Csillagok országútján 10. fejezet: Giou Takashiro I.

Emlékek partján:A hit próbája

Az éjszaka nehéz lepelként borult a világra, sötétségbe burkolva a környező tájat. Pusztán a Hold és a csillagok világítottak sápadt lámpásokként. Néma csendben, csukott szemmel ültem a hegy egyik szirtjén, és koncentráltam. Nem zavartak az arcomra pottyanó esőcseppek, a testemre nyirkosan tapadó köpeny. Nem messze tőlem hegyi patak csobogott, szelíd moraja fülembe kúszott. Ellazítottam izmaimat, és belefogtam a meditációmba. Éppen a tíz napig tartó böjtöm végénél jártam, melynek célja a testem megtisztítása volt. Ha megszabadultam a bennem felhalmozódott méreganyagoktól, könnyebben tudtam áramoltatni az energiáimat, és tisztábban rajzolódtak ki előttem a látomásaim. A négy szent egyik oszlopos tagjaként elengedhetetlennek bizonyult az elmém és a testem feletti teljes kontroll elsajátítása. - Egy szentnek csak az önismeret lehetett az útja.-Szabályoztam légvételeimet, és hagytam, hogy minden porcikámra zsibbasztó érzéketlenség telepedjen. A szívdobbanásaim szabályozták belső elmélyülésemet.

Első dobbanás. Varázsütésre megszűnt a testkötelék; már nem voltam a testem rabja.

Második dobbanás. Egyszerre érzékeltem a mindent és a semmit. Feloldódtam a körülöttem terjengő levegőben, összeolvadtam a hegytetőn sarjadó fűvel, a karcsún hajladozó bambuszfákkal, a fejem felől legördülő kavicsdarabokkal.

Harmadik dobbanás. Színek. Tiszta fehér, lágy kék, simogató rózsaszín és gyógyító zöld. Ezek az árnyalatok táncoltak szemem előtt, hogy végül átemelhessenek egy másik világba. - Szétfoszlott a tér, átszakadt az idő hálója.

Negyedik dobbanás. Eggyé váltam mindazzal, ami éppen körülvett. Szerettem ebben a szótlan, hangok és benyomások nélküli magányban lebegni. Egyedül ilyenkor éreztem azt a belső tisztaságot, ami vezérelt utam során. Egy olyan fénynek a jelenlétét, amely átsegített a fájdalmon, és erőt adott a gyengeség pillanataiban.

A hitét.

Azt hiszem, ezt jelentette igazán az emberiség védelme. Nem számított, hol voltam. Nem számított, mi zajlott körülöttem. Hinnem kellett, mert ez volt az egyetlen, amely teremtőként formálhatta a lelkünket, a világunkat; a benne lakozó embereket. Mindazt a csodát, amelybe születtünk, s melynek megóvását feladatként kaptunk. A hit tanított, és aki igazán hitt, az tanítóvá válhatott. Egy olyan prófétává, aki láthatta a világban lévő összefüggéseket, a lélekben zajló folyamatokat. – Hit.

Lassan ereszkedett vissza tudatom a testembe. Percek teltek el vagy éppen hosszú órák? Nem lehetett megállapítani, az idő bizonytalan tényezővé vált.

Eltűntek a varázslatos színek, megszűnt a szférák zenéje. Újra hallottam a közelemben vidáman csobogó forrást, a szél zúgását a hegyek között. Vettem egy mély lélegzetet, és lassan kinyitottam a szememet. Felpillantottam a szikrázóan kék égre, a ragyogó, sárga napkorongra. A csillagok elhalványultak a Nap ragyogásában, a Hold aludni tért.

– Hajnalodik. – Mélyen beszippantottam az esőtől terhes levegőt, a frissen kaszált fű illatát és a hegyi nárciszok fullasztó aromáját. Idilli, békés nyugalom tükröződött egy olyan világban, ahol olykor eltűntek az igazi értékek, és csak a kegyetlen, folyamatos harc maradt. Létezett egyáltalán olyan világ, amilyenről én álmodtam? Egy olyan világ, ahol a démonok és emberek nem bántották egymást? Talán, igen. - Talán, csak nagyon sokat kell tanulnunk egymástól ahhoz, hogy ez megvalósulhasson.

- Takashiro? – A lágyan simogató, csilingelő hang hallatán elégedett mosoly kúszott számra.

- Jó reggelt, Yomi! – köszöntöttem udvariasan, és felemelkedtem a földről. Nem hallottam, mikor lépett mellém, túlzottan lefoglaltak a gondolataim. A magas kiszögellésről csodálatos kilátás nyílt az alattunk fekvő városra és a mellette futó termőföldekre. A távolban hegyek körvonalai sötétlettek.

- Jó reggelt neked is – mosolygott rám kedvesen. - Elkészült a reggeli, úgyhogy megkerestelek.

- Ideje lenne visszatérnem közétek? – csipkelődtem vele.

- Valahogy úgy – nevetett fel halkan. Lepillantottam törékeny alakjára, a zabolátlan szél szárnyán lobogó fekete hajára, a tincsek közé font rózsaszín szalagjára. - A nyíló rózsa színe. A szeretet és az elfogadás jelképe. - A Négy Szent közül ő volt a föld elem képviselője. - Szilárd, gondoskodó és befogadó.

- Köszönöm, hogy szóltál – válaszoltam puhán. Némán hátat fordítottam a csodálatos tájnak, és elindultam a magas bambuszfákkal szegélyezett ösvényen. Hallottam a mögöttem puffanó óvatos, kimért lépteket. Bár nem akarta kimutatni, mégis érzékeltem a belőle áradó leheletnyi feszültséget. – Másról is szeretnél még beszélni? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést.

- Egy küldöttség érkezett ma a kapuhoz. – Megtorpantam, és hátrafordultam. – Hát, ez az oka a gondterheltségének – állapítottam meg némán. Bólintottam, hogy folytathatja. Tiszta pillantását az aggodalom felhői függönyözték el. – Megint egy újabb démontámadásról számoltak be a közeli Okkato tartományban – folytatta aggodalmasan. - A földesurak a segítségünket kérik. – Ajka kissé megrándult, ahogy visszafojtotta sóhaját. Tétován nyúltam arca felé, és egyik ujjammal végigsimítva bőrén közelebb hajoltam hozzá.

- Ne aggódj, Yomi! – suttogtam halkan. – Mindent rendbe hozok. Ígérem. – Tudtam, hogy képes vagyok rá. Hittem magamban, és a hit mindenhez erőt adott.

Csendben fogyasztottuk el egyszerű reggelinket. A szobára telepedő feszült, néma csendet az evőpálcikák csattogása, és a kertből beszűrődő énekes madarak hangja törte meg. Igazi nyári reggel köszöntött ránk egy újabb kiadós esővel, fülledt levegővel és nehéz légnyomással. Az alacsony asztalon rizses tálkák és párolt moszatok sorakoztak. A forró gőz ott gomolygott a szobában, kendőként lebegve el az aggodalmaskodó tekintetek előtt. Minden egyes pillantás egyetlen személyre irányult. – Reigára. – Próbálták leplezni nyilvánvaló udvariatlanságukat, de a kíváncsiságuknak és a félelmüknek nem tudtak parancsolni.

Rápillantottam a mellettem helyet foglaló Yomira és Reigára. Nyugodtan fogyasztották reggelijüket, önkontrolljuk és a belőlük áradó kiegyensúlyozott energia egy pillanatra sem tört meg az őket fixírozó tekintetek alatt. Visszapillantottam a vezetőre, és udvariasan bólintottam felé. Félszegen viszonozta gesztusomat, és inkább a táljában levő rizsszemekkel foglalkozott. Alig evett belőle. Már meghallgattuk a küldöttség panaszait, és természetesen biztosítottuk őket arról, hogy segítünk. Felderítjük, és megsemmisítjük a közöttük kószáló mid-villaineket.

Rámosolyogtam a vezetőre, hátha el tudom oszlatni a nyugtalanságát, de próbálkozásomat újra csak sikertelenség koronázta. Képtelen volt levenni pillantását a mellettem szobor mereven ülő Reigáról. A rajta összegyűrődött, poros lenvászon inget izzadságfoltok itatták át. Varkocsba font fekete haja fényesen tapadt homlokára, és átnedvesedett a bőrén megképződött verítéktől. - Milyen szomorú, hogy az emberek önnön korlátaik miatt nem tudják meglátni, és értékelni a másik erőfeszítéseit. A saját előítéleteik rabjaivá válnak. -Ez a férfi is rettegett tőle, csak azért, mert különbözött tőlük.

- Finom lett a reggeli tea? Nemde? Futahaki-sama – bólintottam felé ismét, hátha fel tudjuk venni a beszélgetés fonalát. Egy reszkető nyögésen kívül képtelen voltam bármilyen más reakciót kicsikarni belőle. Némán a számhoz emeltem a csészémet. - Miért nem értik meg őt? – gondolkodtam tovább. - Miért nem látják, mennyire törekszik arra, hogy elfogadják? Tudjuk,hogy honnan származik… Tudjuk, hogy félig démon… Tudjuk… Mégis úgy gondolom, ő már választott. Minket választott, hiszen itt van. Segít nekünk. – Lopva rásandítottam a mellettem ülőre, de hideg, nyugodt arcvonásairól képtelen voltam bármit is leolvasni. - Ő segít nekünk – ismételtem meg újra magamban a gondolatot. – Mert tudom, hogy így van. Tudom, hogyan érez. Ismerem a szívét. Nem? – Ki tudja, immár hányadszor tettem fel magamnak ezeket a kérdéseket.

- Köszönjük, hogy felkerestek bennünket – tettem le csészémet az előttem fekvő alacsony asztalra, és lassan felemelkedtem. Ideje volt véget vetni ennek a túlságosan hosszúra nyúlt találkozónak. – Kérem, fáradjanak utánam. Adunk friss lovakat és útravalót.

- Köszönjük kegyességedet, Takashiro-sama – hajolt a földig a vezető. – A négy égtáj szellemei áldjanak meg a jó szívedért, éles szemedért és erős kezedért! – hajbókolt. Nem tudom, milyen okból kaptam pillantásom Reiga arcára. Talán valamilyen belső sugallat vezérelt.

Semmilyen kézzel fogható változást nem észleltem rajta, mégis valami átalakult benne, ezt tisztán érzékeltem. - Bárcsak előre tudhatnám, mi lesz az a rossz, amit most is érzek. Bárcsak megállíthatnám azt a lavinát, ami elindult.

Egy ideje felfigyeltem arra, mennyire magába zárkózott, de mindig bíztam benne, hogy elég lesz Yomi és az én szeretetem ahhoz, hogy lássa, igenis van értelme az erőfeszítéseinek. Mikor lettem annyira vak, hogy ne lássam, neki a legnehezebb az útja? Hogyan feledkezhettem meg erről? Vettem egy mély lélegzetet, és ellazítottam izmaimat. Észre sem vettem, hogy mikor váltam ennyire feszültté. Hiszen, eddig is tudtam, hogy nagy bajok történnek az országunkban, ahogyan azt is, hogy a Reiga ellen áskálódó személyek száma hatalmasra duzzadt. Rettegtek tőle, a félelem pedig gyűlöletet és elutasítást szült. Akkor mégis miért tűnt most minden eddiginél fenyegetőbbnek a helyzet? - Talán, mert Reigából gyűrűzött ki valamilyen megfoghatatlan változás? - De a változás minősége milyen lesz… Jó vagy rossz? Eredendően más? Még nem tudhattam, és ezért nem is ítélhettem előre. Nem tehettem mást, ki kellett várnom az események végét. A látomásaim nem jeleztek semmilyen közvetlen veszélyt. Hinnem kellett abban, hogy nem csaptam be magamat. – Hinnem kellett a bajtársamban.

Némán elindultunk a kapu felé. Útközben intettem az álmosan elővánszorgó embereknek, akik megpróbáltak mosolyt erőltetni az arcukra. Reigáról inkább elkapták a tekintetüket. – Bárhol jártunk eddig, csak ezt láttuk. A félelmet.

Megálltunk a hatalmas, faragott kapu előtt, melyre az egykori alkotók a négy égtáj szellemének képét vésették rá. Ők szimbolizálták azt, amit mi testesítettünk meg ebben az életünkben, mintegy képmásokként. Valami olyasmiként, ami hordozza magában az igazi erőt, de testet öltésénél fogva, nem tudja teljes egészében birtokolni azt. - Ezek voltunk mi, a Négy Szent. Képmások, melyek lényegükben is hasonlóak az eredetikhez.

A déli, tűz elemének őrzőjéhez Taramóhoz. Az északi jég borította tengerek urához Reirához és a keleti termőföldek asszonyához Yorihoz. A kapu középen ott díszelgett a mindenben benne rejlő, és mindent átjáró légelem szelleme, Arafan. Ő volt minden dolog kezdete és vége. Belőle fakadt a levegő, a tűz, a föld és a víz is. Minden, amit életnek neveztünk ebben a világban. A Négy Szellem, az elemek képviselői, akik erőiket nekünk ajándékozták, ott díszelegtek a fejünk felett nap, mint nap emlékeztetve bennünket a feladatunkra. Elfordítottam pillantásomat a kapuról, és a lovakkal szöszmötölő férfiak felé fordultam. Eljött a búcsú ideje.

- A támadás már a szomszédos tartományt is fenyegeti – fordult még egyszer felénk a csapat vezetője. – Nagyon aktívak, Takashiro-sama – kezdte bizonytalanul. – Olyan, mintha varázsütésre feléledtek volna, és keresnének valamit; vagy valakit. – Hangja elhalkult a mondat végére, gomb szemének gyanakvó, fekete pillantása Reiga felé rebbent. Tudtam, hogy mire célzott. Ki ne értette volna? Yomi keze kissé megremegett.

- Majd én… – kezdte Reiga, de azonnal a szavába vágtam.

- Majd én megyek – vettem át a szót. Láttam, hogyan néznek rá. Tudtam, hogy bármennyit is bizonyítana, a végén még őt tennék felelőssé, ha valami nem úgy sikerül, mint ahogyan azt várták. Tudtam, hogy rá kellett volna bíznom a feladatot, mégsem tudtam elengedni a kezét. – Hibás vagyok azért, mert vigyázok valakire? – Talán igen. Az én életem nem egyenlő az ő életével. - Nem dönthetek helyette, most mégis ezt tettem. - Kivettem a kezéből az irányítást, holott ehhez nem volt jogom. – Sajnálom, barátom, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak. Remélem, egyszer meg tudsz bocsátani az elbizakodottságom miatt.– Pár szóval kétségbevontam, és felülírtam az ő döntését. Hiszen a feltétlen szeretet és tisztelet nem ruházott fel bennünket azzal a joggal, hogy önkéntes megmentőket játszva beleavatkozzunk mások sorsába. Sőt. Hagynunk kellett, hogy mindenki járja a maga útját. Bármennyit bukik, hibázik vagy szenved is élete során. Ettől szentek igazán szentek.

- Kérlek, vigyázz az itthoniakra, amíg ennek utánajárok – fordultam Reiga felé. Szeme meg sem rebbent, rezzenéstelen arcvonásai a nyugalom érzetét keltették bennem. – A te irányításodra bízom őket – mosolyogtam rá.

- Rendben.

Letettem a péppé kevert teaport, és a forró vízért nyúltam. Nem jött álom a szememre, a gondolataim megállíthatatlan folyamként áramlottak bennem. Egyik gondolatmozaik követte a másikat, akárcsak a megállíthatatlanul hullámzó tenger tajtékjai. - Nincsen kezdetük és végük, mert ugyanabból ágaznak ki.– Felöntöttem a sűrű masszát, és magamba szívtam a zöld tea fanyar illatát. Úgy hittem, nyugalmat lelhetek esti rituálémban, de nem jártam sikerrel. A testemnek és az elmémnek pihenésre lett volna szüksége, mégsem tudtam megszabadulni az engem kínzó kételyektől. Valami megváltozott körülöttem, mégsem akartam tudomást venni róla.

Egyre gyakrabban tűnődtem el azon, hogy a külső világ képe mennyiben idomult a sajátomhoz? Előfordulhatott, hogy pusztán azt láttam, ami bennem is meghúzódott? – Hiszen, mindig ezt tanítottam az embereknek.– Akkor mégis miért gondoltam azt, hogy kivétel leszek a mindenkire egyformán érvényes egyetemes törvény alól?

Szótlanul ültem a főzőtűz felett, lángjai egyre fáradtabban harapták a száraz fadarabokat. Meg kellett állnom. El kellett szakadnom az ártó, elbizonytalanító gondolatoktól. – Túl sok időm volt gondolkozni – húztam keserű mosolyra számat.

A nyitott ablakon keresztül tücskök ciripelése szűrődött be. Halk neszezésre figyeltem fel ajtóm mögül. Szemöldökömet összeráncolva eresztettem el egy ideges sóhajt, és nagy nehezen rávettem magam arra, hogy megmozduljak. Nem zavartak az emberek, bármikor felkereshettek, amikor akartak. De ma… Valahogy nem vágytam társaságra. – Ki lehet az? – morgolódtam. A halk kopogás nyomában felcsendülő kellemes hang forgószélként söpörte el hirtelen támadt haragomat.

- Takashiro, bejöhetek? – Egy hosszú, dermedt pillanatig hallgattam. Yomi. Hányszor is beszélgettük át az éjszakákat? Már nem is számolom. Mégis, most olyan rossz érzés uralkodott el rajtam, mintha csak a végzetet szólítanám fel arra, hogy lépje át a küszöbömet.

- Természetesen – hadartam. Nem is próbáltam leplezni a hangomban bujkáló izgatottságot. A tolóajtó csendes surrogással csúszott el tokjában. Hosszú haja leengedve omlott hátára és vállára. Ha ránéztem, mindig megbabonázott a belőle áradó nyugalom és kedvesség. Sokszor úgy éreztem, egyedül ő méltó a szent címre négyünk közül.

- Bocsáss meg, hogy zavarlak – hajolt meg előttem szabadkozva, de azonnal hozzásiettem. Nem volt szükség erre a formalitásra, családtagként tekintettem rá és Reigára is. Rápillantottam sápadt arcára, és meglepetten vontam közelebb a tűzhöz.

- Te sohasem zavarsz. Gyere, ülj le! – intettem a tatami felé. Letelepedett a tűz elé, én pedig visszavackolódva helyemre készítettem neki egy csésze teát. Nem nyúlt érte. Tekintete mereven fixírozott egyetlen pontot, ujjai kissé megrándultak. A narancsszín lángok sötét karikákat és gondterhelt árnyékokat rajzoltak sima bőrére. Eddig nem is tűnt fel, hogy mennyire megviselt. – Mi a fene történik körülöttem, amit egyedül én nem veszek észre?– Yomi! – szólítottam fel határozottan, mire fázósan összerezzent. – Kérlek, beszélj!

- Reigáról lenne szó – kezdte tétovázva. – Tudom, hogy együtt alkotjuk a Négy Szentet. Azt is tudom, hogy megbízhattunk benne mindig. De… Most kételyeim támadtak. – Minden egyes szó egy láthatatlan terhet emelt le válláról, hogy azokat átruházhassa az enyémre. Nem szóltam, nem szakítottam félbe. Végig kellett hallgatnom a mondanivalóját. Azt hiszem, túl régóta hordozta magában ezeket a félelmeket anélkül, hogy bárkivel is megoszthatta volna. Nálam jobban pedig senki sem tudta, hogy a lélek tiszta magvát a belső kételyek méregként feketítik el. - Sokszor a ki nem mondott szavak és érzések gerjesztenek olyan álproblémákat, amelyek tönkreteszi a lelket. – A beállt csendre lettem figyelmes.

- Yomi! Kérlek, folytasd! – Ki kellett vele mondatnom, hogy mi bántja. Ez kínálkozott az egyetlen esélynek arra, hogy segíthessek neki.

– Valami baljóslatú, szörnyű dolog van készülőben, amit nem láthatok előre. – Elkínzottan pillantottam a lángok közé, arcom mégsem árulta el indulataimat. - Amibe egyszerűen nem nyílt bepillantásom, mert a belőle áradó állandó hangulati ingadozás elrejti előlem a jövőjét.

- Reiga ingadozna? – Lehetetlen. - Yomi sohasem hazudna nekem, nem feketítene be előttem senkit. - Mégsem tudtam hinni neki. - Mi történik ezzel a világgal? Miért nem tud esélyt adni azoknak, akik mások?

- Igen. – Arca teljesen átszellemült, amíg beszélt, engem is magával ragadva saját látomásába. Szeme fényesen ragyogott, pupillája hatalmasra tágulva fürkészte az idő nyitottá váló szövedékét. A világ semmivé foszlott. Eltűntek a vékony falak, elnémult a tűz pattogása.

Egy csendes helyre varázsolt, ahol a végtelen űrben lebegett elménk. Egy köztes tér, melyben az élet mögött működő vonalhálót követhettem végig. A háló végül egy óriási, véget nem érő labirintussá szőtte be a fekete teret.

– Életlehetőségek?

- Azok – érkezett a végtelen tér valamely pontjáról Yomi hangja. Nem láttam őt, de tudtam, hogy ott lebeg a közelemben. Régen hozott magával, így most újra szoknom kellett a látványt, a bepillantás felszabadító érzését. Világossá vált az összes indok, tisztává a még meg sem született szándékok halmaza. Egyszerre lebegett itt a múlt, a jövő mind a jelenből ágazva ki. Az életlehetőségek csillogó szalagokként futottak el mellettünk az üres térben, mint egy önműködően szőve a hatalmas hálót. Ezt a teret, az emberi elme végtelen potenciáljai töltötték fel értelemmel. Megszámlálhatatlan variáció futott el mellettem, tündöklő hullócsillagként ívelve végig a végtelen semmi szövedékén. Tudtam, mik ezek a csillagok. - A döntésekből kiágazó életlehetőségek, a variációk összessége. - Elmerültem Yomi éber álmában, és nyomon követhettem lelkének rezdüléseit. Minden érthetővé vált számomra egyetlen pillanat alatt. Számtalan lélek lebegett körülöttem. Milliók nyitott elméje, akik teremtő fantáziájukkal hozzák létre saját valóságukat. Ott volt Reiga is, mégis őt, mintha egyfajta fátyol takarta volna.

- Látod őt végre? – susogta Yomi, de nem tudtam választ adni. Képtelen voltam tisztán kivenni az alakját. – Takashiro? – Hangja egyre távolibbnak és kétségbeesettebbnek tűnt. – Takashiro…?

„Megbuktam."

– Mi történt? - Újra Yomi hangja térített magamhoz. A jelenben voltam, a tatamin ültem, előttem ropogott a tűz. Egy pillanatra én is belevesztem a látomásába.

- Semmi – nyögtem fáradtan.

- Megszakadt a kapcsolat. Ilyen még sohasem történt azelőtt.

- Bocsáss meg. Úgy látszik, jobban kimerített a meditációm, mint hittem. – Mély csend borult a szobára. Mind a ketten tudtuk, hogy nem mondok igazat, Yomi mégsem firtatta hazugságom okát. – Miért kellett hazudnom? Miért nem mondtam el neki, hogy egyszerűen nem tudtam őt látni?

- Folyamatosan változnak a belőle érkező impulzusok – kezdte halkan. - Az aurája pedig egyre jobban tér el az emberitől és a miénktől is. Egyre jobban hasonlít… - Hangja elcsuklott, én pedig felemeltem a kezemet. Nem akartam hallani a folytatást. Hiába tekintettem bele a látomásába, a megérzéseibe, nem fogadtam el őket. Meg kellett állnom egy pillanatra. Vajon ki vagyok én igazán? Melyik ember voltam? Az, aki elvakult? Vagy inkább az, aki lojális a barátjához? Lassan már magam sem tudtam, melyik oldalon állok.

- Értem – leheltem erőtlenül. – Démoni lett az aurája.

- Nem az emberek előítéleteiről beszélek. Hanem arról, hogy bennem is megfogalmazódott valami, ami miatt úgy érzem, ő most már fenyegető.

- Fenyegető? – ismételtem gépiesen, hangom üresen koppant a szobában.

- Igen. Azt hiszem, egyedül te nem látod, hogy Reigában van valami, ami miatt joggal tartanak tőle az emberek. Ami miatt vészjósló és félelmetes. – Egyedül én nem látom? Én csak azt látom, hogy bántják azt az embert, aki mindig társam volt a bajban. Azt látom, hogy mindenki elfordul tőle, akit barátjának hisz. Én nem fogom magára hagyni. Bárki, bármit is mondjon. – Pár hosszú pillanatig a tűzbe meredve bámultam a megrebbenő lángokat. A parázs vörösen felizzott a hamu alatt, és újabb fadarabokat kebelezett be.

- Úgy hiszem – kezdtem bele mondandómba -, félreértitek őt. Úgy hiszem, téged is megkötött a félelem, mely a falusiakból és az összes többi emberből árad – hárítottam kétségbeesetten.

- Akkor nem hallottad a szavaimat – vetette finoman ellenem.

- Hallottam minden egyes szavadat – jelentettem ki szilárdan.

- Kétlem, Takashiro. – Hangja alig volt erősebb a nyári fuvallatnál, a mezőket megsimogató szellőnél. – Azt hiszem, elvesztél a gondolataid hálójában. Mindig befelé figyelsz, de most már egy ideje nem látod a világban zajló történéseket. Látod az emberek szemében a félelmet. De az enyémben nem. Mondd, miért van ez? – Képtelen voltam válaszolni. Miért nem? Nyilvánvaló a válasz. Mert nem figyeltem rá. Valahol hosszú utam során letértem az ösvényről, melyet követnem kellett volna. Útvesztőkben fuldokoltam, míg végül magam sem értettem miért vagyok ott, ahol éppen vagyok. Mintha a valóság csak most tört volna be a tudatomba, mázsás súllyal nehezedve rám. Önzésem határtalanul áradt szét bennem, pont akkor, amikor azt hittem, jó úton járok. Ehelyett mit tettem? A saját problémáimnak építettem kártyavárat, és abban ténferegtem. – Elvesztem…

- Bocsáss meg – nyögtem ki esetlenül, pedig magam is éreztem, mennyire semmitmondóak a szavaim.

– Nincs miért megbocsátanom neked – mosolygott rám fáradtan. – Az a fontos, hogy most már meghallgatsz. – Elvesztem valahol az alázat útján.

- Köszönöm neked. - Az eddig barátságosan pislákoló tűz, démoni árnyak alakját vetítette a bambusz falra. A térelválasztókként funkcionáló tolóajtókra felfestett onik, most fenyegető szellemhadként néztek velem farkasszemet. – Köszönöm, hogy magamhoz térítettél, Yomi.

- Aggódom érte, közben pedig félek tőle – lehelte kétségbeesetten. Ebben a pillanatban megreccsent az ajtóm előtt lévő padló. Mind a ketten tudtuk, hogy ki állt mögötte. Távolodó léptei csak még jobban fokozták bűntudatomat és lelkiismeretfurdalásomat. Mintha elárultam volna őt pusztán azzal, hogy meghallgattam Yomi panaszát. Utána kellett mennem. – Menj utána! – utasított Yomi suttogva, szeméből apró könnycseppek indultak útjukra.

Nemcsak annak nehéz, aki fölött kimondják a végítéletet, vagy annak, aki meghallgatja. Yomi bölcs nyugalma, éles megfigyelőképessége túlszárnyalta a miénket. Mindig látta a gyengéinket. Neki sem lehetett egyszerű eljutnia idáig, mégis volt bátorsága ahhoz, hogy elém álljon, és kimondja, Reiga veszélyes. Többé már nem lehetett egyedül hagyni. - Ő is szerette. Ő is óvta, és védelmezte, mégis olyan dolgokat látott benne, amiket én egyáltalán nem. Hogyan történhetett ez? Vak lettem volna, mert szívből hittem? – Azt kívántam, bárcsak láthatnám az események fonalát. Talán megváltoztathatnék mindent. Hiába tudtam, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogyan éppen abban a megértés mozaikban álltunk, most nem akartam elfogadni. - Mindenképpen úgy kell történnie, ahogyan történnie kell, hiszen a meghozott döntések még értelem nélkül is működésbe lépnek. Az igazi kérdés talán az, hogy meg akarom-e érteni mindazt, ami az én döntéseim folyományaként körülvesz?

Felemelkedtem a tatamiról, és útnak indultam a sötét éjszakába. Tudtam, hogy hol keressem. Kint az udvaron, a három egymás mellett növekvő cseresznyevirágfánál.

„Szilárdan hittem, hogy amit teszek, jól teszem."

Végtelenül hosszúnak tűnt az út, míg mellé értem. Lépteim neszét elnyelte a puha fű. Kezemet idegesen csúsztattam be haorim bő ujjába. Ideges voltam, mégis igyekeztem megőrizni a nyugalmamat. Csendben megálltam mellette, és felpillantottam a fára. A csillagok most fényesen tündököltek az égen, ezüstös színnel hintve be a rózsaszín szirmokat, a kérges törzset. Körülölelt bennünket az éjszaka jótékony csendje, az ég sötétje. Mind a ketten a fát tanulmányoztunk. Azt, amelyik hosszú évek óta nem akart virágot bontani. Úgy tűnt, teljesen kiszáradt, és halálra van ítélve. Reiga mégis minden nap kijött hozzá, és csendbe burkolózva bámulta a szikkadt törzset, az elvékonyodott ágakat.

Mindig nagy örömmel töltött el, hogy ennyire ragaszkodott ehhez a fához. Úgy hittem, azért gondoskodott róla, mert saját magát látta benne. Egy magányos harcost, akit mindenki megvetett, és elítélt, de az mégis képes volt talpon maradni, és bebizonyítani az egész világnak, hogy erősebb nála.

- Ez a fa nem az, aminek látszik – jelentette ki nagy sokára. Nem fűztem hozzá semmit. Vártam, hogy folytassa. – Olyan a formája, mint egy cseresznyevirágfának, mégsem az. Nem képes virágot hozni – mélázott el hangosan. Tudtam, hogy mire gondolt. Saját magára. Emberi testben él közöttünk, mégsem tekinthető annak, pontosan úgy, mint ez a fa. - Vajon tényleg azt hiszi, hogy én sem tartom embernek? – Egyre kétségbeesettebben kutattam valamilyen jel után, ami rámutat végre, hogy az összes kételyem, merő illúzió volt, csalfa, képlékeny semmi. Könyörögtem az összes szellemhez és istenhez, hogy adjanak jelet. – Nahát– pillantottam elégedetten az egyik vastag ágra. Egy kicsi, alig látható szirmocska kandikált ki a göcsörtös ágak takarásából.

- Úgy hiszem, teljesült a kérésed – mosolyogtam rá, és meglepett arcát látva felmutattam a virágra. - Ott egy bimbó. Az a virág neked köszönhetően nyílt ki, mert hittél benne – tettem hozzá halkan. Nem válaszolt, figyelmét az apró szirmok kötötték le.

- Úgy véled? – kérdezte puhán. Most először éreztem azt, hogy bár nem értem őt, ez nem is számított. Hiszen, itt volt az orrom előtt a jel! Az eddig meddőnek hitt fa virágot bontott.

- Úgy. – Most már biztos voltam benne, hogy jó kezekben hagyom a birtokot és rajta élő embereket. - Bízhattam benne.

Finoman cirógató melegség ébresztett álmomból. Zavarodottan pislogtam egyet, hogy valóban felfogjam az álombéli táj, a lelkemet olyan messzire repítő dimenzió már semmivé omlott. Yomi arca, hangja szétfoszlott az arcomba tűző napsugarak játékában. Eltűnt a fa és a rajta lévő bimbó is. Visszavonhatatlanul elenyészett. Mély sóhajjal emelkedtem fel matracomról, és hajamat frusztráltan hátrasöpörtem. A múlt semmivé lett. Újra a jelenvalóban rekedtem. Egy olyan világban, ahol valójában nem volt helyem.

- Takashiro-sama – szakított ki merengésemből hűséges inasom hangja. – Jobban érzed magad?

- Igen – sóhajtottam, de hangom rácáfolt állításomra. Minden egyes évvel, hónappal, héttel vagy nappal fásultabbnak éreztem magam.

- Nem kellene még felkelned – intett figyelmeztetően. De. Fel kellett ébrednem végre ebből a több ezer éves álomból. Tényleg itt kellett volna ülnöm tétlenül, míg az őrzők és Yuki is az életét kockáztatta? Nem. Mennem kellett. Be kellett fejeznem ezt a harcot. Annak ellenére is, hogy egykor hittem Reigában. A társam volt, a barátom. – De ezek az idők már régen elmúltak. – Mégis ott motoszkált bennem valami, ami nem hagyott nyugodni. Valami, ami miatt Reigát összekapcsoltam a szirmait bontó virággal. – Akkor éjjel az a fa lángokban állt. A tűz martaléka lett mindaz, melyet éveken át felépített.– Miért nem tudtam elhinni még mindig, hogy ő már nem az, aki?

- Jól vagyok – válaszoltam a lehető legnyugodtabban. Talpra kászálódtam, és bizonytalanul intettem felé. – Kérlek, hozd a ruháimat! – Még mindig gyenge voltam. Úgy látszott, a testem teljesen elhasználódott. Éreztem a belőle áradó neheztelést, de a sorsomon és a kijelölt utamon akkor sem változtathattam. Felöltöttem fehér nadrágomat, ingemet és hosszú kabátomat. Gépies mozdulattal igazítottam meg nyakkendőmet. – Miért? Valami nem stimmelt. Valami változott.

- A többiek?

- Már átléptek az átjárón, amit mutatott nekik.

- Ha jobban belegondolok – fordultam az ajtó előtt térdeplő inas felé -, a férfi testben újjászületett Yuki és Wakamiya Kanata közeli kapcsolata olyan tényező, amit a prófécia nem jövendölt meg. – Valami megváltozott, azonban úgy tűnt ahhoz, hogy a klánom túlélhessen, nem követhettem a szívem által diktált utat. - Nekem, mint a Giou klán vezetőjének, be kell teljesítenem ezt a jóslatot. - Mikor süllyedtem le az ő szintjükre? – Kiléptem a szabadba, és meglepetten láttam a velem szemben álló embereket. – Oda, ahol már nem számít a szív, csak a bosszú és a harag? Ahol már nem számítanak a barátok, a szerelmek? - Mind ott voltak. Tachibana, Tsubaki, Aya, Tooma és még az a bolond orvos is. – Egy nagy család, amit meg akarok védeni.

- Hát ti? – kérdeztem halkan. – Van még helyem ezen a világon? Vagy csak kósza szellemként ragaszkodom egy árnyhoz, ami már többé nem vagyok?

- Utánuk mész? – kérdezte Tachibana az intézőm.

- Igen – válaszoltam határozottan. Meg kellett küzdenem Reigával. Az volt a sorsunk, hogy egymás kezétől essünk el. Bátran vállaltam ezt a sorsot.

- Ne hajtsd túl magad! – intett Isuzu. Szakértő szemmel mért végig. Orvosként az állapotomat diagnosztizálta.

- Takashiro-sama! Kérlek, vigyázz Yukira is! – Senshiro menyasszonya, Tsubaki állított meg. Előlépett a kisebb embertömegből, és alázatosan meghajolt előttem. Bánatosan elmosolyodtam, és végignéztem rajtuk. Mind aggódtak Yukiért, a Zweiltokért és értem is. - Igen, még értem is. - Éppen ezért minden tőlem telhetőt meg kellett tennem ahhoz, hogy ezek az emberek többé ne csalódjanak bennem. Nem hátrálhattam ki újra és újra a végső összecsapásból, abban reménykedve, hogy valami megváltozik, és Reiga talán…

- Úgy lesz – szorítottam meg a könyvet, hogy erőt meríthessek belőle. Meg kellett állítanom a gondolataimat, többé nem álmodozhattam arról, hogy megváltom Reigát, hiszen még magamat sem tudtam. – Már régen elbuktam. Őket nem ránthatom magammal. - Az idéző kör könnyedén megnyílt erőm hívására. A levelek, a fák elmosódtak, helyüket átvette a mindent beterítő vörös és fekete csillogás. - Reiga, megyek.

Csillagok országútján 11. fejezet: Giou Takashiro II.

Emlékek partján: Bukás és felemelkedés

- Hát eljöttél, Takashiro - szólított meg kellemes hangján. Amint belenéztem a szemébe, a múlt újra életre kelt. Egy teljesen idegen ember állt velem szemben, de a pillantásában kavargó jeges gyűlölet mit sem változott az eltelt évszázadok alatt. Az emlékek elözönlötték tudatomat fájdalmasan emlékeztetve arra, miért is állok szemben Reigával.

Emlékek... Apró szeletek a túlzottan is hosszúra nyúlt életemből, melyeket képtelen voltam kitörölni magamból.

A császári udvar mesterien megépített kertjében álltam. Vártam, hogy az uralkodó maga elé szólítson, és megadja az eltávozási engedélyünket. Már több hete a fővárosban tartózkodtunk, ugyanis az általam elvállat ügy sokkal nagyobb volumenűnek ígérkezett, mint vártam. A nyomok Tokióba vezettek, és sajnos, tovább kellett ott maradnunk, mint terveztem. Ugyan felszámoltuk az ellenséges erőket, és megtisztítottuk a császári udvart a sötét erőktől, de az uralkodó többnapos, ünnepi játékokat szervezett a tiszteletünkre.

Nem utasíthattam vissza a meghívását. Így a cseresznyefák virágzása - legnagyobb bánatomra - a fővárosban ért utol. Nem akartam már Kiotóban maradni. Valamilyen megmagyarázhatatlan, belső késztetés hajtott, hogy pattanjak nyeregbe, és vágtassak haza. Mégsem hallgattam az ösztöneimre, egyszerűen nem tehettem. Helyette az udvariaskodás parttalan mocsarába fulladtam, és mindenre igent mondtam, amire kellett.

Az idő pedig csak haladt. - Ha valami baj lenne, küldtek volna üzenetet- nyugtatgattam magam, de az aggodalom felhőit így sem tudtam elűzni szívemből.

Végre kinyílt az ajtó, én pedig az uralkodó elé siettem. Mélyen meghajoltam előtte homlokommal a földet érintve.

- Most is köszönettel tartozom a Giou klánnak - kezdte szertartásosan. - Szívesen marasztalnálak még benneteket egy kis időre, de úgy gondolom, szeretnétek már hazatérni. - Nem szóltam egy szót sem, továbbra sem emeltem fel a tekintetemet. Nem sérthettem meg az uralkodót azzal, hogy beszéd közben ránézek. - Tehát, az engedélyt megadom. Holnap indulhattok. Az oltalmazó szellemek legyenek veletek.

- Köszönöm, nagyuram - emelkedtem fel, és kihátráltam az ajtó felé. Nem fordítottam neki hátat, annál nagyobb arcátlanság nem létezett a világon. Mély hangon döndült előttem a duplaszárnyú ajtó, én pedig egy megkönnyebbült sóhajjal fordultam meg, és pillantottam fel a velem szemben álló sakurafára. - Holnap.

Mire elindultunk hazafelé, már a nyár perzselő napsugarai cirógatták a termőföldeket. A lelkemben megbúvó, baljós érzés egyre jobban elhatalmasodott rajtam, ahogy közeledtünk a tartományunk felé. Nem értettem a viselkedésemet, hiszen az udvarba beérkező futárok arról tájékoztattak bennünket, hogy a baj elhárult, és az ország békéje újra helyreállt. Elméletileg nem kellett volna tartanom semmitől. - Mégis valami zavar.

- Siessünk! - kiáltottam hátra embereimnek. - Még öt napi vágta, és otthon leszünk.

Képtelen voltam elhinni, hogy a megérzéseim beigazolódtak. A határszéli őrfalvak lángokban álltak, mintha csak egy elszabadult fúria bűzös lehelete söpört volna végig a tájon. Kopár fák, kiégett szántók fogadtak mindenütt.

Az ismeretlen támadók mindent letaroltak, ami az útjukba került. Falvakat, szentélyeket és szállókat. A dúlások nyomai megdöbbentettek. Szisztematikusan a lakott falvakat vették célba azért, hogy megsemmisítsék az ott élő lakosságot. - Micsoda egy mocskos banda! - A szétrombolt településeken hiába kutattunk túlélők után, csak temetetlen holtakat találtunk.

Az eszeveszett száguldás tovább folytatódott. Lovam véknyába vájtam a sarkamat, és fülébe suttogva bíztattam gyorsabb tempóra. A szívemet uraló rettegés egyre csak fokozódott. Hiába jöttünk váltott lovakkal, az idővel nem tudtunk versenyt futni. Megtorpantam az egyik hágónál, ami már közvetlenül a falunkba vezetett. Elsápadtam a látványtól, ami a szemünk elé tárult. Az emberek rémülten felnyögtek, vagy káromkodtak mögöttem.

Tűzvörös lángok csaptak fel a magasba átszínezve az éjszaka sötétjét. - Lehetetlen. Ez nem velünk történik!

- Uram! Lángokban áll az egész tartomány! - cincogta mellettem rémülten az egyik kísérőm.

- Látom. Gyerünk! - rántottam meg a kantárt. Fogaimat összeszorítva ugrattam át egy kidőlt fatörzset. - Hogy lenne béke? Mit láttak azok a futárok?- dühöngtem némán. Bevágtattam a lángokban álló nagykapun, melynek faragott alakjai narancsos lángsírukban várták végső nyughelyüket. Recsegve-ropogva omlottak össze az épületek, a raktárak. A várost mindig körülvevő védőkör sehol sem volt. Elborzadva rántottam meg lovam zabláját.

A faluban dermedt csend honolt, csak a mindent elemésztő tűz ropogott. A lovak idegesen toporogtak, fújtatva rántották el fejüket az orrukba áramló szagok elől. - Füst és vér. - Az utcákon véres, megcsonkított tetemek hevertek. - Azok az emberek, akik nem tudtak elmenekülni. - Leugrottam a nyeregből, embereim szó nélkül követték példámat. Nem állhattunk tovább tétlenül, lesokkolva a borzalmas látványtól, amely elénk tárult. Túlélők után kellett kutatnunk, és ha még maradtak betolakodók, azokat meg kellett találnunk, és el kellett pusztítanunk.

- Kettesével fésüljétek át a házakat, a raktárakat és az utcákat! - utasítottam keményen a velem lévő csapatot. Egyelőre nem kereshettem okokat, nem kutathattam a miérteket, most cselekednem kellett. - Kutassatok túlélők után! Egy pecsételő legyen minden csapatban.

- Uram! Mi legyen, ha megtaláljuk Reiga-donót? - kérdezte egyik emberem. Hangja alázatos volt, akárcsak a testtartása. Nem a tiszteletlenség, inkább a félelem beszélt belőle. - Mi nem... - Esetlenül elhallgatott. Meglepetten fordultam felé. - Reiga? Hogy jön ide ő?

- Nem értelek.

- Nos, ez az egész eset... Bocsáss meg, Takashiro-sama, de gyanús.

- Még nem tudhatjuk, ki áll az ügy mögött. Nem ítélhetünk meg senkit - jelentettem ki magabiztosan. Láttam, hogy nem győztem meg teljesen. - Ha bármi történik, vállalom a felelősséget. Most azonban indulnunk kell. - Megvártam, amíg szétszélednek, és csak utána vettem az irányt a szentély felé. Az is lángokban állt, akárcsak a falu többi része. Végigsiettem a füstölgő bambuszfák mentén, egészen a szétdúlt szentélyig. Meglepett, hogy egyetlen démonnal sem találkoztam. Úgy tűnt, már elmentek. - Valaki! Valaki életben van még itt? - kiáltottam feldúltan.

- Takashiro-sama - állított meg egy könyörgő hang. Yomi egyik tanulója volt. Képtelen volt talpra állni, csak kúszni tudott a földön, olyan súlyosak voltak a sérülései. Felé léptem, hogy segíthessek rajta.

- Tarts ki! - bátorítottam elszörnyedve. Izmaim remegtek a visszafojtott indulatoktól. Láttam a halál mindent elemésztő fekete leplét, amely könnyű kendőként alakjára telepedett. - Egy seregnyi démon, uram...

- És a védőkör?

- Reiga-sama... - nyögte elhalóan, de képtelen volt befejezni a mondatot. A halál csábító táncba ragadta magával, az ideje lejárt. - Reiga? - Bombaként robbant tudatomban a felismerés, lábam magától mozdult. - Hogy lehettem ennyire bolond? - Hiszen, így minden értelmet nyert. Mindaz, amit nem akartam tudomásul venni, és elfogadni. - Szentséges egek!

Yomi háza felé rohantam. Meg kellett győzödnöm arról, hogy nincs ott, hogy rendben van. Egészen eddig biztos voltam benne, hogy Arioval együtt az emberek kimentésén fáradozott. Reiga - mint mindig -, addig feltartotta a démonokat, és lepecsételte, majd visszaküldte őket a Pokolba. Utána pedig elhagyták a falut.

- És ha mégsem így történt? - Bárcsak képes lettem volna egy szempillantással áthidalni a másodperceket! - A szent atyákra! Nem így történt, csak hinni akartam, hogy így történt! - őrjöngtem némán. A bennem növekvő félelem fekete lyukként terjeszkedett a mellkasomban, és kíméletlenül magába nyelte minden reményemet. - Yomi!

Talán mindig is tudtam, hogy Reiga milyen, csak nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Mindenki figyelmeztetett rá, még Yomi is; én mégis hittem benne. Hittem benne, és a hitem jelentette az árulást. Elárultam mindenkit. Ez az egész tragédia az én hibám. - Ha Yominak miattam esik bántódása, abba bele fogok pusztulni.

Berontottam a szobába, a tatamin pedig ott hevert mozdulatlanul...

Összedőlhettek a papírfalak, lángra kaphattak a színes ruhák, én csak őt láttam. A látványt, ami elém tárult ezernyi könnycsepp sem tudta volna elhalványítani. Füst gomolygott a szobában, a forró levegőben vakítóan villantak fel a sárga lángnyelvek.

„Azon töprengtem, Takashiro, hogyha ezt a világot valóban mi teremtjük, akkor még jobban kell törekednünk arra, hogy szeressük egymást és magunkat."

A hófehér bőrön apró, karmazsin patakok csordogáltak.

„Mindazt, ami minket alkot, legyen az rendkívül fényes erény vagy a legsötétebb gondolat."

A narancsos fények megcsillantak az ébenfekete hajon.

„Azt a vékony határt, amikor semmivé foszlik a jó és a rossz, amikor nem számítanak az értékek, mert nem kell őket követnünk, hogy a mieink legyenek."

A rózsaszín hajszalag hanyagul a sarokba dobva feküdt. Megpörkölődött.

„Mert lényegében hozzánk tartoznak, minden ránk erőltetett szerep nélkül. Többé nem kell értük küzdenünk, mert mi magunk vagyunk azok az értékek."

A bénító fájdalom elborított.

„Nincsenek többé szerepek, a célok változékonysága pedig nem rettent el."

Józan eszem eddig szilárdnak hitt építménye kristálypalotaként, csillogva omlott össze.

„Együtt hullámzunk, és pulzálunk az univerzummal. Egy szívként, ugyanazt érezve. Akkor, abban a pillanatban jön létre a most. Nem? Takashiro?"

Ő nem lehetett halott! Nem...

„Sohasem fogom utolérni a bölcsességedet, Yomi."

Testem automatikusan cselekedett. Hozzá akartam rohanni abban bízva, hátha még nincs teljesen késő, hátha még megmenthetem.

Ostorként vágott végig rajtam a semmiből érkező, égető fájdalom. Visszatántorodva térdre rogytam. Lihegve szorítottam kezemet arcomra. A vércseppek apró pettyekként terítették be ujjaim körül a tatami finom szövetét. Felnéztem, hogy megtaláljam a támadómat; azt, aki nem engedte, hogy Yomi közelébe mehessek.

Döbbenten pillantottam az előttem álló, fiatal férfira. Haja szabadon szárnyalt a lángok gyilkos szelében, az alvadt vér mázként száradt sápadt bőrére. Yukatája tépetten lógott rajta, mellkasát karmolás nyomok borították.

- Hogy tehetted? - pillantottam az ajtó előtt állóra. Nem válaszolt, csak engem nézett. Fekete szemében jeges hóviharként tombolt a harag, a keserűség és a mindent elemésztő gyűlölet. Válasz nélkül hátat fordított nekem, és kezében az idézőkönyvvel elindult a lángtenger felé. - Megállj! Reiga! - ordítottam rá. Zavarodott voltam, mégis amit láttam, az egyáltalán nem a képzeletem játéka volt. Valóban ő tette. Ő támadta meg a falut.

- Mi a valóság, Takashiro? Valóban az lenne, amit éppen látunk? - jutott eszembe Yomi egyik kérdése, de azonnal el is hessegettem magamtól. Egyáltalán nem értettem, miért jutott pont most az eszembe. Egyre jobban dagadt bennem a mindent elemésztő düh, mégis tudni akartam az indokokat.

Mozdulatlanul állt, nem fordult felém. Egyetlen szóval sem tagadta a vádakat. Nem mondta azt, hogy nem ő tette. Nem védte magát. Egyszerűen nem tett semmit.

„A törékeny cseresznyefa a legkisebb sérüléstől is meghal."

- Elkéstél - suttogta elkínzottan. Elszörnyedve álltam szerelmem teteme felett, és bámultam azt az embert, aki elvette az életét. Azt, akit egykor bajtársamnak és barátomnak tartottam. - Mindennel.

- Elkéstem? Mikor? Miért?

Az összeroskadó tartópillérek nyomában szétpattant parazsak szinte megvakítottak. Mire újra felnéztem, már eltűnt. Remegve Yomihoz léptem, és óvatosan a karomba csúsztattam. Reszketve tapogattam meg puha bőrét, de az életnek már semmi jele nem volt a törékeny testben. Olyan jó lett volna elhinni, hogy még él! Hogy a testéből áradó melegség nem hamis illúzió csupán! - Nem a távozó lelket jelenti.- Könnyek homályosították el látásomat.

- Miért?

Minden összedőlt körülöttem. Mindaz, amit eddig együtt építettünk egy belülről rothadó semmi volt, a gonosz játéktere, melyben kedvére kegyetlenkedhetett. Felül kellett volna emelkednem a történteken? Képtelen voltam rá.

Zokogva szorítottam magamhoz, és ringattam őt, mint egy gyermeket. Védelmezni, óvni akartam... Valóban elkéstem mindennel. Nem tudtam megmenteni a szerelmemet, elpusztult az otthonom, és elveszítettem a legjobb barátomat.

A világom öreg toronyként dőlt össze, akárcsak az udvaron álló, meddő cseresznyefa.

Üvölteni akartam egészen addig, míg a szférákban táncoló onik meg nem hallják fájdalmamat. Mert Yomi soha többé nem fog rám nézni. Nem fog nevetni, vagy megdorgálni. A lelke menthetetlenül elveszett az idő és a tér szövedékében.

Keserű zokogásomat elnyelte a sötét éjszaka.

Minden tanító tudja, hogy a gyűlölet édes méreg, a bosszú pedig lassú rothadás. A tiszta szívet és az ép elmét támadják együttes erővel letaszítva a fényes lelket a sötétségbe.

- Mégis... - Sohasem éreztem, hogy a harag ilyen elemi erővel járt volna át. A bennem izzó gyűlölet pont olyan hévvel lobogott bennem, mint a körülöttem veszett tigrisként tomboló tűz. Szívem és lelkem tiltakozott az ereimben folyékony mézként szétáramló sötétség ellen, de a tudatom nem.

Kábultan talpra kászálódtam, és ismét Yomira pillantottam. Nem adhattam meg magam ennek a sötétségnek. Pont előtte nyelt volna el a fekete örvény? Előtte, aki maga volt a jóság? Küzdöttem a bennem megbúvó sötétség ellen azért, hogy az ő emléke tovább élhessen.

Magamhoz szorítottam, és kitántorogtam vele az udvarra. Addig mentem, amíg el nem értem az általa legjobban szeretett tisztást. Szerencsére, a démonok ezt nem mocskolták be. Leültem vele az egyik fa alá, és kérges törzsének támasztottam hátamat. Kérdőn pillantottam fel az éjszakai égre, a néma csillagoktól várva útmutatást. - Miért?

Tudnom kellett volna, hogy a cseresznyefa az cseresznyefa, ami pedig annak látszik, az mindig csak egy félresikerült képmás marad. Nem több és nem is kevesebb annál. - Reiga, mindig is az volt, ami.- Egy opast, aki a pokol bugyraiból emelkedett fel, hogy szépségével megkísértse az embereket. Egy démon, aki elcsavarva az ember fejét megtévesztette, és megrontotta azt.

- Hogy tehettem ezt? - Nekem kellett volna a legjobban tudnom, hogy mit jelent a kísértés. Nekem kellett volna védelmeznem az embereket, ehelyett beengedtem a farkast a bárányok közé, és hagytam, hogy kitombolja magát.- Hogyan történhetett mindez?- A sápadt csillagok nem válaszoltak. Az égben talán már nem is lakozott senki, ahogyan többé bennem sem.

Az érzéseim szürke hamuvá porladtak, a fájdalom örökös társammá vált. Egyedül belőle megíthettem erőt ahhoz, hogy felkeljek, és túléljem a másnapot. Megmaradt embereimmel kitakarítattam a birtokot, és mindent elölről kezdtem. Nappal dolgoztam, éjjel pedig a fűben figyeltem az égen villogó, fénylő csillagokat. Minden egyes nappal halványult a csillogásuk, míg végül nem láttam többé a fényt a sötétségben.

Nem akadtunk Ario nyomára, ezért úgy gondoltam, ő is meghalhatott a támadásban. Minden felelősség az én vállamon nyugodott, innentől én voltam a klán vezére. Egyetlen célommá annak a jóslatnak a beteljesítése vált, amit azon az estén láttam, amikor Yomit eltemettem. Az újjáépített szentélyben egy utolsó útmutatást kértem az istenektől.

Látomásomban két összecsapó sárkány képe rajzolódott ki, akik egymást is elpusztítva örök nyugalmat hoztak erre a világra. Lelkeket, akik nyugalmat nem találva több évszázadot áthidalva harcba indultak a gonosz ellen. Egy tiszta fényforrást, akinek jelenléte eldöntötte a harc kimenetelét. Meggyógyította a sebeket az igazság megmutatása által. - Azt az igazságot, hogy mit is tettél valójában, Reiga - szorítottam össze fogaimat.

Tudtam, hogy a bennem munkáló harag és gyűlölet megmérgezheti a tisztánlátásomat, de többé nem hagytam magam eltántorítani a célomtól. - Reiga elpusztításától. - Nekiálltam felkutatni azokat a lelkeket, akiket a látomásomban láttam. Hatalomra volt szükségem, méghozzá sokkal többre, mint amennyit egyszerű halandóként elérhettem. Tisztában voltam azzal, hogy az a harc, amelybe belekezdtem, teljesen fel fogja számolni az emberségemet, és az eddigi életemet, de nem érdekelt.

Készen álltam rá. Reiga elpusztítása mindent megért, még azt is, hogy a lelkemet sutba vágva eredendően mássá váljak, mint ami vagyok. Hűnek kellett volna maradnom Yomi emlékéhez, de képtelen voltam rá. Hiába hittem eddig abban, hogy mindenki életútja szabott ideig vezet, az ő halálát képtelen voltam elfogadni.

- Meg foglak ölni, Reiga. Bármibe is kerüljön!

Ha még több erőhöz akartam jutni, át kellett alakítanom a testemet. Régebben hallottam erről az eljárásról, de már nem emlékeztem pontosan a részletekre. Szerencsére, a tabukat tartalmazó könyvet egy olyan helyre rejtettük Arioval, amelyről másoknak nem volt tudomásuk. Még Yominak és Reigának sem. -Így nem volt más dolgom, mint újra előásni, és áttanulmányozni a megszállás és az átengedés fejezetét.

Olvastam egy figyelmeztetést is a cím alatt, de akkor önhitten úgy gondoltam, tisztában vagyok annak a jelentésével. „Minél ragyogóbb és nagyobb a fény, annál nagyobb árnyékot vet a sötétség." Úgy gondoltam, ez azt jelenti, hogy Reiga is úgy válik egyre erősebbé, ahogyan én. - Nem számít -engedtem el fülem mellett a figyelmeztetést. Az számított, hogy a kitartásom meg fogja hozni a várt eredményt. - Az összes többi dolog, áldozat lényegtelen.

A leírtak szerint, ki kellett választanom egy olyan helyet, ahol kevés ember fordult meg. Majd el kellett készítenem egy speciális fürdőt, amelyben több napon át böjtölve várakozhattam a kapcsolat létrejöttéig.

Belefogtam az átengedés szertartás kivitelezésébe. Megszentelt pecsétek segítségével - amik a démonok szabad mozgását korlátozták -, elkerítettem az általam választott területet. Az itt álló házban, egykor a faluban lévő faanyagot halmoztuk fel, és munkáltuk meg. Tökéletesnek tűnt a tervemhez. - Elhagyatott hely, tágas tér.

A házban lévő hatalmas medencét áttisztítottam, és elkezdtem feltölteni a könyvben megjelölt gyógynövényes főzettel. A gyógynövényekkel átitatott fürdő csapdába ejtette a fizikai és étertestet, illetve jelezte az azokban végbemenő változást.

A szertaráshoz egyetlen ember segítségét kérhettem. Neki az volt a feladata, hogy megsemmisítse a fizikai testemet, ha a démon átvette felettem az irányítást. Választásom az egyik legmegbízhatóbb tanítványomra esett. Rui nagyon aggódott értem, de minden egyes intését elengedtem a fülem mellett.

Olyan útra léptem, amelyről már nem fordulhattam vissza. Ez az életem nem lett volna elég ahhoz, hogy elfogjam Reigát. Több időre volt szükségem, talán magára az örökkévalóságra. - Gyenge halandóként nem sikerülhet. Többé kell válnom, mint egy egyszerű halandó. - A mesterek egyetlen utat találtak az élet meghosszabbítására, ez pedig a durasokkal kötött alku volt.

Az alku lényege az volt, hogy a testemet átadva egy durasnak, összefontam az életenergiánkat. Az átadás, a paktum felajánlója felől egy kapu nyitását jelentette. Mivel a durasok nem rendelkeztek az emberi testben megtalálható szívenergia központtal, úgy döntöttem, a bennem megnyitott kapu helye ez lesz. - A duras erejének a segítségével akár az idő mérhetetlen szövedékéből is kikutathattam Reigát.

Mikor végre végeztünk az előkészületekkel, elindítottam a szertartást. Nem féltem egy cseppet sem, veszítenivalóm nem volt.

A leírást pontról-pontra betartva, megkezdtem a kapcsolat megnyitását.

Levetkőztem, és beleereszkedtem a kádba. A növények balzsamos illata elkábított, bőröm bizsergett a körülöttem áramló energiáktól. Ráfeküdtem a vízre, és hagytam, hogy a szelíd ringatózás ellazítson. Felpillantottam a felettem vitorlázó bárányfelhőkre, a kék égre. Nem volt más dolgom, minthogy várjak.

Szótlanul lebegtem a vízen, közben pedig böjtöltem. Semmilyen ételt nem vehettem magamhoz, csak folyadékot ihattam, de azt is minden egyes nappal csökkentenem kellett.

A nappalok éjszakákba fordultak, míg végül eltelt egy hét. Már semmilyen folyadékot nem vehettem magamhoz, a szomjúság egyre jobban kínzott. Nem érzékeltem az időt, és lassan a teret sem. Látásom elhomályosult, a körvonalak elmosódtak.

A bőrömet sokkal inkább égették, semmint simogatták a vízbe szórt gyógynövények. Az egykor balzsamos illat, most a torkomat kaparta.

- Minden bűzlik - suttogtam halkan.

- Én nem érzek semmit, uram - érkezett valahonnan nagyon távolról Rui hangja. Már alig hallottam őt. - Elkezdődött volna?- Tényleg átalakult az érzékelésem? Vagy csak a képzeletem játszott velem?

- Értem. - Ez volt az utolsó szó, ami elhangzott a számból. Többet nem beszéltem. Már nem éreztem a lelkemben lüktető fájdalmat, csak a szűnni nem akaró ürességet.

Mozdulatlanul lebegtem a medence felszínén. Fizikailag legyengültem a több napos böjttől, de szellemileg tisztább voltam, mint valaha. Túljutottam az éhség és a szomjúság okozta holtponton.

- Ki vagy te? - sziszegett elmémben egy halk hang. Meglepetten nyitottam fel a szememet.

- Rui? Szóltál? - kérdeztem reszelősen.

- Nem, Takashiro-sama.

- Akkor hogyan... Lehetséges, hogy sikerült? - A kapcsolat az elmék között jön létre. A démon hangja nem hallható füllel.

- Mi sikerült? Egyáltalán minek keltettél fel? - morgott tovább. Újra lecsuktam a szememet, a víz hőmérséklete egyre jobban emelkedett körülöttem. - Igen, ez ő. Minden kétséget kizáróan a démon lesz.

- Giou Takashiro vagyok, és alkut ajánlok neked - válaszoltam határozottan.

- Takashiro? Az emberi korcs, aki terek közé zárt? - acsarkodott gyűlölettel. - Az élet tényleg elég ironikus néha! Te akarsz alkut kötni... Velem? - élcelődött maró gúnnyal, kihangsúlyozva a szavakat. Bár elzárva tartottam, ereje egy jottányit sem csökkent.

- Egy igen előnyöset.- Nem engedhettem, hogy átvegye az irányítást, így tőmondatokra szorítkoztam.

- Nos, ami neked előny, az nekem hátrány. Úgyhogy nem kérek belőle - csattant elutasítóan, és eltűnt az elmémből. Még nem voltam hozzá elég erős, hogy a magam erejéből fenntartsam a kapcsolatot. A körülöttem áramló gyógyfüves víz hőmérséklete újra lecsökkent, én mégis boldog voltam. - Sikerült. Elértem. Itt most már nem adhatom fel.

A változás visszafordíthatatlanul elindult bennem, a kapcsolat megnyílt.

Újabb napok teltek el, de nem tudtam felvenni a kapcsolatot a démonnal. Bőröm kihűlt, ujjaim elgémberedtek, azonban elszántságom nem hagyott alább. Tanítványom idegesen szemlélt, éreztem magamon vibráló tekintetét. Míg várakoztam, volt időm gondolkodni. - Azt hiszem rájöttem, hogy miért is nevezik pontosan átengedés meditációnak ezt a fejezetet. - Az nem lehetett, hogy valakit csak úgy engedek belépni a testembe. Ha egy idegen entitás kerül be egy térbe az elkezdi maga körül átalakítani az összetevőket. Ezt azt jelentette, hogy a belém lépő démon nemcsak az energiáimat, hanem a fizikai testemet is át fogja alakítani. - Hát, ezért volt ilyen nagy tabu ez a gyakorlat. Meg kell halnom ahhoz, hogy újjászülethessek.

- Miről gondolkodsz, Takashiro? Az eljárásról? Látom, rájöttél a kulcsmozzanatra. - Nem válaszoltam, inkább a légzésemre koncentráltam. - Egyébként nagyon élvezem a szenvedésedet - jegyezte meg mintegy mellékesen. - Igazán szórakoztató látvány az agóniád és a bukásod. Pedig egykor milyen magasságokba tudtál emelkedni...

- Ha beleegyezel az alkumba, tovább élhetsz - szakítottam félbe. Éreztem a benne felbukkanó bizalmatlanságot. - Tehát, nemcsak hallak, hanem az érzéseidet is érzékelem - állapítottam meg.

- Akár csak én - vágta rá elégedetten. - Szóval, ki vele! Mi hasznod származna neked ebből az egészből? Nem hinném, hogy csupaszív jóságból engeded át nekem a testedet.

- Ugyanaz, ami neked is- jelentettem ki csendesen. Valószínűleg már tudomást szerzett arról, hogy mit akarok. Egyszerűen kipuhatolta az érzéseimet.

- Öröklét a bosszúért? Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy képes vagy idáig süllyedni.- Nem válaszoltam. Hagytam, hogy ő beszéljen. - Egy valamit tudnod kell, Giou. Amint alkalmam nyílik rá, azonnal ki fogok törni a személyiséged határai közül. Nekem nem számít, mennyi időt kell várnom. Fel foglak emészteni, és átveszem feletted az uralmat.

- Szóval beleegyezel? - kérdeztem határozottan.

- Mivel olyan nagyon meg akarsz halni! - Nevetett. - Egyébként igazán szórakoztató, ahogy a lelkedről alkudozol- kezdte negédesen. - Pont,mint egy piaci kofa - tette hozzá megvetően. - Remélem, nem bántottalak meg ezzel a mondatommal - nevetett fel önelégülten. Már túl voltam azon a ponton, hogy bármivel is megsérthessen. Haldokoltam. - De tudod, mit? Játszunk. Legalább nem unatkozom tovább. Benne vagyok az alkudban.

- Kontroll alatt foglak tartani - ígértem erőtlenül.

- Akkor igencsak alábecsülsz.

- Semmi esetre sem.

- Nos,Giou korcs. Legyen meg a te akarod - susogta vészjóslóan.- Engedd el magad, és hagyd, hogy elragadjon magával a halál örvénye! Nemsokára találkozunk.

Egyszerűen csak elgyengültem, és hagytam, hogy a felszínen lebegő testem a mélybe süllyedjen. Lehunytam a szememet, a világ eltűnt előlem.

Amikor újra felnéztem, egy réten találtam magam. Smaragdszínű gyepe hívogatóan terült el előttem. Mindenütt rózsaszín szirmok lebegtek, táncuk egy alak körvonalát rajzolta ki. Egy pár pillanatig képtelen voltam kivenni az illető arcát, majd döbbenten léptem közelebb hozzá.

- Yomi - súgtam boldogan, szívem fájdalmasan megdobbant a mellkasomban.

- Mit művelsz, Takashiro? - súgta feddően, szavai mégsem haragot, hanem szeretet tükröztek. Kinyújtotta a kezét felém.

- Megbosszullak téged, és jóváteszek mindent. - Torkom fájdalmasan összeszorult, szívem még utoljára dobbant egyet. Keze finoman megérintett, és szomorúan rám nézett.

- Mit tettél magaddal? - susogta, és feloldódott a semmiben, akárcsak a ragyogó fényvilág, amelyet maga körül teremtett. Helyét a vak sötétség és a dermesztő, halotti hideg váltotta fel. Örvénylő gondolataim között egy új tudat bukkant fel, rothadó erejével töltve fel testemet. Már tudtam, hogy nem élek. Tudatom ezüstös láncolata mégis hozzákötött egykori testemhez.

Elviselhetetlen kínt éreztem, amikor sejtjeimet újjáalkotva, csontjaimat porrá törve, ereimet szétpattintva új szerveket kreált nekem az immáron bennem lakozó opast. Meddig tarthatott a szenvedésem? Pár percig vagy hosszú órákig? Fogalmam sem volt róla. Egy idő után megadtam magam a borzalmas fájdalomnak és az elmémet uraló mélységes csendnek.

Végtelen ürességben lebegtem testetlenül. Könnyűnek éreztem magam, mentesnek minden földi dologtól. Nem burkolt be nehéz húslepel, nem tekeredtek a nyakam köré visszahúzó súlyok. Szabad voltam és néma.

A csendből egy hangos dobbanás térített magamhoz. Először nem akartam kiszakadni az áldott sötétségből, de az egyre erősödő dobogás nem hagyott nyugodni.

Első dobbanás. Ujjaim megrándultak, ahogy a vérkeringés újra elkezdett áramlani a testemben. Az idegek reflexszerűen megrándultak, jelezve, hogy az élet tér vissza nemrégen levetett testembe.

Második dobbanás. Szemem lassan felnyílt, és csodálkozva néztem a méregzöld színekben pompázó világot.

Harmadik dobbanás. A túlélőösztönöm lökhetett fel a víz felszínére, mert azon kaptam magam, hogy köhögve, remegve támaszkodom a kádnak. Lassan talpra kecmeregtem, de elgyengült izmaim még alig tudták megtartani súlyomat. Mindenem fájt, de a testemet átjáró új erőért megérte. Ránéztem a kezemre, de nem láttam magamon semmilyen fizikai változást. Még mindig az voltam, aki. Látszólag.

- Valamit valamiért, Takashiro. Megcsinálhattam volna úgyis, hogy megszakítom a kapcsolatot a tested és a tudatod között, de akkor hol marad az élvezet? - nevetett fel sötéten a démon. Vettem egy mély lélegzetet, és imbolyogva kiléptem a medencéből.

- Üdvözlöm, Takashiro-sama - kezdte remegve az előttem álló, fiatal tanítvány. Tudtam, hogy attól fél, opasttá váltam a szertartás alatt. A vállára tettem a kezemet, és kipréseltem magamból egy elgyötört mosolyt.

- Köszönöm a segítségedet. Nélküled nem sikerült volna. - Szeme boldogan felragyogott, már tudta, hogy kivel áll szemben. Önmagam maradtam. - Egyelőre.

- Én várok, Takashiro. Játszd csak a kis játékaidat, végül úgyis én győzök, hiszen már eleve vesztett csatát vívsz ellenem.

Lassan múltak az évszázadok. Többé már nem volt senki, aki fogta volna a kezemet, akivel megoszthattam volna kételyeimet. A magamra rótt utat egyedül kellett járnom. Az egykori társak, akikkel megteremtettük, majd felvirágoztattuk a mostani Alkonybirtokot, mind a föld alatt porladtak. Egyedül maradtam az idő forgatagában. Nem felejtettem el a bennem lévő durast figyelmeztetését, de úgy tűnt, egyelőre visszahúzódott lelkem mélyére. Tudtam, miért teszi ezt. - Vár a megfelelő időre.

Úgy tettem, mintha nem is létezne. Végeztem a dolgomat úgy, hogy közben senkivel sem osztottam meg a titkomat. Idővel megtaláltam azokat a lelkeket, akikből később újra és újra létrehozhattam az őrzők csapatát. Úgy éreztem a cél, amiért harcolunk minden áldozatot megért.

„Minél ragyogóbb és nagyobb a fény, annál nagyobb árnyékot vet a sötétség."

A bennem lévő fény, a szeretet morzsája, a nagylelkűség, segítőkészség, a remény, mind olyan erények, melyek felerősíti a nekem életet adó démon sötétségét. Egyedül talán soha nem is jutottam volna erre a felismerésre. Ehhez be kellett lépnie az életembe egy olyan személynek, akinek jelenléte gyógyírként hatott üres lelkemre, és arra késztetett, hogy elgondolkodjam a tetteimet illetően.

„Yuki. Te valóban Isten fénye vagy."

Erdők tűntek el, várak omlottak össze és a helyükön felhőkarcolók emelkedtek. Társak, barátok születtek, és haltak meg a szemem előtt, akiknek lelkét újra és újra visszaidéztem a túlvilágról. Egyre inkább éreztem saját kegyetlenségemet, amikor az egymáshoz ragaszkodó gyerekekre, később fiatalokra néztem. Boldogan élték mindennapjaikat, vagy éppen iszonyatos átokként tekintettek csodálatos képességeikre, melyek kirekesztették őket a normális emberek közül.

Mit tettem igazán? - Önkéntes rabbá változtattam a Zweiltokat és Yukit. - Nekem köszönhetően életek óta ugyanabban a sorsban osztoztak. Haláluk után nem ölelhette át őket a feledés édes homálya, hanem egyfajta hibernált állapotban pihentek, amelyből bármikor visszahívhattam őket. - Úgy cselekedtem, mint egy igazi nekromanta.

Saját bábjaimmá téve őket, megfosztottam a nekik járó életüktől. - Jogom volt nekem ehhez? Istenként játszani az emberi életekkel, ami inkább illett egy démonhoz, semmint egy emberhez?

Belefáradtam ebbe a szerepbe. Talán tényleg a halál volt az egyetlen, amely a megváltást elhozhatta számomra. Egy olyan hely, ahol Yomi várt rám ezer éve.

Ha ő eszembe jutott, a szívem helyén tátongó sötét átjáró megnyílt, utat engedve a bennem munkálkodó durasnak. Nyomában pedig nem maradt más, csak a puszta, kopár magány és a dermesztő valóság. Ki maradt számomra ezen a világon? Csak egy ellenség, akinek léte mégis a múlthoz köthetett.

- Egyedül mi maradtunk meg egymásnak, Reiga. - Minden más, ami valaha a világunkat képezte, semmivé foszlott. Ragaszkodtam hozzá, mert ő volt az egyetlen, akitől magyarázatot kaphattam volna... Az egyetlen, aki igazán hozzám tartozott.

„Miért folytattam valójában ezt a harcot? Miért?"

Vettem egy mély lélegzetet, és a könyvet megmarkolva közelebb léptem hozzá. A jelen fájdalmasan kopogtatott emlékeim üvegfalán, és szétpattintva azt, bebocsátást kért. Ha visszatekintettem a múltra, láttam azt a rengeteg szenvedést, láttam az esendőségemet, a gyengeségemet. Haboztam, mert arra vártam, talán egyszer magyarázatot kapok mindenre. Talán nem véletlenül született Yuki mellé. Talán ő is a gyógyulást keresi, mint mi mindannyian. - Lehet, csak azért harcolunk, mert másképpen már képtelenek vagyunk egymáshoz szólni.

Koromfekete örvény csapott fel körülöttem, megdöbbentve a teremben lévőket.

- Miféle erő ez? - kérdezte vicsorogva Luze.

- Már régen lesüllyedtem a ti szintetekre - válaszoltam halkan, végig Reiga szemébe nézve. - Az egyetlen kapcsolat, ami köztünk lehet. - Nem mozdult, sötét szeme engem figyelt. Lassan elindultam felé. - Ami nem enged bennünket szétszakadni... Az egykori szeretet halvány fénye.

Laza mozdulattal megidéztem a tűz sárkányát, melynek tisztító ereje óriási örvénnyel indult el Reiga jeges, fagyott mozdulatlansága ellen.

- Számtalan évszázad állt a rendelkezésére, mégsem állt elém soha. Nem mondta el, mi történt azon a napon. - Nem mondott semmit, csak elsétált, és a hallgatása beszédesebb volt minden szónál. Mégsem öltem meg, ahogyan ő sem tett kárt bennem. Csak ígértük a halált, de nem osztottuk.

Önzők vagyunk és bukottak. Romlottak és gyerekesek. De számunkra akkor sem maradt más lehetőség, mint tovább játszani ezt a sehová sem tartó macska-egér játékot. - Ha most látnál minket, Yomi... Vajon kinevetnél bennünket az ostobaságunk miatt? - Minden elsötétült körülöttem, csak a kék és vörös fények villództak szemem előtt, ahogy erőink egymásnak feszültek.

„Ha most újra üzletet köthetnék a démonnal, tudod, mit kérnék, Yomi? Azt, hogy újra halljalak nevetni, Reigát morgolódni, és legyen minden úgy, mint akkor régen."

„Lét és tér, most semmivé foszlanak az ég szövetén.

Utánuk nem marad más, csak az éjszakában világító lámpás,

A sötétséget is áthidaló látomás.

A hit utolsó próbája, a barátság megszentelt oltára

Most újra készen állnak, hogy megmentsenek két sorstársat.

Az összefonódott lelkek útja itt véget ér,

És együtt emelkednek fel a megszentelt csillagok közé."