Az ikrek már komótosan léptettek a kikötőben, ahova érkeztek. Matt csalódott volt, ugyanis már vagy a fél kikötő hajóinak kapitányát végigkérdezték, hogy elvinné-e őket, de mindegyikük nemet mondott. Alfred továbbra is elszántan figyelte a matrózokat, hátha talál köztük valakit, aki szimpatikusnak tűnik és elviszi őket. Na persze kinek mi volt a szimpatikus, Alfred szó nélkül elügetett mindenféle alakhoz, akit Matt igencsak kétesnek vélt.
Megállította Kumát, hogy megvárja Alfie-t, aki egy szivarozó férfihez ment oda. Az egyik ház falának dőlt, kék-fehér sál volt rajta, a homlokán pedig egy sebhely húzódott. Alfred elmondta neki mit szeretne, mire a férfi vállat vont, a tekintete pedig Mattre villant. Alfred vigyorogva visszaügetett a testvéréhez.
- Már van fuvarunk!
- Nem tetszik nekem ez az alak…
- Ne légy már válogatós, Mattie!
Matt sóhajtott és leszállt Kuma hátáról. Odament a férfihez, bemutatkozott, de az csak egy biccentéssel válaszolt rá. Aztán intett és egy hajóhoz vezette őket, ahova az ikrek egy pallón felvezették a lovaikat. Nem volt túl nagy a hajó, és ahogy Mattiék látták, a legénység is csak három főből állt. A sebhelyes férfi, egy nő, és még egy férfi, akinek a haja a szemébe lógott.
A sebhelyes morgott valamit a nőnek, amire ő bólintott és közelebb lépett az ikrekhez.
- Emma. – mutatkozott be.
- Matthew és Alfred. – mutatta be magukat Alfred is.
- Az ott Ned – mutatott a sebhelyes fickóra Emma – Az pedig Lux. – biccentett a szőke felé – Miért kartok a Bölényszigetre menni?
Ez a kérdés egy kicsit fenyegetőn hangzott. Matt próbálta leplezni a zavarát, nem nagyon tetszett neki sem a hajó, sem a legénysége. Alfredre nézett, aki tétován meredt maga elé.
- Nyomokat keresünk. – bökte ki.
Matt a tömör válaszból azt szűrte le, hogy a testvérének is vannak kétségei. Pedig pont ő szerezte olyan vigyorogva ezt a fuvart!
Emma felvonta a szemöldökét a kezét pedig a csípőjére tette.
- Detektívekkel van dolgunk? – kérdezte magától – Mégis milyen ügyben nyomoztok?
Alfred már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor egy igencsak morcos képű, vörös hajú gyerek mászott ki a raktárból, és kezdett Emma felé tartani. Hamarosan megjelent mögötte egy másik, szőke is. Valamivel idősebb volt, de Mattnek azonnal feltűntek a közös vonásaik, biztosan testvérek voltak. A szőke elkapta az öccse karját, de az abban a pillanatban bőgni kezdett. Emma sóhajtott, otthagyta az ikreket, a gyerekekhez ment, a karjába vette a vöröst, a szőkét pedig kézen fogta, úgy ment vissza Matthez és Alfredhez.
- Daiki és Peter. – mondta két sóhajtás között Emma.
Alfred leguggolt Peter elé és úgy tűnt, egy kicsit felengedett, hogy látta, gyerekek is vannak a hajón. Daiki olyan négyéves lehetett, Peter pedig hat. Alfred elvigyorodott és bemutatkozott a kis szőkének. Matt Daikit figyelte. Lassan abbahagyta a sírást, de továbbra is duzzogva nézte az ikreket. Matt felfedezett egy vágást az arcán, keresztbe az orrán.
- Hogy szerezte? – kérdezte.
- Mi dolgotok van a Bölényszigeten? – kérdezte újra Emma, figyelmen kívül hagyva a kérdést.
- A szüleinket keressük. – egyenesedett fel Alfred.
- Ott biztos nem találjátok meg őket. Lakatlan, csak a bölények futkároznak rajta. Én nem mennék oda a helyetekben.
- De mi kaptunk egy jóslatot egy bölényről, oda kell mennünk. – erősködött Alfred.
Emma vállat vont.
- Ingyen elviszünk.
Ezzel elment segíteni, Nednek és Luxnak, a két gyereket pedig az ikrekkel hagyta. Peter a korláthoz szaladt, mert mindenképpen látni akarta, ahogy a hajó kifut a kikötőből. Az ikrek jobb dolguk nem lévén a gyerekekkel tartottak.
- Még nem késő visszafordulni. – jegyezte meg Peter, a korlátba kapaszkodva.
- Miért fordulnánk vissza?
- Ned bácsiék néha felvesznek utasokat. – mondta Peter – De nem látjuk, hogy leszállnának a kikötőkben.
Matt hátán végigfutott a hideg. Nem csak attól, hogy egy ilyet egy gyerek szájából hall. Mégis hova keveredtek? Alfred úgy tűnt figyelmen kívül hagyta, mert lenézett a vízre, sőt még Daikit is felemelte, hogy kilásson a korlát felett.
- Tök jó lehet így hajózgatni. Szívesen felcsapnék hajósnak, ha nem a szüleinket keresnénk most. – sóhajtott Alfred.
- Én haza akarok menni. – motyogta szomorúan Peter.
- Folyton csak ezt hajtogatod! – kiáltott rá Daiki dühösen.
- Csak mert te nem ismered papát! – vágott vissza Peter.
Alfred valószínűleg a kedélyek lenyugtatása miatt emelte fel az egyik kezét, de a testvérpár szikrázó szemekkel meredt a másikra továbbra is.
- Várjunk, várjunk! Nem Ned vagy Lux az apátok? De Emma az anyátok, ugye?
- Nem. – mondta Peter – Az igazi papánk nagyon messze van… azt mondta el kell mennünk, és odaadott Emma néniéknek.
- Én nem is ismerem. – morogta Daiki.
- Miért küldtek el titeket? – kérdezte Alfred, hirtelen sorstársaikat látva a gyerekekben. A szeme megtelt szomorúsággal, amiben talán ugyanannyi kíváncsiság is csillogott.
Peter egy pillanatig a vízre meredt és hallgatott.
- Nem mondta, de biztos a mama miatt.
- Miért, mi van a mamátokkal? – kérdezte Alfred.
Egyikük sem válaszolt. A vízre meredtek, és az egyre távolodó kikötőre. Matt nem volt benne biztos, hogy Daiki tud róla egyáltalán valamit, ha nem ismeri a papáját. Azt viszont tudta, hogy Peter emlékszik a legtöbb dologra. De mik lehetnek azok?
Hosszú ideig nem szóltak, csak nézték a hullámzó tengert és várták, hogy egyikük megtörje a csendet. Ez nem történt meg. A kikötő már egyáltalán nem látszott, és a szél északkeleti irányba vitte őket. Emma hirtelen megjelent mögöttük, és mindenkit meghívott ebédelni. Peter elvigyorodott és elszaladt a hajó belseje felé, ahol az étkező volt. Daiki is mozgolódni kezdett, úgyhogy letette a földre, aztán ők is követték a gyerekeket és Emmát.
Az étkezőben már mindenki helyet foglalt, ezért az ikrek is leültek az asztal szélén. Valamiféle leves volt a menü, Alfred sosem szerette igazán őket, de most mégis hálás volt érte. Rég nem evett már levest és ez valahogy a nevelőszüleire emlékeztette.
- Emma azt mesélte a szüleiteket keresitek. – kezdett beszélgetést Ned.
Matt a testvérére pillantott, aki immár csak úgy tömte magába az ételt, ezért neki kellett válaszolnia:
- Ez így van.
Meglepetésére Alfred is beszélni kezdett és egész érthető volt.
- Az apánk csak kirakott nevelőszülőknél, két külön családnál, és most az eredetieket keressük. Messze innen, egy sivatagi kisvárosban éltünk eddig…
- Hmm… - morgott Lux. Őt úgy látszik nem nagyon kötötte le.
- Ned bácsiék Európából érkeztek! – mondta Peter.
- Pont, mint Antonio… - mormogta Matt, de Lux valahogy meghallhatta, mert azonnal visszakérdezett.
- Ki?
Matt meglepetten pislogott, aztán egy kicsit vékony hangon ismételte meg:
- Antonio Fernandez, a bácsikám…
Lux, Emma és Ned összenéztek. Szavak nélkül beszéltek meg valamit, aztán Emma tett fel óvatosan még két kérdést:
- Szóval a nevelőszüleid általi bácsikád? Szeret téged?
- Igen, azt hiszem, igen. – válaszolta egy kicsit zavartan.
Lux és Ned erre megkönnyebbülten sóhajtottak.
- Mekkora szerencse, hogy ez időben kiderült….
- El sem hiszem…
- Mekkora véletlenek vannak, te jó ég…
Mindannyiuk ajkairól ilyen sóhajok szakadtak fel, az ikrek pedig értetlenül néztek össze.
- Ismeritek Tonit? – kérdezte óvatosan Alfred.
Emma felnevetett.
- De még mennyire! Velünk együtt jött át Európából!
Matt szemei elkerekedtek és felpattant az asztaltól.
- Kalózok! – kiáltotta.
- Azok volnánk. – mondta Lux, miközben szórakozottan játszott a másodikhoz odakészített villával.
Emma elmosolyodott és végignézett a társain.
- Antonio mesélt rólunk, igaz? Akkor azt hiszem beismerhetjük, hogy eredetileg ki akartunk rabolni, majd a tengerbe akartunk vetni titeket.
Matt visszaült a helyére, bár egyáltalán nem nyugodott meg. Emma olyan kedves mosollyal mondta ezeket, hogy csak még több kételyt ébresztett benne.
-De kedveljük Antoniot, ezért soha nem bántanánk a családját.
- Hát ez remek. – mondta teli szájjal Alfred. Legalábbis csak sejthették, hogy ezt mondta, a valóságban valahogy úgy hangzott, hogy „háfezzvemef".
Ned közelebb hajolt az ikrekhez és elég vészjósló tekintettel kezdett beszélni.
- Mint a barátunk barátait, óva intenélek a Bölényszigettől.
- Miért? – kérdezte Matt.
- Az ott lakók… nem tudom mennyire örülnének.
- Emma azt mondta, lakatlan. – jegyezte meg Alfred.
- Egyetlen pár mégis él ott. – mondta Ned – Őket kerüljétek el, rendben? Ti úgyis csak a bölények miatt mentek.
Az ikrek vonakodva bár, de beleegyeztek. Matt érezte, hogy Alfredet nem tudja majd megállítani, ha esetleg a fejébe veszi, hogy ugyan, csak egy kérdés, hogy tudnak-e valamit a szüleikről. Azt már nem merte Nedtől megkérdezni, hogy miért óvakodjanak a pártól. Úgy tűnt, ez érzékeny téma, és általában nem beszélnek róla.
Ekkor Peter, aki közben elhagyta a helyiséget és a fedélzetre rohant, most visszatért és megrángatta Emma ruháját.
- Megjöttünk! – mondta.
A kalózok triója felpattant és a fedélzetre ment. Daiki is követte őket, bár lassabban. Az ikrek is felmentek és megpillantottak egy nagy, erdős szigetet. Egyre közelebb értek hozzá, aztán a hajó megállt.
- Csónakkal megyünk odáig. A lovakat nem vihetjük. – mondta Lux.
- De bírják a hajózást… - kezdte Alfred.
- Mi szállítunk a párnak élelmet és minden szükséges dolgot havonta egyszer, cserébe pedig bölényhúst viszünk innen. A lovak nem férnek el.
Alfred beletörődött, hogy nem viheti magával legkedvesebb Tony barátját, és további kérdés nélkül szállt be a csónakba Matt és Ned mellé. A hajóról még integettek a gyerekeknek, mielőtt Ned rájuk parancsolt, hogy evezzenek. Az ikrek így tettek és negyedóra múlva már a szigeten voltak. Ned elkezdte kipakolni a ládákat, és megmondta a fiúknak, hogy három nap múlva napnyugtakor térnek vissza értük és a bölényhúsért.
Ezután Matt és Alfred még némán nézték, ahogy visszaevez a hajóhoz. Amikor Ned alakja felmászott a fedélzetre, csak akkor fordultak a sziget felé. A távolban azonnal kiszúrtak egy dombot, rajta pedig egy kicsi házat, aminek a kéményéből füst szállt fel.
- Oda megyünk! – adta ki az utasítást Alfred a házra mutatva.
- Azt mondták, hogy pont oda ne menjünk…
- Ugyan, mi baj történhetne?
Matt sóhajtott. Ő is ezt kérdezte, csakhogy ezernyi választ el tudott képzelni hozzá. Mégiscsak három napig lesznek ezen a szigeten egy nagy csapat bölény társaságában… na meg a két ember szomszédjában, akiktől óva intették őket.
Emma, Ned és Lux - Belgium, Hollandia és Luxemburg
Daiki - Ladonia (nem találtam neki normális nevet, szóval a japán hangja után kereszteltem el)