10. fejezet

Mercedes Kupa

Tezuka a következő pár napban is az elviselhetetlenség szélén állt. De vagy megtalálta azt a határt ahol még pont megállhat vagy én lettem sokkal megértőbb. Egyszer sem tudott felidegesíteni annyira, hogy összevesszek vele. Ennyire kiismert volna? Vagy én ismertem ki ennyire? Bármelyik is az igaz, nekem az utóbbi tetszik jobban. Régen én voltam Naru, a rettegett. Most pedig én lettem Naru, a jó fej. Remélem ez a gondolatmenet más agyán is keresztülfut és kapok a következő szülinapomra egy "Naru a jó fej" feliratú pólót.

Tezuka első hivatalos meccsét szombat estére rakták. Hosszú és kemény csatát vívtam Okaa-sannal mire beleegyezett, hogy Shun-channal elmenjünk rá. Tezukának mégsem tilthatta meg, hogy elmenjen és akkor már azt is fel tudtam hozni érvként, hogy kevésbé veszélyes az utcán sötétben, ha többen vagyunk. Igazából ez sem hatotta meg. Végül Oto-san is beleszólt a beszélgetésbe és meggyőzte Okaa-sant, hogy nem lesz semmi probléma.

Szombat este Okaa-san már szinte arcpirító tanácsokkal látott el minket, mielőtt indultunk. Életemben nem hallottam még tőle olyan szavakat. Nem is véletlen küldte ki Shun-chant a szobából mielőtt belekezdett volna. Miközben beszélt Tezuka meredten bámult előre én pedig őt néztem. Azon járt a fejem, hogy vajon mennyit hallhat abból amit Okaa-san mond. Én személy szerint csak minden harmadik mondatból kaptam el egy-egy szót.

- Okaa-san! Könyörgöm! Hagyd abba! Ha tényleg igazad lesz, és egy szamuráj ugrik elő valamelyik bokorból egy kétméteres katanával a kezében esküszöm, hogy előkapom a páncélöklöt a kistáskámból. – szakítottam félbe, mikor már nem bírtam tovább

- Komolyabban is vehetnéd a dolgot Naru-chan. – nézett rám megütközve

- Ennél is? – tártam szét a karjaimat – Esküszöm, ha meglátok valakit az utcán, aki csak kicsit is csúnyán néz ránk, felkapom Shun-chan a vállamra és hazarohanok vele.

- Hagyd őket! – szólt közbe Oto-san

- De…

- Menjetek csak! Sok sikert Tezuka-kun! – zárta le a beszélgetést

- Köszönöm!

Én ahogy tudtam meglódultam az ajtó felé és meg sem álltam míg el nem értem a kerti kaput. Az utcán bevártam Tezukát és az öcsém.

- Mi történt odabent? – kérdezte kíváncsian Shun-chan

- Okaa-san harminchat módját ismertette annak, hogyan lehet valakit megölni anélkül, hogy hozzáérnénk egy ujjal is.

- Persze a jó beszélgetésekről mindig ki vagyok küldve.

- Örülj neki. Olyan fény csillant a szemében beszéd közben, amitől még én is megijedtem.

- Okaa-san akkor is félelmetes, amikor a takarításról beszél.

- Ez igaz. – gondolkoztam el – Mikor lesz pontosan a meccs? – fordultam Tezukához már jó negyedórányi séta után

- Egy óra múlva kezdődik.

- Remek. És mennyi oda az út?

- Annyi, mint tegnap is. Körülbelül húsz perc. Vagyis innen már alig öt.

- És mit csinálunk egy órán keresztül?

- Én mondtam, hogy nekem korábban kell mennem.

- Mondtad. De én azt hittem, hogy 10 perccel.

- Hát nem.

- Legalább Shun-chan is megcsodálhatja a rólad elnevezett pályát. – mosolyogtam rá kedvesen

- Rólad tényleg elneveztek egy pályát? – nézett fel Tezukára áhítattal

- Ne… – válaszolta volna Tezuka, de egy hang félbeszakította

- Kunimitsu! – integetett messziről Brigitt

- Egy egész rajongótábort meghívtál? – kérdeztem epésen

- Nem én hívtam.

A lány közben odajött hozzánk.

- Téged is érdekel a tenisz? – kérdezte Tezukától, mintha mi ott se lennénk az öcsémmel

- Ah! – válaszolta terjengősen

- Képzeld az én bátyám is játszik ma.

- Igazán?

- Igen. David nagyon tehetséges.

- David? – kérdeztem ijedten

- David Forrest? – kérdezte Tezuka rezzenéstelen arccal

- Igen! Csak nem ismered?

- Hallottam már róla.

- Ha gondolod, tudok szerezni neked egy autogramot. – ajánlotta fel büszke mosollyal

- Hallod ezt édes? – csimpaszkodtam Tezuka jobb karjába, amivel elértem, hogy Brigitt a létező leggyilkosabb pillantásával nézzen rám – Ilyen szerencsét. Olyan régóta szeretne már tőle egy aláírást. – magyaráztam komolyan neki

- Komolyan? – nézett megint mosolyogva Tezukára – Akkor gyere, odaviszlek hozzá most. – ragadta meg a másik karját

- Van egy kis dolgom. – próbálta kiszabadítani a bal kezét – Majd talán utána.

- Hát rendben. Keress majd meg! – küldött egy csókot búcsúzóul Tezuka felé

- Hánynom kell! – grimaszoltam

- Ez mi volt? – érdeklődött az öcsém

- Egy osztálytársunk.

- Én a viselkedésedre gondoltam.

- Oh! Olyasmi, amiről otthon nem szabad beszélned, ha azt akarod, hogy Tezuka segítsen a teniszben.

- Nem tudom, miről beszélsz. Tök normálisan viselkedtél, mint általában. – vágta rá angyali mosollyal az arcán

- Büszke vagyok rá, hogy ilyen intelligens öcsém van. – mosolyodtam el én is

- Nem akarod elengedni a karom? – érdeklődött Tezuka

- Magadnál vagy? Itt van valahol David. Engem ugyan nem hagysz itt magamra.

- Akkor legalább megtennéd, hogy kevésbé szorítod?

- Hű, de puhányok lettünk.

- Lehet, de attól még szükségem lesz rá ma este.

- Nem elég a bal? – kérdeztem, mire Tezuka rám nézett – Rendben, elengedlek, de ha megpróbál valaki felszedni ma este, akkor az a te hibád lesz.

- Nem féltelek. – tornásztatta meg a karját

- És akkor most mit csináljunk? – érdeklődtem

- Nekem dolgom van, de ti addig megnézhetitek David meccsét. Ha jól tudom, tíz perc múlva kezdődik. Biztos örülne neki, ha ott látna.

- Azt szeretnéd, hogy megmondjam Brigittnek, hogy nem is járunk, csak féltékennyé akartad tenni, mert tetszik neked?

- De akár a kávézóba is beülhettek.

- Menjünk Shun-chan.

- Semmi jó kívánság a meccs előtt? – méltatlankodott, mikor elindultunk

- Minek, hisz úgyis nyersz. – fordultam vissza

- Honnan veszed?

- Hisz te vagy Tezuka Kunimitsu! – válaszoltam, mintha ettől olyan egyértelmű lenne a dolog

Ekkor Tezuka válla fölött megláttam egy hevesen integető alakot. David volt az.

- Az előző meccsemet is elveszítettem. – mondta Tezuka

Odasétáltam elé, lábujjhegyre álltam majd egy puszit adtam az arcára. Minden önbecsülésem a porba hullott, de az egyetlen megoldás volt arra, hogy megerősítsem a David elleni védőfalam.

- Sok szerencsét! – tettem hozzá

- Ki áll mögöttem? – kérdezte Tezuka paranoiásan

- David. – mondtam egy hatalmas színlelt mosollyal az arcomon

- Akkor jó szórakozást. – hagyott magunkra az öcsémmel

- A hallgatás az egész estére szól. – mondtam Shun-channak, miközben próbáltam levakarni a mosolyt, ami az imént az arcomra fagyott

- Ha Onii-chan tényleg segít, akkor egész életemben hallgatni fogok. – ígérte meg

- Áll az alku.

Shun-channal a kávézóban üldögéltünk Tezuka meccsének kezdetéig. Szerencsére semmilyen típusú atrocitás sem ért közben. Sem olyan, amire Okaa-san számított, sem olyan, amitől én féltem.

Eredeti elképzeléseim szerint Tezuka könnyű szerrel győzte le az ellenfelét. Az öcsém viszont teljesen le volt nyűgözve. Nem csak Tezukától hanem mindentől. Számára még a pályán a salak is csodálatos volt.

- Szerinted nem volt fantasztikus Nee-chan? – kérdezte miközben az elég kis létszámú közönséggel együtt próbáltuk elhagyni a lelátót

- De, fantasztikus volt. – válaszoltam unott hangon

- Amúgy én eddig azt hittem, hogy Onii-chan bal kezes. – tűnődött

- Mert Tezuka bal kezes. – mondtam oda se figyelve

- De hát most jobb kézzel játszott.

- Tessék? – néztem rá

- Mondom most a jobb kezével játszott. – ismételte meg

- Ja! Mind a kettővel tud.

- Ez igaz? – fordult felénk egy idősebb férfi

- I-igen. – válaszoltam meglepetten

- És tud még valamit mondani Tezuka Kunimitsuról? – kapott elő egy jegyzetfüzetet

- Nem. – vágtam rá gyorsan

- És ön honnan ismeri?

- Hát… izé… osztálytársak vagyunk.

- Az iskola még csak egy napja kezdődött nem? – ráncolta a homlokát

- De.

- Akkor honnan tud már róla ilyen személyes információkat?

- Gyorsan terjednek a pletykák.

- Értem. – elégedett meg a válaszommal

- Nincs kedve egy interjút adni?

- Sajnálom, de nagyon sietünk. – indultam meg

Nem adta fel követett.

- Kérem hölgyem!

- Hagyjon békén! Nem ismerem Tezukát.

És pont ebben a pillanatban lépett oda hozzánk.

- Mr. Tezuka! – vidult fel az újságíró – Robert Fitschen vagyok, a Der Spiegel nevű újságtól. Készítenék önnel egy interjút.

- Üdvözlöm. – fogott vele kezet Tezuka – De egyelőre nem adok interjút.

- De…

- Menjünk! – fordult hozzám és Shun-chanhoz

Elindultunk. Szerencsére Tezuka elég meggyőző volt ahhoz, hogy a férfi ne kövessen tovább. De nem jutottunk túl messzire, mert néhány méter után megjelent Brigitt.

- Kunimitsu! – integetett messziről, majd sajnos oda is jött – Nem láttalak a nézőtéren David meccsénél.

- Nem lep meg. – mondtam félhangosan

- Tessék? – nézett rám mosolyt erőltetve az arcára

Én is felvettem egy kislányosan ártatlan arckifejezést és úgy szólaltam meg újra:

- Egyszerűen elképzelni sem tudom, mekkora IQ kell ahhoz egy embernek, hogy ne tűnjön fel, hogy Tezukán tenisztáska van. És szerintem az is egyértelmű, hogy nem azért, mert akkora fan, hogy cosplayezzen.

- Nem értelek. – vágott őszintén bamba képet

Vettem egy nagy levegőt majd újra belekezdtem. Kicsit talán egyszerűbb fogalmazásban.

- Tezuka nem nézőként van itt.

- Hát akkor?

Közel álltam hozzá, hogy valakit megüssek. És valószínűleg Brigittet választottam volna, ha nem bukkant volna fel a bátyja.

- Narumi! Kunimitsu! – üdvözölt minket széles mosollyal – Nem is tudtam, hogy ma van meccsed? – fordult Tezukához

- Pedig volt.

- Te is teniszezel? – kérdezte meglepetten Brigitt

- Jaj Istenem! – vertem Tezuka karjába a fejem

- Valami gond van Narumi? – kérdezte kedvesen David

- Ö… Most jutott csak eszembe, hogy sietnem kell haza. Úgyhogy megyek is. Te is jössz? – fordultam Tezukához

- Igen csak még elköszönök Hannahtól.

- Itt van Hannah?

- Különben nehéz lenne elköszönni.

- És addig én? – néztem rá esdeklően

- Sietek! – hagyott cserben

- És honnan ismeritek egymást a húgommal? – fordult felém David, mikor már Tezuka elment

- Az iskolából. – válaszolt szerencsére helyettem Brigitt

- Milyen volt az első napod? – próbált újabb beszélgetést kezdeményezni

- Jó! – zártam rövidre

- És képzeld Kunimitsu is a mi osztályunkba jár. – szólalt meg ismét Brigitt

- Nee-chan! – bökdösött meg hátulról Shun-chan – Mosdóba kéne mennem.

- Hál iste… Akarom mondani, keressünk egyet.

- Egyedül is meg tudom oldani. – mondta dühösen – Csak azért szóltam, hogy tudd hol vagyok.

- Nem baj. Nem akarom, hogy még elveszítsük egymást. – mondtam némi utalással a hangomba, hogy ha nem visz magával, akkor többé még a tenisz gondolata is hiú ábránd lesz számára, mert egyenként fogom eltörni az ujjait.

- Rendben. – egyezett bele végül

- Örültem a találkozásnak. – mosolyogtam a testvérpárra

- Majd valamikor beszélünk? – kérdezte David is mosolyogva

- Persze! – indultam el gyorsan