Cím: Káprázat
Írta: ferler
Fandom: Bleach
Korhatár: 18 éven felülieknek (Adult ++)
Karakterek ebben a fejezetben: Kurosaki Ichigo, Urahara Kisuke, Byakuya, Renji, Ukitake, Yoruichi, Yamamoto, Soi Fon, Isshin, Kenpachi, Ikkaku, Yumichika, 46-ok tanácsának tagjai
Páros: Urahara Kisuke és Kurosaki Ichigo; Kyouraku Shunsui és Ukitake Jyuushiro; Abarai Renji és Kuchiki Byakuya
Műfaj: dráma, akció
Jogok: Bleach és a hozzá tartozó jogok és karakterek Kubo Tite tulajdona. Nem származik anyagi hasznom a történet megírásából.
Állapot: folyamatban
Fejezet: 10/?

Figyelmeztetés: homoerotikus tartalom, angst, depresszió, OOC, durva szavak használata, fizikai erőszak, említett szereplőhalál, nyílt szexuális jelenet (BL), szexuális erőszak és végletekig csöpögősen romantikus

– Yamamoto parancsnok – szólította meg feljebbvalóját Soi Fon, mélyen meghajolva. – Az őrizetes megérkezett. – A főkapitány mereven nézte a várost az ablak előtt állva, a házakat, középületeket, az osztagok szállásait, s Senzaikyū tornyát. Bajainak középpontja oda volt bezárva. Tisztán emlékezett, milyen hittel és elszántsággal jelent meg Kuchiki Rukia kivégzésének napján Sōkyoku keresztfáján.

– Szóval elkezdődött – gondolta magában. – A 46-ok Tanácsa megtette az első lépést, s még csak azt sem tudják, hogy mibe kezdenek bele. Kurosakihoz hozzányúlni veszélyes. Túl sok befolyásos barátja van, ámbár az is igaz, hogy egyik sem a tanácson belül. – A főparancsnok nem volt vak. Látta ő jól azt, mi esetleg a fiatalabb és tapasztalatlanabb szemeket elkerülte. Hah, hát nem ő volt az, aki először észrevette Kyōraku és Ukitake kapcsolatát is? S a mostani kettő fele annyira sem rejtegette érzelmeit, mind az előzőek, több száz évvel ezelőtt. S ami biztos volt, az az, hogy Urahara Kisukét senki nem akarta ellenségének, ahhoz túl okos volt, és túl erős. S nem csak ő, Shihouin Yoruichi is mindig arra járt, amerre régi barátja. Aztán ott volt a fiatal Abarai hadnagy, így Kuchiki Byakuya is a fiú mellett – oh, nem, az öreg tekintetét semmi sem kerülte el. Aztán Kyōraku és Ukitake. Négy nemes családja Seireiteinek, ebből kettő a legnagyobbak közül, a Kurosaki kölyök pártját fogja fogni. Szeretetből, barátságból, tiszteletből, érdekből, nem mindegy? És még nem számolta bele, hogy hány csodálót szerzett a harcok alatt bátorságával, erejével, önfeláldozásával.

Felfedte érveit előttük, de úgy tűnik, a tanács figyelmen kívül fogja hagyni ezeket, s megy a saját feje után. Igaz, ő volt, aki hat évvel ezelőtt elnézett a ryoka incidens felett, s ezzel lehetővé tette, hogy a helyzet idáig fajuljon, de szükségük volt a helyettes shinigamira. Támogatása nem csak a harci morál szempontjából volt fontos, de magával hozta a vaizardokat és Urahara Kisukét. – Veszélyes játékot játszanak, és még csak nem is realizálják, hogy mit veszthetnek – sóhajtott. Zavarta, hogy még nem látja a teljes képet, de tudta, hogy meg kell hoznia döntését. Mi az álláspontja Yamamoto Genryūsai főparancsnoknak, s így ki mellé fog állni a Tizenhárom őrosztag, mikor cselekedni kell?

Gondolataiból Soi Fon ideges topogása lendítette ki.

– Ah, kapitány, még itt van? – kérdezte. – Minden rendben ment?

– Igen, uram – felelte a nő szenvtelen hangon. – Nem volt ellenállás sem a letartóztatott, sem pedig egyéb személy részéről.

– Örülök – jelentette ki látszólag szórakozottan. – És az egyéb személy, mint említette, hogyan viselkedett?

– Nyugodtan, uram – válaszolt a második osztag vezetője, nem tudta elfedni nyugtalanságát.

– Mi a probléma? – tette fel a kérdést az idős kapitány.

– Ismerem régóta Uraharát, uram. S ma láttam a szemében – megállt válaszában, hogy megtalálja a megfelelő szót rá – az elszántságot. Nem tudom, mit tervez, de azt tudom, hogy inkább lennék mellette, mint ellene. Uram. – tette hozzá tisztelettel, de egyértelműen jelezve véleményét.

– Értem – merült gondolataiba újra a főkapitány. – Szavait megfontolom. Most elmehet. Ne engedje szabadságra most az embereit, szükség lehet rájuk a közeljövőben. – tette hozzá, ezzel elbocsátva a kapitányt. Hosszan nézett utána, s aztán a fehér toronyra, mely gyertyaként állt Seireitei közepén már időtlen idők óta, mutatva annak ígéretét, mi lesz az engedetlenekkel. De cellái, hideg kőpadlói és kemény fekhelyei más meséket mondtak: történeteket shinigamikról, ártatlanokról, akik áldozatul estek irigységnek, hatalomvágynak, vagy félelemnek.

– Ez történne most is? – kérdezte elmélázva. – Egyszer már megcsalta szemünk a káprázat – sóhajtott.

Ukitake otthon találta Kyōrakut, mikor hazaért. A kertjükben ült, s enyhén összeráncolt homlokáról látta, hogy valami nem tetszik neki. Nem volt nehéz rájönni, hogy mi is lehet az. Küldetésük Hitsugayával nem jutott sokra, Seijōtōkyorin épületébe nem lehet bejutni, így fogalmuk sem lehet arról, hogy mi folyik odabent. Érzékeltek ugyan enyhe anomáliát, míg a környéken vizsgálódtak, de kutatásuk eredménytelenül ért véget.

Ukitake halkan odament hozzá, s helyet foglalt mellette a kerti padon. Csöndben ültek, a nyolcadik osztag kapitányának reiatsuja idegesen körözött körülöttük, míg ezt észrevéve nem kontrollálta azt. Ukitake nyugodtan várta, hogy élettársa elmondja neki, mi is aggasztja. Azonban Shunsui nem akart beszélni: félt, hogy ha kimondaná hangosan, hirtelen valósággá válna minden félelme, és nem akart szembe nézni még velük. Még nem. Lassan odafordult a másik kapitány felé, felemelte kezét, s megsimogatta az arcát. Ukitake becsukta a szemét, s élvezte a gyengéd érintést. A kéz egyre lejjebb csúszott, gyöngéden simogatva nyakát, kulcscsontját, s eltűnt a shihakusho alatt, életre keltve a fehér hajú kapitány mellbimbóit. A kapitány jobban tudta, minthogy bármit is kérdezzen, vagy ellentmondjon ilyenkor. Nem mintha Kyōraku bármire is kényszerítené, de tudta, hogy ez most nem a nemiségről szól, nem a vágyról, mely oly' rég óta tartotta őket össze: inkább megerősítésről, hogy van valami, ami fölött még befolyása van. Ez egy volt azon kevés pillanatok közül, mikor a jövő túl bizonytalan, s mielőtt szembe néznél vele, biztosra kell tudnod, hogy elég szilárdan fogsz állni ahhoz, hogy ne sodorjon magával, akármi is várható. Utoljára Rukia kivégzése előtti éjjel látta ilyennek társát, mikor a Sōkyoku elpusztítására készültek. De ez most mégis valahogy más volt: a felszín alatt érezte a visszafojtott dühöt is. Tehát hagyta, hogy a másik folytassa testének felfedezését, s apró nyögésekkel biztatta. Kyōraku a lábai közé térdelt, kezeit lassan vezetve fel combjain, aztán törzsén, míg végül fejét tenyerei közé fogva magához vonta egy gyengéd csókra.

– Szükségem van rád – suttogta Shunsui, ahogy homlokát a másik homlokának támasztotta.

– Tudom – felelte halkan Ukitake. Felállt, s elkezdte levenni a ruháit. A nyolcadik osztag parancsnoka szótlanul nézte, ahogy a vékony ujjak kioldják az obit, lassan lecsúsztatják vállain a haorit, a felsőruházatát, majd letolják az alsóruházatot, s a ruhák közül kilépve lehajol hozzá. – Tudom – ismételte, ahogy gyengéden megszabadította a másikat borító textíliától.

Shunsui óvatosan a hátára fektette szeretőjét a fűre kiterített rózsaszín haorijára, csókokkal kényeztetve nyakának puha bőrét, mikor a füle mögötti érzékeny ponthoz ért, érezte a másik testén végigfutó remegést.

– Shunsui – suttogta kéjtől rekedt hangon, élvezve ujjai alatt a másik hátizmainak hullámzását, erős karjának cirógatását. Még most is csodálattal töltötte el, hogy ez a hatalmas test hogyan lehet képes ilyen gyöngéd szeretetre, mellyel évszázadok óta elhalmozta. A másik elhelyezkedett lábai közé, s benyálazta péniszét. Jyuushiro most is azzal a várakozással teli izgalommal várta, hogy belé hatoljon, mint mindig. A másik kezeit feje mellé helyezte, s válaszképpen ő beakasztotta lábait Shunsui térdhajlatába. Nem kellett sokáig várnia, érezte a nyílásánál a másik hímvesszőjét, ami nem mozdult. Szemeik egymás tekintetét keresték, s mikor megtalálták, Ukitake fejbólintással adta meg az engedélyt a behatolásra, s ellazította izmait. Ritkán szeretkeztek minden előkészítés nélkül, hiszen tudták a következményeit, de most szükségük volt a másik testének nyers érzésére, a bőr bőrön való csúszására.

Shunsui egy erős lökéssel elhelyezte magát a másik testében, elsöpörve minden ellenállást, s minden fájdalmat egyetlen pillanatba sűrítve. Puha csókokkal vonta el az alatta fekvő férfi figyelmét, aki jól tudta, hogyan is birkózzon meg a szétszakító érzéssel: hagyta, hogy a másik teste, reiatsuja enyhítse azt. Lélekenergiájuk egyre sebesebben és erősebben csapódott egymásnak, s testük is követte példájukat: teljesen eggyé válva: egy test, egy lélek, egy szellem – egy akarat.

Mikor Jyuushiro felébredt, látta, hogy szeretője mellette könyököl, s gondterhelt arccal néz le rá. Tudta, hogy az egészsége miatt aggódik.

– Jól vagyok – próbálta megerősíteni a másikat, de hangja rekedt suttogás volt csak. Felé fordult, így ő is az oldalán feküdt. Érezte, hogy a másik meggyógyította hátsófelét. – Köszönöm. – Hangja egyre erősebbé vált.

– Ez a legkevesebb – válaszolta Kyōraku, ahogy kisimított egy hajtincset a másik arcából.

– Elmondod végre, mi nyomaszt? – kérdezte, s elkezdett játszani a másik mellszőrzetével, de szeme egy pillanatra sem engedte el a másik pillantását.

– Láttam, hogy megérkezett Ichigo – felelte egy idő után.

– És még? – puhatolta. Tudta, hogy ennél többnek kell lennie. Shunsui elnézett a kertbe, figyelte a levelek mozgását, a másik ujjainak játékát a testén.

– Szeretném, ha ez nem múlna el soha – suttogta, ahogy végigsimította a másik haját. – Ha nem kellene kimennünk ebből a kertből, ha nem kellene… – de nem fejezte be a gondolatot.

– Ha nem kellene, mit? – tudakolta kedvesen Ukitake.

– Emlékszel, mikor legutoljára így voltunk? – kérdezte Shunsui.

– Igen – felelt a másik. – Miért?

– Akkor minden mögött Aizen állt, s hiába tudom az eszemmel, hogy halott, az ösztöneim azt súgják, hogy most is ugyanaz a helyzet. Nem tudom, miért, de nem múlik el ez az érzés. Beszélnünk kellene Uraharával, nem gondolod? Hátha meg tud győzni, hogy szellemet látok.

– Sōgyo no Kotowari is nyugtalan – erősítette meg a tizenharmadik osztag kapitánya. – Shihouin Yoruichi biztos tudja, hogy hol tartózkodik. Ha most elindulunk, még találkozhatunk vele vacsora előtt – mondta, ahogy felállt, s felhúzta szeretőjét is.

–Semmi sem változott a Junrinan tartományban – gondolta Urahara, ahogy körbenézett a szobában, amelyet kibérelt a nyugati első körzetben. – Ugyanaz a nyomor, mint, amire emlékszem. – Ennél közelebb nem mehet Seireiteihez, még nem, ha inkognitóban akar maradni. Már régen talált módot, hogy visszatérhessen Soul Society-be, de eddig nem volt igazi oka, hogy át is lépjen ebbe a dimenzióba. Halkan kopogtak az ajtaján.

– Tessék? – szólt ki.

– Uram! – kezdte a szolgáló – Két úriember szeretne beszélni önnel. A fogadószobába vezettem őket.

– Rendben, köszönöm – felelt, s kiterjesztette érzékeit, hogy megtudhassa kik is jöttek hozzá. – Mit akarhatnak tőlem? – gondolkodott, míg magára öltötte megszokott maszkját. – Ah, igazán elhozhattam volna a kalapomat – motyogta, – vagy legalább a legyezőmet.

A fogadó terme nem volt gazdagon berendezve, de tiszta volt, és a célnak remekül megfelelt. Az itt megszállók nem sokszor fogadtak vendégeket. A szoba közepén tradicionális asztal, rajta tradicionális teáskészlet, tradicionális teával. Az ablak előtti asztalon egy csokor friss azálea. A két kapitány türelmesen várt.

– Üdvözlöm önöket, Kyōraku kapitány, Ukitake kapitány! – hajolt meg, ahogy belépett a szobába.

– Üdvözlet, Urahara-san – köszöntötte Kyōraku, a san-t elég esetlenül csatolva nevéhez. A volt kapitány getáját levéve, szemben foglalt helyet a két másikkal, s megvárta, hogy neki is kitöltsék a teáját, s a szolgáló elhagyja a helyiséget.

– Minek köszönhetem látogatásukat? – kérdezte. – Habár mindig öröm önöket látni – tette hozzá mosoly mögé rejtve kétségeit.

– A legjobb az lesz, ha rátérünk a lényegre – kezdett neki mondókájának Ukitake. – Shunsui és én úgy gondoljuk, hogy tudjuk, ki áll a jelenlegi fejlemények mögött.

– És kire gondolnak, ha kérdezhetem - érdeklődött Urahara, az asztalra nézve, hogy ne olvashassák ki gondolatait szeméből.

– Ha nem tudnánk, hogy halott – s nagy levegőt vett, hogy folytassa, mert nem volt könnyű kimondani a feltételezést sem.

– Aizenre – fejezte be a mondatot Kyōraku, ahogy Uraharát vizsgálta. – De nem tűnik meglepettnek. – Most Uraharán volt a sor, hogy őszinte legyen, épp amennyire a helyzet megkívánta a nyíltságot.

– Valóban. Már bennem is felmerült ez a lehetőség – válaszolta, állva a másik tekintetét.

– Lehetőség? – kérdezett vissza a nyolcadik osztag kapitánya mosolyogva. – Urahara, nem azért jöttünk, hogy virágnyelven beszélgessünk. Ön nem szokott lehetőségekről beszélni. Biztos vagyok benne, hogy többje van, mint egyszerű gyanú. – Urahara elmosolyodott. Lehet, vannak, akik jobban ismerik, mint szeretné?

– Mondhatjuk, hogy nagyobb a valószínűsége, hogy Aizen él, mint annak, hogy meghalt – mondta kisebb mosollyal a szája szegletében.

– Urahara-san – kérdezte aggódónak tűnve Ukitake, – biztos benne?

– Amennyire a jelen körülmények között csak lehet – felelte, ahogy kortyolt egyet a teájából. – Ez egy igen finom aromájú tea – jegyezte meg, aztán a másik kettőre nézett. – És önök hogyan jutottak erre a következtetésre?

– Katen Kyōkotsu és Sōgyo no Kotowari érzik Kyōka Suigetsu jelenlétét már egy ideje – válaszolt Ukitake. – Az árulása óta kifejlesztették a képességét annak, hogy megérezzék jelenlétét, s ezzel többször megmentették az életünket a harcok alatt. Eleinte nem tulajdonítottunk neki jelentőséget, hisz biztosak voltunk benne, hogy halott, de mostanában egyre több a különös esemény, melyek újból felébresztették a gyanút.

– Nem kerülték el a figyelmünket a történések – folytatta Kyōraku. – A tanács úgy viselkedik, mint egy paranoiás őrült: nem engedi, hogy rendezzük sorainkat, a Gotei 13 informálása nélkül cselekszik. És ez nem csak nekünk, de a többi kapitánynak, a főkapitánynak sem tetszik. Ezen kívül – hangját lejjebb vette – nem csak kapitányi szinten vannak elégedetlenkedők, és nem csak az őrosztagokban.

– Értem – mondta elgondolkodva Urahara. – Én is hallottam ilyesmi szóbeszédet, de a probléma kiterjedtségéről nem volt tudomásom.

– A helyzetet tovább fokozza Kurosaki letartóztatása – ment tovább Kyōraku, s nem maradt számára észrevétlen, hogy a név említésére megrezzent a másik. – A harcok során nagy népszerűségre tett szert, s nem tetszik nekik, hogy elfogták. Zárt tárgyalása lesz, hallotta?

– Igen, hallottam – felelte Urahara.

– S holnapra hozták a meghallgatás napját is. Mintha sietnének – tette hozzá Ukitake.

– Félnek, hogy ha késlekednek, valaki kiszabadítja – itt Kyōraku a volt kapitányra nézett, – vagy pedig túl nagy lesz az ellenállás ahhoz, hogy kivégezhessék.

– Én nem hiszem, hogy ez lenne a céljuk – jegyezte meg Urahara.

– Akkor mégis mit gondol, mit akarhatnak? – kérdezte Ukitake.

– Szerintem az egész per csak elterelés, hogy mindenkit kicsaljanak csigaházaikból.

– Miért? – tudakolta Kyōraku. Urahara megkerülve a választ, folytatta.

– Van nálam egy gép, mellyel meg lehet törni Kyōka Suigetsu hatását. Természetesen csak addig, míg újra nem látjuk a shikai-át – tette hozzá, – de ha megengedik, használnám önökön is.

– Már használta magán? Hát persze – válaszolt magának Kyōraku, – és Kurosakin is.

– Rajta éppenséggel nem – jelentette ki Urahara a csészét tologatva.

– És miért nem? – kérdezte meglepetten Ukitake.

– Úgy tűnik, Ichigónak más szerepe van ebben a játékban – mondta titokzatosan a volt kapitány.

– És mi lenne az? – tudakolta Kyōraku.

– Tekintve, hogy Aizen már egy ideje különösen nagy figyelmet szentel a fiúnak, azt gondolhatnánk, hogy bosszút akar állni rajta – felelte.

– De ön nem hiszi – mondta bizonytalanul Ukitake.

– Nem, valóban nem. Legalábbis, hogy ez lenne az egyetlen célja – tette hozzá.

– Akkor? – puhatolta tovább a másik kapitány, de Kyōraku válaszolt.

– Ő a legrövidebb út önhöz. – Urahara bólintott.

– És mit akarhat öntől?

– Semmi többet, mint eddig – felelte a volt kapitány, ahogy felállt. – Ha velem fáradnának, akkor elintézhetnénk a fájdalmasabb részt, s aztán megbeszélhetjük a holnapi teendőket.

– Természetesen – egyeztek bele, s követték.

Ahogy kinyitotta a tolóajtót, Yoruichi hangját hallotta.

– Hello, Kisuke – nevetett, – érkezett néhány vendéged. – Ahogy körbenézett, meglepődve látta, hogy Ichigo barátai, a kapitányok mind ott állnak, és felé néznek.

– Csak jöttünk beköszönni – mondta Ikkaku, ahogy Yumichika mellett állt.

– És érdeklődni – tette hozzá az ötödik tiszt, – hogy mi a terve.

– Jah – helyeselt Renji, – biztos nem azért jött vissza Seireiteibe 100 év után, hogy nézze, ahogy kivégzik.

– Haj, haj – csóválta a fejét Kyōraku, – úgy látszik, nem csak nekünk jutott ez az eszünkbe.

– Már megint valami meggondolatlanságot akartatok cselekedni – hallották a főparancsnok hangját. – Hát semmit sem tanultatok az óráimon? Jobb lenne, ha közös tervvel állnánk elő ezúttal – fejezte be, ahogy a tömeg szétnyílt előtte, s egyenesen Kisuke felé ment, megállt előtte. – Nem hagyhatjuk, hogy egyet is közülünk ilyen módon kezeljenek, még akkor sem, ha csak egy helyettes shinigamiról van szó.

– Mindenki itt van, Kisuke – mondta Yoruichi, ahogy odaállt mellé, s végignézett az arcokon.

– Honnan tudták, hogy itt vagyok? – kérdezte, ahogy a nőre nézett.

– Csak elhintettem itt meg ott, hogy, ha akarnak segíteni Ichigón, akkor ide jöjjenek – mosolygott rá. – Arra nem számítottam, hogy ennyien el is jönnek! – védekezett.

– Ichigo valóban nagyon népszerű – mondta Urahara.

– Nem csak azért vannak itt, mert kedvelik a fiút, hanem, mert bíznak benned. Ezt ne felejtsd el – tette hozzá. – Végül is ti ketten szabadítottatok meg minket Aizentől és Ichimarutól.

– Mostanában kétlem, hogy valóban így történt – mormogta a volt kapitány.

– A múltbeli érdemeken akkor sem változtat semmit – jegyezte meg Ukitake. – Mi lenne, ha most mindenki átesne azon a kezelésen, amit említett?

– Rendben, miért is ne – mosolyodott el Urahara. – Kérem, mindenki kövessen!

– Ah, szétmegy a fejem – panaszkodott Renji. – Mi az ördögért kellett ezt csinálnia? Esküszöm élvezte.

– Hogy legyen esélyed Aizen ellen, legalább egy másodpercig – emlékeztette Byakuya, ahogy gyógyító energiával végigsimította a másik fejét.

– De kaptány – tiltakozott a hadnagy – nyilvános helyen vagyunk. Bárki megláthatja, hogy…

– Megszüntetem a fejfájásod? – vágott a szavába. – Ne aggódj felesleges dolgok miatt. És mindenki a saját bajával van elfoglalva.

– Ez nem felesleges – válaszolta Renji szemrehányóan. – Most a nevedről van szó, a státuszodról.

– Abarai, ne kelljen megismételnem magam – mondta, ahogy befejezte a kezelést. – Most jobb?

– Sokkal – felelte hálásan.

– Hé, Urahara – kiáltott felé Kenpachi. – most már rátérhetnénk a lényegre?

– Igen, igen – mondta, ahogy leült az igen csak szűkössé vált fogadóteremben az ablak elé, a főparancsnok és Yoruichi mellé.

– Akkor kezdjük el a megbeszélést – jelentette ki a főkapitány.

– Hát ide volt Rukia is bezárva? – gondolta Ichigo, ahogy kezével végigsimította a kőfalat. – Milyen hideg. Nem is gondolná az ember, ha ránéz. Rideg, és kemény. Unalmasan szürke. Még szerencse, hogy van rajta egy kis ablak, amin kiláthatok, egyébként azt is elfelejteném, hogy létezik más világ is, mint ez. – Kimerülve feküdt végig az ágyon, akaratlanul is a nyaka körül lévő reiatsu-elszívó nyakörvét igazgatva.

– Ah, nem is tudom, hogy miért hagyták ezt rajtam, ezek a kövek egyébként is megteszik a magukét – sóhajtott.

– Hogy véletlenül se tudj megszökni ma éjjel – hallott egy ismerős hangot.

– Hová mennék? – kérdezett vissza leverten. A másik nem válaszolt. – Egyébként mit keresel itt?

– Személyesen gondoskodom róla, hogy ne essen semmi bántódásod – válaszolt a másik mindig sztoikus hangján.

– És miért? – kérdezett vissza, a keserű szomorúságot nem tudta elrejteni. – Csak nem aggódsz miattam?

– Részben – válaszolt a másik.

– Ne is hazudj, hátha jobban érezném magam tőle – motyogta Ichigo.

– Tessék?

– Semmi – mondta hangosan a helyettes shinigami. – Renji kért meg rá ugye?

– Nem – felelt Kuchiki, – de mondhatjuk, hogy ő az oka, hogy itt vagyok.

– Gondoltam – sóhajtott, aztán felült az ágyon. – Megmondhatod neki, hogy nincs semmi bajom, s elmehetsz. Nem kell itt szobroznod velem.

– Sajnos nem tehetem – jelentette ki a nemes. – Ma éjjel el kell viselned a társaságom.

Ezután csöndben voltak. A kapitány elfoglalta posztját a cella előtt, s Ichigo Seireitei egét figyelte.

– Byakuya? – szólt halkan Ichigo egy idő után.

– Tessék? – kérdezett vissza.

– Köszönöm, hogy itt vagy, akármi is legyen rá az okod. – Kézfejeit nézte a holdfénynél. – Így nem kell egyedül lennem, most, hogy se Zangetsut, se Shirosakit nem hallom. – Aztán megint hallgattak.

– Byakuya? – szólt ismét Ichigo.

– Tessék? – sóhajtott alig hallhatóan a nemes.

– Örülök, hogy boldog vagy Renjivel. Tényleg. – Felült az ágyon, és a másikra nézett. – És sajnálom.

– Mit? – kérdezte a kapitány inkább udvariasságból. Úgy érezte, kezd kényelmetlen irányba haladni a beszélgetés.

– Hogy nem voltam elég jó hozzád, neked – felelte halkan. – Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lehetett az oka, hogy egyszer sem mosolyogtál, míg velem voltál, vagy, hogy… – hangja elcsuklott egy kicsit, – vagy, hogy miért nem maradtál velem soha, miután végeztünk. – Hallotta a kapitány lélegzésén, hogy valami kellemetlent kérdezett. – Nem, nem kell rá válaszolnod! – tette hozzá gyorsan. – Csak ha valamit én rontottam el, sajnálom. Én tényleg kedveltelek.

– De nem szerettél – válaszolt Byakuya, hangja megenyhült. – Nem ne tagadd. Tudtam az első éjszakától kezdve, és elfogadtam. Azonban szembe nézni sohasem akartam vele, és azzal sem, hogy én is csak kihasznállak.

– Ez nem igaz! – tiltakozott Ichigo. – Mindig gyöngéd, és figyelmes voltál. Egy pillanatra sem gondoltam semmi ilyet. – Ismét csend ereszkedett rájuk.

– Örülök, hogy boldog vagy Uraharával. Tényleg. – Ismételte meg Ichigo mondatát. – Már olyan régóta szereted.

– Tudod? – kérdezte szomorúan Ichigo.

– Igen – válaszolta halkan.

– És miért nem mondtál semmit? – tudakolta.

– Mert annyira igyekeztél, hogy eltitkold. Úgy értelmeztem, hogy ez a kívánságod – tette hozzá.

– Renji szerencsés – jelentette ki a fiatalabb.

– És Urahara is – sóhajtott. – Most pihenj. Holnapra hozták a meghallgatásod.

– Ott leszel? – kérdezte reménykedve.

– Senki nem lehet ott. Zárt tárgyalás lesz – magyarázta. – Pihenj. Szükséged lesz az erődre.

Isshin az elmúlt két napot a 46-ok tanácsának egyik szobájában töltötte. Nem értette miért, mintha félnének, hogy elmenekül. De miért menekülne? Azt tette, ami helyes, nem igaz? Ichigót meg kell állítania valakinek! Túl veszélyes ahhoz, hogy szabadon rohangáljon ártatlan lelkek között. Még belegondolni sem mer, mi történne, ha az a szürke szemű szörnyeteg elszabadulna. Annyira hideg a reiatsuja, szinte fojtogató, s a gyilkos akarat benne, megfélemlítené a legbátrabbakat is. Hogy is lehetett az, hogy eddig engedték szabadon mozogni? Értelmetlen az egész. Miért nem fogták el hamarabb? És miért tartják őt is bezárva, mint egy foglyot? Önszántából jött hozzájuk, s mégis árulóként kezelik. De valahol, legbelül, úgy is érezte, hogy az is. Gyorsan elnyomta ezt a gondolatot.

– Néha, úgy érzem, hogy valami megbocsáthatatlant tettem – morfondírozott magában. – De nem tudok rájönni, hogy mi lenne az.

Kinyílt a szoba ajtaja, s két őr állt vele szemben.

– Kurosaki-san, a meghallgatás nem sokára kezdődik. Indulnunk kell – mondták neki. Felállt székéből, megigazította még mindig tépázott kapitányi haoriját, s követte őket. Az eszével tudta, hogy meg kell tennie, de nem értette, hogy miért érzi úgy, hogy meghasad a szíve.

Mikor Ichigo felébredt reggel, Byakuya már nem volt a cella-ajtó előtt. Nem lepődött meg.

– Valami soha nem változik, mi? – sóhajtott. – Kíváncsi vagyok, miért is jött egyáltalán!

Nagyon zavarta a nyakörv. Reiatsu nélkül úgy érezte, hogy megőrül: nem hallotta Zangetsu megnyugtató hangját, sem Shirosaki bosszantó nyafogását. Egyedül volt, s eddig nem is vette észre, hogy mennyire hozzászokott a másik kettő jelenlétéhez. Hallotta, hogy nyílik a folyosó ajtaja, s látta, hogy a titkos alakulat tíz tagja a cellája felé jön.

– Ilyen korán? – kérdezte. – Nem vesztegetik az időt. És tíz embert küldenek. Mit gondolnak, mit fogok csinálni reiatsu nélkül?

– Álljon fel az ágyról, és forduljon az ablak felé – hallotta az utasítást. Mintha ismerős lenne a hang, amit hallott. De hát nem ismerheti ezeket a shinigamikat. – Ne tegyen semmilyen gyors mozdulatot. – Ichigo úgy tett, ahogy mondták neki. Érezte, ahogy kattan a kezén és a lábán a bilincs, szintén reiatsu-elszívó anyagból.

– Nem lesz ez egy kicsit sok? – kérdezte. – Így is alig tudok lélegezni, vagy meg akarnak ölni, mielőtt a tárgyalásra érnék? – próbált viccelni. – Megoldaná minden problémájukat.

– Ez a parancs – felelte egyszerűen az egyik álarcos, nem tudná megmondani, melyik.

– Értem – sóhajtott Ichigo. Nagyon gyengének érezte magát, szinte semmi reiatsuja nem maradt, mely állva tarthatta volna.

– Sajnálom – mondta halkan a másik, – de mindennek a szabálykönyv szerint kell történnie – ezzel a fejére húzott egy fekete vászonzsákot.

– Csak kapaszkodjon belém – ajánlotta az onmitsukidō tagja – a láncok és a zsák lekerülnek, amint megérkeztünk a tárgyalóterembe. – Ahogy átölelte, ismerős érzés futott végig Ichigo testén. Soha nem feledné el, s soha nem mulasztaná el felismerni. Köszönni akart neki, de a másik megrázta a fejét, tehát csendben maradt.

A volt helyettes shinigami nem tudta, hogy milyen úton mentek, de úgy tűnt, hogy teljesen kihalt területen vezették végig, hiszen semmilyen neszt sem hallott egész úton. Csendben mentek végig a 46-ok Tanácsát és Seireitei többi részét elválasztó víz felett vezető hídon, s vártak, hogy lassan kinyíljon előttük a főbejáratot. Az épületben lépteik visszhangja kísérte őket a hosszú folyosókon, majd ismét megálltak.

– Megérkeztünk – volt az első szó, amit hallott a cellából való távozása óta. Levették róla a zsákot, s a bilincseket is. – A nyakörvet a parancs szerint nem vehetjük le.

– Semmi gond – mondta Ichigo, ahogy végre könnyebben jutott levegőhöz. – Így is sokkal jobban érzem magam, mint az elmúlt percekben. Köszönöm – mondta a másikra mosolyogva, aki óvatosan megsimogatta a kézfejét. Hallotta, hogy csikordulva nyílik az ajtó. – Úgy sejtem, oda kell bemennem. – Válaszra sem várva, kihúzta magát. Nem kell látnia a tanácsnak, hogy mennyire meggyötört állapotban van, s magabiztos léptekkel elindult.

Sötét volt a teremben, meg kellett várnia, hogy szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Egy kör alakú terem közepén állt, sorokban körben emberek ültek, de nem látott egy arcot sem. A tanács tagjai mind árnyékban voltak, előttük számok, egytől negyvenhatig. Érezte, hogy méregetik, talán most döntik el, hogy bűnös-e, vagy ártatlan? Mit áltatja magát? Már régen ítélkeztek.

– Kurosaki Ichigo volt helyettes shinigami – hallott egy mély hangot, valószínűleg az egyes számú bíró beszélt. – A mai tárgyalásnak az a célja, hogy eldöntsük, bűnös-e az ellene felhozott vádakban.

– Miféle vádakról beszélnek? – kérdezte.

– Öt vádpontban kell döntenünk – hangzott, valamerről a tizenegyes tanácstag felől.

– Öt? – lepődött meg Ichigo. Nem volt tisztában vele, hogy mivel is vádolhatják, hiszen eddig nem sok dolga volt Seireitei bírói testületével. Azt tudta, hogy ők száműzték még régen Kisukét a Hōgyoku elkészítése miatt, s mert azt hitték, hollow-erő birtoklására törekszik.

– Akkor kezdjük, bíró társaim – hallotta.

– Első számú vádpont: tiltott kidou technika használata. Ártatlannak vagy bűnösnek vallja magát? – dörgött a mély hang.

– Még kidō-t sem tudok normálisan használni – motyogta Ichigo. – Nem hinném, hogy használtam volna tiltott démonmágiát – mondta hangosan. – Azt sem tudom, mi számít tiltottnak.

– A törvény nem ismerete nem ment fel annak megszegése alól – oktatta ki valamelyik bíró.

– Igen, igen – dünnyögte a vádlott. – Valami hasonlót már hallottam.

–Tudomásunkra jutott, hogy egy tiltott hadō technikával csalt tőrbe több arrancart – egészítette ki a vádat a húszas bíró.

– De hát ők voltak az ellenség – tiltakozott a helyettes shinigami – akkor ők még több tiltott technikát alkalmaztak, sőt…

– Nem az ő tevékenységüket ítéljük most meg, hanem az önét – vágott közbe az egyes számú. – Tagadja, hogy használta?

– Nem – mondta kelletlenül Ichigo. – Tényleg használtunk kidōt az elfogásukhoz, habár elfelejtették közölni velem, hogy az tiltott lenne.

– A vádlott bűnösnek vallja magát – foglalta össze a negyvenhatos bíró. – Jegyzőkönyveztük. Az előírt büntetés ezért a bűnért száműzetés. Második vádpont?

– Egye jobb – morfondírozott Ichigo. – Az egész így fog lezajlani? De hát mit is képzeltem, milyen lesz Igazságos? Elfogulatlan? – keseredett el.

– A második vádpont: egy kapitány, illetve esetünkben Zaraki Kenpachi, Kuchiki Byakuya megtámadása hat évvel ezelőtt, s Aizen Sōsuke és Ichimaru Gin kapitányok elleni támadás. Ez a vád egyike a legsúlyosabbaknak, s önmagában árulásnak számít – hallotta.

– De hát ők ketten voltak az árulók nem én! – kiáltotta felháborodottan Ichigo.

– Ezt sajnos nem tudhatjuk biztosra, mert soha nem bizonyították be ezt a vádat bíróságunk előtt – javította ki a harmincas vádló.

– Ez őrület, nem bírósági tárgyalás – rázta a fejét.

– Beismeri, hogy megtámadta a fent említett kapitányokat? – kérdezték.

– Igen, de – próbálta megmagyarázni.

– A vádpontban tehát bűnös – szakította félbe a negyvenhatos. – Jegyzőkönyvbe került, az előírt büntetés a Maggot's Nest.

– Mi? – kérdezte döbbenten Ichigo. – Be akarnak zárni oda?

– Harmadik vádpont? – kérdezte az első bíró.

– Hé! – kiáltotta. – Ne siessenek ennyire! – Ichigo elkezdett szédülni. Miféle tárgyalás ez? Csak sorolják a vádakat, s azt sem engedik, hogy megvédje magát?

– A harmadik vádpont: Aizen Sōsuke meggyilkolása. A gyilkosság maga szintén árulásnak tekintendő, függetlenül attól, hogy kit is gyilkolnak meg – közölte egykedvűen a tizenegyes tanácstag. – Bűnösnek vallja magát?

– Igen, megöltem – mondta Ichigo – de ő volt a bűnös nem én. – Micsoda nevetséges helyzet! Hogy vádolhatják Aizen megölésével? Inkább meg kellene köszönniük!

– Aizen kapitány ellen sohasem indult eljárás. A törvény szemében ön a gyilkos – emlékeztette a tizenegyes.

– Gyilkosságért kirótt büntetés: halál – mondta a negyvenhatos. – Jegyzőkönyvezve, hogy szintén bűnösnek vallotta magát.

Ichigo feje zúgott a sok információtól. Jól hallotta, hogy épp most ítélték halálra az önjelölt hadúr megöléséért?

– Az negyedik vádpont: hollow erők birtoklása – sorolta az egyes.

– Ezt nehéz lenne tagadnia – jegyezte meg gúnyosan a húszas bíró.

– Nem – mondta Ichigo, – nem tagadom. De ne felejtsék el, hogy részben ennek az erőnek köszönhetik, hogy még létezik Soul Society, és eljátszhatják ezt a nevetséges tárgyalást!

A bírók felhördültek erre a támadásra: nevetségesnek nevezni azt, amire az életüket tették fel?

– Még egy ilyen megjegyzés, s a bíróság megsértéséért is elítéljük – figyelmeztette az egyes számú vádló.

– Mintha az már bármit is ronthatna a helyzetemen! – szólt Ichigo.

– A negyedik vádpontban is bűnösnek vallotta magát – jegyezte fel a negyvenhatos bíró. – A büntetési tétel szintén elzárás.

– Az utolsó vádpont: bizonytalan mentális állapota miatt veszélyt jelent mindkét világ számára.

– E vádpont még bizonyításra szorul – jegyezte meg a kettes számú bíró, aki eddig csöndben figyelte az eseményeket.

– Igaza van – egyezett bele az egyes számú. – Épp ezért, olyan tanút hoztunk, akinek hinni fognak. Hozzák be! – kiáltott ki. Ahogy az ajtó kinyílt, Ichigo szembe találta magát apjával.

– Apa? – kérdezte szomorúan.

– Segítségre van szükséged, Ichigo – felelte.

– De ők itt nem segíteni akarnak nekem, apa – szólt mérgesen.

– De igen! – kiáltott a másik. – Megígérték nekem, hogy nem esik semmi bántódásod! Hogy segítenek!

– És te elhitted? – sóhajtott a fia.

– Csöndet! – hallották. – A tárgyalás folytatódik tovább.

– Kurosaki Isshin – emelte fel hangját az egyes vádló, – a felmentett helyettes shinigami apja, és a saját szemével látta, hogy mekkora veszélyt is jelent a társadalmunkra a fiúban lakozó hollow.

– Jól gondolja meg a válaszát – kezdte a második számú bíró, - ön szerint valóban labilis a mentális állapota a vádlottnak?

– Annak kell lennie! – felelte Isshin biztosan. – Először is, lakik benne az a szürke szemű szörny, a hollow, aki meg akart ölni a saját konyhámban. – Ichigóra nézett. – De a fia nem önmaga hozza a döntéseit, külső befolyásolás alatt áll. Mindenért a szeretője a felelős, akit már egyszer az ereje megfosztására és száműzetésre ítéltek! Most a fiamat használja fel arra, hogy megszerezze magának Soul Society-t!

– Apa, ezt még te sem mondhatod komolyan! – kiáltotta dühösen Ichigo. – Kisuke soha életben nem akart semmi ilyesmit!

– Látják? – kérdezte összetörten az apja. – Még most is védi!

– Igazad van – biztatta a hang, mely már régóta mételyezte elméjét. – Mindenről az a szemét tehet. Elvette a fiadat! Mindenféle ocsmány dologra kényszerítette! Beleültette azt a szörnyeteget! Elvette az életét, csak hogy a saját harcosa legyen, hogy kijavíthassa a saját hibáját! Ráadásul kihasználta, hogy csillapítsa saját undorító testi vágyait! Ezekért meg kell halnia!

– Még most is a hatása alatt áll, hát nem látják?! – kiáltotta. – Ha valakit el akarnak ítélni, akkor ítéljék el azt a perverz állatot, aki megrontotta a fiamat, és ellenem fordította!

– Ezt most hagyd abba! – kiáltotta dühösen a fiú. – Nem mondhatsz róla ilyeneket! Nem engedem! Sőt, senki másnak sem, hogy akár egy ujjal is hozzá nyúljanak! – Mióta ráadták a reiatsu-elszívó nyakörvet, először hallotta Shirosaki suttogását. A hollow dühös volt, ugyanolyan dühös, mint Ichigo maga.

– Elég legyen! – harsogta az első bíró. – Azt hiszem, hogy mindenki beláthatja, hogy a fiú veszélyes. Érzik a reiatsuját? Pedig nyakörv van rajta! Ilyen erőt nem hagyhatunk szabadon mászkálni! – Helyeslő morgást hallott a többi bíró részéről is. Azonnal visszafogta erejét, de a baj már megtörtént. Akár előre kitervelték, hogy Urahara említésével kihozzák a sodrából, akár nem, saját maga bizonyította be ezt a vádpontot is.

– Ah, azt hiszem, Kisuke most dühös lenne rám – mérgelődött magában. – Ezt nagyon elrontottam. Hogy lehettem ilyen meggondolatlan?

– A tanács visszavonul ítélethozásra! Addig a vádlottat és a tanút vezessék ki a teremből! – adta ki a parancsot az egyes számú bíró.

Isshint és Ichigót kivezették a folyosóra. A tíz onmitsukidō és Isshin őrei is ott voltak vigyázva, nehogy megszökjenek. Ichigo érdeklődve nézte őket, ismerősnek tűnt a többi is, ahogy ott álltak. Az arcukat nem látta a maszk miatt. Megpróbálta megvizsgálni a reiatsujukat, hátha felismeri őket, de a nyakörv miatt nem tudta.

– Ichigo – kezdte apja. – Hát nem veszed észre, hogy mi történik veled? – kérdezte szomorúan.

– Azt hiszem, te nem látsz tisztán – sóhajtott. – Azt még el tudnám viselni, hogy megvetsz, hogy nem tetszik az élet, amit élek. Ez még menne, de nem tudom megbocsátani, hogy a tanácshoz fordultál. Épp most ítéltettél vagy halálra, vagy életfogytiglanra a Maggot's Nest-ben. És még e miatt sem tudok haragudni rád. De amit Kisukéről és rólam mondtál – megállt egy pillanatra mondandójában, mert látta apja arcán a fintort. –Áh! Már kitagadtál, tehát tartsd is ehhez magad! – mondta hidegen. – Gondold, hogy meghaltam, úgy mindenkinek könnyebb lesz. – Ezzel elfordult tőle. De halkan folytatta. – Jobb lenne, ha most elmennél, nem akarod tudni, hogy mi fog következni, már, ha még érzel valamit irántam.

– A tanács meghozta döntését – hallotta, ahogy az ajtó nyitódott. Nagy levegőt vett, felemelte a fejét, s magabiztos léptekkel elindult. Nem engedi, hogy egy nevetséges tárgyalás megfossza az egyetlen dologtól, ami az övé: a hittől, hogy helyesen tett mindent, amit tett.

Ahogy a terem közepére ért, hallotta, hogy feláll az egyes számú bíró, s megköszörüli a torkát.

– A bíróság meghozta ítéletét - kezdte az ítélethirdetést. – A tanács Kurosaki Ichigo volt helyettes shinigamit az összes ellene felhozott vádpontban bűnösnek találta. – Ichigo nyugodta állt. Ne mis lehetett más az ítélet. A bíró folytatta. – Azonban tekintve, hogy a harmadik vádpontban felhozott gyilkosság jogosságának kérdésében kétségek merültek fel, enyhítjük a büntetést. – Megállt, s nagy levegőt vett. – Tehát a 46-ok Tanácsának ítélete Kurosaki Ichigo ellen a következő: elrendeljük erejétől való megfosztását. Továbbá, mivel veszélyesnek ítéljük létét mind Soul Society-re, mind az élők világára nézve, száműzetés helyett elrendeljük a Maggot's Nest-be való azonnali elzárását. – Ichigóra nézett. – Soha többet nem fogja látni a szabad eget.

– Nem! – kiáltotta Isshin. – Nem erről volt szó! Azt mondták, hogy... azt ígérték, hogy segítenek neki!

– Segítünk is! – mondta az első számú vádló elégedetten. – Azzal, hogy megfosztjuk az erejétől, megszabadítjuk a hollowjától is, és a Maggot's Nestben még Urahara Kisuke sem érheti el. Teljesült minden kívánsága, nem igaz? A tárgyalást berekesztem! – Ezzel az összes bíró felállt, és elindult kifelé. Hallottak egy kattanást, aztán érezték a hideg, gyilkos reiatsut, mely rázuhant a teremre, fojtogatva őket.

– Még nem végeztünk! – hallották a rekedt hangot, s a vérfagyasztó nevetést utána.

A/N: Review?