10. Ami fáj

A baj nem jár egyedül, szokták mondani...

Az épületből se tudtam kirohanni, egy erős kéz kulcsolódott a karomra. Felnyögtem meglepetésembe, hát még mikor megláttam, ki az.
- Hagyjon, magára a legkevésbé sincs szükségem most! - próbáltam lerázni Maes kezét, ő csak szorosabban fogott, még közelebb is húzott.
- Edo, veled meg mi történt? - kérdezte, szemeit az enyémbe fúrva. Igazi nyomozó, az lehet, de hogy belőlem nem fogja kihúzni! Tüntetőleg elfordítottam a fejem és a padlót néztem.
- Most hazamegyek, maga pedig itt marad, és nem kérdezősködik! - vázoltam fel, mondani sem kell, őt lerázni nehezebb, mint Hawkey mellett ellógni fél nappal korábban.
- Nem Edward, nem mész haza... - engedte el a karom és a vállamat karolta át. Jó két fejjel magasabb nálam, hagytam, hogy bevezessen az irodájába. Az ajtóban még megtorpantam, Ő finoman előre tolt és behúzta mögöttünk az ajtót.
- Ülj csak le, épp az ebédemhez akartam egy kávét is szervírozni, de most inkább kihagynám... - magyarázta az asztalán lévő tálcát odébb tolva. Megvárta, míg leülök és ő is helyet foglalt, felülve az asztallapra - Miért van az, hogy innen mindig futva akarsz távozni? - kérdezte szigorúan. Erre meg mit feleljek? Hogy Mustang egy egoista, kéjenc állat, aki munkaidőben a beosztottját ölelgeti, ha nincs ló jó a szamár is alapon?
- Sietek, van más dolgom is... – vágtam rá gyorsan.
- Munkaidőben? - tette fel a logikus kérdést.
- Miért ne? El kell menjek az egyenruhámért! - ki sem mondtam és máris megbántam..
- Az egyenruhád holnap készül csak el, Shezka maga számolt be róla. Pár perce küldtem le ebédelni... és mintha azt mondtad volna, hazamész...
- Rendben, elkapott, hogy épp meg akartam lógni, jelentse a kis haverjának, és már itt se vagyok! - pattantam fel mérgesen, és az ajtó felé indultam.
- Nono! - ugrott le az asztalról és visszahúzott - Tehát innen fúj a szél. Megint mit mondott? - visszaterelt az asztalhoz, leültetett, ő maga karba fonta kezeit és az asztalnak dőlt.
- Hmpf...- fordítottam el a fejem. Nem volt túl nagy kedvem még beszélni is róla.
- Figyelj, Edward... - láttam rajta, nehezen kezd bele, egyik kezével a tarkóját kezdte simogatni - Én nem szólok bele, mit csinálsz... de látom, hogy össze vagy zavarodva. És kitalálom, Roy van a háttérben...
- Nyomozói képességei felülmúlhatatlanok...! - morrantam fel, ha már ráhibázott. Rendesen kerültem a tekintetét, amivel az ember fejébe látott néha, legalábbis én úgy éreztem.
- Ehhez még az sem kell. Már első Centrali látogatásodnál kitüntetett a figyelmével...
- Igen, a flegmaságával, és hogy közölje, ha nem azzal a vonattal jöttem volna, nem lett volna lehetőség letenni a vizsgát!
- Régóta ismerem Royt, nem kell bemutatnod. Kicsit öntelt és néha elhamarkodottan tesz kijelentéseket, megbánt embereket... Például téged, akárhányszor csak egymáshoz szóltok, már ugranátok a másiknak. De nem Téged kért volna a Führertől személyesen, ha semmibe venne. Én a helyedben, nem hagynám magam... lerázni.
Fejezte be, hosszan fürkészve, mennyire értettem meg. Az utolsó mondatát nem is tudtam hova tenni, nem válaszoltam hát semmit. Ha Mustang itt lenne, biztos azt mondaná, ilyenkor a duzzogó gyereket játszom.
- Meg se kérdezem, hogy értette a végét... - ingattam a fejem, kissé összezavart ez a beszélgetés. Bár Maessel minden beszélgetés lassan egy kusza szóáradat lesz.
- Ahogy értelmezed, és most fél percre magadra hagylak, lemegyek mégis azért a kávéért. Hozzak neked is valamit? - lökte el magát az asztalától és az ajtóból még hátranézett.
- Köszönöm, majd lemegyek később. Nem vagyok éhes Inkább tehetetlen, amiért itt kell vesztegeljek...
- Várj itt, míg visszajövök, utána ezt még megbeszéljük- csukta be az ajtót, a kis naiv!

Vártam egy percet, felpattantam és már indultam volna. Az asztalon már régebben is állt néhány fénykép, de sosem néztem meg őket tüzetesebben. Odahajoltam a három bekeretezett képhez: egyiken, mint várható volt, a feleségével és kislányával volt lefényképezve. A másikon a már jól ismert kis csapat: Breda, Falman, Furey, Havoc, Hawkey, Armstrong, Hughes és Mustang. A harmadik kép meglepett, az ezredessel volt lefényképezve... tényleg nagyon jó barátok lehetnek, barátian ölelték egymást. A csoportképre siklott még a pillantásom, ott is Havocra...
Mérgesen téptem fel az ajtót és mikor kiértem az épületből, rájöttem, egyáltalán nem érzem magam jobban. A könyvtár felé vettem az irányt, hátha Alphonset is ott találom, hisz hova máshova ment volna? Értelmesebb mindkettőnknek a könyvtárat bújni, mint a Főhadiszálláson penészedni, nyugtattam meg lelkiismeretem, hogy ellógtam.

Simán eljutottam az épülethez, nem volt messze, és ilyen időben nem nyüzsögtek a hadseregből sem. Vidáman léptem be, ami rögtön elillant, mintha csak elfújták volna. Ugyanaz a némber volt kedvenc részlegemnél, mint előzőleg, hogy az ezredessel voltam itt. Most, hogy már ismert, és emlékezett rám, kivel voltam, kifejezetten kedvesen fogadott, az ajtó felé pedig reménykedve tekingetett, mikor lép be rajta az Ezredes. Várja csak... Nekem dolgom van. A sorok közé léptem, hátha megpillantom Alt. Végigjártam mindenhol a részleget, de nem volt itt. Elég feltűnő jelenség, lehetetlen, hogy elkerültük egymást. Ekkor jutott eszembe, őt a nő nem ismeri, tehát valószínűleg elhajtotta a másik, alkimisták által használható részekhez. Ez sem volt nyerő, Al nem Állami Alkimista, villant át az agyamon... Eddig simán velem jöhetett, mert csak engem ellenőriztek, őt továbbengedték, mivel hozzám tartozott. Erre igazán gondolhattam volna. Akkor meg hol lehet? Már hazament, mert nem járt sikerrel? Azért még visszanéztem a zárolt részlegbe, magam sem értem miért, pont azt a sort kerestem, ahol mögém lépett Mustang... Még jobban haragudtam rá, és Havocra is. Alig hittem el, hogy féltékeny vagyok az Alhadnagyra. Megkerestem a Vörös Folyó című könyvecskét. Ez se egy mai darab, az írója, Ken Frenlin azelőtt írta, hogy megszülettem volna. Ő is olvasta ezt a könyvet, tudta, miről szól. Érdeklődve csaptam fel, az írás egész jól kivehetően látszott a kuszasága ellenére is. A férfi leírta a jelentkezését a hadseregbe, első napjait, hogyan ugratták egymást az ifjoncok, a kiképzések menetét, mindent, részletesen.
Nem tudtam sokáig elmerülni az olvasmányban, kintről robbanás-szerű hang rázta meg az épületet. Ijedten kaptam fel a fejemet, valahonnan ez ismerős volt! Rögtön utána lövések szűrődtek be, egy ordítás, törmelék robaja, újabb lövések majd néma csend... Csak nem?
A könyvtár ajtaja kivágódott, de ahol álltam, messze volt tőle, sehogyan se láttam volna rá a belépőre. Vagy, a hangból ítélve, becsörtetőre.
- Uram? - hallottam a kis könyvtáros döbbent hangját, de abban nem volt félelem, tehát akire én gondoltam, elmenekülhetett. Félni nekem volt okom, rövidesen léptek kopogása, és Mustang sietett felém, olyan arccal, amitől komolyan megijedtem.
- Ezt mégis hogy képzelted? - üvöltött rám, meg sem állva, hanem a ruhámnál megfogva a polcnak nyomott.
- Ezredes..? - néztem rá kérdőn, ami rögtön ijedtségbe váltott vissza.
- Edward, mit keresel Te itt? Egyáltalán, ki adott rá engedélyt, hogy egyedül mászkáljál, ahová csak kedved tartja? Ha nem vetted volna észre, egy bűnöző keresi az Állami Alkimistákat, köztük Téged is! - folytatta fokozódó hangerővel. Még jobban megszorította a felsőmet, kicsit meg is emelt - Meg is ölhetett volna, ez eszedbe se jutott!? - lökött rajtam, de ezt már én se tűrhettem.
- Mégis mióta van szükségem az engedélyére, semmi értelme sem volt, hogy a főhadiszálláson várjak magára amíg...- támadtam vissza dühösen, de hirtelen nem akartam folytatni. Dühösen néztem a szemébe, de az övé szikrázott. Azon se csodálkoztam volna, ha megüt.
- Azóta, hogy a felettesed vagyok, és alám dolgozol! És hogy talán vadászik rád is egy gyilkos, ez ugye eszedbe se jutott? - villámlott a tekintete, a szorítás újra erősebb lett.
- Mióta érdekli magát, mi történik a beosztottjaival? - nyögtem a szorításban. Automailemmel próbáltam a kezét lefejteni, nem nagyon érdekelte. Neki is fájhatott, láttam az arcán, hogy megrándul. A könyvet kiejtettem másik kezemből, a ruháját súrolva esett kettőnk közé a földre.
- Nagyon is érdekel... - lépett közelebb, testével is a polchoz szegezve.
- Hé, Roy, engedd el, az én hibám..! - szólt rá hirtelen Maes, egyikünk sem vette észre se őt, se Hawkeyt. És meglepetésemre, Al is velük volt.
Roy hátranézett, majd vissza rám, dühösen, sőt, csalódottan. Hátralépett és azzal egy időben elengedett.
- Minden rendben, Ezredes úr? - kérdezte tőle Riza komolyan, pedig a harc ezek szerint kint dőlt el. Csakis ő lövöldözhetett.
- Fogjuk rá... - válaszolt tömören Mustang, Maes rögtön mellé szegődött, de még bocsánatkérően hátranézett rám. Én léptem le, annak ellenére, hogy nyomatékosan megkért, várjam meg...
- Bátyó, nem esett bajod? - lépett hozzám Al, aggódva, mint mindig.
- Kutyabajom... - sütöttem le a szemem rosszkedvűen, ez a nap végleg el lett rontva. Fülemben csengtek a szavai, szemem előtt pedig a dühös, szikrázó tekintete lebegett.
- Gyere, menjünk haza. Vagyis... Hawkey Hadnagy, visszamehetünk a szállásra? - nézett a nőre Al.
- Edwardnak még nem járt le a munka ideje... - kezdte szigorúan, majd megenyhülve folytatta - De lehet most az lesz a legjobb, ha visszatér a szállásotokra. - fejezte végül be. Nagyon szánalmasan festhettem, ha ezt mondta.
A szállásra Hawkey is elkísért minket, az úton elmesélte, Scarral összefutottak a könyvtárnál. Az a legkevésbé sem érdekelt, mit keresett itt Scar, egyértelmű volt. Amint kettesben maradtunk, Alra pillantottam.
- Mi volt az a fontos dolog, amiért reggel elmentél? - kérdeztem, mielőtt ő faggatna engem.
- Nem akartam, hogy megpróbálj lebeszélni, ezért inkább korábban elindultam, míg alszol.
- Könyvtárba próbálkoztál? - tippeltem a legkézenfekvőbbre, tagadóilag rázta a fejét.
- Nem, egészen más, de ne akadj ki nagyon... - feszengett zavartan, tehát valami olyat csinált, amit nem kellett volna.
- Na, ki vele, most már kíváncsi vagyok - sürgettem türelmetlenül.
- Hawkey Hadnagynak rengeteg feladata van mostanában, a Führer őt bízta meg az újoncok felügyelésével, ezért megkérdeztem, beállhatok-e én is.
- Hogy micsoda? Na nehogy már beálljál a Hadseregbe, azt nem hagyom! - ugrottam fel dühösen, Al viszont nem hagyta magát.
- Már beálltam, és ne akarj mindig megvédeni, kicsit többet törődj inkább magaddal!
- Miért nem beszélted ezt meg velem? Egyáltalán nem hiányzik, hogy te is a Hadsereg Ölebe legyél! - fakadtam ki.
Ő kiállt az álláspontja mellett, rá sem ismertem. Vagy csak nem szoktam hozzá, hogy ellent mond nekem?
- Lehet is veled megbeszélni? Meg se hallgatod az embert! Inkább örülnél, hogy egyesek mennyire aggódnak érted!
- Anélkül is aggódhatsz, hogy nem vagy Állami!
- És ki mondta, hogy magamra értettem? Az csak természetes, hogy én aggódom, mert forrófejű vagy, de más is így tesz, te pedig flangálsz mindezek ellenére az utcán!
- Ha arra a Vadállat Mustangra gondolsz, ő kis híján megfojtott, annyira aggódott csupán!
- Pont ezért! Ő is aggódott, de az Alezredes is, kicsit szálljál magadba! És ne merészeld magad még egyszer ilyen helyzetbe hozni, nagyon aggódtam érted, mikor megláttam Scart... - mondta halkabban, pont, mikor reagálni akartam már.
- Ne haragudj, Al... Tényleg forrófejű voltam.- sóhajtottam csendesen, végig gondolva, mit mondott. Maest is bajba kevertem... Mustang pedig... na, ő elmehet a fenébe, a kiabálását nem fogom tudni kiverni a fejemből egyhamar.