És itt az utolsó (de majdnem dupla) fejezet!
Jane, ahogy elsimította a hajat Lisbon arcából, egy babaarccal találta szemben magát. És sokan, sokszor mondták Lisbonra, hogy 'Olyan, mint egy baba' most mégis a szó szorosabb értelmére kell gondolni. A test, ami a szekrényen lógott, nem Lisboné volt, hanem egy oktatóbábúé. Jane nem is értette, hogy lehetséges az, hogy nem vette észre a magasság különbséget.
És ekkor meghallotta. Rémisztő, szinte vérfagyasztó tapsot, a háta mögül. Megpördült. Könnyes szemeivel mindössze egy sziluettet látott kirajzolódni az ajtóban, az alak háta mögül áradó fény pedig még nehezebbé tette, hogy felismerje.
Kezeivel a szeméhez kapott, megtörölte őket. De nem kellett újra kinyitnia a szemét, mivel a sziluett beszélni kezdett hozzá. Rögtön felismerte a hangját.
- Tudod, Patrick, néha olyan kegyetlen az élet. Mint most én.
A férfi megrezzent, ahogy felismerte, hogy az alak az ajtóban Red John. Most nem volt nála kés, de kezében egy pisztolyt szorongatott.
- Nyugodj meg, a kis nyomozónőnek nincs semmi baja. Egyelőre. De most, meg foglak kötözni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy megszökj.
Jane gyorsan rájött, hogy most vagy egy álomban van, vagy az egyik valóra válik. Küzdeni akart, megtámadni a férfit, de tudta, hogy azzal semmit sem érne el. Tehát odament az ágyhoz, és hagyta, hogy a férfi megbilincselje.
- Kérdezhetek valamit?
A gyilkos meglepődött, de egy pillanat gondolkodás után bólintott.
- Hogy jutottál be? Te biztos nem törsz fel zárakat, mint én.
- A kis barátnőd engedett be. Nem tudta mit tesz, amikor kinyitotta az ajtót egy csomagküldő-szolgálat munkatársának.
- Te kézbesítőnek adtad ki magad?
A férfi hangosan felnevetett.
- Dehogy! Én voltam a dobozban.
És otthagyta a kissé megdöbbent Jane-t. Aki sajnos tudta, hogy mi fog történni, mégsem tehetett semmit sem. Csak várta megkötözve, hogy a férfi visszatérjen Lisbonnal, és megölje mindkettejüket. Mást nem tehetett. Viszont, most először, tudta, hogy ez egy álom. Nem lehetett más.
Alig három perccel később újra kinyílt a szobaajtó, és belépett rajta a férfi, maga után húzva a megkötözött nőt. Lisbon sikolyai betöltötték a levegőt. Jane mégis becsukta a szemét és mélyeket lélegzett. Ébredj fel, ébredj fel! – mondogatta magának. Hallotta, ahogy a gyilkos mond valamit, de nem értette, mit. Nem is akarta tudni.
A következő, amit érzett, az az volt, hogy egy nagy, erős ököl csattan állkapcsán. Valószínűleg azt akarja, hogy nézzem végig…
- Van egy ügyünk!
Jane nem értette mi történik. Hallotta Van Pelt kedves hangját a háta mögött. De onnan nem jöhetett, hiszen ott csak a fal volt. És egyáltalán, milyen ügyről beszél a nő?
- Jane! Új ügy!
Grace hangja egyre hangosabb volt. Átszűrődött a férfi rémálmának baljós ködén, megtörve az álom erejét a férfin. Elcsépelten hangzik, de Jane tudta, hogy csak egy dolgot kell tennie. Követni a hangot.
Vett egy nagy levegőt és kinyitotta a szemét. Egy ismerős plafon bámult vissza rá, ezer közül felismerte azt a foltot a közepén. A kanapéján feküdt.
Ugyan ez az álom nem volt olyan rémes, mint a többi, tudta, ha Grace nem ébreszti fel, akkor ugyanúgy fejeződött volna be. Viszont megtudott valamit. Azt, hogy hogy került oda. Ezt valahogy mindig elfelejtette az álom végére. Ha nem Grace lett volna, aki felébreszti, hanem Lisbon, akkor bizonyosan szájon csókolta volna, de így be kellett érnie egy 'Grace, zseni vagy!'-al. A nőnek természetesen fogalma sem volt, hogy miért, de a kijelentést egy egoista mosollyal nyugtázva visszasétált az asztalához. Hiába, nem lenne ugyanaz a CBI sem Patrick Jane követhetetlen logikája nélkül.
Grace biztos volt benne, hogy valami nagy horderejű dologban segített, anélkül, hogy tudta volna, mit tesz. És ez elégedettséggel töltötte el. Hiszen vannak, akik tudatosan is képtelenek hasznossá tenni magukat, ő pedig tudta nélkül zseniális dolgokat tesz.
Jane pedig időközben eldöntött valamit. Ma este, miután mindenki elment, elmondja Lisbonnak az igazat. Az álom eleje, az ál-holttesttel, annyira megrémítette, hogy el kellett mondania a nőnek. Valószínűleg ki fogja nevetni, vagy épp csak nem fogja komolyan venni, de meg kell tennie. És figyelmeztetnie kell a futárokkal kapcsolatban is.
A nap szokásosan telt. Egy gyilkosság néhány bizonyíték, egy gyanúsított. De nem lehet az ügyeket ilyen egyszerűen lezárni, épp ezért, még nagyon sok munkát kellett elvégezniük, mielőtt börtönbe zárhatnák a gyilkost. A munka legnagyobb része pedig papírmunka volt.
Este fél kilenckor már csak Lisbon és Jane volt az épületben. Jane ilyenkor szeretett asztalokban turkálni, vagy épp trükköket előkészíteni másnapra, de aznap este nem ezt tette. A padlásszobájában ült, és azon gondolkodott, mit fog mondani a nőnek. A mondanivalója lényegét tudta, de hogy hogyan vezesse fel, az egy fogós kérdés volt. Aztán rájött a megoldásra. Mindenki jobban teljesít nyomás alatt, tehát ő most lemegy abba az irodába és rögtönöz!
Ahogy bekopogott Lisbon ajtaján, már tudta, hogy ez egy nagyon rossz ötlet volt, de már nem futhatott el. Illetve megtehette volna, de a lebukás esélye száz százalékos volt.
- Gyere be, Jane!
A férfi hallotta a bosszúságot Lisbon hangjában, de nem érdekelte. Ahogy belépett, látta Lisbont, az asztala fölé görnyedni, kezében tollal. Jane-nek eszébe jutott, hogy miért gyűlöli mindenki a papírmunkát, és hogy milyen szerencsés, hogy neki nem kell csinálnia. De nem tölthette az idejét azzal, hogy különböző istenségeknek hálálkodik, mert Lisbon tekintete szúrósan fúródott az övébe.
- Mit akarsz?
Jane-nek volt egy elég erős sejtése afelől, hogy a nő nemcsak amiatt mérges rá, hogy megzavarta a papírmunka közben, hanem amiatt is, ami előző este történt. És bár egy apró kis hangocska azt súgta neki, hogy meneküljön, amíg lehet, ő mégis kitartóan állta a nő tekintetét. Közben hálát adva egy-két istenségnek azért, hogy nem lehet szemmel ölni.
- Beszélni szerettem volna veled… arról, amit tegnap este kérdeztél. Hogy miért voltam a lakásodban…
A nő tekintete megenyhült, s bár még mindig nagyon veszélyesnek tűnt, Jane megengedte magának azt a luxust, hogy leüljön az íróasztallal szemben lévő székre.
A nő apró gesztussal jelezte, hogy érdekli a dolog. Tehát Jane folytatta.
- Szóval… Azért mentem oda, hogy lássalak. Mert… mert féltem, hogy bajod esett.
Lisbon egyre inkább késztetést érzett, hogy rákérdezzen a miértre, de Patrick Jane mellett megtanulta, hogy ha egy ember beszélni akar, nem szabad sürgetni. Főleg nem, ha ilyen fontos dologról van szó, mint ez az éjszakai látogatás. Tehát még mindig csendben hallgatta. Illetve hallgatta volna, de a férfi elhallgatott. Lisbon illedelmesen várt egy keveset, majd megköszörülte a torkát.
- Na, jó, ez így nem megy. Átülhetnénk oda? – intett a kanapé felé
Lisbon tudta, ha elfogadja az ajánlatot és átül, azzal egyenrangú félként száll be a beszélgetésbe, de a kíváncsisága erősebb volt, mint a vágy, hogy biztonságos távolban maradjon. Tehát felállt. Óvatosságból azért a kanapé legszélére ült, távol Jane-től.
- Tehát, el kell mondanom valamit. Ez az egész jóval korábban kezdődött, legalábbis nekem. Hónapokkal ezelőtt, volt egy rémálmom. Azóta is szinte minden este azt látom. Red John megöl… megöl téged.
Lisbonnak elakadt a lélegzete. És nem a kifejezés jó értelmében.
- E… engem?
Jane bólintott.
- És nekem végig kell néznem. Ahogy megöl, ahogy felrajzolja az arcot a falra, az egészet.
- Istenem…
Lisbon ezekkel az információkkal gazdagabban képtelen volt haragudni a férfira, azért amit tett. Így ugyanis már elég könnyen ki tudta találni a történet többi részét és az indokait, mégis kérdően nézett a férfira. Ugyanis, ha az ő rémálmaiban az szerepelt volna, hogy megölik Rigsby-t, vagy éppen Cho-t, akkor az ugyan megviselte volna, de semmiképp sem tört volna be az illető kolléga lakásába, hogy megvizsgálja annak teljes testi épségét. És még ha meg is tette volna, akkor sem fektette volna őket az ágyukba.
- Aznap este is volt egy ilyen álmom. Nem tudom miért, de az más volt, mint a többi. Látnom kellett téged, látnom kellett, hogy jól vagy, hogy élsz. De nem akartalak zavarni. Inkább elindultam sétálni. Magam sem tudom, hogy hogyan, de végül a lakásod előtt kötöttem ki. Meglepően gyorsan odaértem. El akartam jönni, de megláttam, hogy valami fény van a lakásodban. Akkor azt hittem, hogy ébren vagy, most már tudom, hogy a tévé előtt aludtál el, és az világított.
A férfi egy pillanatra szünetet tartott. Lisbon feszülten várta, hogy a férfi folytassa. Ugyan nagy vonalakban ő is tudta, hogy mi történt, mégis tudni akarta, mit gondolt vagy érzett a férfi aznap este. Szerencséje volt, mert Jane nagyon részletesen adta elő az aznapeste történteket.
- Tehát éppen megfordultam volna, de akkor történt valami. A villany lekapcsolt. – a nő bólintott, ismerte az időzített kapcsoló hátrányait – És láttam, hogy az ajtód alatt fény szűrődik ki. Igazi, tényleges fény. Aggódni kezdtem. Láttam a fényt, és azt hittem ébren vagy. És ha ébren vagy, akkor ki kellett volna nyitnod az ajtót. Kivéve… kivéve, ha valami akadályoz benne. Valami, mint mondjuk Red John, vagy néhány kötél. És akkor, aznap sokadjára, hülyeséget csináltam. Feltörtem a zárat és bementem. Bent iszonyú sötét volt, nem is értem hogyan láthattam fényt.
Itt a férfi megint megállt. Elgondolkodott, hogy hogyan folytassa. Azt már eldöntötte, hogy a történtekről nem fog hazudni, a teljes igazat fogja mondani, de azt nem tudta, hogy elmondja-e a nőnek pontosan hogy érzett. Végül úgy döntött semmi értelme titkolózni, hiszen egyszer mindenképpen el kell mondania neki az igazat, akkor pedig miért ne most tegye?
- Tehát belépt a nappaliba. Ott aludtál a kanapén. Egy nagy takaróba csavarodva, a lehalkított tévé előtt. Pont olyan voltál… pont olyan, mint Charlotte. Nem tudom miért, de közelebb mentem. Nyugodtan vetted a levegőt, biztos szépet álmodtál. Eszembejutott, hogy mennyire tud fájni másnap, ha az ember egy kanapén alszik, és mire észbekaptam, már vittelek a hálószoba felé. Gondoltam azt fogod hinni, hogy félálomban felmentél aludni. Tehát lefektettelek és elindultam kifelé. Csak arra a lámpára nem számítottam.
Lisbon szó nélkül bólogatott. Ugyan most már értette miért tette a férfi, amit tett, sőt azt is megtudta, hogy teljes mértékben tisztességesek voltak a szándékai, szíve mélyén mégis úgy gondolta, hogy az a lámpa azért nem ártott. De ezt természetesen nem tette szóvá.
- És miért ijesztett meg annyira az az álom, hogy eljöjj hozzám? Nagylány vagyok, tudok vigyázni magamra.
Jane nagyot nyelt.
- Tudom, hogy tudsz vigyázni magadra, de Red Johnnal nem lehet viccelni. Ő bárkit el tud intézni.
- És engem miért akarna? Mármint, nem tettem ellenne semmit, és semmi érdemleges bizonyítékot nem találtam az ő ügyében, bármennyire is szeretném elkapni. Semmi oka nincs, hogy rám vadásszon.
Jane nem akarta elhinni, hogy a nő komolyan ilyen naiv. Inkább csak hallani akar valamit… Ugye?
Hát akkor hadd hallja!
- Az az oka, hogy Red John tudja, hogy te sokat jelentesz nekem.
Lisbon kissé balra hajtotta a fejét, mint egy galamb, és kételkedve nézett a férfira.
- Ugyan már! Megöli a feleséged, a kislányod és engem? Én azért nem illek bele ebbe a sorba… Mármint, együtt dolgozunk, barátok va-
Lisbon elakadt a beszédben, ahogy a férfi ajkai az övéire tapadtak. Nem lepődött meg, pontosan ezt akarta kiprovokálni. Ajkaik egymást falták, sok év szenvedélye percekig nem hagyta őket nyugodni. Amikor végül elszakadtak egymástól a nő szólalt meg.
- Kérdezhetek valamit?
- Igen.
- Mit mondott?
- Azt… azt mondta: Minden meghal.
Lisbon arcán a mosoly még szélesebbre húzódott. Apró kezeit a férfi arcára fektette. Jane, aki eddig a földet bámulta, most visszapillantott a nőre.
- Tudnod kell valamit, Patrick. Nem minden hal meg. Nem minden.
És újra megcsókolta.
Vége.
Lehet szidni, lehet dicsérni, de két dolgot jegyezzetek meg gyerekek: 1, Nem gyilkolok karaktereket. Az olyan brutális módszer… 2, Sosem szabad hinni a szavamnak.