December 12, 1830

Enjolras nem volt hiú ember. Nem adott különösebben a megjelenésére, csak ahogy jólérezte magát, de így is mindig olyan hatást tett, mint aki tökéletes.

Ma viszont csak tanulmányozta magát a tükörben. A keze remegett, és sápadt is volt. Hirtelen undorítónak érezte magát és eltakarta az arcát.

– Joly biztos viccet csinál belőlem.

Abban a pillanatban valahonnan az ajtó mögül Combeferre hangát hallotta.

– Gyere már, Antoine! El fogsz késni!

- Jövök, csak egy pillanat!

Utoljára belenézett a tükörbe, majd megfordult és megrázta a fejét. Eddig egyáltalán nem érzett semmi izgalmat, de ma az elmúlt hetek görcseit egyszerre élte át.

Az előszobában megláttaCombeferre-t, aki elgondolkodva támaszkodott az ajtófélfának.

- Jó lesz sietni, mon ami, nem kéne elkésned a saját esküvődről!

Enjolras nem mondott semmit, csak fogta a kalapját és elindult lefelé a lépcsőn.

Öt perccel három előtt értek a kápolnába.

- Tökéletes időzítés! – jegyezte meg Combeferre. Enjolras még mindig hallgatott.

Beléptek a kis terembe, ahol a ceremónia lezajlik majd. Már ott volt Marius és Courfeyrac, ugyanolyan élénk figyelemmel és izgalommal, mint Combeferre. Feuilly csendben várt a sarokban. Azt mondta Enjolrasnak, hogy akkor könnyebb a papírmunka, ha a tinta még friss. Ezért volt ott az esküvőn, hogy azonnal munkához lásson, ha megkapják az iratokat. Jehan is ott volt, pedig különösebb oka nem volt rá, de Enjolras nem tudta távoltartani ezt a fiatalembert. Jehan imádta az esküvőket.

- Hol van Éponine?- kérdezte Combeferre.

Marius vállat vont.

– Útközben láttam Joly-t, aki a hölgyekért ment, szerintem hamarosan itt lesznek.

Courfeyrac Enjolrasra nézett.

- Hát itt volnánk. A rendíthetetlen Enjolrasnak végre bekötik a fejét! Soha nem gondoltam, hogy megélem ezt a napot! – azzal vállon veregette barátját. – Sose félj, barátom, ez normális, mármint hogy félsz az esküvődtől.

- Nem félek!

- De félsz – bólogatott Courfeyrac. – Nézzetek csak rá, milyen sápadt!

A többiek tagadólag rázták a fejüket.

- Ajh, de unalmasak vagytok! – nyavalygott Courfeyrac. – Na ezért nem kötöm le magam egy nő mellett Antoine! Csak egy mellett élni, mikor annyi van a világon! Rengeteg nő!

- Én nem akarok rengeteg nőt.

- Milyen rövidlátó – kuncogott Courfeyrac.

Egyszer csak kinyílt az ajtó, és egy szőke hölgy viharzott be, akár egy forgószél.

- Elnézést a késésért – magyarázkodott Musichetta. – Az én hibám volt, de Ponine-nak muszáj volt tökéletesnek lennie. Ugye a tisztelendő atya még nem érkezett meg?

Feuilly megnyugtatta, hogy még nem, és akkor egy kis valami jelent meg Musichetta mögött.

Enjolras elámult. Mögötte Courfeyrac megjegyezte:

- Igazad volt, Pontmercy! No lám, igazán nagyon csinos!

Courfeyracnak igaza volt, mert Éponine teljesen átalakult, mióta nem látták. Vörösesbarna haját fehér szalagok díszítették és elegánsan fogták össze. Musichetta két hetes munkájának köszönhetően és a tápláló ételeknek, arca már nem volt beesett és sápadt sem, egészséges színe volt. Alakja is nőiesebb lett, és Musichetta kiváló ízlésének köszönhetően a krémszínű ruha tökéletesen állt rajta, a fűző kiemelte alakját, tartása is tökéletes volt, kezén finom csipke kesztyű volt. Arcán kis pirosító, száján halvány rúzs, szemei csillogtak. Enjolras eddig félt, hogy apja nem hiszi el a történetüket, de most hogy látta ezt a csoda tündért, minden kételye elszállt, soha nem hitte volna, hogy ez megtörténik. Ez a lány eddig úgy járt, mintha félne, bármikor megüthetik – miután találkozott Thenardierrel, tudta, miért; most viszont tökéletes eleganciával és derüvel sétált felé, akár egy született hölgy.

Igen, Enjolras most gyönyörűnek látta. Éponine kihozta magából a legjobbat. Persze nem történhetnek csodák, még mindig vézna volt (habár már látszott a dereka és gömbölyű mellei), de hiába a rizspor vagy a festék, a kemény, nyomorú élet nyomait nem lehet eltüntetni az arcáról. Napbarnított bőre ellenére már inkább volt úri leány, mint piszkos gamine, mint 3 héttel ezelőtt. Nem volt olyan finom szépség, mint Musichetta, de mióta meglátta, a különbség figyelemre méltó.

A lány szeme megakadt Mariuson, egy bánatos kifejezés szaladt át az arcán, de hamar el is illant. Tekintetével gyorsan megkereste a vőlegényét. Amikor tekintetük összeért, bíztatón rámosolygott.

- Antoine, maga határozottan betegnek tűnik!

- Na, ugye mes amis! – kiáltott fel Courfeyrac. – Hagyjunk pár percet a drága Enjolrasunknak a menyasszonyával – azzal Mariussal és Feuilly-vel távoztak, Musichetta és Combeferre nevetve követték őket.

Enjolras gyilkos pillantással nézett Courfeyrac után, legközelebb megfojtom, gondolta. Éponine már nem mosolygott, de még mindig csillogott a szemében valami erő, ahogy közelebb lépett hozzá, de nem nézett rá. Helyette Lajos Fülöp portréját nézte a szemközti falon.

- Maga nem akarja ezt – mondta hirtelen a lány.

- Ahogy te sem – válaszolt a másik.

- Igen és nem. Jobb akarok lenni, mint voltam. Nem akarok úgy élni, abban a nyomorban, mint apám lányaként, el sem tudom mondani, mennyire gyűlölöm. Nem akarok az ő nyomdokaiba lépni, és igen, most szerencsém van, elmenekülhetek előle. Ma kezdődik, és ezért akarom. De igazából magához mennék-e? Nem.

– Marius miatt? – kérdezte a szeme sarkából Enjolras.

Szeme elsötétült és halkan kérdezte.

- Ennyire nyilvánvaló?

- Mindenkinek, kivéve őt.

Éponine halkan felnyögött.

– Pedig azt hittem, jól titkolom.

- Nem ismerlek jól, Éponine, de mióta először láttalak, nem valami jól titkolózol.

A lány felhorkantott.

- Csak az ilyen esetekre igaz – sóhajtott. – Akkor, tudja, hogy Mariust szeretem?

- Komolyan szerelmes vagy belé?

- Igen, azt hiszem. Mi más lehetne, ha nem szerelem? – majd kis idő múlva hozzátette. – Nem zavarja, hogy olyan lányt vesz el, aki egy másik férfiba szerelmes?

- Ez csak egy… szerződés, a szerelem nem téma – mondta. – Nem okoz különbséget, hogy mit érez a szíved.

- A legtöbb férfi birtokolni akarja a feleségét. Ha nem tudják a szívüket, akkor a testüket fogják el – mondta Éponine, és a férfi tiszelni kezdte. Látta a félelmet a lány szemében, hogy fél tőle, mit tesz majd vele. Milyen sérült kis lány! Újra meglepte a nyomorúság, és mit kellett elszenvednie szegénynek eddig.

- Nem teszek különbséget férfi és nő között, mindenki egyenlő - mondta Enjolras. A lány ráemelte mély tekintetét.

– Maga nagyon különös férfi, Antoine.

- Miért mondja mindenki ezt?

- Mert igaz. Máshogy beszél, mint a többiek…Máshogy látja a világot. Alig értem, mit mond, hogy látja a dolgokat. Maga csodálatos és káprázatos ember lehet.

- Nem egészen.

- Csak azért mondja ez, mert a saját szemén át nézi magát.

A szavai most is értelmesen és bölcsen csengtek, és más kilátásba helyezte a dolgokat. Ha ilyen más szemmel nézni a világot,, vajon akkor rá is máshogy néz.

Beszélgetéseik alkalmával kezdte megkedvelni a lányt és a gondolkodását, érdekelte a lány véleménye is. Ártatlanul és fiatal szemmel nézte a világot, pedig szánalmas élete volt, de nem törte meg ezt a tüneményt. Hogy lehetséges ez?

- Most már tudom, igaz, amit magáról mondanak – nézett rá közvetlenül, ami zavarba hozta a fiút.

- Kik? – kérdezte zavartan.

- Csak az emberek. Nagyon ismert ember, tudja. Emlékeznek önre a barikádról, még Júliusban. Lehet, hogy nem veszi észre, de az utcán is mindig kedves velük. Segít a szegényeknek, törődik mindenkivel, az emberek beszélnek önről. Már hallottam magáról, még amikor nem is ismertem. Nem tudtam a nevét, de amikor először megláttam a kávéházban…az maga volt, igen! Egy lány akkor azt mondta, olyan, mint egy angyal, és igaza volt.

Enjolras nem tudta mit mondjon.

- Nem igazán vagyok angyal.

- Ne legyen ebben olyan biztos – nevetett a lány. – Milyen vicces párosítás, nem? Az angyal és az ördög.

Tehát így látja magát? Éponine nem volt a legbecsületesebb család lánya, biztos nem is élte a legtiszteségesebb módon, de mit tehetett, amiért így látja magát?

- Te nem… - kezde, de a lány keserüen rámosolygott.

- Ne tagadja. Rossz vagyok. És maga hatalmas hibát követ el.

- Szóval szerinted hibát követünk el?

- Én igen. Ha jó lennék, most elmennék, és megmenteném magát egy ilyen nőszemélytől, mint én. De nem vagyok, jó. Önző vagyok. Szép akarok lenni, nem akarok utcán élni, azért csinálom. Hacsak nem akadályoz meg benne.

Mielőtt válaszolhatott volna, belépett a főtisztelendő, nyomában a násznép, vagyis Musichetta és a barátai. Habár a beszélgetésük véget ért, Enjolras közelebb húzódott hozzá, és a fülébe súgta. – Bebizonyítom, hogy igazam van. Merlek – nem ijesztesz meg.

A lány meglepetten elkerekítette szemeit, melyekben huncut fény táncolt. Még nem ismerte jól, de tudta, a lány nem lesz képes elutasítani a kihívást. Önelégült mosollyal fordult a magisztrátushoz.

- Jó napot Magistrate Blanchard – köszöntötte kedvesen.

Az atya üdvözlésképp biccentett, üdvözítő mosollyal.

Magas férfi volt, vékony, csontos ujjakkal, véraláfutásos szemekkel, melyekből a jóindulat örök levegője áradt.

- Kellemes délután, tökéletes nap egy eskövőre, egyetért Monsieur Enjolras? – majd gondolkodóba esett. - Enjolras... Enjolras... Biztosan ismerem ezt a nevet... – aztán hirtelen diadalmasan beléhasított a felismerés. – Á, igen! Ismeri esetleg Olivier Enjolras tábornokot?

- A fia vagyok – válaszolt tömören Enjolras.

Magistrate Blanchard bólintott.

– Hallottam az apádról – mondta bölcselkedve olyan hangon, melyen csak akkor beszélnek az ilyen becses emberek, ha valaki olyanról beszélnek, aki az ő rangjukhoz felér. – Azt mondják ragyogó szellem, remek stratégiákat alkotott, a Restauráció hőse, nem?

- Az – hagyta rá Enjolras. Észrevette, hogy Éponine rámered.

- És te biztos az apád nyomdokaiba lépsz, nemde? – kérdezte egy kacsintással az öregember.

- Meglátjuk – felelt Enjolras és nagyon figyelt, hogy megőrizze a hidegvérét, összeszorította a fogát. Egészen biztos nem lesz olyan, mint az apja!

- A szüleid nincsenek itt ma? – nézett körül Blanchard. – Biztos kíváncsiak a fiúk esküvőjére.

Enjolras nem találta a szavakat, erre nem volt felkészülve. Mit mondjon, hogy elkerülje a pap gyanakvását? Nem volt sima ügy, egyáltalán nincs szüksége bonyodalmakra, ami abból fakadna, hogy rossz embernek mond hamis dolgokat, és aztán az egész kitudódna. Mielőtt bármit is mondhatott volna, Éponine szólalt meg.

– A szülei nem tudtak ilyen messzire utazni az időjárás miatt.

Enjolras rámosolygott köszönetképpen, hogy kimentette ebből a helyzetből, majd folytatta a hazugságot.

– Majd tartunk egy templomi esküvőt is Lyonban, ha visszatérünk, mihelyst kitisztulnak az utak.

Az elöljáróság sokatsejtőn mosolygott.

– De nem akartatok addig várni, teljesen megértelek, fiam. És a kisasszony szülei? Még csak tizennyolc éves, ha jól látom.

Combeferre közbeszólt:

- Mindketten elhunytak, Eloise és Gilbert Thenardier, meghaltak pár évvel ezelőtt egy betegségben.

Blanchard elkomorult.

- Oh, részvétem. Igen, most már látom… Igen, sajnálatos dolog, igazán sajnálom. Na de most örüljünk ennek a napnak! – azzal a kezében tartott papírokra nézett, amely megerősítette a Montfermeil-i fogadós halálát. Enjolras hálát adott, hogy az ilyen régi, törvényeln kívüli kisvárosok, mint Montfermeil, szegény XVIII. Lajos alatt, hogy könnyű meghamisítani az iratokat, semmiféle feltűnést nem kelt majd.

- Akkor, ha így mindent tisztáztunk, kezdjük is el.

Enjolras bólintott. Érezte, hogy Éponine kicsi keze az övébe csúszik, és ő reflexszerűen megfogta. Utána észbe kaptak és gyorsan elrántották, de a fiú újra kezébe vette a pici kezet, hiszen ez az egész esküvő annyira félelmetes lehet a lánynak is, mint neki, szüksége lehet egy bátorító emberi érintésre. Bár ezt nem vallotta volna be.

A polgári esküvők szerencsére rövidek és egyszerűek voltak. Nem is akartak most ünnepelni egy templomban, csak a törvényesítésre volt szükség, a templomi esküvő csak bonyodalmakal járt volna.

Így csak pár esküre meg két tanura volt szükség. Miközben az utolsó tanú, Marius aláírta a papírokat, Enjolras idegesnek érezte magát, minden bátorsága ellenére, mert ismerte a hagyományokat, és tudta, mi fog következni. Éponine nem mutatott semmilyen érzelmet, csak Mariust bámulta, ami mégjobban felbosszantotta Enjolras idegeit.

- Nos akkor – mondta ünnepélyesen Magistrate Blanchard, mint aki jól végezte dolgát.

Most jön...

- A francia törvényeknél és királyánál fogva, mostantól házastársakká nyilvánítalak benneteket. Gyerünk, fiam, csókold meg a menyasszonyt – kacsintott rá, és a szemei mintha az mondanák: Gyerünk, fiam,tudom, hogy akarod.

Enjolras Éponine-ra nézett, aki mosolyogva vállat vont. Nos, mit tegyen? Vett egy mély lélegzetet, és Enjolras óvatosan, határozatlanul rátapasztotta ajkait a lányéra. Éponine azonnal visszacsókolta, de ettől a másik megijedt.

Már el is felejtette, milyen megcsókolni egy nőt, és ez a visszatérő, jóleső érzés megrémisztette.