrtam, és elindultam lefelé. Ellie-vel találkoztam a lépcsőn. Friss vizet vitt az emeletre. Odabólintottunk egymásnak, aztán mindketten mentünk a dolgunkra. Az én utam már csak egyetlen irányba vezethetett.

Bekopogtam az ajtón, melyet Marcell említett. Halk igen volt a válasz. Vettem egy mély levegőt, és benyitottam.

Guy nem sokkal azelőtt kelhetett fel. Már éppen készült felöltözni, de ahogy meglátott, az inget a kezéből az ágyra dobta. Becsuktam magam mögött az ajtót.

- Remélem, nem zavarok… Csak meg akartam kérdezni, mi történt tegnap éjszaka.

Átlátszó kifogás volt, de jobb nem jutott az eszembe.

Guy közelebb lépett. A gyertyák fénye aranyban fürdette félmeztelen alakját. A szemébe néztem, de az sem sokat segített a zavar leküzdésében, amit a közvetlen közelsége miatt éreztem.

- Négy embert lőttünk ki. Csak ketten menekültek el, de az egyik gazember vaktában eleresztett egy nyilat a sötétben, és hiába lőtt vakon, pokoli szerencséje volt. Eltalálta Matt-et. A lovára kellett kötöznünk, hogy hazahozhassuk. De kemény fickó. Túl fogja élni.

- Köszönöm, hogy visszahoztad őt nekem. Olyan, mintha apám helyett apám lenne.

- Tudom, hogy fontos neked, Elisabeth… És hidd el, én is nagyszerű embernek tartom. Kár lenne érte…

- Mi lesz ma este? - kérdezgettem tovább, kerülve azt a témát, ami miatt igazán beszélni akartam vele.

- Már csak egy dobásunk van. - vonta meg a vállát. - Az esküvő. Ott is végezhetünk jónéhány emberrel, ami növeli az esélyeinket.

- És még négy nap…

- Igen. - nézett mélyen a szemembe. - Már csak négy nap.

Nem válaszoltam. Nem tudtam elegendő bátorságot gyűjteni hozzá. Megmozdultam, de ő a kezem után nyúlt.

- Várj még… Miért jöttél?

- Most megfogtál… - nevettem fel idegesen.

- Tényleg? - mosolygott rám. - Reméltem, sikerülni fog.

- Guy… - ráztam meg a fejemet rosszallóan, bár fogalmam sem volt, mi bajom vele. Hiszen nem tett semmi rosszat. Sőt… Be kellett vallanom, hogy minden ugratása, minden mosolya a szívemhez szólt.

Közelebb lépett. Feljebb kellett emelnem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.

- Egyszer azt mondtad, nem félsz tőlem… - suttogta fátyolos hangon. - Mutasd meg… Hadd lássam, hogy igazat mondtál.

Ott állt előttem, csak néhány centiméternyi távolságra. Láttam, hogy a mellkasa fel-felemelkedik, ahogy szaggatottan veszi a levegőt. Tudtam, hogy mit kíván, mert én is ugyanarra vágytam. Lassan felemeltem a kezemet, hogy megérintsem, hogy az ujjaimmal érezzem a bőrét a szíve fölött.

- Elisabeth… - suttogta halkan a nevemet. - Érints meg, kérlek…

Kiszáradt a szám, és úgy éreztem, alig kapok levegőt. Mélyeket lélegeztem, ahogy egyre közelebb kerültem hozzá. Mielőtt azonban valóban hozzáérhettem volna, megfogta a kezemet. Lassan beszélni kezdett.

- Amikor te feküdtél odafent, azt hittem, sohasem látlak élve többé... Aztán amikor visszatértem, és a levendula ott várt a kapuban, majd megvesztem az örömtől. De rá kellett jönnöm, hogy sokkal többet akarok.

- Guy… - próbáltam én is mondani valamit, de elhallgattatott.

- Ne még… Ezt hadd mondjam el. Szükségem van rá, hogy megérts… Hogy tudd…

- Mit, Guy? Mit kellene tudnom? - szorítottam meg a kezét.

- Szükségem van rád, Elisabeth… Azt akarom, hogy mindig mellettem légy… Mosd az ingjeimet és főzz rám, takarítsd a szobámat, és gyújts be a kandallóba, ha fázom.

Meglepődve elhúzódtam tőle. Értetlenül bámultam rá. Ő szégyenlősen elfordította a fejét, de tovább beszélt.

- Azt akarom, hogy ott légy, ha felkelek… És akkor is, amikor lefekszem… És nem bánom, ha levendulát teszel a fürdővízbe.

- Mondtam már, hogy nem leszek a szolgálód soha többé.

Úgy tett, minta nem is hallotta volna.

- Azt akarom, hogy soha ne mozdulj mellőlem. Azt akarom, hogy soha ne félj megérinteni. Azt akarom, hogy érezd, ahogy megdobogtatod a szívemet.

Újra rám nézett, és megfogta a kezemet. Szorosan tartott, és a tenyeremet a mellkasára fektette. Forró bőre alatt éreztem, ahogy a szíve úgy vergődik, mint egy fogságba esett madár. Levegő után kapkodtam, akárcsak ő. És szomjúságot éreztem, mintha pusztaságban jártam volna. De a szemében ott lángolt a könyörgés, és ahogy szétváltak az ajkaim, megcsókolt.

Hiába beszélt előtte arról, hogy ő mit akar, a csókjában nem volt semmi követelőzés. Beleolvadtunk a másik érintésébe, mintha mindkettőnk szomjúságát csak a másik olthatta volna el. Óvatosan átölelt, de amikor nem húzódtam el, amikor érezte, hogy a hátam miatt már nem kell aggódnia, még szorosabban magához húzott. Lejjebb hajtotta a fejét, hogy mélyebben csókolhasson, miközben én a kezemmel a hajába túrtam. Erős karjaival feljebb emelt, hogy a lábam már alig érintette a földet. Cserébe összekócoltam fekete fürtjeit.

Bár nem láttam a szemét, hirtelen azt éreztem, hogy újra feléled benne a sárkány. Elöntött a tűz, mely belőle áradt, bár ezúttal tudtam, hogy csak a közvetlen közelében lehetek biztonságban. A sárkány most már nem pusztítani akart. Hanem valami egészen mást. Guy egy pillanatra elhúzódott tőlem, és arcát a hajamba fúrta.

- Istenem, bárcsak maradhatnál…

Levegő után kapkodtam, és egész testemben remegtem. Ám amikor az első gondolat, ami átfutott az agyamon, azt suttogta, hogy túl sok ruha van rajtam, hirtelen kővé dermedtem. Leráztam magamról a karjait, és az ajtó felé hátráltam. Megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon a fejem. Nem volt egyszerű feladat.

- Mit tettünk, Guy? - nyögtem.

- Még semmit… - jött utánam. Kitartottam a kezemet. Tenyerem a mellkasához ért, de legalább megállítottam.

- Ezt nem volna szabad.

- Megcsókolni egymást még nem Isten ellen való vétek, Elisabeth…

Még mindig szabálytalanul vettem a levegőt, de kezdtem magamhoz térni. Tágra nyílt szemekkel bámultam rá, de nem tudtam, mit kellene mondanom. Mélyeket lélegzett a tenyerem alatt, és szemében lassan kihunyt a tűz.

- Azért jöttél, mert választ kerestél egy kérdésre. Tudom, mi az a kérdés, mert amióta csak először a karomban tartottalak, nem tűnt el a szemedből. - Kezével eltakarta a tenyeremet, a másikat a másik kezemért nyújtotta. - Tudni akarod, mit érzek igazán. Tudni akarod, rám bízhatod-e magad. Tudni akarod, hogy én…

Minden mondatnál újra közelebb húzott magához, és már majdnem ismét a karjaiban találtam magamat, már majdnem kimondta a választ, amire olyan régen vártam, amikor odakintről rémült kiáltás hallatszott.

- Tűz van! Ég az istálló!

Összerezzentem, ő azonban tétovázás nélkül az ágyhoz ugrott az ingéért meg a kardjáért. Magához húzott, és még utoljára megcsókolt.

- Mennünk kell. Valami baj van, érzem.

Mindketten lerohantunk a lépcsőn. Mire kiértünk az udvarra, az istálló teteje lángokban állt. Az a néhány katona, akik az udvarházban maradtak, megpróbálták eloltani a tüzet, de látszott, hogy reménytelen az ügy. Guy kiabálni kezdett és parancsokat osztogatott.

- Hajtsátok ki a lovakat az udvarház elé, a patakhoz! Szedjétek össze a fegyvereket! Aztán ide vissza mindenki! - Idegesen odafordult hozzám. - Segíts Marcell-nek és Ellie-nek vizet hozni. Hívd Spencer-éket is. Hozzatok annyi vizet, amennyit csak bírtok. Talán nem lesz rá szükség, ha idejében le tudjuk dönteni a falakat, de…

- Mit akarsz tenni, Guy? Szétvered az istállót? - kapaszkodtam a karjába.

- Ha muszáj… Nem hagyhatjuk, hogy a tűz továbbterjedjen. Akkor az egész ház odaveszne…

A katonák izgatottan futkostak fel-alá, de egy-két percen belül újra ott sorakoztak Guy mellett az udvar közepén. Tíz katona, egy parancsnok, egy házaspár, néhány szolga és egy mozdíthatatlan súlyos sebesült… Rosszabbkor nem is jöhetett volna ez a tűz…

Összeszedtünk minden mozdítható vödröt és edényt, amiben vizet hoztattunk a patakról. Miközben a katonák fejszékkel próbálták meg lerombolni az istálló falait meg az azokat tartó faoszlopokat, mi a többi falat locsolgattuk. Az istálló egyik oldala hamarosan összeroskadt, és így az udvarra leomló faszerkezet lángjait már könnyűszerrel elolthattuk. Mindenkiről patakokban folyt az izzadtság, és kormosak voltunk, mint egy kovácsinas. De úgy tűnt, mi fogunk győzedelmeskedni.

Túl korán örültem.

Ahogy újra kirohantunk a patakhoz a vödrökkel, az utunkat elállta vagy két tucat felfegyverzett, ronda képű és veszett tekintetű gazfickó. Kardok és íjak szegeződtek ránk, és így nem tehettünk mást, mint hogy szép lassan visszahátráltunk az udvarházba. A rablók követtek minket. Guy-nak volt igaza. Ez nem egy hétköznapi tűz volt, hanem csapda. Ahogy beértünk a kapun, Marcell és a szolgák hirtelen a kapuhoz ugrottak és villámgyorsan elreteszelték. A rablók káromkodva nekirontottak a nehéz, vasalt ajtóknak, de hiába dörömböltek, nem tudtak bejutni.

- Öt percünk van. - lihegte Marcell. - Aztán betörnek vagy ránk gyújtják a ház többi részét is…

- Istenem, mi lesz Matt-tel? - rémüldözött Ellie.

Bár hasonlóképpen éreztem, megpróbáltam mély levegőt venni és lenyugodni.

- Marcell, adj mindenkinek kardot. Én hozom az íjamat… Talán sikerülhet…

Az intéző kétkedve nézett rám, de nem volt más választásunk, és ezt ő is tudta. Ki tudja, mikor jön vissza Hughes a fekete lovagokkal. Most csak magunkra számíthatunk…

Rémült, de elszánt arccal rohantam az udvarra, ahol Guy és a katonák közben nagy erőfeszítés árán eloltották az istállótüzet, és az nem tudott átterjedni az udvarház többi részére. De ő hiába mosolygott rám kimerülten, én csak megráztam a fejemet.

- Guy… Csapdába estünk… Odakint a kapu előtt az egész átkozott rablóbanda…

Elsötétedő arccal rohant el mellettem. A hátamra vettem egy tegezt tele nyílvesszőkkel, és csatlakoztam a két íjakkal felszerelt katonához, akik korábban már túlestek a titkos vadászaton. A többiek a kapu két oldalán a kardjaikat markolászva figyelték a kintről jövő hangokat.

Remegve álltam az udvar közepén, az első nyílvesszőt a húron egyensúlyozva. A félelemtől tágra nyílt szemmel pillantottam fel Guy-ra, aki ott állt szorosan mellettem. Még sohasem öltem embert, de most nem kényeskedhettem: vagy én, vagy ők. A rablók odakint jól hallhatóan nekiestek a kapunak. Minden egyes dördülésnél összerázkódtam, és azt vártam, mikor törnek át. Éreztem, ahogy Guy könnyedén megérinti az arcomat, és ahogy odafordultam hozzá, fölém hajolt.

- Vigyázni fogok rád. Nem hagyom, hogy bajod essék. - suttogta, és lehunyva a szemét könnyedén megcsókolt.

Gyengédsége könnyeket csalt a szemembe, de ahogy az ajkaink szétváltak, hatalmas robajjal betört a nagykapu. A két katona mellettünk azonnal lőni kezdett. Én megpróbáltam összeszedni magamat, de így is majdnem elkéstem. Mire szinte vakon eleresztettem az első nyílvesszőt, a rablók alig tízlépésnyire voltak. Ez ugyan növelte az esélyeimet egy sikeres találatra, de alig hagyott időt a menekülésre. Guy és a lovagok elénk ugrottak, mi pedig a falhoz rohantunk. A banda hátsó felének tagjai közül még néhányat sikerült leszednünk, de aztán teljesen összekavarodott a két csapat. Nem mertem lőni, mert attól féltem, eltalálok valakit a mieink közül.

Megláttam Ellie-t, ahogy az udvar leghátsó részébe vonult vissza. Ő nem értett sem a kardhoz, sem az íjhoz, ezért gyakorlatilag védtelen volt. Odafutottam hozzá, és megnyugtatóan átöleltem. Aztán a harcolók felé fordultam, azt figyelve, mikor tudnék tiszta célpontra lőni. Nem kellett sokáig várnom. Hamar kiszúrt bennünket néhány sötét alak, és rohanni kezdtek felénk. Az elöl futót eltaláltam, és hanyatt a földre zuhant. Két másikat a katonák szedtek le hátulról. Egy kitartó fickó azonban még mindig felénk rohant, hiányos fogazatával vicsorogva. Nem volt elég időm megfeszíteni az íjamat. A rabló felemelte a kardját, én rettegve a falhoz lapultam, de ekkor az arcán valami gyermeki meglepettség terült el, és lepillantott a mellkasára, ahonnan egy jókora vasvilla nyele meredezett kifelé. A fanyél másik végét Ellie fogta a kezében, szorosan lehunyt szemmel. A rabló kiejtette a kezéből a kardot, és a földre rogyott.

Néhány méterrel arrébb helyeztük az álláspontunkat a fal mentén.

- Örülök, hogy jóra fordult minden… - vetette oda Ellie, ahogy odébb araszoltunk.

- Veszélyben az életünk! - kacagtam fel idegesen. - Hogy mondhatsz ilyet?

- Nem erre gondoltam. Hanem rád és rá… - intett a szemével Guy felé. - Láttam ám… - nevetett.

Követtem a tekintetét, és összeszorult a szívem. Még sohasem láttam Guy-t vagy a katonákat éles helyzetben harcolni. Egyáltalán nem szedett-vedett bandáról volt szó, hanem jól szervezett csapatról. Bárkivel is verekedtek, folyamatosan figyelték a többieket, és módszeresen kerítették be a rablókat. A kezdeti túlerő ellenére hamarosan már egy-egy ellen folyt a harc. Guy úgy küzdött, mint egy vadállat. Egy perc nyugtot se hagyott az ellenfelének. Vágott és hárított fáradhatatlanul. Egyszer azonban rossz felé fordult, és a fickó megszúrta a lábát. Rémülten felsikoltottam. Guy megtorpant egy pillanatra, de a kardja következő mozdulatával szinte felnyársalta a fickót. Felém pillantott, és aztán újra belevetette magát a harc sűrűjébe.

Ahogy a lovagok lefoglalták az összes megmaradt rablót, ott hagytam Ellie-t a fal mellett a halottal, és az egyetlen megmaradt nyílvesszővel a kezemben megkerültem az udvart, hogy a kapu felől elálljam a menekülni szándékozók útját. Reméltem persze, hogy rám nem lesz szükség. A harc kezdete óta remegett a kezem, és ahogy egymás után zuhantak a támadók hullái a földre, elhagyott az erőm. A katonák gyűrűjén azonban hirtelen rés támadt, és egy rabló kitört közülük. Éppen felém rohant. Kapkodva a húrra illesztettem a nyílvesszőt, de már oda is ért hozzám. Ahelyett azonban, hogy rám emelte volna a kardot, kimenekült a kapu roncsai között.

Gondolkodás nélkül utána futottam. Ahogy elérte a patak felé vezető utat, a lemenő nap utolsó sugaraiban tökéletes célpontot nyújtott. Egyszerre megállt. Ő az utolsó, gondoltam, és megfeszítettem az íjat. Már majdnem lőttem, amikor egy hideg kéz szorítását éreztem meg a torkomon. Azonnal mozdulatlanná merevedtem.

- Dobd el. - mordult rám egy rekedt hang, és én szó nélkül elejtettem az íjat meg a nyílvesszőt.

A kéz azonban nem engedett, és tovább szorította a torkomat. Éppen csak annyira, hogy ne akarjak fickándozni, viszont kiáltani se tudjak. Nem tudtam, honnan került elő ez a rabló, de úgy sejtettem, elrejtőzhetett a közelben, arra várva, hogy… Tulajdonképpen rám várt, azt hiszem. Nem örültem ennek a felismerésnek. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy egy nagyon jól szervezett csapdába sétáltunk bele. A fickó most arra kényszerített, hogy megforduljak. Hogy végignézzem, ahogy a fekete lovagok egymás után rohannak keresztül a kapun, hogy további menekülőket keressenek. Hogy lássam, ahogy Guy a nevemet kiáltozva, kivont karddal megtorpan előttünk.

- Sir Guy… - kiáltott rá a rabló a hátam mögött. Most már a karomat is hátracsavarta, így meg sem tudtam moccanni a szorításában. - Végre találkozunk…

- Floyd… - vicsorogta Guy, de közben aggódó tekintettel nézett rám. - Ha a lánynak csak egy haja szála is meggörbül, én…

- Akkor te?... - vigyorgott a rablóvezér, és megszorította a karomat. Felnyögtem a fájdalomtól. Guy dühösen közelebb rohant pár lépést, de Floyd kezében ott termett egy kés, és a torkom elé tartotta. Éreztem, ahogy a hideg vas a bőrömhöz ér. Megpróbáltam a lehető legkisebb mozdulattal határozott nemet inteni Guy felé, de ő lassan mégis egyre közelebb jött.

- Ne játssz velem, Sir Guy. Különben odalesz a kicsike gyönyörű nyaka. Márpedig nagyon szép nyaka van, nem igaz?

A világ minden kincséért sem néztem volna más felé, csakis Guy szemébe. Összekapcsolódott a tekintetünk, és én annyi mindent szerettem volna mondani neki. Főleg azt, hogy ne kockáztasson miattam. Hogy hagyja futni a gazfickót, ha kell, velem együtt, mert én attól még ugyanúgy szeretem őt…

Könnybe lábadt a szemem erre a gondolatra. Most rajta volt a sor, hogy megrázza a fejét. Megígérte, hogy vigyáz rám, és megtartja a szavát.

- Engedd el, Floyd. Vége. - mondta fojtott hangon, amit mégis tisztán hallottunk. Már alig volt tőlünk néhány lépésnyire…

- Tűnjünk el innen, Floyd. Csak ketten vagyunk… Majd visszajövünk a többiekkel… - szólalt meg mögöttem valaki. Átkozódtam magamban, amiért elfeledkeztem a látszólag elmenekülő fickóról a hátunk mögött. Guy-nak a szeme sem rebbent. Ő ugyanis jobban szemmel tarthatta mindkettőt…

A rablóvezér megcsavarta a karomat, és ahogy összerándultam, nyelvével végignyalta a torkomat, pontosan a penge közvetlen közelében. Az undortól lehunytam a szememet, de jobban szégyelltem, hogy az arcomon könnycseppek folytak végig.

- Ne sírj, drágaságom. - suttogta Floyd a fülembe úgy, hogy lehetőleg Guy is jól hallhassa. - Nem lesz rossz dolgod nálunk. Vigyázunk rád…

A másik rabló felröhögött.

- Ne! - kiáltotta Guy, és odaugrott a rablóvezér elé. Az elvette a kést a torkomtól, hogy egyenesen Guy szívének szegezze. Guy egyenesen a szemébe nézett, nem törődve a fegyverrel.

- Itt vagyok, Floyd… Hiszen ezt akartad, nem? Bosszút állni… Saját kezeddel kibelezni a nagy Guy of Gisborne-t, aki annyi emberedet küldte a pokolra…

A rablóvezér nem mozdult. Engem még szorosabban tartott, de közben a lovagot figyelte.

- Gyerünk, Floyd… ne hagyd kicsúszni a karmaidból a legnemesebb falatot! Vigyél el mindkettőnket… Dupla élvezet lesz, nem igaz?

A vezér még mindig tétovázott. Talán azon járt az agya, hol lehet itt a trükk… Félresandított az udvarház előtt acsarkodó katonákra, aztán visszanézett Guy-ra.

- Joe… - kiáltott hátra a másik rablónak. - Gyere ide… Kötözd meg Sir Guy-t. És tartsd rajta a szemedet. Egyetlen gyanús mozdulat, és a kicsike meghal, értve vagyok?

Guy szótlanul bólintott, és eldobta a kardját. Katonái felkiáltottak, de ő csak kinyújtotta a karját feléjük, és felemelt tenyerével visszaparancsolta őket. Tehetetlenül néztem, ahogy Joe megkötözi. Közben Floyd az én csuklóimra is erős csomót kötött. Úgy kötözte össze a kezeimet, hogy a legkisebb mozdulatra is fájdalom nyilallt az izületeimbe, és a kötél belevágott a bőrömbe. Érthető, hogy hamar abbahagytam a ficánkolást, és lehajtott fejjel megadtam magamat a helyzetnek.

Egyenesen a fák sűrűjébe vezettek minket. Leszállt az alkony, és a lombok alatt már fekete sötétség honolt. Elöntötte a szívemet a reménytelenség. Néhány perc alatt eltűnünk a semmiben, és a többiek hiába is indulnának utánunk, nem fognak a nyomunkra bukkanni. Floyd is nagyon jól tudta ezt. Az erdő annyiféle búvóhelyet kínált, hogy az üldözőcsapat nem tudhatja majd, merrefelé keressenek. Megpróbáltam hátranézni Guy-ra, de olyan sötét volt, hogy hiába haladtak mögöttünk néhány lépésnyire, csak az alakját tudtam kivenni, az arcát nem. Ennél lehangolóbb dolgot el sem tudtam volna képzelni.