Tizedik fejezet
A Nagyterem még sosem pompázott olyan díszesen, mint ezen az estén. A levegőben a várakozás izgalma vibrált, a grandiózus dekorációt pedig még élénkebbé tette a színes tömeg, s a diákok különféle színű estélyi ruhái. A Nagyterem előtti csarnok zsúfolásig megtelt a barátaikra, vagy partnerükre várakozókkal.
Ron kritikusan szemlélte vadonatúj öltözékét, és megállapította, hogy Hana briliáns munkát végzett rajta. Sikerült úgy igazítania Harry talárját, hogy kényelmesen simuljon a szélesebb vállú Ron langaléta termetére, bár ennek következményeképpen kénytelen volt kurtítani is az anyagon, ami így a vörös hajú fiú lábszárai körül csapdosott. Ront ez már nem is zavarta volna – annyira hozzá volt szokva, hogy bátyjai kinőtt ruháit viselje –, azonban Hana nem adta fel egykönnyen, és az ósdi vörös talárból rögtönzött egy kis pótlást a fekete talár aljára. A kopottas anyag még jót is tett az összképnek, így legalább színben nem ütötte Ron vörös üstökét, a fiú pedig elégedetten konstatálta a lányok elismerő pillantásait, ahogy barátjára várt a Nagyterem előtt.
Harry kerülőúton közelített célja felé. Nem mintha nem várta volna az eseményt – a délutáni történések után még kedvet is kapott a bulizáshoz –, nem akart azonban mardekárosokba botlani, akik minden jel szerint személyes sértésként könyvelték el folyamatos jelenlétét házvezető tanáruk körletében.
Mire megérkezett, a csarnokban jelentősen kisebb volt a tömeg, legtöbben már elfoglalták helyüket a Nagyteremben, párjuk oldalán. Harry azonnal felfedezte tekintetével Ront az emeletre vezető lépcső aljánál, és oldalazva megindult feléje. A diákok többsége félreállt az útjából, voltak azonban olyanok is, akik fintorogva néztek utána.
– Bocsánat! – szabadkozott, ahogy véletlenül valaki vállának ütközött.
– Nekem nem baj – szólalt meg egy hang, erős akcentussal, tulajdonosa pedig megragadta Harry karját, hogy a fiú ne vágódjon el. – Nem volt teljesen te hibád.
Harry meglepetten kapta fel a fejét. – Te vagy Viktor Krum! – tört ki belőle, amiért azonnal elszégyellte magát. Micsoda hülyeségeket beszél, a fiút nyilván nem kell saját magának bemutatni.
Krum ajkán apró mosoly játszadozott. – Igen. Te pedig…
– Harry, hát eljöttél! – kiáltott fel egy csinos, világoskék ruhába öltözött lány, aki nyomban lelkesen a fiú nyaka köré fonta a karját, és hevesen megölelte. – Nagyszerűen festesz!
Harrynek eltartott pár másodpercig, hogy megismerje. – Hermione? Te… te gyönyörű vagy – habogta, miközben érezte, hogy elvörösödik. – Korábban már megmondtam, hogy mégis eljövök, nem?
– Tudom, de nem mertem elhinni, hogy tényleg megteszed – mosolyodott el pajkosan a lány. Haja elegáns kontyba tekeredett a tarkóján, itt-ott néhány gyönggyel díszítve, pár tincs pedig mutatósan keretezte ovális arcát.
– Nem volt más választásom, emlékszel?
– Igen, persze.
– Szóval kivel is jöttél? – kérdezte Harry, szétnézve a diákok serege felett.
– Az én vagyok, azt hiszem – szólalt meg Krum a háta mögött, mire Harry csodálkozva megfordult (rég elfeledkezett a másik fiú jelenlétéről). Aztán, még mindig kissé döbbenten a piruló arcú Hermionéra pillantott, mintegy megerősítést várva. – Te ezek szerint vagy Harry Potter. Hermijjóni egyik legjobb barátja, ugye?
– Öhm, igen. Nagyon, hát… nagyon örülök, hogy megismerhetlek – nyújtotta kezét ügyefogyottan Harry a világhírű kviddics-sztár felé, aki habozás nélkül, lelkesen megszorította.
– Bajnokok, ide hozzám! – harsant fel a csarnok túloldaláról McGalagony professzor hangja.
– Később még találkozunk, Harry – intett Hermione, majd mosolyogva elfogadta Krum gesztusát, és a fiú karjába kapaszkodva ellibegett. Közben azért nem állta meg, hogy újra és újra hátra ne pillantson a válla felett, egészen, amíg Harryt teljesen eltakarta a szeme elől a tömeg. Felsóhajtott.
– Te érte aggódsz? – kérdezte Krum, látva Hermione arckifejezését.
– Nem – vágta rá hirtelen. – Nos, talán egy kicsit. Harry nem igazán volt önmaga mostanában. Sok mindennel kell megküzdenie.
– Például azzal, aki próbára próbálta benevezni?
– Hát, ig… várjunk csak, szóval te sem hiszed, hogy ő maga akarta így? – kapcsolt Hermione.
– Az embernek csak néznie kellett arcát, mikor hitte, neki versenyezni kell. Egyértelműen ijedt volt – magyarázta Krum. – Mikor pedig kiderült, versenyen részt vennie mégsem kell, megkönnyebbülés szinte zubogott róla. Nem ítélem el érte, én szintén lettem volna rémült, ha nem magamtól vállalkozok Tusára.
A lány bólintott, de nem szólt többet, ahogy felsorakoztatták őket a Nagyterem előtt a bevonuláshoz.
0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-
– Te meg miért hordasz mardekáros dísztalárt? – tört ki Ron, amint meglátta barátját.
Harry elkomorodott. – Nem is mardekáros! – ellenkezett. – Hanem egyszerűen… zöld. És arany. – Utóbbiban azért volt annyira biztos, mert ő maga kérte Hanát, hogy az ezüst szegélyeket és díszítéseket változtassa matt aranyszínűvé.
– Ja, mardekáros-zöld.
– Smaragdzöld. Meg arany. És nekem nagyon is tetszik így – jelentette ki Harry, miközben igyekezett megőrizni hidegvérét. – Most tényleg a dísztalárom színéről fogunk vitatkozni?
Hirtelen Ron is feszengeni kezdett, a látszat szerint minden igyekezetével azon volt, hogy megzabolázza komor arckifejezését. – Na jó, azt el kell ismernem, hogy jól megy a szemed színéhez ez a mardekáros-zöld.
– Smaragdzöld. Én viszont tartok tőle, hogy a dísztalárod aljának színe nem illik túlzottan a vörös hajadhoz – vágott vissza Harry, majd felkuncogott. – Mi akkora hülyék vagyunk – jelentette ki, mire Ronból is kitört a nevetés. A diákok legtöbbje értetlen, helytelenítő pillantásokat vetett rájuk, amitől csak még jobban elkapta őket a röhöghetnék, hogy a végén már oldalukat fogták a nevetéstől.
– Menjünk inkább be – javasolta Ron, amikor újra képes volt egyenesen állni. – Nehogy elegyék előlünk a vacsorát.
– Hogy tudsz folyton az evésre gondolni?
– Héj!
Találtak két szabad helyet Neville és Ginny mellett, mielőtt a lakoma elkezdődött volna. Harry többször is kénytelen volt keményen oldalba bökni barátját a könyökével, mert Ron pillantása folyamatosan a Krum-Hermione kettősre vándorolt. Harry fojtott hangon, de határozottan emlékeztette barátját, hogy ha nem tetszik neki a látvány, csakis magának köszönheti, azok után, hogy többszöri felszólítás után sem volt hajlandó bálba hívni Hermionét, csak miután már úgyis késő volt. A bál mindezek ellenére kellemesen telt, olyannyira, hogy Harry hosszú idő után végre képes volt felhőtlenül jól érezni magát.
Hermione figyelmes volt, és mindkettejükkel elment táncolni egyszer-egyszer, közben többször is megdicsérte Harry külsejét (és itt nem csak a fiú dísztalárjára gondolt). Nem értette ugyan, mi okozhatta, de örült, hogy Harry kilábalt végre abból a több hónapja tartó depresszióból, és ismét képes őszintén együtt nevetni velük. Újra a régi Harry volt, az a fiú, akinél gyakori volt a mosoly, és aki nem egyszer megnevettette őket száraz humorával. Hermione számára ez kisebb csodával ért fel, és bár nem tudta, minek köszönheti, mégis rendkívül hálás volt érte.
A változást Ron is azonnal észrevette, és Hermionéhoz hasonlóan nagyon remélte, hogy nem csak valami futó dologról van szó. Korábban kezdte úgy érezni, mintha élete egy nagyon fontos eleme veszett volna oda, ahogy legjobb barátja hónapokig tartó depressziója őt is magával rántotta. Sokat jelentett, hogy Harryt mosolyogni – igazán mosolyogni – és tréfálkozni látja, és azt kívánta, bárcsak megállíthatná az időt, hogy ez az állapot így is maradjon.
Ron és Harry az este nagy részében egymást ugratták, és fogadtak, melyikük meri felkérni táncolni egyik vagy másik lányt. Néha lejtettek is egyet valamelyikkel, nagyrészt persze osztálytársakkal, sőt, Ron meglepődve vette tudomásul, amikor az egyik beauxbatons-os lány megkörnyékezte, és félénken megkérte, táncoljanak egyet.
Nagyjából a bál felénél járhattak, amikor Harry visszatért a helyükre, és fejét fáradtan az asztallapra hajtotta. Ron szinte azonnal mellette termett, arcára pedig aggodalmas kifejezés ült ki.
– Minden rendben, haver? – kérdezte.
– Mm – motyogta Harry, fáradtan felemelve a fejét. – Csak elálmosodtam.
– Biztos, hogy nem érzed rosszul magad, vagy valami? – érdeklődött Hermione, aki azonnal kimentette magát Krum mellől, és barátjához sietett, mikor látta, mit csinál.
Harry bólintott. – Elég hosszú volt ez a nap – mondta leragadó szemmel. Légzése alig pár másodperc múlva olyan egyenletessé vált, hogy barátai kezdték azt hinni, máris elaludt. Csak akkor pillantottak fel meglepetten, amikor egyik pillanatról a másikra egy alak jelent meg mellettük.
– Azt hiszem, neked mára ennyi volt, Potter. – Harry épp csak félrefordította a fejét, mikor meghallotta a professzor hangját; Piton közben már ki is húzta a fiú székét, majd karjánál fogva álló helyzetbe húzta. – Ideje innen felkelni, Potter. Nem azért vitettem neked ágyat a saját körletembe, hogy egy ebédlőasztalon hajtsd álomra a fejed.
– I'gn, uram – mormogta Harry, akinek a tanár segítségével épphogy csak sikerült talpon maradnia. Fogalma sem volt, miért, de hirtelen olyan fáradtság telepedett rá, hogy alig bírta nyitva tartani a szemét.
– Uram? – Hermione tekintete szinte esdekelt, ahogy aggodalmas pillantása ide-oda járt a bájitaltan tanár és tántorgó barátja között.
– További szép estét, Miss. Granger – biccentett Piton, a ki nem mondott kérdést szántszándékkal figyelmen kívül hagyva. – Mr. Weasley. – Ezzel fogta, és kivezette a kissé már kábult Harryt a Nagyterem ajtaján át a folyosóra. Amikor befordultak az első sarkon, megállt, óvatosan körülnézett, és miután megbizonyosodott róla, hogy egy lélek sincs ott rajtuk kívül, könnyedén karjaiba kapta a fiút.
– Sajnálom, uram – motyogta Harry, s szeme immár végleg lecsukódott.
Átkozott kölyök, még ahhoz sem veszi a fáradtságot, hogy megtartsa magát, és ne váljon holt teherré a karjaiban; nem mintha olyan nehéz lenne cipelni őt, de mégis…
Piton egész a körletükig – illetve dehogyis, a saját körletéig – vitte a fiút, óvatosan ágyba tette, és egy pálcaintéssel kicserélte a dísztalárját pizsamára. Potter egész idő alatt meg sem moccant. Miután elrendezte a takarókat a fiú körül, Piton nem tudta megállni, hogy gyengéden ki ne simítsa a kósza tincseket Harry homlokából, és meglepve vette észre, hogy a fiú önkéntelenül közelebb húzódik, szinte belesimul az érintésébe.
– Hát ennyire ki vagy éhezve a szeretetre? Még egy olyan embertől is szívesen fogadod, aki utál téged? – kérdezte suttogva, utoljára végigsimítva a fiú arcán, mire Harry álmában elmosolyodott. – Nos, én a helyedben nem nagyon reklámoznám ezt a dolgot, Potter. Először is, úgysem hinne neked senki, másodszor… – Nem tudta folytatni, elnémult. Bár úgy akarta befejezni „mert úgysem igaz", rájött, saját magának hazudna, ha ezt mondaná.
Nagyon is törődött. Lily fiával. Törődött ezzel a makacs griffendéles kölyökkel, akinek rémálom volt az otthoni élete, valahogy mégis képes volt továbbmenni, élni, barátokat szerezni. Aggódott ezért a kis minden lében kanál gyerekért, akiről tudta, hogy sokkal többet is elérhetne, ha jobban törné magát. Igen, törődött Harry Potterrel, a Fiúval, Aki Túlélte.
Nem. Nem ez volt a teljes igazság; nem csupán a Kis Túlélőért, sőt, nem is James Potter fiáért aggódott, hanem Harryért. Simán csak Harryért.
De mikor történt ez? Hogyan kezdődött?
– Tarts ki, Potter – suttogta. – Ha valamikor, hát most szükség van arra a híres griffendéles bátorságra, meríts belőle erőt, és adj nekem még egy kis időt, hogy megoldást találhassak. Én nem… nem akarom, hogy meghalj, Harry, harcolnod kell, amíg csak bírsz, amennyire csak erődből telik. – Hálát adott, hogy a fiú nincs ébren, amikor így elkapta ez a szentimentális hangulat, de közben abban reménykedett, az üzenet valahogy mégis eljut majd hozzá.
Harry halkan felnyögött, Piton pedig visszahúzta a kezét. Egy része szeretett volna még egy darabig a fiú mellett maradni, egy másik, sokkal professzionálisabb része viszont tudta, hogy mennie kell. Sarkon fordult, és a laborjába masírozott, ahol tudta, hogy újabb hosszú-hosszú éjszaka vár rá.