Házi őrizetbe került, amire a varázslók történelmében még nem volt példa, de ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy ne kelljen Pettigrew kézrekerítéséig Azkabanban sínylődnie. Egy kizárólag mugli ételekből összeállított ebédet kért, és utána már kezdett úgy tűnni, mint aki még sincs teljesen elveszve. A lesikálására rendelt házimanókat elzavarta, és kikérte magának, ő ártatlan, nem pedig tehetetlen, továbbá még tizenkét év mocsok alatt is szalonképesebben néz ki, mint Perselus Piton valaha is fog.
-Holnapra kutya baja sem lesz -jegyezte meg egy megkönnyebbült vigyorral az egyik gyógyító. -Ilyen erős lelkű embert én még nem láttam.
A megállapítással mások is egyetértettek.
Délután Elphias és Kingsley kísérték a Grimmauld tér 12-ig, ahol szinte bocsánatkérőn emlékeztette volt kollégáit, hogy ide már csak a jogos tulajdonos léphet be. Az épületet elől-hátul mozgást akadályozó varázslatok fala erősítette, nem lehetett hoppanálni, viszont a kandallón keresztül bármikor fogadhatott látogatót. Sirius nem tiltakozott az érthető biztonsági bűbájok ellen. Becsukta a két kísérő orra előtt az egyetlen használható bejáratot.
Az egésznapos lárma után jólesett neki a csend. Körbenézett: a falakat üres szobák festményei és néhány tájkép díszítették. Egyelőre a portrék teljes hiánya jelezte egyedül, hogy idebent rajta kívül is van valaki.
Kutyaként, fülét hegyezve vágtatott fölfele a lépcsőn. A zajos légzés hangja a saját szobájáig vezette.
-Szia, Daire!
Épp csak pizzát rendelni volt ideje (mire jó egy kvibli ismerős, meg a Minisztériumból kapott fekete kis bagoly) amikor megérkezett az első látogató Albus Dumbledore személyében. Nem sokáig tartották fel egymást, de annyit sikerült megtudnia, hogy Remus csak a dementorokkal való szövetségéről tett említést, arról nem, hogy pont a Roxfort folyosóin kellett egy nyamvadt halálfalót üldözniük. Holdsáp Daire sérüléséről sem szólt, csak annyit mondott, hogy találtak egy különös ékszert. Azt az igazgató tette hozzá, hogy ez Hollóhát Hedvig rég elveszett diadémja volt, a belőle kiszippantott lélekdarabot pedig horcruxnak hívják, és az valószínűleg Voldemorthoz tartozott egykor. Másról egyelőre nem esett szó köztük.
A kis bagoly egy malomkeréknyi szalámis pizzával érkezett, aminek Sirius még a feléig sem jutott, amikor betoppant Holdsáp. A kínos fordulat mindössze annyi volt, hogy eddigre már Daire is az ebédlőben tartózkodott, és telihold múltán Remus nem élvezte a vérfarkassággal járó védelmet. Daire ugyanekkor ismerte föl benne Lyall Lupin fiát, aki sötét lények kitartó üldözőjeként tett szert kétes hírnévre a dementorok között. Sirius ekkor döntötte el, hogy valamelyik rokona hagyatékából elő fog ásni egy pálcát, még mielőtt a vendégei komolyabb kárt tesznek egymásban. Egyelőre ugyan nem ismert olyan bűbájt, ami varázsló és dementor szétválasztására alkalmas, de jobb híján egy Aguamenti is megteszi, remélte.
Remus szerényen, néhány tőmondatban foglalta össze, hogy egy diáktól kölcsönvett macska segítségével hogyan sikerült kihajtania Petert a kastélyból, inkább a méltán büszke Csikócsőrről beszélt, akiért most a legnevesebb hippogriff-tenyésztők állnak sorba kancáik számára. Aztán kitért arra, hogy Féregfark roxmortsi látogatása után amneziátorok lepték el a környéket, és a bájitalboltos Mrs. Pippin pont ezen fölháborodva küldte meg a fényképet a Heti Boszorka szerkesztőségének. Rita Vitrol rávetette magát az ügyre, és a Boszorka különszáma még azelőtt nyomtatásba került, hogy a miniszter észbe kapott volna. A bulvársajtós pedig még a régi ügyet is előásta, lusta és hozzá nem értő alakokként tűntetve fel az aurorokat. Például azt is leírta, hogy az általa megkérdezett piromágus szerint ha egy robbanás helyszínén egy varázslóból mindössze pont az ujját találják meg, akkor az leginkább egy ügyetlen elkövetőre utal, nem pedig arra, hogy az áldozat ne tudott volna valami alapvető önvédelmi bűbájt magára szórni. Egy másik hasábot annak szentelt a szerkesztő, hogy pontosan milyen bizonyítékoknak kellett volna Black ellen szólniuk, ha ő lett volna a bűnös. De a legjobb a cikket záró burkolt fenyegetés volt: Sirius fogadni mert volna, hogy az újságíró kihallgatta az egyszerű muglik ellen kiképzett, és egy falunyi boszorkány ellen csúfosan felsült amneziátorokat.
Ezek után nem csoda, hogy másnap reggelre előálltak a házi őrizet ötletével, vigyorgott Black. Aztán pennát ragadott, és elküldte a kis baglyot Vitrolhoz egy exkluzív interjú ígéretével. Úgy érezte, ennyivel tartozik az újságírónőnek.
Addig viszont ki kellett gyorsan takarítani, legalább az alsó szinteken. Több évnyi összeszáradt doxy-maradványt söpört össze, és megköszönte Daire-nek, hogy a még élő példányokat már a hazaérkezése előtt elijesztette. A preparált házimanó-fejek egy másik dobozba kerültek, a többcentis port pedig a negyedik emeleti utazóládából kölcsönvett nyárfa -unikornisszőr pálca hegyéhez gyűjtötte, és egy szilárdító bűbáj után behajította a kandallóba. Rengeteg bútoron látott olyan töréseket, mintha egy elpusztíthatatlan , de egy fiolánál nem nagyobb tárgyat csapott volna nekik valaki. A legszükségesebbeket megjavította. Aztán kinyitotta az összes ablakot, és hagyta, hogy a házat átjárja az októberi éj hűvöse. Legalább lesz mire fognia, ha a boszorkány szóvá teszi a hideget, ami Daire jelenlétének természetes velejárója.
A dementor köpenye még mindig leért a padlóra, de már nem vonszolta magát, és a sebből sem szivárgott a halványfehér köd. Kisugárzásába, amelyet Sirius még Azkaban mélyén is megismert, hatalmas hálaérzet vegyült, amit persze a vendéglátója viszonzott. Azkabant is együtt élték túl, most is egymásra támaszkodtak.
Daire éppen csak eltűnt az alagsori konyhához vezető lépcsőlejáróban, amikor a kandalló lángjaiból sötétzöldbe öltözött szőke boszorkány lépett ki. A jövevény egyből meg is rettent a csontsovány, viaszfehér, elgyötört arcú Sirius látványától.
Ami vendéglátóját illeti, az ő legelső benyomása a „ragadozó" volt, ahogy a nő hosszú piros karmai közé szorított táskáját szorongatta. Gondosan elrendezett szőke haja tökéletes ellentéte volt Sirius kapkodva rendbehozott fekete loboncának, szemében pedig veszélyes kíváncsiság és információéhség csillogott.
Hát akkor gyerünk, biztatta ismét önmagát a varázsló. A dementorokkal bevált az, hogy önként állt szóba velük, és irányítani tudta a beszélgetést. Remélte, hogy erre most is lesz módja: a hölgy valószínűleg botrányra vágyik. Ha hátborsóztató részletekre kíváncsi, akkor sincs gond: elmondja, milyen volt tizenegy évet, tizenegy hónapot és két napot lehúzni halálfalók és más bűnözők között. Arra már csak interjú közben jött rá, hogy nem hagyhatja az öníró sastollat felügyelet nélkül irkálni. Innentől kezdve, ha bármi más jelent meg a papíron, mint amit ő mondott, azt azonnal kihúzatta. Vitrol ebbe a harmadik javítás után beletörődött, hiszen mindig kapott cserében valami másféle pikáns csemegét: hol Bellatrix valami soha föl nem fedezett rémtettét, amiről Daire számolt be még régebben, vagy egy régi történetet még abból az időből, amikor Ja Tekergők együtt szálltak szembe a legutóbbi sötét nagyúrral. Elmesélte annak a nőnek a történetét, akit egyszer Rodolphus Lestrange megtámadott, és amikor megtudta, hogy a nő terhes maradt, hónapokon át próbálkozott a saját, meg sem született gyermekének a meggyilkolásával.
-Megnyugtató, hogy az ilyen szörnyetegek Azkabanban vannak – sóhajtott elégedetten, miközben a penna már az újságíró tartalék jegyzettömbjének a hátlapjára írt.
-Persze, Azkaban leghíresebb szörnyei a dementorok – vetette föl a következő témát Vitrol.
-Nem, ők tartják az ilyeneket távol a békés varázslónéptől – kérte ki azonnal Sirius. –Ezt is nyugodtan megírhatja.
Az újságíró mintha csalódottan elfintorodott volna, de inkább már fáradtnak tűnt.
Sirius is úgy érezte, hogy most már igencsak későre jár:
-Gondolom, ennek az elejét a holnapi újságban már le is akarja közölni.
A nő értette a célzást, de még nem hagyta magát lerázni. Black egy csontsoványra aszott aranybánya volt.
-Igen, igen. Csak még egy kérdés. Még nem említette, mit gondol Harry Potterről.
-Végtelenül büszke vagyok rá, hogy a keresztfiam a Griffendél kviddicscsapatának a tagja. Egyéves korában tőlem kapta élete első seprűjét. Ez jó zárszó lesz?
-Kívánni sem tudnék jobbat – felelte az újságíró, miközben eltette a pennáját. -Találkozott már vele?
Sirius mélyen hallgatott arról, hogy Skipps egy júliusi éjszakán kicsempészte, és végül ő kanyarította oda James aláírását a roxmortsi engedélyre.
A házi őrizetben levő ex-auror megrázta a fejét, és lovagiasan fölsegítette a nőt Walburga egykori kedvenc foteljéből. Ha jól sejtette Vitrol ragadozó természetét, aligha lesz elégedett egy együttműködő interjúalannyal. A keresztfiától távol akarta tartani, viszont volt egy listája olyan varázslókról, akiktől nem.
-Hadd legyen most nekem is egy kérésem. Hallottam, hogy ön milyen félelmetesen pontos információkhoz jut néha hozzá. Megbízható információm van néhány halálfalóról, akik jelenleg még szabadon vannak. Ha akad némi ideje két, rólam szóló cikk között, esetleg érdemes lehet megnézni, nem végez-e valamelyikük továbbra is sötét dolgokat. A természetüket ismerve, biztosan akad köztük néhány ismertebb személyiség.
A nő szeme elkerekedett az ajánlaton, aztán gyorsan írni kezdte a Sirius által diktált neveket. Némelyiknél kifejezetten izgatottnak tűnt, és ezt nem is palástolta.
-Legyen óvatos velük, hölgyem. Ezek mindegyike követett már el valami főbenjárót.
Vaqqu csak Petert kérte, emlékezett Sirius, miközben Rita Vitrol eltűnt a zölden fölcsapó lángok között. A többi legyen majd ajándék.
-Merlinre, hosszú nap volt – terült el az üresen maradt fotelben Sirius. Tizenegy évvel, tizenegy hónappal és két nappal ezelőtt volt utoljára emberek között, de gyanította, hogy ennyi figyelem még az akkori énjének is sok lett volna. Az a rengeteg, rá szegeződő szem…! A fürkész tekintetektől nagyon elszokott.
Jól viselted, lehelte Daire.
Sirius a vendégére pillantott, aki jelenleg a kanapén terült el. Köpenye alsó felét hanyag eleganciával vetette át a konyha felőli karfán, míg a másik támaszt párnaként használta. Ahogy ott hevert, a csuklyája félrecsúszott, és Sirius végre rendes megvilágítás mellett is megnézhette alaposan. Halvány szürkészöld bőr feszült egy minden emberi vonást nélkülöző arcon. A mellkasa egyáltalán nem mozgott, de minden zajos levegővételnél megremegett a vékony hártya a szemgödrein. Nagy, kerek szája tátogott, de sosem zárult be teljesen. Összességében, továbbra is ocsmányul nézett ki. Persze, a barátait soha ne a szépségük alapján válogassa meg az ember, gondolta Sirius, azután eszébe jutott, mikor látta Daire-t először csuklya nélkül. Amikor megmentette az életét.
Csak vigyáztam rád, sóhajtott fel a dementor, majd megigazította a csuklyát és a másik oldalára fordult. Körvonalai elhalványodtak, ahogy lassan elaludt.