Egy fehér kereszt. Einar csatja, ami megreped, majd apró darabokra törik szét.
Egy gyönyörű, szőke nő, aki a kezében tartja a kezét és kedvesen mosolyog. Mellette Berwald áll.
Thordar összehúzza magát egészen kicsire, szemeiből könnyek folynak. Aztán zuhanni kezd a végtelen kékségben.
Egy másik szőke nő, aki nagyon hasonlít Freyre. Hátranéz a válla felett, a tekintete először meglepett, majd ellágyul. Megfordul és felé közeledik.
„Te az enyém, én a tiéd. Ő is megmondta." – ez a saját hangja.
Ármányos, zöld szemek, amik hamisan csillognak. Olyanok, akár egy kígyóé, nem lehet bízni bennük.
Sigurdur homlokán vércsík fut és a fiú dühös tekintettel mered valamire maga előtt.
„Tengerem fénye…" -ez Thordar, de a hangja furcsa.
A fények mintha kihunytak volna, sötétség váltotta fel a helyüket, ő pedig ijedten kapálózott Keishara karjaiban, aki a víz fölé emelte őt. Tino zihált és élénken éltek benne a látottak és a hangok, amik a semmiből jöttek.
- Tino! – szólította meg Keishara – Nyugodj meg! Nyugalom. Ez az. Mély lélegzet, leér a lábad.
Tino még mindig levegő után kapkodott, de már nem kapálózott, úgyhogy Keishara elengedte, és hagyta, hogy a saját lábán álljon. Tino rájött, hogy fázik, és a tündér ruhában gázolt be utána a tóba. De miért? Olyan sokat volt a víz alatt? Elég értetlenül nézhetett, mert Keishara magától megválaszolta a kérdését:
- Hallottam a csobbanást, úgyhogy megfordultam, de nem láttalak. Vártam pár percet aztán begázoltam, hogy megkeresselek. Láttál valamit?
Tino túlságosan rémült volt a beszédhez, így csak bólogatott. Amit látott és hallott, nem tűnt a legszebb jövőnek és ez nagyon ijesztő volt, ijesztőbb, mint Berwald, amikor dühös volt.
- Mit? – kérdezte Keishara.
- Senkinek nem vagyok köteles elmondani. – mondta vékony hangon Tino.
- Igaz. – sóhajtott csalódottan Keishara és átkarolta a vállát – Gyere, mert meg fogsz fázni.
Keishara segített neki kikászálódni a vízből aztán felajánlotta törölközőnek a partra korábban ledobott zöld köpenyét. Tino remegése lassan megállt, és sikerült is felöltöznie. Ezután Keishara nem rohant előre a hazafelé vezető úton, végig a szőke mellett maradt, mintha attól félt volna, annyira a gondolataiba merül, hogy elkódorog és elveszik az erdőben.
Tino tényleg a gondolataiba merült. Az elméjét a félelem ülte meg, ahogy visszaemlékezett mi történt vele a tó mélyén. Thordar miért sírt és zuhant? Az a csat miért tört el? És ki lehetett az az „Ő" aki megmondta, hogy „te az enyém, én a tiéd?"
Talán nem kell mindent úgy értelmeznie, ahogy látta, vagy hallotta. Talán valami mögöttes tartalmat kell keresnie és ilyen dolgok nem is fognak történni. Igen… könnyebb ebbe a hitbe ringatnia magát. Egészen megnyugodott, mire visszaértek a palotába. Keishara felkísérte a szobájába, ahol a szekrényében talált tiszta ruhákat, majd megszabadulva a régiektől, fehér tunikában lépett ki a folyosóra, ahol a tündérlány már várt rá, mondván, nem találna el az ebédlőcsarnokba.
Később Tino igazat is adott neki, kanyargós, bonyolult úton jutottak el a csarnokba, ahol Frey, a tündérek és a vikingek vacsoráztak. Keishara hamarabb kiszúrta utóbbiakat, Tinót leültette Berwald mellé, ő pedig csak biccentett és elment a tündérek közé.
Tino elméjébe csak újra betörtek a tómélyi történések, ahogy Berwaldra nézett. A férfi kíváncsian nézte őt, és kifejezéstelen tekintettel követte végig Keishara mozgását a csarnokban.
- Hol voltál eddig? – kérdezte Sigurdur, áthajolva Berwald tányérja fölött.
- Öhm… egy tündér megmutatta az erdőt.
Úgy döntött, nem szól nekik a tóról, hiszen semmiben nem volt biztos, ami akkor történt. Felesleges lenne a barátaira ijeszteni ezért – nem mintha ijedősek lennének.
- Thordar is összemelegedett néhány lánnyal. – bólintott Sigurdur – Meg kell hagyni, a tündérek szépségéről szóló mesék nem túloztak.
Szépség? Tino nem is gondolkodott el azon, hogy Keishara vajon szép-e. Így, ahogy erre gondolva ránézett, tényleg szép volt, de máshogy volt szebb, mint az emberlányok.
- Egyél. – mondta Berwald, Tino pedig összerezzent és engedelmesen szedegetett a tányérjára mindenfélét, húst, gyümölcsöt és kenyeret is.
Ahogy belemerült a lakmározásba, fél szemét a csarnokon tartotta. Az asztalok nagyjából hatfősek voltak és mind egy irányba álltak, a csarnok végén keresztben egy magasabb asztalnál ült Frey, mellette egy nő, aki valószínűleg a felesége lehetett, és Skirnir. A többi asztalnál tündérek ültek, vagy akik nem ültek, táncoltak a csarnok másik felében. Ahogy Tino őket nézte, ráeszmélt, hogy Thordar és Einar nem ülnek velük az asztalnál, hanem a tündérek között táncolnak.
Thordar vigyorgott és együtt énekelt Einarral egy olyan dalt, amit Tino még soha nem hallott. A két férfi csak az alkarját érintette össze, úgy forogtak egymás körül, viszont Tino még az evést is abbahagyta, amikor felfigyelt egy igen különös részletre. Einar mosolygott. Nem csak énekelt és táncolt, amit ki nem nézett volna belőle, de még mosolygott is Thordarra, aki ellágyult tekintettel nézte őt.
- Tehát tényleg így szeretik egymást. – jegyezte meg.
Sigurdurnak igen jó füle lehetett, hogy ezt meghallotta:
- Megmondtam. Bárkinél fontosabbak egymásnak, és Thordar a második számú azon emberek közül, akik mosolygásra tudják fakasztani a bátyámat.
- Ó, ki az első? – kérdezte Tino.
- Természetesen én. – mondta Sigurdur – Bocsáss meg, Sve, téged mondanálak harmadiknak, de te sem mosolyogsz sokat, már ne haragudj.
- Én szoktam. – dörmögte Berwald.
- Csak Tino miatt. – sóhajtott Sigurdur – Ő meg mióta van velünk? Nem túl régóta. Látod, nem sok az.
Tino elmosolyodott, ahogy felnézett a férfi zord arcára. Ilyenkor tényleg nehéz volt elképzelni, hogy tud mosolyogni, egyáltalán van benne kedvesség.
Visszanézett Sigurdur bátyjára és Thordarra. Tapsoltak és dobbantottak a dobokra, aztán Thordar mindkét kezét megfogta a szeretőjének, úgy folytatták. Tino emlékezett, amikor a faluban ő is táncolt a kislányokkal a nagy tüzek körül aratás után. Na igen, Tino volt az, aki senkit nem hagyott petrezselymet árulni, akár fiatal volt, akár idős. Most valahogy nem vágyott a tündérek közé táncolni, inkább hagyta, hogy az otthoni barátaira terelődjenek a gondolatai. Vajon sokáig keresték Tinót? Keresték egyáltalán aratás után? A szomszéd kovács vajon vigyáz a házára, hogy ne rabolják ki? Esetleg már halottnak nyilvánították, értékeit szétosztották, és megsiratták az emberek?
Tino erre a gondolatra elszomorodott. Berwald ránézett a szeme sarkából, aztán lassan a fejét is felé fordította.
- Tino?
A kis szőke összeszedte magát és felmosolygott rá.
- Jól vagyok. – mondta, aztán még hálásan hozzátette – Köszönöm, Berwald.
Ő tényleg értékelte, hogy Berwald mennyire figyel rá. Mindig kedves volt, és törődött vele. Én a tiéd, te az enyém. Tino elméjébe belehasított ez a mondat és visszafordult a tányérja felé. Maradj mellettem. Berwald vajon személyesen neki véste ezt az üzenetet? A gyűrűs kezét az asztal alá rejtette és a továbbiakban egy kézzel próbálta gyorsan megenni a vacsoráját. Zavarta, hogy minden berwaldos dolog most tör a fejébe, amikor a férfi mellett van.
Elvörösödött, és felállt, a vacsorájának a fele még a tányérján volt. Berwald értetlenül nézett fel rá.
- Rosszul érzed magad?
- Csak… csak nem bírom megenni. – nyögte ki Tino. Úgy érezte, képtelen megmaradni a férfi oldalán – Azt hiszem, járok egyet.
Berwald hátratolta a székét, de Tino mögötte termett és visszanyomta a helyére.
- Nem… igazán nem szükséges elkísérned.
- Én is szeretnék sétálni.
- Egész nap egy tündérlánykával kószáltál, alig láttunk téged. – jegyezte meg Sigurdur.
- Nemsokára visszajövök, tényleg. – fogadkozott Tino.
A következő percben már a csarnok bejáratában állt, még egyszer visszanézett a táncoló Thordarra és Einarra, aztán az asztalnál ülő Berwaldékra. Majd kilépett és újra a folyosóerkélyen találta magát. Még kihallatszott ide a zene, de sokkal nyugodtabb volt, mint Tino számította.
A korláthoz lépett és először letekintett a belső udvarra, aztán fel a csillagos égre. Itt nem olyannak tűntek, mint a falujából. Alfheimben nagyobbnak tűntek és fényesebbnek, mintha csak karnyújtásnyira lennének tőle. Hasonlítottak a tóban látott fényekhez.
Megborzongott, ahogy felidézte a látomásait. Egyáltalán nem akart olyan jövőt. Inkább lenézett az udvarra, a fejét pedig a két keze közé fogta, ahogy támaszkodott. Bárcsak ne ment volna be abba a tóba! Megőrjíti ez az értetlenség és aggódás.
- Elveszettnek tűnsz, kicsi ember.
Tino megpördült, de valamivel megnyugodott, amikor megpillantott egy barna hajú nőt aranyszínű ruhában maga előtt. Ahogy felidézte, ő ült Frey mellett az asztalnál. Keishara mit is mondott Frey feleségéről…? Tino elsápadt és hátrább lépett volna, ha nem lett volna ott a korlát. Ehelyett csak majdnem kiesett, ám a nő szerencsére elkapta a karját.
-Megijesztettelek? – mosolyodott el a nő – Ne haragudj, még be sem mutatkoztam. Gerd a nevem.
Tino fejében csak egyetlen szó száguldozott. Óriás. Óriás, óriás, óriás…
- Freytől már megtudakoltam a neveteket, örülök, hogy midgardi emberek is ellátogatnak hozzánk.
Az a bizonyos midgardi ember még mindig nem tudott egy szót sem kinyögni, csak riadtan meredt az óriásnőre, aki nem volt magasabb Berwaldnál sem.
- Úgy látom, téged nyomaszt valami. Mondd el, mi az?
Tino hevesen dobogó szíve lassan lecsillapodott. A nőnek, vagyis Gerdnek nem volt gonosz tekintete. Kedves volt és biztonságot nyújtó, egyáltalán nem tűnt félelmetesnek. Vagy csak az ellentéte volt Berwaldnak és a barátságos külső szörnyű belsőt rejtett.
- A jövő, úrnőm. – bökte ki végül.
- Ugyan miért, kicsi Tino? Még nem történt meg.
- De… mi van, ha meg fog?
- Olyan szörnyűségek történhetnek? – lépett közelebb Gerd – Eddig is megtörténhettek volna. Mégis túléltétek, akkor most miért zavarnak?
- Akkor… akkor még nem fürödtem meg a Lehullott Csillagok Tavában. – nyögte ki Tino – Igazat szokott mutatni, úrnőm?
Gerd megérintette a vállát, amitől Tinóban szétáradt valami kellemes melegség és ez megnyugtatta. Bár az elméje lenyugodott, attól még arra gondolt, Gerd vajon miért nem válaszol azonnal.
-A jövőt csak a Nornák tudhatják biztosra, Tino. –mondta szelíden Gerd, ahogy megsimította Tino arcát.
- Még azt sem tudom, kik ők… - motyogta a kis szőke.
- Ők a sorsistennők, akik Yggdrasil lábánál, Urd forrásánál élnek. A legidősebb felelős a múltért, a középső a jelenért, a legfiatalabb leány pedig a jövőért. – mesélte türelmesen Gerd.
Tino bizonytalanul bólintott, a nő pedig visszahúzta a kezét és lassan hátra fordította a fejét, mintha várt volna valamit, ám semmi nem történt. Gerd visszafordult az emberhez és gyengéden elmosolyodott.
- Élvezd a jelent! – mondta halkan, ezután lassan megfordult és visszament a csarnokba. Az ajtó kinyitásakor kihallatszott a benti mulatság hangja és Tino szíve egy kicsit felderült.
Visszafordult a belső udvar felé, majd felnézett a csillagos égre. Mosolygott és hitt Gerdnek. A viselkedése és kinézete alapján inkább volt istennő, mint óriás. Még egy pár percig nézte a csillagokat aztán megfordult és ő is bement a csarnokba.
Amint megindult Berwald és Sigurdur helye felé, észrevette, hogy tulajdonképpen Berwald már felé tart. Megálltak egymás előtt, aztán Berwald biccentett, hogy menne.
- Fáradt vagy, Berwald? – kérdezte Tino.
- Mondhatni.
Tino most már teljes szívéből tudott rámosolyogni.
- De nem mindennap vagyunk tündérbálon!
- Nekem elég volt mára a vigasságból. – mondta lassan Berwald.
Tino egy pillanatig elgondolkodva nézett a tengerkék szemekbe, aztán felcsillant a szeme és megragadta Berwald karját.
-Én tudok egy jó helyet, ahol nincsenek sokan!
- Hol? – dörmögte Berwald.
- Kövess!
A kis szőke maga után húzta a férjét, ki a teremből, ahol elengedte és mosolyogva felmászott egy lépcsőn, majd be még egy ajtón. Egy olyan terembe értek, ami Frey csarnoka fölött volt, és a padló egy körben ki volt vágva, ahol le lehetett látni a mulatságba, valamint a zene is felhallatszódott. A teremben ugyan félhomály volt, de rajtuk kívül senki sem volt odafent.
- Erről honnét tudsz? – kérdezte Berwald.
- Nos… láttam ezt a kört lentről. – paskolta meg a korlátot Tino – Sejtettem, hogy valahogy ide lehet jutni.
- Hamar megtaláltad. – jegyezte meg.
Tino elvigyorodott és hosszan nézett Berwald szemeibe.
- Tetszik?
- Jobb, mint lent. – csillant meg Berwald szeme.
A férfi a korláthoz lépett és lepillantott. Láthatta Einart és Thordart, ahogy még mindig fáradhatatlanul köröznek és csillog a szemük, amikor egymásra néznek. Tino mosolyogva nézett fel rá, kezeit összekulcsolta a háta mögött és a zenét hallgatta. Berwald felé fordult pár pillanatig csak meredt a kis szőkére, aztán ellépett a korláttól aztán alkarját a válla fölé emelte. Tino meglepetten pislogott rá, aztán rájött, mit akar.
Ő is felemelte a karját és Berwaldénak támasztotta, úgy, ahogy Einaréktól látta. Berwald lassan előrelépett és Tino is így tett. Forogtak, aztán a másik irányba. Tino arca felderült, és ahogy a zene odalent felgyorsult már nem parancsolhatott a lábának, körbeugrálta Berwaldot, amíg az csak állt, akkor szállt vissza, ha Tino megragadta a kezét és táncra invitálta. Ugyan nem mosolygott, a tekintete mégis élettel teli volt, ha Tino kezét foghatta. Hamarosan már ő vette kezébe az irányítást, megforgatta Tinót és vele együtt körzött a félhomályos erkélyükön.
Amikor a dal véget ért, Tino arca vörös volt és levegő után kapkodva nézett fel Berwaldra, aki még mindig fogta a kezét és magához húzta. Nagy keze megsimogatta az arcát, majd a tenyerébe vette és csillogó szemekkel nézett rá.
Tino a másik keze megrándult a háta mögött. Berwald közelebb hajolt hozzá, a szíve hevesebben kezdett verni, tekintetébe pedig kiült a rémület. A tenyerét Berwald mellkasára tette és finoman eltolta magától. A férfi értetlen és szomorkás szemekkel nézett le rá.
- Ne… még ne… - motyogta Tino.
Berwald megértőn bólintott, bár a tekintete teljes csalódottságot mutatott. Tino utálta, hogy csalódást kell neki okoznia, de ő még mindig nem akarta igazán ezt. Még mindig vívta a belső csatáját Berwalddal kapcsolatban, nem tudott egyik fele sem győzedelmeskedni a másik felett.
A férfi elengedte a kezét és tett egy lépést az ajtó felé. Tino leszegte a fejét, szándékosan nem nézett rá.
- Jó éjszakát. – dörmögte Berwald.
- Hé, Berwald… - szólt utána Tino, mire Berwald felemelte a fejét, de Tino meggondolta magát-… tulajdonképpen semmi.
- Mondd! – dörmögte Berwald, mire Tino összerezzent, de hosszú pillanatokig nem felelt. Berwald várt, aztán az ajtó felé lépett.
- Te az enyém, én a tiéd? – bökte ki.
Berwald hátrafordult a válla felett. A tekintete semmitmondó volt, a szokott ijesztő. Tino ereiben megfagyott tőlük a vér, nem tudta mire gondolhat Berwald, vajon jót szólt-e, vagy rosszat.
- Valami ilyesmit jelent a szerelem.
Berwald válasza ennyi volt, ezután elment, az ajtó halkan csukódott be mögötte. Tino a korlátra dőlt és lebámult a többiek mulatságára. Legszívesebben visszament volna a szobájába, de amilyen idegesek lennének a léptei, még utolérné Berwaldot, azt pedig nem akarta. Csak nézte a lent lakmározókat és táncolókat, amíg úgy nem érezte, hogy eljött az idő, amikor visszatérhet a szobájába és gondolkozhat.