Képtelen vagyok elaludni, de mivel Michael békésen szuszog mellettem, hajnali kettőkor inkább felkelek, nehogy őt is felébresszem a forgolódásommal. Kimegyek a nappaliba, és az utcáról beszűrődő halvány fényben letelepszem a kanapéra, és újra elmerülök a gondolataimban. Tudom, hogy jól döntöttem, és tudom, hogy jó lesz így. Inkább azon tűnődöm, egyszerűen hogy merülhetett fel bennem a gondolat… Kockáztatni a biztos boldogságomat… a szerető családomat… normális vagyok én? Ebben a pillanatban kétségbe vonom.

Fogalmam sincs, mennyi idővel később, Michael utánam jön.

- Megírod? – karolja át a nyakam nyűgösen, álmosan, ahogy megáll a kanapé mögött. A hiányom felébreszthette. Hosszú ideje nem aludtunk már egymás nélkül, talán még álmunkban is hiányoljuk a másik közelségét.

- Tessék? – próbálok visszatérni a valóságba.

- Megírod?

- Micsodát?

- Ami történt. Tudod, mint annak idején Anthonyt.

Hát igen… azt a bolondságot akkor nem tudtam elmondani neki, mert engem is kimondhatatlanul felkavart, így megírtam egy novellában, és megkértem Michaelt, hogy olvassa el, és mondja el a véleményét a történetről.

- Nem – rázom meg a fejem. – Ezt most elmondanám.
Csak bólint, megkerüli a kanapét, és leül mellém. A tekintete már éberebb, figyelő, és aggódó, én pedig egy sóhajjal megpróbálom összeszedni a gondolataimat, majd belekezdek.

- Emlékszel, mit mondtam egyszer… miután… Paul meghalt?

Lehajtja a fejét, ahogy az a veszekedésünk eszébe jut. Pedig az én hibám volt, nem is az övé. Tele voltam szteroiddal, agresszív voltam, és veszett halálfélelmem volt. Ellenségemnek se kívánom azt a néhány napot. És majdnem sikerült elmarnom magam mellől a férfit, aki szeret.

- Azt mondtad, hogy egy pozitív srácot kellene keresned magadnak… hogy úgy könnyebb lenne. Chester… megkísértette a szíved?

- Nem – rázom meg a fejem. – A szívemet nem… a szívem téged szeret… mindig is téged szeretett. Csak… talán az agyamat… a lelkiismeretemet… vagy nem is tudom.

- Még mindig miattam aggódsz? – simul a tenyere az arcomra, de képtelen vagyok a szemébe nézni.

- Hogy tudnék nem aggódni, Michael? Hogy tudnám kizárni a gondolataimból, hogy bármikor megfertőzhetlek? Még a gyönyör legelsöprőbb pillanataiban is ott lüktet bennem a kérdés, hogy mi van, ha pont most… fertőzlek meg? Hogy tudnék nem gondolni rá?

- Úgy, hogy vigyázunk. Nem lesz semmi baj. De ha mégis… nem számít… átvészeljük… Túléljük. Azt is. Emlékszel… a szuperhősök mindig mindent túlélnek. Ezt tanultam a képregényekből.

Összeszorul a szívem, ahogy sugárzik a szerelem a szeméből. Ezeket a szavakat azon az előadásán mondta, amit a diákjaimnak tartott, néhány nappal azután, hogy megismertük egymást. És most ugyanazzal a szenvedéllyel mondja ki mint akkor, és ami már első látásra is megfogott benne. Már akkor, mikor legelőször tévedtem be a képregényboltba.

- Sosem bocsátanám meg magamnak… - sóhajtok mindezek ellenére.

- Ben… hogy is szoktad mondani? – simogatja meg a karom. - A titok… hogy ne rágódjunk a múlton… és ne féljünk a jövőtől… és éljünk csak a mának! Hát elfelejtetted?

Lehunyom a szemem, és megrázom a fejem. Tényleg ezt szoktam mondani.

- Nem, nem felejtettem el. És ha csak a saját életemet kockáztatom, tudok is eszerint élni. De…

- Mesélj inkább arról… - szakít félbe, mielőtt még teljesen belelovalom magam a témába -, mi volt Chesterrel? Lefeküdtél vele? – néz rám szelíden, és egy szemernyi szemrehányást sem látok a szemében.

- Nem – rázom meg a fejem. – Nem tudtam megtenni.

- Miért?

- Mert csak rád tudtam gondolni. És arra, hogy mi a francot keresek én ott? Hogy mit akarok ettől a fiútól? Folyton téged kerestelek benne… a csókjában, minden mozdulatában… de ő nem te vagy.

- De szereted őt…

- Igen, szeretem, de… ez nem ugyanaz az érzés, mint amit irántad érzek. Közel sem ugyanaz. És erre akkor döbbentem rá igazán, mikor…

- Mikor az este elmentél hozzá.

- Igen – hajtom le a fejem.

- Ben… nem baj, ha szereted – karolja át a vállam, és nekem eszembe jut ugyanaz a régi beszélgetésünk, ami neki. Én mondtam ugyanezeket a szavakat, mikor megtudtam, hogy a szíve mélyén igazán szereti Briant. Mindig is szerette, és mindig is szeretni fogja. – Tudom, mekkora szíved van – mondja, és ad egy puszit. – Belefér ő is. Amíg tudod, hogy ez nem ugyanaz az érzés… addig nincs semmi baj. De… tényleg… olyan nehéz velem?

- Michael, szeretlek! – nézek rá kétségbeesetten, mert tudom, bármit mondanék, úgysem értené meg. Nem azért, mert nem akarja, egyszerűen azért, mert másként látja a világot, mint én. És ez így van jól.

- Tudom… tudom – cirógatja meg az arcom. - De nem ezt kérdeztem.

- Néha… szinte beleőrülök a félelembe… hogy tönkreteszem az életed.

- De… nem lenne akkora katasztrófa, mint amekkorának beállítod…

- Michael, te nem tudod, mit beszélsz – csóválom meg a fejem csüggedten.

- Miért? Csak rád kell nézni. Jobb formában vagy, mint az egészséges emberek kilencven százaléka.

- Hát persze… de te azt is tudod, milyen keményen küzdök ezért! És valószínűleg bármilyen keményen harcolok a vírus ellen… bármit teszek, hogy legyőzzem… negyven, legfeljebb negyvenöt évesen koporsóba kerülök. Már így is… tovább húztam, mint a legtöbb srác, aki velem együtt kapta meg.

- Ne mondd ezt, kérlek! – néz rám ijedten.

- Ez az igazság, Kicsim – cirógatom meg az arcát. – Ahogy Debbie mondaná… ezzel együtt kell élned. Nézd meg a srácokat körülöttem… mint Jason. Jóval utánam kapta meg a kórt… és már elment… én szerencsés vagyok.

- Nem akarom, hogy meghalj!

- Jaj, Kicsim – húzom magamhoz, mire olyan szorosan átölel, hogy alig kapok levegőt. – Tudod, hogy mindent megteszek, hogy eltoljam ezt a napot, amennyire csak lehet. De végül nem kerülhetem el. És azt mondod, vállalnád, hogy elvegyem tőled is az életed felét? Ahelyett, hogy élnél kilencven vagy száz évig, meghalnál értem alig ötven évesen? Hogy tehetnék ilyet?

- Ben, ha te… ha te meghalsz… nekem…

- Cssss… ezt a mondatot inkább ne fejezd be! – súgom neki, és felemelem a fejét, hogy megcsókolhassam. – Ígérd meg nekem – kérem suttogva, mikor szétválunk -, hogy ha meghalok… nem sokáig bánkódsz utánam. Élned kell az életed tovább… boldogan. Keress egy srácot… lehetőleg olyat, aki nem pozitív… és légy boldog!

Csak megrázza a fejét, és visszabújik hozzám. Tudom, most még imával sem tudnám elmozdítani.

- Tudod, Kicsim… - simogatom a haját – a jelenléted az életemben egy olyan dolog, ami mindennél jobban segít, hogy életben tudjak maradni. Többet ér, mint a fehérjeturmix és a kondizás. Meg merem kockáztatni, hogy még a gyógyszereknél is hatásosabb. Olyan, mintha kapaszkodhatnék beléd, hogy ne sodorjon el az ár. És… ami Ches és köztem történt…

- Cssss… - néz fel rám, és ad egy puszit. – Hisz nem történt semmi.

- Azt hittem, hogy… tényleg azt hittem, hogy könnyebb lenne… - sóhajtok még mindig azon csodálkozva, hogy lehettem ekkora barom. - És bizonyos szempontból tényleg könnyebb lenne. De… hiába a könnyebbség… ha nincs ott az az érzés… akkor az egész… nem ér semmit… Közel sem lehetnék olyan boldog… mint veled. Hiába nehéz… sokszor nehéz…

Egy kis időre elhallgatok, ahogy eszembe jut valami, és végiggondolom.

- Jasonnek igaza volt…

- Miben is? – néz fel Michael.

- Tudod… mikor utoljára meglátogattam a kórházban… a halála előtti nap… azt mondta ne halogassak semmit, soha… hogy minden álmomat, minden gondolatomat valósítsam meg még aznap, hogy felmerül bennem.

- Ezért mentél el Cheshez?

- Igen, ezért, de… most nem ezt akartam kihozni belőle. Visszakérdeztem, hogy mi van akkor, ha nem látom tisztán, hogy mit szeretnék.

- És mit válaszolt?

- Hogy látom én pontosan, csak nem merem látni, nem merem megtenni, amit a szívem mélyén szeretnék. Ó, mekkora ökör vagyok… - döntöm hátra a fejem, ahogy letaglóz az újabb felismerés. - Hogy érthettem ennyire félre? Azt hittem, azt nem merem látni… hogy meg akarom próbálni Chesszel… hogy, azt nem merem látni, hogy kipróbálnám egy pozitív sráccal… Dehogy… Sokkal nagyobb bátorság kell belátni azt, hogy veled akarok lenni, még akkor is, ha veszélybe sodorlak. Tudom, hogy önző vagyok… tudom, hogy nincs jogom ezt tenni veled… de téged akarlak.

- És ezzel kimondhatatlanul boldoggá teszel – cirógatja meg az arcom Michael, majd megcsókol. Csodálatos érzéssel tölt el a csókja, még a megszokotton felül is. Olyan, mintha ezzel az előbbi felismeréssel a szerelmem iránta még sokkal erősebbé vált volna. Olyan erőssé, ami bármit kibír. Végül Michael elenged, és a vállamra hajtja a fejét, én pedig szorosan magamhoz ölelem.

Egy kis ideig a gondolatainkba merülve ülünk, majd Michael töri meg a csendet.

- És mi lesz most Chesszel? Gondolom, azért neki sem könnyű a helyzet.

- Nem… Próbálta tartani magát, mikor eljöttem tőle, próbált kemény lenni… de tudom, hogy… tudom, hogy mit tettem vele ezzel, és tudom, hogy szenved. Nagyon kegyetlen dolog volt, amit műveltem vele. Ennek ellenére szeretném, ha a barátságunkat megőrizhetnénk. Persze… csak ha te sem bánod.

- Szüksége van rád – tűnődik Michael, de aztán felnéz rám. – De ha még egyszer észreveszem, hogy úgy néz rád…

- Láttad? – nézek rá meglepetten.

- Csak a vak nem látta, Édes. És te. A Babylonban csak úgy ragyogott a szeme, akárhányszor meglátott. Úgy nézett rád, mint a Messiásra.

- Azt hiszem, a tegnap este után nem fog többé előfordulni – sóhajtok némi bűntudattal.

- Ajánlom is neki! Mert ha továbbra is körülötted legyeskedik… hát… én nem állok jót magamért – fenyegetőzik Michael, de azért egy halvány mosoly játszik a szája sarkában.

- Ajaj, akkor a szombati napot háromszor meg kell gondolnom…

- Mi lesz szombaton? – néz rám gyanakodva.

- Ches megkért, hogy segítsünk nekik költözni.

- Ben… - forgatja meg Michael a szemét, gondolom, az jár a fejében, hogy dőlhetek be még egy ilyen olcsó trükknek.

- Téged is hívott. És Huntert is. Gondolom, ha nálam akarna még próbálkozni, akkor ezt nem teszi hozzá.

- Ja, vagy pontosan tudja, hogy én szombat délelőtt dolgozom – bosszankodik tovább.

- Michael… ne kombinálj! – kérem, és adok neki egy puszit. – És ha nem szeretnéd, nem megyek. Ilyen egyszerű. Csak egy szavadba kerül, és egész szombaton nálad lógok az üzletben. Adhatsz nekem kutatni valót. Amit a múltkor akartál… tudod, az Astrokapitány huszonakárhányas számát.

Michael fürkészőn néz rám, de végül megrázza a fejét.

- Nem, dehogy. Menj csak! De vidd magaddal Huntert! Majd betanítom, hogy vigyázzon rád.

- Tényleg?

- Persze. A lelkére kötöm, hogy egy másodpercre se veszítsen szem elől.

- Jól van, jól… ha ez megnyugtat – mosolyodom el. - És ha bezártál, te is csatlakozhatsz. Hagyunk neked is cipekednivalót.

- Amúgy is a körmötökre akartam nézni – bólint rá határozottan. - De… miért költöznek el?

- Gondolom a ház a szülei közös tulajdona, így a válással feleződik. Ches legalábbis azt mondta, ki akarják fizetni az apját, hogy az végre leszálljon róluk.

- Zaklatja őket? – ráncolja a homlokát Michael.

- Erről sosem beszélt, de ahogy az egyetlen találkozásunkkor megismertem, nem tartom kizártnak. Nekem is minden második mondatomba belekötött, mikor még az elején elmentem hozzájuk. Szerintem még azt sem képes elfogadni, hogy a fia meleg, hát még azt, hogy pozitív. Neki ez olyan, mintha Chester leprás lenne.

- Sosem fogom megérteni, hogy egy szülő hogy gondolkodhat így a saját fiáról.

- Pedig sok ilyen van. Gondolj csak Justin apjára.

- Igen, tudom – csóválja a fejét. – De akkor sem értem. Őt sem értettem soha. Justin egy klassz srác… - mondja, de elakad, ahogy felvont szemöldökkel nézek rá. Én még emlékszem, mikor nem volt felhőtlen a viszonyuk a Szöszivel. – Tudom, tudom… sokat marakodtunk az Aranyommal, de akkor is… azt be kell vallanom, hogy a szülei büszkék lehetnek rá. Ahogy az anyja az is. Az apja meg egy barom. Ahogy Chesteré is.

- Igen, az. De nem tehetünk semmit. Csak annyit, hogy segítünk a srácnak költözni.

- Jól van, jól… délben bezárok, megkajálok anyámnál, aztán megyek én is.

- Oké – bólintok rá, mire Michael elfolyt egy ásítást.

- Remek. Akkor most aludhatnánk végre egy kicsit? Mindjárt csörög az óra.

- Persze, Kicsim – mosolygok rá halványan, és felállunk a kanapéról.

- Michael! – fogom meg a kezét, mire visszafordul felém.

- Mi az? – súgja.

- Köszönöm!

- Mit? – mosolyodik el halványan.

- Hogy… mindig minden butaságomat megbocsátod… meg sem érdemlem. És azt, hogy nem félsz… hogy… elfogadsz úgy, ahogy vagyok. Sokszor nem is értem, miért.

- Tényleg nem érted? – lép egészen közel hozzám. – Pedig te vagy a bölcs professzor.

Egy halvány mosollyal lehajtom a fejem, de nem hagyja. Az állam alá nyúl, és felemeli.

- Szeretlek, te bolond! Még akkor is, ha ilyen hülyeségeket csinálsz.

- Én is szeretlek! – mosolyodom el végre szívből, és magamhoz húzom egy csókra. Aztán alig néhány másodperccel később az olyan sokat emlegetett szenvedélye magával ragad, és magam után húzom a hálószobába, ahol tudom, hogy alvás helyett valami sokkal élvezetesebb dologgal ütjük el azt a kis időt, ami még az óracsörgésig hátravan.