*
*
A csontvázat egyelőre még csak vizsgálhatták, elküldésére a Jeffersonian-be nem is gondolhattak. Temperance, mielőtt megtisztította volna a csontokat, még egyszer alaposan átvizsgálta őket, újabb sérülések után kutatva. A csontok mélyedéséből kikapart földet bezacskózta, majd az üstöt kapcsolta be.
– Ez minek? – kérdezte Booth.
– A forró víz és hozzá egy speciális keverék leold mindenfajta szennyeződést, anélkül, hogy a csont szerkezetét károsítaná.
Booth fintorogva nézte, ahogy Brennan egy nagy fogóval egyenként belehelyezi a csontokat az üstbe.
– Rendben – mondta aztán, mikor az utolsó apró darabbal is végzett.
– És most?
– Várunk. Ha gondolod, elmehetsz enni.
– Enni?! Miután itt főzöl előttem egy embert?!
– Nem főzöm. Arra vigyázok, hogy nyolcvan foknál ne legyen magasabb az oldat hőmérséklete.
– Hát, ha lett volna, nekem ettől is elment volna az étvágyam.
– Nincs már rajta hús! – csodálkozott Tempe. – A húsosakat én sem szeretem.
– Szerintem nem kellene részletezned – lélegzett mélyeket Seeley. – Tudod mit, menjünk el a nővérhez, meg az anyjához.
– Menjél csak, én addig megírom a jegyzeteimet.
– Nem… úgy gondoltam, mi ketten – nézett rá Booth.
– Én nem megyek.
– Használd ki! – fenyegette meg tréfásan Booth. – Nem szeretek akárkivel együtt dolgozni!
– Én nem akárki vagyok, hanem a legjobb a szakmában.
– Na látod. Eljöhet még az az idő, amikor úgy fogsz könyörögni, hogy velem jöhess.
– Én könyörgés nélkül érem el amit akarok.
– Mi lenne, ha most azt akarnád, hogy megismerd azt a két embert?
– Ennek a kérdésnek logikailag semmi értelme!
– Pontosan. Hogy megértsük egymást, kénytelenek vagyunk beszélgetni. Erre pedig útközben remek lehetőség adódik.
Tempe elbizonytalanodott, majd rögtön össze is szedte magát. Fenébe a hódító mosollyal! Fenébe a társaságával! A munka a lényeg!
– Nos… – szólalt meg aztán –, tulajdonképpen, amíg a csontok nem kellően tiszták, nem tudom megírni a jegyzeteimet. Tehát van egy kis szabadidőm. Veled megyek.
A férfi elnyomta diadalmas vigyorát és bólintott:
– Mehetünk.
'
Mrs. Forstner és lánya, Mrs. Walsh egy hatemeletes ház negyedik emeletén laktak. Mrs. Walsh fontoskodva vezette be őket a nappaliba, ahol helyet foglalhattak. Öccse már felhívta és elmondta, milyen látogatókra számíthat. Eseménytelen életében ez a nap minden bizonnyal ünnepszámba ment.
– Joseph elmondta, hogy Joanról és Marilynről kérdeztek. Megnézhetem a képeket?
– Én is! – szólalt meg egy idős nő az ajtóban állva.
– Anya! Aludnod kellene! – Valerie bosszúsan kísérte anyját egy magas háttámlájú székhez. Most már oda a jó érzés! Féltékenyen látta, hogy már nem ő áll a középpontban.
Booth észrevette ezt és megpróbálta kihasználni. Kérdéseinek feltevésekor azokat mindig Mrs. Walshnak címezte, és buzgón jegyzetelt, bármilyen semmitmondóak voltak is a válaszok.
– Mit mondtak, honnan jöttek? – kérdezte Mrs. Forstner.
– Washingtonból.
– Talán Joan odaköltözött?
– Nem… – Booth habozott a válasszal.
– Akkor Marilyn?
– Igen… – felelte a férfi.
– Meghalt – tette hozzá Temperance közönyösen. Booth bosszúsan összevonta a szemöldökét.
– Meghalt? – nézett össze a két nő.
– O, istenem! – kiáltott fel Mrs. Forstner. – És a kicsikéi? Szegény kicsikék! Mi van velük?
– Már nem kicsik – szólalt meg újra Tempe. – Mindegyikük elmúlt ötven éves.
Ez egy időre elnémította az idős nőt. Csodálkozva ingatta a fejét:
– Nem, nem. Jonathan még pelenkás. Mondtam Joannak, hogy szigorúbbnak kellene velük lenni. Az én gyerekeimnek már két évesen sem kellett pelenka.
Mrs. Rider rájuk nézett:
– Bocsássanak meg. Az anyám…
Nem kellett mondania semmit. A Joseph által megjósolt tiszta nap csupán néhány percig tartott. Aztán Mrs. Forstner erőteljesen a szék karfájára csapott:
– Micsoda anya az ilyen! Férfiakkal jár el esténként, ahelyett, hogy a gyerekei apjával lenne! De jól bírta az italt. Csak aztán azok a szegény gyerekek… Marilyn egyszer elmondta. Sírt, kiabált. Azt mondta, az a nő egy akasztófáravaló.
– Egészen pontosan melyik nő? – szólt bele Temperance. Az idős nő rámeredt, majd összehúzta a szemét:
– Maga meg kicsoda? Mit keres a házamban? Elveszi a drága időmet! Ha nem tudná, fontos dolgom van. A terítőt kell kihímeznem! Hogy megnyerhessem a fődíjat…
– Nyilvánvaló, hogy ez nem igaz – rázta a fejét Brennan és Mrs. Forstner kezére mutatott:
– A reuma miatt az ujjait alig bírja mozgatni, nemhogy még egy tűt tartani.
Mrs. Forstner sírós hangon a lánya felé fordult:
– Mit akarnak tőlem? Marilyn azt mondta, hogy elköltöznek! Még a csomagokat is láttam! Elvitte az üvegtálamat is! Pedig csak kölcsönbe adtam! Menjenek innen! – fordult indulatosan Brennan és Booth felé. – Menjenek! Irigylik a díjaimat? Ezért jöttek?! Hogy ne tudjam befejezni?! – és tovább csapkodott. A lánya csak éppen annyira tudta lecsillapítani, hogy már nem kiabált, hanem konokul hallgatott. De tekintete ugyanolyan gyűlölködő maradt.
– Sajnálom – rázta meg a fejét Valerie. – Ma már semmit nem fog mondani. De most már én is emlékszem. Marilyn egy buszmenetrendért jött, azt mondta, Joan előrement New Yorkba. Ő meg utánamegy a gyerekekkel. Akkor már Joant néhány napja nem láttam. Aztán utána nem sokkal Marilyn is elment a gyerekekkel.
– És a gyerekek apja? – kérdezte Booth.
– Nem emlékszem, hogy láttam volna bármikor is férfit a házában. Viszont részegen jópárszor. Gyerekként ez nagyon vicces látvány volt. Egyszer az egyik kisfiút az utcán verte meg. Akkor nagyon megijedtem tőle. Azt nem tudom, most, felnőttként visszagondolva, hogy honnan volt Marilyn kifizetésére pénze. Ezért gondoltam később, hogy valami olcsóbb helyre költöztek.
Miután beültek az autóba, Booth Brennanhez fordult:
– Ha máskor együtt megyünk kihallgatni, hagyd rám a kérdezősködést.
– Miért, azt én is jól tudom.
– Persze, a csontokat jól ki tudod kérdezni, de az élőkhöz én jobban értek.
– Egy szót sem szóltál, mikor Mrs. Forstner a hímzéséről beszélt. Pedig bizonyíthatóan hazudott.
– Az nem lényeges.
– Hogyhogy nem lényeges?!
– Nem az volt a lényeg, hogy mit hazudik, hanem hogy hogyan szól az igazság.
– Ezt ma már tőle nem tudjuk meg.
– Már megtudtam.
– Nem értem. Én… Én ezt nem értem.
– Marilyn vigyázott a gyerekekre. És mivel látta, hogy az anyjuk mellett veszélyben vannak, ezért Joant egyszerűen megölte. Ő elköltözött, a gyerekeket pedig sajátjaként felnevelte.
– Ezt nem tudhatod biztosan. Mindez feltételezés.
– Rendben, akkor először kérdezd ki a csontokat, Bones, és utána tesszük össze az eseményeket. Talán Marilynnek inkább az apát kellett volna felkutatnia – tette még hozzá elgondolkodva.
– Abban az időben, a kezdetleges kommunikációs eszközök birtokában ez minden bizonnyal akadályokba ütközött. És nem valószínű, hogy képes lett volna az apaszerep betöltésére.
– Ugyan honnan lehet ezt tudni? Ebbe bele is lehet tanulni.
– Nyilvánvaló, hogy azok a férfiak, akiket az anyák tudatosan kirekesztenek a gyermeknevelésből, nem lesznek később sem alkalmasak apának.
Booth féloldalról Tempére nézett. Komolyan beszél? Ő orvos, meg minden… Igaza lehet…? Rebecca tényleg ezért…?
– Nem… – kezdte – Gondolj a gyerekekre. Nekik mindkét szülőjükre szükségük van. Kell anyai, de apai példakép is.
Tempe elhúzta a száját:
– Utálom a pszichológiát.
– Ez nem az. És egy apa segíthet a gyereknek leválnia az anyától. Bármilyen apja is van, ez nagy segítség.
– Tényleg bármilyen? És bármilyen anyja? Joan alkoholista volt. Egy alkoholista apa is megfelel?
Booth-t szíven ütötték a szavak. Egy alkoholista apa…
– A dolgok nem fehéren-feketén működnek – próbálkozott kis idő múlva. Tempe megvonta a vállát:
– Engem csak a tények érdekelnek. Csak abban hiszek, amit bizonyítani lehet.
Az egyetem laborjához érve Booth meggondolta magát. Eredetileg azt tervezte, hogy egyedül hagyja Brennant dolgozni, de rájött, hamarabb megérti a dolgokat, ha azokat működés közben látja. Míg Tempe a vizsgálatokat végezte, folyamatosan magyarázatokat fűzött hozzájuk. Booth-nak, legnagyobb meglepetésére nem esett nehezére a koncentráció. Figyelmesen hallgatta a nőt, Tempe pedig azon kapta magát, hogy örömét leli az ismeret megosztásában. Különös érzés volt. Megborzongott tőle. Valóban ettől? „Ne legyél bolond, Brennan! Barátnője van! Én pedig nem osztozkodom…" Valóban nem. Nem tűrte, ha közösködnie kellett valamiben. Ugyanakkor azt nem tartotta elítélendőnek, hogy ő maga akár két vasat is tartson a tűzben – képletesen szólva, persze…
Booth-nak nőttön-nőtt a csodálata Dr. Temperance Brennan iránt. Magamagát egyre kisebbnek érezte ugyan, de furcsa módon, ez nem volt zavaró. Mert észrevette, hogy Temperance csupán a tudomány területén ilyen magabiztos, a hétköznapi életben viszont ugyanolyan csetlő-botló, mint a kisfia, Parker.
Este hat órakor megkapták az engedélyt, hogy a maradványokat átszállítsák a Jeffersonian-be.
– Rendben – felelte a hírre Tempe. – Holnap folytatom az intézetben.
Gondosan becsomagolta a maradványokat, felcímkézte őket és az egyetemi postával átküldte Washingtonba.
Booth határozatlanul téblábolt körülötte. Néha vetett egy-egy segélykérő pillantást a nőre, de ő nem fogta a jeleket.
– És most mit csináljak? – kérdezte végül Seeley. Temperance csodálkozva ránézett:
– Nem tudom. Miért kérdezed?
– Mert amíg nincs azonosítás, addig ülhetek ölbe tett kézzel.
– Biztos – kezdte Tempe, és igyekezett, hogy hangja hűvösen csengjen –, biztos van dolgod a hétvégére…
Booth utánagondolt és elégedetten elvigyorodott:
– Jó, hogy mondod! Persze, hogy van. Kösz a tippet!
– Ez csupán egy kérdés volt – állította le Tempe.
– És neked? – kérdezett vissza Booth.
– Nekem mi?
– Neked nincs programod hétvégére?
– Azonosítanom kell a maradványokat – válaszolta a nő a világ legtermészetesebb hangján.
– Tudod – szólalt meg a férfi kis szégyenkezéssel a hangjában –, volt egy kis lelkiismeretfurdalásom, hogy míg három ember dolgozik, én szórakozom.
– Igen, valóban zavaró lehet, hogy az iskoláztatás alacsony szintjéből adódó hiányos ismeretanyag nem elegendő az alapos és tudományos munka elvégzéséhez.
– Hát…, ha egyezik a véleményünk, akkor én… lelépek – válaszolta kissé megbántott hangon Booth.
– Hova? – kérdezett vissza szórakozottan Tempe és csodálkozva az asztal mögé nézett, lépcső keresve.
– Úgy értem, elmegyek. Haza. Vagyis… Mindegy – legyintett. – Felhívsz, ha van eredmény?
– Persze. Egész hétvégén az Intézetben leszek.
– Te sem teszed könnyebbé… – motyogta már kifelé menet Booth.
*
*
A szombat-vasárnapi megfeszített tempó meghozta az eredményét. Tempe vasárnap délután hívta fel Booth-t. A férfi hosszan hallgatott a telefon túloldalán. Olyan hosszan, hogy Tempe már azt hitte, a vonal szakadt meg.
– Booth? – szólt bele újra.
– Itt vagyok! Rendben, bemegyek.
A háttérből Tempe fojtott női hangot hallott. De csak elköszönt és letette a kagylót.
*
*
– Oké, meséljetek! – Booth várakozásteljesen egyikről a másikra nézett.
– A kalapács – kezdte Hodgins. – Az egyik szálka a nyelén megszáradt vért tartalmazott, azonkívül egy véres ujjlenyomatot. A szálkán lévő vér Marilyné, valamint az ujjlenyomatok megegyeznek a zsoltároskönyvben talált ujjlenyomattal.
– Honnan tudod Marilyn DNS-ét?
– Szintén a zsoltároskönyvből. Tudtad, hogy minden harmadik ember megnyalja a mutatóujját, úgy lapoz fel egy újságot? A második nyalatra már az ujjára került baktériumokat nyalja le, amik az első lapozásnál az ujjára kerültek. Ezzel kapcsolatban végeztek is egy kísérletet a…
– Állj! Vissza Marilynre! – szólt közbe Booth.
– Persze. Mivel csak ő nyalogatta a zsoltároskönyvet, így megtaláltam a DNS-ét. A nyál a zsoltároskönyvben ugyanattól a személytől származik, mint a vér a szálkán. Ergo: a vér a szálkán Marilyné. Ugyanilyen módszerrel jutottam arra az eredményre is, hogy a véres ujjlenyomat a kalapács nyelén Marilyné.
– A koponyán lévő sérülés… – vette át a szót Angela. – Egyelőre csak két dimenzióban tudtam, de megszerkesztettem a valószínű támadás koreográfiáját.
Együtt figyelték a két pálcikaembert a monitoron.
– Itt van – mutatott rá Angela. – A betáplált adatok alapján Marilyn testfelépítése megegyezik a feltételezett elkövető testfelépítésével.
– A koponyán lévő sérülés pedig – folytatta Tempe –, megegyezik a kalapács által okozható sérülések egyikével.
Mind a négyen hosszan hallgattak. Aztán Booth megköszörülte a torkát:
– Szóval, összefoglalva: Marilyn megelégelte, hogy Joan az alkoholizmusa miatt bántalmazza a gyerekeit, ezért fejbe verte, elásta a pincében, majd hatvan éven keresztül játszotta a mintaanyut – megrázta a fejét:
– Holnap találkozom a fiával. Van egy olyan érzésem, hogy nem fog örülni. Ott akarsz lenni? – nézett egyenesen Brennanre.
– Mi? – rezzent az fel. – Nem… miért? – nézett vissza zavarodottan.
– Menjél csak, édesem. Tudod, ő lesz az első élő ember, akinek egy hozzátartozóját azonosítottad – intett a fejével Angela.
– Genetikailag semmi közük egymáshoz, azonkívül…
– A másik ok pedig – rázta a fejét Booth –, te azonosítottad az áldozatot. Ezt a tudományos maszlagot nem tudom egy nap alatt bemagolni. Átjössz holnap tizenegyre?
– Ez remek időpont! – kapta fel a fejét Angela. – Utána együtt is ebédelhetnétek.
Booth csodálkozva előbb Angela-ra, majd Brennanre nézett. Még elkapta ez utóbbi megrovó pillantását, aztán Temperance így válaszolt:
– Rendben, bemegyek a Hoover-Központba, de utána visszajövök ide. Még sok a dolgom – tette hozzá nyomatékkal.
– Én szívesen elmegyek veled ebédelni – fordult Angela az ügynökhöz egy ragyogó mosollyal.
– Én… nagyon sajnálom… – hebegte Booth –, még fogalmam sincs, hogyan alakul a holnapi napom.
Angela megvonta a vállát:
– Rendben, bármikor hívhatsz, én ráérek.
*
Másnap háromnegyed tizenegytől Booth lent téblábolt az előcsarnokban, nehogy Brennan jövetelével megismétlődjön az egy héttel korábbi incidens. Előre kikérte a látogatókártyáját is, és ahogy Temperance-t meglátta, mindkét tenyerét a vállaira téve nyílegyenesen a lift felé tolta.
– Mi van? – nézett az rá értetlenül. Egész felsőteste bizsergett az érintéstől.
– Minél kevesebben vesznek észre, annál jobb – magyarázta Booth kelletlenül.
– Tessék – mutatott a székre az irodájában. Egy perc sem telhetett el, mikor Jonathan jelent meg az ajtóban.
Booth kíméletesen mesélni kezdett. A férfi percről-percre süllyedt mély letargiába. Az egy órás ismertető után, könnyekkel a szemében szólalt meg:
– Biztos, hogy nem baleset volt? Hátha csak ráesett a fejére valami, anyám pedig megijedt.
– Talán elkerülte a figyelmét – kezdte Temperance –, de Marilyn Simpson nem volt az anyja. Azonkívül a koponya hátsó részét érte az ütés, ráadásul nem is egyszer. Így – mutatta a kezét, mintha egy kalapácsot tartana. – Először csupán kicsit ütött rá, az áldozat elkábulhatott, így semmi akadályba nem ütközött, hogy a kalapácsot két kézbe fogva halálos ütést mérjen a koponyára.
Jonathan szeme elkerekedett, szája remegni kezdett, majd erőt véve magán így szólt:
– Hogy… hogy képes ezt így mondani?! Nincs semmi érzelem magában?!
– Szakszerűen leírtam, hogy hogyan történt! – nézett rá csodálkozva Tempe. De a férfinak egyre inkább megjött a hangja:
– Nem! Nem akarom hallani. Ő az anyám volt! Úgy szeretett minket, mi úgy szerettük őt… Booth ügynök! – fordult a férfi felé. – Kérem, szeretnék magával négyszemközt beszélni.
– De én sokkal jobban… – kezdte Tempe, de Booth a karjára tette a kezét:
– Igen, köszönöm, hogy itt voltál. Úgyis vissza kell menned az intézetbe. Délután majd beugrom, hogy elintézhessük a papírokat – felhúzta Tempét a székről, és gyengéden, de határozottan kitessékelte az ajtón.
Temperance értetlenül, de szó nélkül engedelmeskedett.
'
Booth délután négy órakor jelent meg a Jeffersonian-ben.
– Hoztam fánkot! – emelte meg a zacskót a híd felé. – Az elmaradt ebéd helyett – bókolt Angelának.
– Milyenek?
– Csokis, lekváros, vaníliás. Remélem, mindenki talál kedvere valót. Temperance hol van?
– Az irodában. Menj fel a társalgóba, mindjárt megyünk mi is.
Angela hosszan nézett a férfi után. Először mentegetőzik a majdnem-ebéd miatt, majd rögtön: Temperance hol van?… Hosszan kifújta a levegőt. Van itt valami, amit még ő sem lát tisztán…
Nem sokkal később mind a négyen a fotelekben ültek az üvegasztal körül. Temperance karba tett kézzel ült, jeges tekintettel a fánkokra meredve.
– Köszönöm, hogy segítettetek – kezdte Booth. – Jó csapat vagytok, de… – elhallgatott. Sohasem szeretett rossz hírt közölni. A többiek várakozásteljesen néztek vissza rá.
– De? – szólalt meg aztán Hodgins.
– Mr. Simpson nem akar tudni a nyomozás eredményéről. Hivatalból megtörténik a feljelentés, de mivel az elkövető – Marilyn – halott, nagyon hamar le is fog zárulni. De neki ennyi nem elég. Ügyvéd, és panaszt nyújtott be a főnökömnél. Örülhetek, ha megúszom egy kisebb fegyelmivel. Remélem, rátok nem terjed ki a hatalma.
– Mire gondolsz? – kérdezte Angela.
– Kirúgás, egyebek.
– Erről majd én gondoskodom – csúszott ki Hodgins száján.
– Te? – nézett rá Angela.
– Úgy értem… – kezdett hebegni Hodgins –, hogy… hogy az Intézet támogatóinak az a célja, hogy minden területen gyakorlatot szerezzünk. És ha ebbe egy gyilkosság vagy baleset belesegít, akkor az majd emeli a Jeffersonian hírnevét.
– De azt mondtad, majd te gondoskodsz róla – húzta össze a szemöldökét Angela.
– Persze, persze, majd jönnek a kikérdezések, meghallgatások; majd jól megválogatom a szavaimat. Azonkívül az Intézetnek szüksége van a tudásunkra. Három zsenit nem rúghatnak ki egyszerre!
– Bármennyire is elismerem és csodálom Angela széles látókörű hozzáértését a szakterületén, de ki kell jelentenem, hogy ő távol áll a zsenitől – jelentette ki Brennan érzelemmentes hangon.
– Ez igazán… találó, édesem – válaszolta rosszkedvűen a művész. – Miért mondta ezt Mr. Simpson?
– Azt mondta – kezdett feszengeni Booth –, hogy érzelemmentesen közelítettük meg a dolgot, nem vettük figyelembe, hogy egy szerető anyáról van szó.
– Várj! – állította le Brennan. Gyanakvóan Boothra nézett:
– Ezt nekem mondta.
Seeley legyőzötten ült a székében. Tempe megalapozottnak látta a gyanúját:
– Azért nem akarja elismerni a tapasztalatunkat, mert közöltem vele a tényeket?!
Hogy a társaság másik két tagja is várakozásteljesen a férfira nézett, ő a nő felé fordult:
– Tudod… A hozzátartozók nem szeretik nagyon pontosan tudni, hogy milyen sérülést, és ami a legfontosabb, hogyan szerezte az illető.
Tempe konokul felvetette az állát:
– Soha nem fogok csupán érzelmi okokból megmásítani vagy elhallgatni egy vizsgálati eredményt.
Hosszan egymásra meredtek. Aztán Booth folytatta:
– Túlságosan élethű volt, mikor a kezeddel mutattad is, hogy Marilyn hogyan foghatta a kalapácsot…
Temperance fel volt háborodva:
– Hát nem az igazság érdekelte őt?!
– Ez túl friss seb. Ő sem az igazságot, sem a valóságot nem akarta tudni.
– A kettő egy és ugyanaz – vetette közbe Tempe.
– Nem – rázta a fejét Booth.
– Értelmetlen amit mondasz – zárta le a vitát Brennan. – Visszamegyek az irodámba.
'
A társalgóban maradt három ember egyként meredt az asztalon sorakozó fánkokra. Valahogy egyiküknek sem volt étvágya. Aztán Angelának eszébe jutott valami:
– Ezért tényleg kirúghatnak?
Booth megvonta a vállát:
– Ez csak a főnök hangulatától függ. Mindegy – sóhajtott egyet és térdére csapva felállt.
– Egyetek ám meg! – mutatott a fánkokra, majd leballagott a lépcsőn. Nem a kijárat, hanem Brennan irodája felé indult. A nő nem nézett fel, mikor a férfi belépett; enélkül is tudta, hogy ő az. Booth sem szólalt meg, csak leült az íróasztallal szembeni székre, és mennyezetre függesztett tekintettel próbálta összeszedni a gondolatait:
– Egész életében bánta amit tett – kezdte aztán. – Minden felesleges fillérjét olyan alapítványoknak adományozta, amik alkoholista szülőkkel foglalkoztak. A házába ki-be járhattak a fiai barátai. Mindenkit szívesen fogadott. Kétszer egy héten foglalkozásokat tartott gyerekeknek nevelőotthonokban… – Mélyet sóhajtott. – …attól még lehet valaki jó ember… – és nem volt nehéz még Temperancenak sem kitalálni a mondat elejét: „Azért, mert ölt…"
– Mindezt a nevelt fia mondta el?
– Nem – csóválta a fejét Booth, halványan mosolyogva Tempe konokságán a vérségi kapcsolat tekintetében. – Az interneten néztem utána. Google a te barátod – tette még hozzá a vállát vonogatva.
– Az enyém ugyan nem! – vetette oda Temperance fagyosan. Majd félrehajtott fejjel, enyhe gúnnyal a hangjában így szólt:
– Azt mondtad, nem szereted a számítógépet, mert nincs szeme. Nem tudod, mikor hazudik.
Egy hosszú pillanatig egymásra meredtek. Aztán Booth felállt, az íróasztalra tette a két tenyerét és a nőhöz hajolt. Tempe szinte érezte a meleg leheletet az arcán:
– Attól, hogy megváltoztatom a véleményemet, még ugyanaz az ember maradok! – Nyomatékul még bólintott egyet, ellökte magát az asztaltól és kisétált az irodából.
'
Brennan mozdulatlanul ült az asztalnál. Bosszantotta a férfi magabiztos viselkedése, ugyanakkor… tetszett is neki.
Tenyerébe támasztott fejjel ücsörgött egy darabig, majd megrázta magát és egy újabb adag dossziét vett ki a fiókjából, hogy tovább dolgozhasson. Míg az asztalra helyezte őket, hallotta, hogy valami közülük a földre pottyan. Lenézett. A rikítóan vigyorgó Smiley volt az, Booth ajándéka. Hogy is mondta? „Attól, hogy megváltoztatom a véleményemet, még ugyanaz az ember maradok".
Habozva felemelte a tárgyat a tappancsánál fogva és monitorja szélére erősítette.
„Nem is olyan idegesítő a vigyora…" – gondolta. De nem akart utánagondolni, tulajdonképpen kinek is a vigyorát értette ez alatt…
'
'
'