Isabelle és Madame Forchet csak nagyon későn jöttek vissza, amikor szinte már mindenki elment. Csodálkozó pillantásokat vetettek Satine szabadon hagyott hajfürtjeire, de mindketten határozottan állították, hogy így sokkal csinosabb.

- Csak arra vigyázz, hogy elkerüld az öreg főztjét. Megőrül, ha hajszálat talál a raguban. - nevetett az asszony.

- Igyekszem, Madame Forchet. És milyen volt a ruhapróba?

- Ez az asszony egy kincs. - lelkendezett Isabelle. - Képzeld, Joly benézett a varrónőhöz, és csodálatos dolgot mesélt. Már a jövő héten összeházasodhatunk! Bele fogok őrülni a boldogságba.

Könnyes szemmel Satine nyakába borult. Ő Madame Forchet-ra pillantott, aki összeráncolt homlokkal nézett rá. Jobbnak látta, ha gyorsan nemet int, és sajnálkozó tekintettel megvonja a vállát. Most az egyszer tényleg nem az ő keze volt a dologban.

- Annyira kíváncsi vagyok a ruhádra, Isabelle. - tolta el végül magától a barátnőjét.

- Én meg a tiedre, Satine. - felelte a lány titokzatosan.

- Az enyémre? Ugyan miért…

- Ha megteszed a kedvemért, és a koszorúslányom leszel, neked is új ruha kell.

Satine először nem is találta a szavakat, aztán kifakadt:

- Micsoda? Isabelle, ez őrültség. Nincs pénzem egy olyan ruhára. És különben is, ki vagyok én, hogy…

- Túl sokat gondolkozol. - vágott a szavába a menyasszony. - Ez a legkevesebb azok után, amit értem tettél. A pénz miatt meg ne aggódj. Joly ragaszkodott hozzá, hogy ezt a két ruhát ő fizesse.

- Na mi lesz már, te hálátlan? - bökte meg hátulról Madame Forchet. - Gyorsan mondj igent, mielőtt én teszem meg. Pedig öreg is, csúnya is vagyok koszorúslánynak.

Satine bizonytalanul bólintott.

- Rendben… Ahogy akarod… És kik lesznek a tanúk?

- Az enyém te leszel, természetesen. Gondolom, Joly majd választ egyet a rengeteg barátja közül az egyetemről.

Satine bólintott, aztán elnyomott egy ásítást.

- Nagyszerű nap volt, Isabelle. De azért jó lenne már, ha vége lenne, nem gondolod?

Madame Forchet egyetértett, és távozott is azon nyomban. A két lány nyugovóra tért, ám az ágyban fekve egészen addig beszélgettek a közelgő esküvőről, amíg a gyertya csonkig nem égett.

- x - x -

Felelőtlenség lenne azt állítani, hogy a kollégiumban nem volt divat holmi piaci kofák módjára pletykálkodni. Hiszen ez Párizs volt, na meg a Sorbonne, ahol a fiatal kollégista urak számára csak egy dolog volt fontosabb a tanulásnál: kalandjaik a szebbik nemmel. Joly esete nem lett volna akkora szenzáció, ha nincs a gyors esküvő. Szerencse, hogy a sokat hangoztatott ok a járvány miatti elutazásról mindenkit kielégített, legalább ez miatt nem zargatták a vőlegényt. Joly térdig járta a lábát, de elintézte, hogy külön vizsgázhasson, és elengedjék jövendőbelijével a vidéki útra. Persze az összes érintett professzor ragaszkodott hozzá, hogy az első sorban ülhessen a templomban. Felbujtotta Grantaire-t, hogy segítsen neki az esküvői ruhát kiválasztani. Legyen olcsó és elegáns. Eltekintve a templomi eskütételtől nem akart volna túl nagy felhajtást, hiszen miután megírta a szüleinek az örömteli hírt, ők ragaszkodtak a nagyszabású lakodalomhoz otthon Romilly-ban. Ami a párizsi eskövőt illeti, abban nem volt választása. Ezen nem volt persze semmi csodálkoznivaló, már ha valaki közelebbről ismerte Monsigneur Forchet-t a Musain kávéházból. De Joly rendes fiú volt, és rábólintott mindenre, amit az öreg mondott a lakodalommal kapcsolatban. Még arra is, hogy a ragu is része legyen a menünek.

Enjolras-t kezdetben az a veszély fenyegette, hogy megorrol, amiért a kelleténél nagyobb figyelmet kap Joly, és vele együtt legközelebbi barátai, vagyis ő maga is. Néhány titkos csatornán keresztül ugyanis híreket kapott. Az általános elégedetlenség közepette napról napra többen voltak azok, akik hozzá hasonlóan alig várták, hogy az utcára vonulva hangot adhassanak a követeléseiknek, és elvezessék Párizs, és vele együtt egész Franciaország népét egy új, szabad, boldog világba. Amikor arra került a sor, hogy találkozót szervezzen velük, már rájött, hogy alkalmasabb időt nem is találhatott volna. Onnantól kezdve a sutba dobta a tankönyveit, és csak aludni járt haza. Az esküvői előkészületek remek kifogást jelentettek a számára, hogy miért is járja keresztül-kasul a várost, és találkozik a legkülönbözőbb emberekkel. Hiszen ő csak az esküvőről értesítette az ismerőseit. Ó, az esküvői meghívóba rejtett üzeneten más helyszín és időpont szerepelt? Talán csak nyomdai hiba volt. Mindazonáltal alig várta már, hogy Grantaire szobájában összedughassa a fejét Courfeyrac és Combeferre barátjával és előadja nekik egy a közeljövőben bekövetkező, régen várt esemény lehetőségét. Természetesen egy utcai tüntetésről beszélt, és nem az esküvőről.

Az idő egyébiránt igencsak szeszélyes és lehangoló volt ezekben a napokban, tekintettel a beköszöntő áprilisra. Isabelle, aki naponta eljárt Ducasse atyához, hogy az felkészítse őt a házasságra, külön imákat mondott a szép vasárnapi időért. Az eső azonban sem Gacroche-t, sem a barátait nem tartotta vissza attól, hogy munka reményében folyamatosan a kollégisták szolgálatára álljanak. Eponine sem maradt távol a kávéháztól, aki - és ezt senkinek sem mondta el -, részeges és gazember apjától igyekezett megszabadulni. Satine nem bírt magával, és nekiállt győzködni Forchet-t, hogy adjanak a lánynak apróbb-cseprőbb munkákat, ha már Isabelle amúgy is teljes szabadságot kapott. Ám a szakácsnak valamilyen okból elment a kedve a további jótékonykodástól, és kerek-perec kijelentette, nem hajlandó több felnőtt korú nőszemélyt a szárnyai alá venni. Satine nem merte sem Gavroche-t, sem a lányt faggatni, de annyit sikerült megtudnia, hogy a testvéreknek éltek a szülei, de miután egy vidéki városból sietve kellett eltávozniuk, Párizsban már csak görbe úton tudtak megélni. Mindezek ellenére szívesen beszélgetett Eponine-nal, és ha Forchet másfelé nézett, igénybe vette a segítségét egy tál ételért cserébe. Ám amíg Gavroche arca a kollégisták és a kávéház pártfogásában már egészen kikerekedett, a nővére ugyanolyan karcsú és beesett arcú maradt, mint volt. Szomorú, árnyékos szemei azt sugallták, hogy rosszul és keveset aludt.

Eponine egyedül akkor látszott kivirulni, ha Marius megjelent. Satine titokban figyelte őt, és biztos volt benne, hogy a lány a kollégium környékén leselkedett, vagy az utcán követte a fiatalembert, mert ha Marius beugrott a kávéházba, Eponine már a közelben várakozott. Beszélgettek, nevettek is néha, ám az ártatlannak tűnő ismeretség mögött Satine már látta a tragédiát. Azt, hogy Eponine reménytelenül szerelmes, Marius pedig vak, ráadásul valószínűleg másról álmodik. Felmerült benne, hogy valamelyiküket fel kellene világosítania, de aztán meggondolta magát. Nem volt szíve megölni a reményt.

- x - x -

Satine felkészült rá, hogy nagyon elfoglalt lesz az elkövetkező néhány napban. Ez azonban csupán enyhe kifejezése volt annak a bolondokházának, amivé a Musain vált egy hétre.

Nem okozott különösebb meglepetést a kávéházban Forchet közleménye, miszerint senki sem szólhat bele abba, hogyan szervezi meg a lakodalmat. Arra azonban valószínűleg nem számított az öreg, hogy szót is fogadnak neki, és egyedül hagyják a szervezés minden gondjával-bajával. A hét közepére ősz és ritkás haja úgy nézett ki, mint egy rosszul megépített és szétázott galambfészek, arca nyúzott volt, és valaki azt is meghallotta, ahogy a kispárnája után sóhajtozik. Akkor, és csakis akkor végre hajlandó volt szóba állni a feleségével meg Satine-nal, és hagyta, hogy segítsenek neki. A két nő azonnali hatállyal megbízta Jean-t, hogy szerezzenek be Gavroche segítségével minden élelmiszert a lehető legjobb helyről, és persze a legolcsóbban. Az édességek ügyében Combeferre nagybátyjára bizton számíthattak, arra nem is vesztegettek sok időt. Az innivalóval meg azért nem kellett foglakozniuk, mert azt Forchet még álmában, fél kézzel és bekötött szemmel is képes volt elintézni.

Az öreg talán ott számította el magát egyedül, hogy megfeledkezett róla: a Musain nem zárhat be csak azért, mert a következő hétvégén lakodalmat rendeznek ott. A vendégeket nem érdekelte, mi folyik a konyhaajtó mögött, és csak olyankor maradtak távol, amikor az áprilisi eső úgy istenigazából szakadni kezdett. Satine megnyugtatta az öreget, ha mindig tele tálcát és tiszta poharakat nyomnak a kezébe a konyhában, ő a többiről ő majd gondoskodik. Forchet kivételesen morgolódás nélkül rábólintott.

A vendégsereg hamar megtanulta, milyen jó is az, amikor a nyirkos és hideg külvilágot hátrahagyva a kávéházban meghitt, gyertyafényes, száraz és meleg menedék várja őket. Egy hely, ahol egy vörös hajú lány a királynő, aki meghallgat és kiszolgál mindenkit, nem panaszkodik még éjfél után sem, megjelenik az itallal és eltűnik olyan gyorsan, mintha csak álomkép lenne.

Satine valóban úgy tűrt, ahogy még sohasem, és azzal nyugtatgatta magát, hogy csupán egy hétről van szó. Aztán majd úgyis kialussza magát. Ha nem dőlt volna minden este öntudatlanul az ágyába, és visszaemlékszik arra, mit álmodott, talán nem lepődött volna meg, hogy még akkor is kávéscsészék és üres boros palackok táncoltak az orra előtt. Ahogy oly sokan a párizsiak közül, az emeleti társaság is lassan második otthonának tekintette a helyet. A kollégisták szinte csak aludni, no meg az óráik miatt hagyták el a kávéházat, és különféle okokra hivatkozva - eső, szél, sötétség, hideg, túl korán vagy túl késő van - minden idejüket ott töltötték. Mostanra Satine mindegyiküket névről ismerte. Rendeltek és fizettek a fiúk, aztán csak elvették a lány kezéből a tálcát, szétosztották a tartalmát, és már mehetett is. Nem fukarkodtak a köszönő szavakkal meg a bókokkal sem, de időnként mégis levegőnek nézték, ami Satine-nak, ki tudja miért, annál inkább rosszul esett.

Az este kissé felhős volt és esőszagú. Amikor a földszint elcsendesedett és kiürült, Satine engedélyezett magának egy könnyű vacsorát, aztán felvitte az utolsó kör kávét. Kilenc is bőven elmúlt, és ő szinte percenként ásított egyet. De már észre sem vette. Felment a lépcsőn, letette a tálcát, gépies mozdulatokkal teletöltötte a csészéket, aztán leült a legközelebbi székre, és az asztalra könyökölt. Beletúrt a hajába, mert még mindig nem szokta meg, hogy nem takarja kendő a fejét. Ami azt illeti, a kendőt azóta sem találta meg, hogy Enjolras elvette tőle. Elnyomott egy újabb ásítást, és félrehajtott fejjel hallgatta Grantaire-t, aki épp valami érzelgős nótát fabrikált egyik cimborájával. Az elfogyasztott tetemes bor mennyisége szerencsére nem ártott meg a férfi kellemes hangjának, így senki sem hurrogta le, amíg a viszonzatlan szerelemről dalolt. Valaki a lány elé tolt egy kávéscsészét, és ő oda sem pillantva maga elé húzta. Két kezébe fogta, és csak élvezte, ahogy a forróság az ujjaiba áramlik. A teremben kártyázó és beszélgető diákok duruzsolása úgy hatott rá, mint valami altató. Ha nincs a keze ügyében a kávé, talán ott helyben, az asztal tetején elaludt volna. Nagy levegőt vett, és belekortyolt.

- Te jó ég, ez tűz forró! - jajdult fel fájdalmasan, és a szájához kapott. Megégette a nyelvét, de legalább felébredt.

Magához tért, és ahogy eszébe jutott, hol is van, zavarba is jött. Felpillantva Grantaire vigyorgó arcát látta maga előtt.

- Csak jót akartam… - mentegetőzött nehezen mozgó nyelvvel a férfi, mire Satine megrázta a fejét.

- Észre sem vettem, hogy már nem énekelsz… - jegyezte meg halkan, aztán kényszerítette magát, hogy megigya a forró kávét.

- Akkor te vagy az egyetlen, akinek hiányzik a dalom.

- Nekem is tetszett. - csatlakozott hozzájuk a kis Gavroche. Satine már nyitotta volna a száját, hogy megszidja, amiért még mindig itt van, de a fiú már el is vette előle a tálcát. - Összeszedem a csészéket, rendben?

A lány nem tiltakozott. A kezébe rejtett egy újabb ásítást, miközben felállt, hogy visszamenjen a földszintre. Egy hang, mely a nevén szólította, mégis megállásra kényszerítette.

- Tessék? - fordult meg, és körbenézett. Combeferre egyenesedett fel az egyik asztalnál, ami a terem távolabbi sarkánál állt, messze a lépcsőtől, közel a kandallóhoz. A kollégista kigombolt ingben, kipirult arccal állt, mint a legtöbben ebben az órában, de tiszta tekintettel nézett a lányra, és egy könnyed bólintással az asztalukra mutatott.

- A véleményedet szeretnénk kérni. - ismételte meg a kérését, mert a lány minden jel szerint nem hallotta az előbb.

Satine ugyan semmit sem értett, de ha már ilyen udvariasan megkérték rá, odasétált az asztalhoz, és leült a székre, amit Combeferre átengedett neki.

- A véleményemet? Mégis miről? - nézett végig a többieken.

Előtte ott ültek az ABC Társaság leglelkesebb és legelhivatottabb tagjai. Köszönhetően a különleges napoknak először azt hitte, hogy Courfeyrac, Marius, Bossuet, meg Combeferre valami teljesen érdektelen ügyben kérik ki a véleményét, az esküvővel kapcsolatban, például hogy Joly tűzzön-e virágot a ruhájára, és vajon rózsa vagy inkább liliom legyen. Csak amikor Enjolras szemébe nézett, akkor jött rá, hogy mégiscsak másról lehet itt szó, nem az esküvőről.

- Enjolras barátunk azt javasolta, kérdezzünk meg téged is arról, szerinted mikor éreznék magukat a nők valóban szabadnak.

Satine örült neki, hogy már ül, így csak az arcára ült ki a döbbenet. Nemcsak az lepte meg, hogy korábbi, nem túl kedves megjegyzései ellenére a kollégisták bevonják őt a társalgásba, hanem az is, hogy Enjolras maga dobta oda ezt az ötletet a többieknek. A kollégisták mind őt nézték, és közben várakozó arccal szopogatták az innivalójukat. Látszott rajtuk, hogy ellentétben a szívfájdalommal küzdő Grantaire-rel ők nagyjából még józanok. Megdörzsölte a homlokát, fáradt sóhajjal a kandallóban égő tűzbe nézett, aztán halkan beszélni kezdett:

- Mi a szabadság? Vajon szabad-e az a nő, aki dolgozhat bármelyik párizsi gyárban, de nem kap elegendő bért ahhoz, hogy megélhessen belőle? Aki a város bármelyik kútját használhatja, de mégis inkább szomjazik, nehogy a rossz víztől kolerát kapjon? Aki pár garasért bérkocsiba ülhet, de mégsem teszi, nehogy kirabolják? Aki szép ruhát varrhat magának, de inkább rongyosan jár, nehogy a rendőr azzal gyanúsítsa meg, hogy lopta? Aki gyermeket szülhet a világra, de attól kell rettegnie, hogy a karjaiban fog éhen halni?

Elhallgatott, mert miközben beszélt, a férfiak kezében megállt a pohár, és egyszerre csak mind leesett állal bámultak rá. Máris megbánta, amit mondott, pedig nem is jött a szájára minden gondolat, ami felmerült benne. Combeferre azonban közelebb hajolva rámosolygott, és aztán körbemutatott:

- Tessék. Igazam volt. Pontosan erről beszéltem.

Satine zavartan fészkelődni kezdett a székén. Mégis mi a csoda történik itt? Nagyon is úgy tűnt, hogy egészen idáig róla beszéltek a háta mögött, és ez nagyon idegesítette. Megrohanta egy érzés, hogy mindjárt kigúnyolják, de amikor megmozdult, hogy felálljon, a kollégista óvatosan a karjára tette a kezét.

- Ne, kérlek, félre ne érts. Pontosan azt mondtad, amire számítottunk. És amivel egyet is kell értenünk. – Combeferre felállt, és hevesen magyarázni kezdett. - Mondtam már nektek, fiúk, hogy nem feledkezhetünk meg a nőkről. Az emberek elszánhatják magukat bármire, megfogadhatják, hogy kitartanak a végsőkig, de minden férfi mögött asszonyok állnak, akiknek kétszeres terhet kell viselniük. A sajátjukat és a szeretteikét is. Az asszonyoknak kell majd együtt élniük a tudattal, hogy a férfiak eldobták az életüket és elhagyták őket a forradalom kedvéért. Én csak azt mondom, legyünk körültekintőek.

Satine megnyugodva hátradőlt a székében. Ennek a beszélgetésnek most már ő is hallani akarta a végét. Karba tette a kezét, és elégedett nyugalommal Enjolras-ra nézett. Ahogy a többiek is mind, akik már éppen elég párbajt láttak ahhoz, hogy messziről kiszagolják, ha kilátás van egy újabb összecsapásra. Ők is Enjolras véleményét akarták hallani. Ő ugyanis az utóbbi néhány titkos találkozón folyton arról beszélt, hogy ha eljön a megfelelő idő, akkor csak egy határozott, fegyveres felkelés mutathat akkora erőt a hatalom embereinek, amivel félresöpörhetik az egész jelenlegi rendszert. Meg volt róla győződve, hogy a szép szavak ideje lejárt, és csak a harcban megtisztult lapokra lehet szebb jövőt írni.

- Combeferre, a józanságod most sem hagyott el. - emelte jelképes köszöntőre a poharát Enjolras, ahogy barátja a szónoklata végére ért. - Képes vagy minket meggyőzni arról, hogy a világ legszebb színe a szürke, mivel semmi sem csupán fehér vagy tisztán fekete.

Marius hirtelen felnevetett. Nagyon furcsán néztek rá a többiek, és bár először megpróbálta elrejteni a jókedvét, csak nem bírt magával és végül be kellett vallania a társaságnak, mi késztette ilyen vidámságra.

- Az a helyzet… szóval… szerintem Enjolras-t soha az életben nem fogja tudni meggyőzni Combeferre.

- Na és miért nem? - érdeklődött Bossuet, aki egy kihűlt pipa szárát rágicsálta ivás helyett.

Marius alig bírta végigmondani a mondatot, mert újra elfogta a nevethetnék. Azért megpróbálta:

- Azért… mert… Enjolras… csak a kéket meg a vöröset bírja elviselni!

Satine elpirult zavarában, és megint a tűz felé fordult, ahogy hangosan kacagni kezdett az egész asztaltársaság, a tréfa címzettjét kivéve persze. Enjolras elmosolyodott ugyan, de ahogy elmerült a gondolataiban, úgy sötétedett el a tekintete és lett az arca komorabb.

- Ne félj, cimbora… - csapta őt hátba Marius, de nem azért, hogy aztán bocsánatot kérjen. - Nem mondom el senkinek! - és úgy kacagott, hogy még a könnye is kicsordult.

- Hagyjátok abba! - kiáltott fel Satine olyan hangon, hogy attól mindenki elnémult. Ebből tudta, hogy rossz ötlet volt közbeszólni, és újra elvörösödött, egészen a ruhája szegélyéig.

Most a férfiakon volt a sor, hogy zavarba jöjjenek. Nem tudtak olyan okot, amiért a lánynak ilyen határozottan a barátjuk védelmére kellett volna kelnie egy ártatlan tréfa miatt. Az egyikről a másikra néztek, de nem tudták hirtelenjében, mit is kellene mondaniuk. Enjolras maga volt az, aki véget vetett a kínos hallgatásnak, méghozzá úgy, hogy egyúttal elkerülje a további kényelmetlen megjegyzéseket.

- Ha már itt tartunk, remélem, egyikőtök sem felejtette el, hogy Joly kérésére kéket fogunk viselni az esküvőn.

A kollégisták nem győztek bólogatni meg helyeselni, aztán meg gyorsan inni egyet, kihasználva, hogy nem történt sértődés, és sikerült témát váltani. Satine meg úgy tett, mintha ott sem lenne, és a tűz lángjai lennének a legfontosabbak a világon.

A csendben meghallották, hogy reccsen a lépcső, és Eponine karcsú alakja jelent meg a feljáróban. Marius azonnal felugrott az asztaltól, és odasietett hozzá.

- Megtaláltad? - kérdezte tőle, a lány pedig bólintott.

Satine szíve belesajdult a szomorúságba, ami Eponine tekintetéből áradt. Az érzés csak erősödött attól, hogy tudta, Marius nem látta és nem is értette ezt a pillantást. Amikor azok ketten távoztak, kihasználta az alkalmat, mormogott valamit a konyháról, és gyorsan eltűnt a lépcső felé.

- x - x -

Odakint hirtelen kezdett el szakadni az eső. A cseppek hangosan kopogni kezdtek a tetőcserepeken, és néhány perc leforgása alatt mindenki szedelőzködni kezdett. A Musain kiürült, és Satine elindult, hogy végigjárja a földszinti asztalokat, és eloltsa a gyertyákat. Most már meg sem próbálta tartani magát, és mivel azt hitte, egyedül van, csak vonszolta magát fáradtan ide-oda, miközben egy gyerekeknek való altatódalt dúdolgatott. Lassuló mozdulataival igyekezett nagyjából rendet tenni, de alig figyelt oda, és csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy Enjolras a falat támasztja az emeletre vezető ajtó közelében. Megállt, de nem szólt semmit. A férfi is inkább a még égő gyertyák fényeit figyelte. Talán egymás szívdobbanását is meghallották volna, ha jobban figyelnek. Mindketten összerezzentek, amikor Forchet rontott be a konyhaajtón keresztül, minden jel szerint azért, hogy ellenőrizze, nem lopták-e el a feje fölül a kávéházat.

- Ja, csak ti vagytok? Látom, mindenki elment. - jegyezte meg sokkal nyugodtabban, amikor észrevette a két magányos alakot a félhomályban. - Akkor nem is zavarok.

Satine és Enjolras egyszerre kapták fel a fejüket a döbbenettől, és néztek pontosan egymás szemébe. Satine gyorsan elfordult, Enjolras pedig megköszörülte a torkát. Muszáj volt beszélnie, muszáj volt meggyőznie magát, hogy oka van, amiért maradt.

- Sophia… - kezdte, aztán rögtön ki is javította magát: - Vagyis…. Satine…

A lány bólintott, és minden figyelmét az egyik asztalra fordította.

- Mi volt az, amit odafent nem akartál elmondani?

- Mire gondolsz? Mit nem mondtam el?

- Azt hittem, a következő, amit megemlítesz majd, az a szív szabadsága. Miért nem beszéltél erről?

Satine megállt az asztal mellett, a törlőrongyot az asztalra ejtette és Enjolras felé fordult.

- Mondd csak… Miért nem kérdezted meg ezt akkor?

- Nem tudom…

- Nos, én meg azt nem tudom, miért vagy erre olyan kíváncsi. Nekem nem úgy tűnik, mintha az érzelmek beleférnének a nagyszabású terveidbe. Kivéve a szenvedélyes hazaszeretetet.

- Kíváncsi vagyok rá, mit gondolsz. Talán baj?

- Rendben. - sóhajtott a lány, és félresimított egy tincset az arcából. - Íme a költői kérdés: Szabad-e az, aki szerethetne, de nem teszi, mert attól fél, hogy elhagyják és magányosan kénytelen leélni az életét?

- Ez minden?

- Igen.

Satine elfordult, és megpróbálta visszatuszkolni magába a kitörni készülő sóhajt. Miért is várt választ? Ideje volt véget vetni ennek a beszélgetésnek. Felkapta a törlőrongyot, és elindult egy másik asztal felé, de Enjolras elállta az útját, és még a rongyot is kivette a kezéből.

Az esőcseppek hangját kivéve minden csendes volt. Nem bírta tovább elviselni a ki nem mondott szavak feszültségét. Elfordult, ha már elmenekülni nem tudott.

- Mit akarsz még?

Enjolras képtelen volt válaszolni. Satine olyan közel volt hozzá, hogy akkor is egymáshoz értek, ha nem akarta. A saját józanságát akarta próbára tenni, amikor nem ment haza a többiekkel, mégis egyre inkább a lányról szólt itt minden. Hogy mit akart? Szégyellte bevallani, hogy ő sem tudja. Hónapok óta minden ébren töltött pillanatban azon törte a fejét, hogyan lehet képes ő, Enjolras megváltoztatni a világ forgását. Eszébe sem jutott, hogy az a távoli, gyönyörű új világ, amiről álmodik, neki is megadatik majd. Eszébe sem jutott, hogy a saját boldogságáért is harcolhatna. Pedig milyen egyszerű lett volna egy kicsit közelebb hajolni, és megadni magát, csak úgy, harc nélkül.

Satine hirtelen odafordította a fejét, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, azt mondta:

- Marius megtalálta az angyalt, akit már oly régóta keresett.

Enjolras egy teljes lépést tett hátrafelé a meglepetéstől.

- Tessék?

- Láttad Eponine-t, nem? Azért jött, hogy megmutassa neki, hol lakik az a lány. De tudom, hogy mitől félsz. Azt hiszed, Marius ugyanúgy elveszett a számodra, mint Joly. Még egy katonával kevesebb, hogy megnyerd a háborúdat.

- Ez nem az én háborúm, Satine! - csattant fel Enjolras sértődötten, amiért ezzel gyanúsította meg a lány. - Ez a nép nem élhet így tovább. Egy új világért harcolunk mindannyian. Egy szebb jövőért. Azért hogy jobb legyen mindenkinek.

Satine felsóhajtott, és odébb sétált. Kinyitotta az ajtót, hogy beengedje az éjszakai eső illatát.

- Te mitől félsz? - szólalt meg mögötte Enjolras egészen közelről.

Vagyis utána jött. Megint. Satine hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Nézte az esőt, a halvány esti fényektől fel-felcsillanó cseppeket, és eszébe jutott Joly és Marius boldogsága. Összeszorította a száját. A végén még elszólja magát, és olyasmit vall be a férfinak, amit önmagának sem mert volna ezelőtt.

De Enjolras nem volt olyan vak, mint Marius. A lány alakja még így háttal is csak úgy sugározta a magányt. Fellobbant benne a vágy, hogy odarohanjon hozzá, és átölelje, csak hogy ne kelljen tovább néznie ezt a fájdalmat. De megtiltotta magának. Erre most nem volt idő. Combeferre alakja jelent meg előtte, ahogy a kezében egy rakás röpcédulát lobogtat, aztán meg Courfeyrac jött egy vörös zászlóval, melyből vér csöpögött. Szorosan lehunyta a szemét, hogy megszabaduljon a látomástól. Aztán felvette a kabátját, és odaállt a lány mellé az ajtóba.

- Egyszer megmentettél itt a rendőrtől, emlékszel? - kérdezte a lánytól.

- Menj haza, Enjolras… Késő van… - suttogta Satine, és tüntetően másfelé nézett.

A férfi az ajtó előtti lépcsőről az utcakövekre tette a lábát, de aztán mégis visszafordult. Nem volt kalapja, és göndör tincseit máris vízcseppek borították be, melyek felcsillantak a benti gyertyák fényében. Nem illettek ide a magasztos szavak, csak valami nagyon egyszerű.

- Jó éjt… És szép álmokat…

Satine ránézett. Ahogy a lépcsőn állt, az arca pontosan egy magasságba került a férfiéval. Keserűen elmosolyodott, ez volt a véleménye a szép álmokról. Enjolras-nak azonban az is elég volt, hogy ő újra feléje fordult. Felemelte a kezét, ujjaival lágyan körbefogta az arcát, közelebb hajolt hozzá, és megcsókolta.

Satine eredetileg azért nyitotta ki az ajtót, hátha a friss levegő magához téríti kissé. Már annyira fáradt volt, hogy pislogni sem mert, mert attól félt, ott helyben elalszik. De amikor Enjolras birtokba vette a száját, lehunyta a szemét, és onnantól kezdve már nem tudta megmondani, hol ért véget a valóság, és mikor kezdődtek az álmok. A férfi visszalépett a nyitott ajtóba, föléje magasodott, és másik kezével a lány hajába túrt. Aztán néhány szívdobbanással később el is engedte, hogy inkább a derekánál fogva húzza oda magához. Satine úgy elveszett a csókban, mintha csak lebegett volna, mintha már álmodna, mintha képes lett volna maga is esővé változni.

Végül a férfi volt az, aki levegő után kapkodva magához tért. Nem ezt akarta. Azt akarta tudni, Satine miért csókolta meg őt akkor este, mikor senki sem kérte rá. Csak egy rövid választ akart, és nem ezt. Esze ágában sem volt vereséget szenvedni, megadni magát, elveszíteni a józan eszét, és elfelejteni, miért is jár nap mint nap ebbe az ócska kávéházba. Amikor Satine is kinyitotta a szemét és visszanézett rá, az ő tekintetében semmiféle kétség nem tükröződött. Mintha ez a gyengéd pillanat ugyanolyan magától értetődő lett volna, mint az, amelyik korábban megmentette őt a rendőrtől. De nem kapott választ a kérdésére. A lány halványan elmosolyodott, aztán hátralépett, és becsukta az orra előtt az ajtót.

Enjolras bénultan állt az esőben. Jéghidegek voltak az esőcseppek, érezte, ahogy a nyakába potyognak, eláztatják az ingét és megtisztítják a gondolatait. Márpedig tiszta fejre volt szüksége, hogy megoldást találjon. Ő volt az ABC társaság vezetője, egy lázadó, aki másokkal együtt épp egy forradalmat akart megszervezni teljes titokban. Neki csak egy célja lehetett az életben, győzelemre vinni az embereket, és kiharcolni az utánuk jövők szabadságát és boldogságát. Ha elveszíti önmagát, az ügy is elveszett. Neki most nem volt szabad szerelmesnek lenni.