10. fejezet: Anica, avagy újra találkozunk

Egy bálteremben voltam, még a hatalmas rózsafa ablakokon kívül terülő, napfényben fürdő udvar is ismeretlennek tűnt. Hogyan kerültem ide? Lehet, álmodom. Gyanakodva körülpillantottam, ám sem a normál, sem a második látásommal sem láttam semmi fenyegetőt – egyáltalán, semmi élet nem mutatkozott sehol – úgyhogy megnyugodva vettem szemügyre alaposabban a berendezést.

A terem hatalmas volt, fehér falakkal, a padló valami szürkés fából volt, a tulajdonképpeni táncparkett körül székek és asztalok. Az egyik sarokban egy zongorát vettem észre, de porral volt borítva, akár a gyönyörű kristálycsillár, melynek gyertyái tövig égtek. A színes szalagok megfakultak, és ahogy léptem egyet, észrevettem, a padló sem szürke, vörösét vastag porréteg fedte. Valaha több száz főt láthattak itt vendégül, fényes bálok, gyönyörű estélyek lehettek itt, talán koronás fők táncoltak ott, ahol én állok, de a hely fénykora elmúlt, ma már senki nem használja. Kissé a kastélyunkra emlékeztetett, Európában. (Abban biztos voltam, hogy nem a kontinensen vagyok.)

Újra körülnéztem, minden egyes vonást a szívembe vésve, ám ekkor nyikordulást hallottam, körbepördülve egy szőke alakot pillantottam meg az ajtófélfának dőlve.

- Matthew? – kaptam levegő után. Ő is eléggé meglepettnek látszott, hisz' még csak háromszor találkoztunk: amikor Anglia elengedett, amikor visszamentem a házába Opheliáért és tegnap, álmomban (bár az első két alkalommal csak a második látásommal sikerült észrevennem).

- Anica? Mit csinálsz itt? – kérdezte, én sóhajtottam.

- Fogalmam sincs – mosolyodott el. – De amúgy... ha épp nincs jobb dolgunk, akár... beszélgethetnénk is... – Megvakartam a tarkóm, majd hirtelen bevillant az agyamba, hogy miért vagyok ilyen feszélyezett? Egykorúak vagyunk (mármint kinézetre, ő nyilvánvalóan legalább hat-hétszáz évvel fiatalabb nálam), ráadásul egyedül. Felnevettem, és bizonyára ő is épp ekkor jutott el ehhez a gondolathoz, mert egy másodperccel később már mindketten kacagtunk. Sokkal oldottabban folytattuk a beszélgetést.

- Mondd, milyen nemzetiségű vagy, Anica? – kérdezte Matthew. Félrenéztem, vajon mit reagálna, ha azt válaszolnám, hogy egy ország vagyok? Az embereknek ugyani tilos elmondani ezt – Maria-Elsa és Ellie sem tudták, hogy a bátyám egy nemzet – de érdemes volt elgondolkodni ezen.

- M-moldáv vagyok. És te? A neved alapján angol vagy. – Az arcán fájdalmas kifejezés futott át, nyilván érzékeny pontra tapintottam, gyorsan visszakozni kezdtem. – Illetve nem úgy értettem, csak a neved alapján...

- Semmi gond, valóban brit vagyok – mondta végül mosolyogva – de az egyik gyarmatról. – Nem feszegettem tovább a témát.

- Shall we dance? – kérdezte aztán, majd mikor látta értetlen arcom, gyorsan elmondta a kérdést franciául is (eddig ezen a nyelven társalogtunk). – Táncolhatnánk? Igaz, nincs zene, de mindegy.

- Persze, miért is ne – biccentettem, majd a zongora felé intettem, a rozoga billentyűk egy egyszerű dallamot kezdtek el csikorogni, majd ahogy belemelegedtek, a melódia kibontakozott. Rövid volt – nem voltam varázslónő, alig volt mágikus tudásom – de Matthewnek tetszett, elbűvölve bámulta.

- Nem is tudtam, hogy tudsz varázsolni – jegyezte meg, majd kezét nyújtotta. Keringőzni kezdtünk, halvány pír kúszott arcomra, ahogy keze a derekamon nyugodott.

Matthew

- Az imént angolul beszéltél? – kérdezte hirtelen.

- Igen – bólintottam. – Miért, baj?

- Nem, dehogy – mosolyodott el, találkozott a tekintetünk, gyorsan elkaptuk, mint a csínyen kapott gyerek. – csak kíváncsi voltam. Szerintem az angol szép nyelv, csak a bátyám nem enged tanulni. Egyszer volt egy... nézeteltérése egy angollal.

- Nekem is van egy bátyám – vontam meg a vállam – és ő is angol.

- Az hogy lehet – csapódott hirtelen a tekintete rám – hogy te nem vagy a szó szoros értelmében vett angol, de a bátyád az? – A szemöldökét összevonta, én az ajkamba haraptam. Az ilyesmit nehéz elmagyarázni egy halandónak...

- Igazság szerint nem vér szerinti bátyám – mondtam végül. – Ö-örökbe fogadott, csak nem nevezem „apámnak", elég furán hangozna, olyan kicsi a korkülönbség köztünk. – Csak ezerötszáz év... Egy ideig némán táncoltunk.

- Szép a szemed – jegyeztem meg egy idő múlva, csak hogy megtörjem a csendet. Valóban szépek voltak, nem is mélyzöldek, hanem inkább olyanok, mint Angliáé (valamiért fájt ez az összehasonlítás), csak mintha árnyék borult volna rájuk, árnyalatából nem vesztett, csak világosságából.

- A tiéd is – mosolyodott el, egy pillanatra valami forró futott át az arcomon. – A lila egészen ritka szemszín.

- Hát... – néztem rá bizonytalanul, eszembe jutott, hogy Oroszországnak és Finnországnak is lila szeme van – gyerekkoromban még kékek voltak, mint a másik bátyámé, de az idők során valahogy... ilyen lett.

Ezt nem kellett volna mondanom. Láttam a rémült villanást a szemében, ahogy levette a kezét a vállamról és hátralépett, beharapta az ajkát. A zene egy éles nyikkanással elállt.

- Mi-mi a baj, Anica? – kérdeztem, ő erre kicsit megnyugodott, de furcsa, kicsit gyanakvó arckifejezéssel lépett megint hozzám, a szemembe nézett, valamit kerestek azok az árnyékzöld csillagok. Ismét lépdelni kezdtünk, most is én vezettem, egy régi francia táncot lejtettünk, amit még annak idején Francistól tanultam, neki persze nem ment olyan jól, nem országtól tanulta. Egy óvatlan pillanatban megbotlott, mellkasomnak esett, szinte reflexből karoltam át. Arcunk csupán egy centiméterre volt a másikétól, majd egy őrült ötlet cikázott át rajtam. Lassan előrenyújtottam az ajkam, ő is ugyanezt tette. Már csak egy hajszál választott el minket egymástól, félig lehunytam a szemem, ekkor rángatást éreztem a vállamon, egyre erősebbé vált, kiszakított az álomból. Gyilkos tekintetet vetettem Alfredre, amikor kinyitottam a szemem – a vendégszobában, az ágyon. Nem a régi báltermünkben.

Anica

Meredten álltam a táncparketten, egyik ujjamat az ajkamra szorítva, amit már-már súroltak Matthewéi. Egy pillanatra dühös voltam arra, aki felébresztette, majd az adrenalin zubogott fel bennem, végül minden érzést elmosott egy kis kellemes, belülről jövő könnyű, zsibbadt boldogság. A szívem még mindig csendesen rezgett, és egy öntudatlan, halvány mosoly kúszott ajkaimra. Ez a majdnem-csók elindított bennem valamit, amit én sem értettem igazán, de két dologban biztos voltam: az egyik, hogy ez az érzés határozottan kellemes. És hogy mindenképpen szeretném újra látni Matthewt.

Note: Jéj, végre megkörvonalazódott a szerelmi szál. Erre de rég vártam... A következő fejezetben pedig egy tényleg sokak által várt momentum derül napvilágra. (Matthew holdvilágra fog derülni, egy-két epizóddal később... spoiler off.)