Korhatár: Nincs, de ha az enyhe durvaság zavar, akkor 12.
Ajánlás: Laonak, Vikinek és Szutyoknak, mert ők már tudják, hogy mi múlik egy i betűn:)
Zene az olvasáshoz: DNAngel: True Light (/watch?v1g6MgmctHnQ&moderelated&search) Amúgy ajánlom mindenkinek ezt az animét! Hátha a linkre kattintva megjön a kedvetek hozzá :D
Megjegyzés: Folytatás valamikor…
10. fejezet
Újabb titkok
Elérkezett az este, lassan alváshoz készülődtünk. Gyorsan átöltöztem és előszedtem a naplómat. Apropó napló! Mit fog szólni Ginny, ha észreveszi, hogy eltűnt naplója? – gondoltam miközben próbáltam elkapni Rose pillantását. Mikor végre szembesült kérdő tekintetemet, bizonytalanul bólintva előhúzta a könyvecskét a párnája alól, és a háta mögé dugta.
– Lányok! – hallatszott Ginny hangja kissé tompán, mivel éppen a ládájában kutakodott. – Nem láttátok a naplómat?
Jelentőségteljesen barátnőmre néztem, mire ő sóhajtva belekezdett:
– Ginny! Azt hiszem, tudom, hol van a naplód…
A Weasley lány lecsapta a ládája fedelét, és bizakodva Rose-hoz fordult.
– Hol?
– Itt van… – húzta elő vonakodva háta mögül azt az átkozott naplót.
– Köszi! – nyújtotta mosolyogva a kezét Ginny, de Rose nem adta oda.
– Azt hiszem, előbb beszélnünk kell…
– Miről? – kérdezte morcosan, és talán egy kicsit félve is.
– Erről a kis könyvecskéről… – folytatta Rose. – De előbb meg kell ígérned nekünk valamit…
– Mégis mit?! – csattant fel. – Miért nem adod vissza a naplóm?!
– Ginny – emelte fel a hangját Rose is –, ígérd meg, hogy végig hallgatsz! Segíteni akarunk…
– Add vissza a naplóm! Milyen jogon vetted el?? AZONNAL ADD VISSZA!! – a napló után kapott, de Rose ügyesen elkapta a kezét és hátraszorította.
– Most pedig végig hallgatsz! – sziszegte dühösen a lefogott fülébe. – Mary! A pálcáját!
– Bocs, Ginny, de jobb az elővigyázatosság… – mondtam neki bűnbánó arccal, és próbáltam megszerezni a zsebéből kikandikáló pálcát, amit megakadályozott egy jól irányzott rúgással.
Nos, szívem szerint erőteljesen érdeklődtem volna anyja hogyléte felől, nem is beszélve arról, hogy szívesen beutaltam volna valami trópusi utazásra, de Rose nem hagyott kibontakozni.
Miközben hátracsavarta Ginny mindkét karját, megszerezte a pálcáját, és odahajította nekem.
– Megígéred? – kezdte dühösen, de lágyabb hangon folytatta –, segíteni szeretnék és csak az igazat fogjuk mondani.
– Ginny, tényleg. Csak beszélni szeretnénk – tettem hozzá a csuklómat szorongatva. – Semmi mást.
– Megígérem. De engedj el! – követelte kezét rángatva.
– Oké – válaszolt Rose elengedve Ginnyt, aki ettől a földön kötött ki. Mondjuk, nem zavartatta magát.
– Nos, miről akartok annyira beszélni?
– Mindent tudunk… – kezdte Rose. – Mindent. A feliratot, Mrs.Norrist és még a kakasokat is.
– Tessék?? – kiáltott fel sápadtan.
– Tudjuk, hogy Te festetted a feliratot – folytattam, amennyire tudtam, nyugodt hangon –, de azt is, hogy nem Te vagy a hibás, és…
Sajnos Ginnyhez csak a mondat első fele jutott el, ami miatt nekem ugrott. Lesodort az ágyról, miközben próbálta megszerezni a pálcáját és egyben kikaparni a szemem.
Nem volt egy kellemes élmény…
De szerencsére a szemem megmenekült, hála (újfent) Rose-nak, ugyanis egy Ginny hátának szegeződő pálcát tartott a kezében.
– Örülnék… – kezdte gúnyosan, miközben fél kézzel felrántotta a lányt, és az ágyra lökte. – HA VÉGRE VÉGIGHALLGATNÁL MINKET!! – üvöltötte dühösen. – MEGÁTKOZLAK, HA NEM MARADSZ NYUGTON!!
A Weasley lány a meglepetésében egy pillanatra megmerevedett, majd egy óriási pofont kevert le Rose-nak, és a pálcája után ugrott, ami történetesen a fejemtől nem túl messze volt. De már nem sikerült megkaparintania, mert Rose beváltotta a fenyegetését, és a zöldfényű rontás telibe találta Ginnyt.
Nyugalom, nem Avada Kedavrázta le!
A rontás hatására Ginny a padlón kötött ki, és veszettül elkezdett rúgkapálni meg vakarózni. Ennek köszönhetően végre feltápászkodhattam, és begyűjthettem a földön fekvő pálcát is.
– Rose! – kiáltottam barátnőmre.
– Végre végighallgatsz? – kérdezte még mindig előreszegezett pálcával.
– Igen… – nyögte Ginny még mindig rúgkapálva.
– Nyughadj! – szüntette meg a rontást Rose.
Kissé megütődve zuttyantam le az ágyamra, hiszen barátnőm magyarul mondta ki az ellenátkot. Mi a fene?
Amúgy a rontás hatására az ember úgy érzi, mintha tollpihével birizgálnák a bőrét, aminek következtében azt hiszi, több száz hangya mászkál rajta oda-vissza. Ettől persze vakarózni meg rúgkapálni kezd, de önuralommal simán legyőzhető a rontás.
Ginny felkászálódott az ágyra, és szikrázó szemekkel Rose-ra kiáltott:
– Elárulnád végre, hogy miért nem adod vissza a naplóm?
– Meghallgatsz végre? – felelt amaz hasonló hangerővel, de válaszra nem várt. – Mert gonosz és irányít Téged!
– Na, peeersze… – gúnyolódott Ginny.
– Hinned kell nekünk! – erősködött Rose, miközben fel-alá járkált.
– Már miért kéne?
– Mert igazat mondunk – feleltem halkan.
– És ezt miért kéne elhinnem? – tette fel a logikus kérdést.
– Mert nem szokásom hazudni a barátaimnak! – vágtam rá morcosan.
– És mert vannak bizonyítékaink! – egészített ki Rose, miközben idegesen félresöpört egy hajtincset a szeme elöl.
– Bizonyítékok? – nyögte sápadtan Ginny. – Milyen bizonyítékok?
Megforgattam a szemem. Hiszen ezt egyszer már eljátszottuk… Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Szerencsémre Rose magához ragadta a kezdeményezést:
– Mikor a falra feliratot festettek, Te nem voltál velünk… és a talárod festékes volt, amikor visszatértél, vörös festékes.
Ginnynek még a szeplői is elfehéredtek rémületében. Tényleg nem emlékszik a tegnapra?
– Emellett, az egyik éjszaka nem voltál az ágyadban, és mikor visszatértél, csupa toll volt a ruhád. Másnap kiderült, hogy Hagrid kakasait megfojtották – vettem át a szót.
Ginny úgy ült az ágyon, mint egy porcelánbaba, mereven és hidegen.
– És azon az éjszakén, mikor Colint megtámadták, Te utána lopóztál. És még sok minden más is volt. – Megfogtam a jéghideg kezét. – Segíteni szeretnénk, mert nem vagy önmagad!
Ahogy elhallgattam, Ginny arcát kezeimbe temetve zokogni kezdett.
Annyira érthetetlenül viselkedett akkoriban, hogy meg sem lepődtem. Pedig Ginny sírt. Ginny?! A mindig vidám lány nem szokott sírni. Rose se sír. Soha. Csak én vagyok a bőgőmasina, aki még örömében vagy megkönnyebbülésében is képes könnyezni. Hát még, ha álmos vagyok… de kanyarodjunk csak vissza az eredeti történethez.
Az éjjeliszekrényről lekaptam pár zsepit, és a pityergő lány kezébe adtam, aki ezt hálás szipogásokkal köszönte meg. Átkaroltam a vállát, és mialatt duruzsolva próbáltam megnyugtatni, Rose-tól vártam a gondolatban feltett kérdésemre a választ: Most hogyan tovább?
Ginny lassanként megnyugodott, így folytathattuk a kihallgatást.
– Nem sejtettél semmit? – kérdezte Rose halkan, szándékosan nem említve, hogy miket láttunk a naplóban.
– Én… nem is tudom… – kezdte egy orrfújás után. – Egy ideje már fura… mármint az eszem olyan… töredezett… lyukas… Nem emlékszem egy csomó mindenre, hogy hol jártam…mit csináltam…
– Ez megmagyaráz pár dolgot – vetettem közbe.
– És aztán olyan fura dolgok történtek velem… a festék… a tollak… és elkéstem átváltoztatástanról, de nem tudom, miért… Azt hiszem – folytatta lassan –, kezdtem belátni, hogy én vagyok a merénylő. Ezt el is mondtam Tomnak… – itt megakadt egy kicsit. – Tom… Ő… a napló…
– Tudjuk – nyugtattam.
– Tessék? Mégis honnan tudtok róla? Mit…? – megint megcsuklott a hangja, – Miért érzem azt, hogy ez már megtörtént? – kérdezte ijedten.
– Mert így van – válaszolt Rose. – Tegnap este is próbáltunk Veled beszélni.
– De nem voltam eszméletlen? A hógolyó… – látva fejcsóválásunkat, abbahagyta. – De nem emlékszem! – halántékára szorította a kezét, miközben hevesen rázta a fejét. – Nem emlékszem. – Hirtelen sikolynak is beillő hangon szólalt meg – Megtámadtam valakit?
– Nem, nyugodj meg! Nem tudunk róla, hogy lett volna bármilyen támadás is.
– Biztos?
– Igen!
Hallgattunk. Mindenki emésztette a hallottakat, majd Rose vette fel újra a beszélgetés fonalát.
– Ginny, nem gondoltál semmire, hogy miért teszed azt, amit?
A kérdezett erre a fejét rázta.
– Nem tudom… fogalmam sincs. – Felváltva ránk pillantott – De azt hiszem, nektek van ötletetek.
– Igen… – válaszoltam. – A napló, Tom.
– Az nem lehet – hüledezett Ginny. – Képtelenség.
– Nem az! Ez a könyvecske már bizonyította, hogy gonosz! Megpróbált fekete mágiára csábítani!
– Fekete mágiára? De hogyan? Mikor? Mi…?
– Tegnap. Utána akartam nézni a naplódnak, és egy kicsit "beszélgettünk". Azt hiszem, megbabonázott.
– Nem lehet… – motyogta Ginny maga elé meredve.
– Tudsz valamit róla? Tomról? – kérdezte Rose.
– Igen, valamennyit. A neve Tom Denem. A napló meg ötven éves.
– Más?
– Semmi.
– Ginny! Egy vadidegen fószernek fecseged ki a titkaid? – háborodtam fel. – Ez a varázsvilágban normális? Mert nálunk nagyon nem!
– Az átváltoztatástan könyvemben találtam, és olyan kedves volt – mentegetőzött.
– Jaj Ginny! – nyögtem fejcsóválva, majd abbahagytam, hogy az anyját játsszam. – Nekem mondott mást is, hogy Roxfortos volt és ismeri Lucius Malfoyt.
– Malfoyt? – hökkent meg a Weasley lány. – Mégis honnan?
– Nem mondta… Nem volt túl sok időm kérdezgetni.
– Pedig valahogy meg kéne tudnunk pár dolgot – vélekedett Rose.
– Én hozzá nem érek még egyszer ahhoz az elátkozott könyvhöz! – tiltakoztam.
– Akkor majd én! – ajánlkozott Ginny.
– Szó sem lehet róla! – csattantam fel. – Hogy újra megbabonázzon? Kösz, de nincs kedvem meghalni! – gúnyolódtam, bár ez a lehetőség még mindig fennállt.
– Mi van?? – Ginny felpattant, és dühödten rám kiáltott. – Nem bántanálak Titeket!
– Na peersze! – válaszoltam karba font kézzel. – Mert még nem volt rá példa, mi?
– Tessék?! – kérdezett vissza tágra nyílt szemekkel.
– Abbahagynátok a veszekedést? – szúrta közbe Rose, miközben elnyomott egy ásítást. – Inkább találjuk ki, mi legyen! – Egyikünk sem szólt. – Ülj már le! – parancsolta Ginnynek, majd végigmért minket. – Ötletek?
– Hát, talán utánanézhetnénk ennek a Denemnek a könyvtárban vagy a Trófeateremben – javasoltam.
– Jó ötlet. Akkor holnap ezzel kezdjük – zárta le a kérdést, majd Ginnyhez fordult. – Sajnálom, de nem adhatom vissza a naplót.
– Sejtettem – dörmögte amaz sötéten.
– Szerintem oda kellene adni McGalagonynak vagy az igazgatónak – javasoltam.
– Ne… csak azt ne! Rögtön kicsapnának!
– Szerintem ezt a kérdést napoljuk és menjünk aludni! – vágott közbe Rose, megelőzve egy újabb veszekedést.
Némán átöltöztünk, és ki-ki a maga ágyában emésztette a történteket.
Aznap éjjel a csöndet nem törte meg pennasercegés.
Másnap reggeli után felszaladtunk a Trófea Terembe, de nem találtunk túl sok mindent: Denem prefektus és iskolaelső volt, meg kapott egy medált valami mágikus munkáért. Ami viszont érdekes volt, hogy kapott egy díjat "Önzetlenül az iskoláért" címmel. Kíváncsi vagyok, hogy ezt mivel érdemelhette ki, mert nekem nem tűnik egy önzetlen fickónak…
A könyvtár már hasznosabb volt, de a fél napunk ráment a kutakodásra. Dél körül végre találtam valamit, odacipeltem a többkilós művet, és amennyire csak tudtam, finoman raktam le. A hangra Madam Cvikker rosszallóan nézett felénk.
– A XX. század Roxfortos diákjai? – olvasta fel a címet Rose. – Mit találtál?
– Ezt hallgassátok: "Tom Rowle Denem, Roxforti diák 1942–1949, Mardekár-ház tanulója, prefektus, iskolaelső, kiváló diák." 13 R.B.F.-et szerzett és 9 kitűnő R.A.V.A.SZ.-t! "1944-ben Mágikus Munkáért medált kapott, amit a bűbájtan kutatásaival érdemelt ki. 1945-ben az "Önzetlenül az iskoláért" díjjal jutalmazták." Van még róla egy kép, de semmi más, ami csak azért fura, mert mindenki másnál a további élete is le van írva.
– Különös… – jegyezte meg Rose.
– Mintha cenzúrázva lenne – vélekedtem.
– Lehetséges – értett egyet Ginny. – Nem sokat tudtunk meg.
– Talán mégis beszélnünk kéne vele – javasolta Rose.
– Nem hiszem, hogy túl jó ötlet… Ginnynek nem kéne, én meg nem fogok.
– Akkor majd én!
– Szerintem nem kéne. És ha megbabonáz?
– Nem fog!
– Honnan tudod?
Erre barátnőm csak vállát vont, és az óráját kezdte fixírozni.
– Ebédidő van. Jöttök? – kászálódott fel.
– Aha – pattant fel Ginny is.
– Én még maradok – hajoltam a könyv fölé. – Kutakodom egy kicsit.
– Biztos? – kérdezte Rose furcsán nézve.
– Igen. Jó étvágyat! – rögtön vissza is temetkeztem a könyvbe, a többiek meg ebédelni mentek.
Akkor nézzük csak ezt a könyvet! Hasznosnak látszik. Mostani diákokról is ír? – a tartalomjegyzékhez lapoztam – Hmmm, White, Mary 17169-73. oldal. Négyen is vagyunk, utolsó, ez az. Ez én vagyok. Na lássuk, mi van itt: jó… a nevem, eredeti nevem, állampolgárság. "Griffendél-ház tanulója, most elsőéves, segítőtársa: Nevotil (farkas)." Hogy mim? MI?? Mi ez az egész? Erről én miért nem tudok? Na folytassuk csak! "Álomneve: Fénycsepp" ÁLOMNÉV?? Mi jöhet még? Különben is milyen név már ez a Fénycsepp! Mi lehet ez? Van másnak is ilyen… segítőtársa? Meggie Whitter, nem… Aloise McNeel, nem… Susanne Belly, nem… Thomas Osbirn… neki sem! Rose Turner… igen. IGEN?? Miket is ír Rose-hoz? Név, eredeti név, ház, tovább már! "Segítőtársa: Calanor (tigris), álomneve: Éjláng." Szóval Rose-nak is van ilyen, milye is? Ja i–gen: álomneve. Talán ő tudja mi ez. Becsuktam a könyvet és terhemet cipelve, Madam Cvikker pultja felé indultam. Kedves mosolyt varázsoltam az arcomra, mert hiszek abban, hogy egy mosollyal sok mindent el lehet érni.
– Jó napot kívánok! – köszöntem a lehető legártatlanabb hangon. – Ezt a könyvet szeretném – tettem le a kötetet a pultra, amilyen halkan csak tudtam. – És szeretnék egy kis segítséget kérni.
– Ezt a könyvet nem lehet kikölcsönözni – válaszolt fel sem nézve.
– Oh, nem tudtam – jegyeztem meg elszontyolodva.
– Mit akarsz még? – kérdezte a könyvtárosok bájos hangján.
– Könyveket keresek az álomnévről vagy segítőtársról, de nem igazán tudom, hogy merre találom.
Ahogy említettem az álomnevet felpillantott és a szemében valamilyen mélyről jövő csillogást fedeztem fel.
– A varázskultúráknál keresgélj, az ázsiai polcon a sámánizmusnál. Persze azoknak a könyveknek az írói azt hiszik, hogy ez az egész csak mese. Ezért inkább olvasd el Az ősi magyar hitvilág című könyvet Kendétől. Mivel magyar nyelvű, rakok rá neked egy fordító bűbájt. Invito Az ősi magyar hitvilág, Kende!
Elhajoltam a könyv elől, ami gyorsan a könyvtáros felé repült. Rögtön rászórta volna a fordítóbűbájt, de közbevágtam.
– Köszönöm, de arra nem lesz szükség. Tudok magyarul.
– Ó, szóval te vagy a négy közül az egyik. Most eredj! Dolgom van még.
– Még egyszer köszönöm! – fogtam a könyvet és kisiettem. Míg ki nem értem, végig éreztem azt a furcsa, csillogó tekintetet a hátamon.
A nagyteremben már alig volt valaki és persze Rose-ék nem voltak a kevesek között. Gyorsan belapátoltam a currys csirkét, miközben azon filóztam, hogy mennyivel jobb lenne mindez paprikásan, majd felszaladtam a klubhelyiségbe, hátha ott vannak a lányok. Nem voltak ott, de még a szobánkban sem találtam őket. Csak Denem naplója feküdt nyitva Ginny ágyán. Nem volt semmi ötletem, hogy merre lehetnek, ezért visszacammogtam a klubhelyiségbe és bevackoltam magam egy kandalló közeli fotelbe olvasni.
Az első fejezet az Álomvilágról szólt. A lényeg az, hogy az álmok ugyanolyan fontosak, mint a valóság. Először is, van a Világfa, aminek kilenc ága van és három szintre osztják: Gyökérszint, Törzsszint, Lombszint. Minden levél, kéregrepedés és gyökérgubanc egy-egy külön álomvilág. Például a Piroska és a farkas mesevilága egy levélen ül. Az éberek (vagyis a muglik) általában a Törzsszintre álmodják magukat, míg a révülők (boszorkányok, varázslók) képesek egyik világból a másikba révülni (utazni) a segítőtársuk hátán. A második fejezet erről a segítőtársról szólt. A segítőtárs csak az álomvilágban látható valódi formájában. A segítőállat a révülő fél lelke, a jobbik fele, ezért vigyázni kell rá, mert ha megsérül, a révülő is megsérül.
– Vajon az én segítőtársam… öh… megvan! Nevotil. Milyen lehet? – gondolkoztam hangosan a pattogó tüzet bámulva. – De mi is ez az egész révülés? Meg Álomvilág? Azt hiszem, beszélek Rose-zal. Talán ő tud valamit.
Tovább olvasgattam… volna, ha egy ajtócsapódás miatt nem ejtettem volna ki a kezemből a könyvet. Ugyanis Rose és Ginny éppen a szobánkból rontott ki.
– Rose! Ginny! Ti meg hogyan? – kérdeztem zavartan.
– Mary! – vonta magára a figyelmemet Rose. – Láttuk, hogy Hagridot kicsapják!
– Azért, mert megölte Hisztis Myrtle-t – tette hozzá Ginny.