Loran, szinte már szokás szerint az ablakhoz sétált, és kibámult a sötétségbe, ahol az utcán csak néhány fáklya égett.

- Szomorú vagy - szólította meg Malek.

- Csak amennyire te - sóhajtott Loran.

- Ne gondolj még erre! Ráérünk szomorúnak lenni holnap ilyenkor - próbálta vigasztalni a szimbióta.

- Tudom. De akkor is benne van már a levegőben…

- Az első pillanattól kezdve benne volt - mondta Malek.

- Megbántad? - kérdezte Loran.

- Egy pillanatig sem. De megfizetjük az árát mindhárman. Ha nem kezdek bele, legalább neked és Samanthának megspórolhattam volna ezt az egészet.

- És megfosztottál volna minket és magadat ettől a három csodás naptól. Életem legszebb három napja, bármit is mondasz, és bármilyen árat is fizetünk érte. És tudom, hogy mikor egy-egy pillanatra te is el tudsz feledkezni mindenről, akkor végtelenül boldog vagy.

- Igen, ez igaz. Szóval… várjunk még a szomorkodással holnap ilyenkorig, rendben?

- Rendben - adta meg magát Loran, így egy halvány mosollyal inkább az elmúlt napok szép perceit idézte fel magában.

Sam egy negyed órával később lépett be a szobába, majd csípőre tett kézzel szemügyre vette a férfit.

- Látom, megváltottátok a világot.

- Csak egy kicsit - mosolygott rá Loran. - Rögtön jövök - ígérte a nőnek, és ő is elsietett fürödni.

Sam a hideg víznek köszönhetően dideregni kezdett, így bebújt az ágyba, mire Loran visszaért.

- Malek egészen jól bírja, hogy nem kap szót - kuncogott, mikor a férfi leült mellé az ágy szélére. Loran csak egy mosollyal megcsóválta a fejét, mire Sam még jobban nevetett. - Ennyi idő alatt nem lehet leszokni a szétválasztósdiról.

- Te amúgy sem szoknál le róla.

- Lehet. És kitaláltál valami kérdést?

- Elvben igen. De ez egy hosszabb lélegzetvételű dolog.

- Jó ég, ne kímélj!

- Ne aggódj, nem olyan, ami felzaklat. Csak… mond el nekem, mit gondolsz a csapatodról?

- Huh… ők a családom… főleg, mióta apa meghalt. Olyan, mintha testvérek lennénk. Az időnk nyolcvan százalékát együtt töltjük… az életemet is a kezükbe tenném bármikor.

- Igen, ezt tudom. De valami személyesebbre és részletesebbre voltam kíváncsi. Ha szabad.

- Adjam ki neked a csapatomat? Akkor én is kérek valami információt cserébe.

- Nem hadititkot kérek, Samantha. Csak megkérdeztem, mit gondolsz a barátaidról. De ha nem akarsz beszélni róla, semmi gond. Amúgy pedig… jellemezhetem cserébe néhány emberet, de nem hinném, hogy túlságosan sokra mész az információval.

- Jól van, jól van, higgadj le! - nevetett Sam. - Nem tudom, mire vagy kíváncsi, nem vagyok egy pszichológus…

- Egy mi?

- A pszichológus egy olyan orvos, aki az emberi lélekkel, az emberi viselkedéssel foglalkozik.

- Csak a véleményedre voltam kíváncsi, és nem egy szakmai elemzésre.

- Jól van, oké, kivel kezdjem? - adta meg magát Sam. - Mondjuk… legyen Daniel, hm? Daniel… nem is tudom… mintha két arca lenne… A hadsereg, és mindaz, amin keresztülmentünk, megedzette őt is, pedig az elején nagyon kilógott a sorból. Ha akkor kérdezel, azt mondtam volna, soha nem lesz belőle katona. Most már a felszínen igazi katona lett. Kemény, kitartó, erős, elszánt, mint bármelyikünk. De mélyen a felszín alatt egy nagyra nőtt gyerek. Annyira tud lelkesedni dolgokért, hogy szinte már irigylem tőle ezt a képességet. Ilyenkor képes minden követ megmozgatni. De ugyanakkor szeszélyes is. Néha ez a lelkesedés nem tart nála sokáig, hanem ahogy jött, úgy el is száll, és olyankor átbillen a másik végletbe, és képes teljesen leereszteni. Másrészt, ő egy végtelenül mélyen érző, empatikus ember. Ha beszélgetni van kedvem, vagy… csak megváltani a világot, akkor hozzá megyek. Ő az egyetlen a csapatban, akivel át lehet beszélgetni egy éjszakát, komolyan, komoly dolgokról. Hajaj, most jön az, hogy kezdesz féltékeny lenni… - vette szemügyre a nő Lorant, de az válaszként csak elmosolyodott.

- Pedig Danielre nem kell… olyan, mintha a bátyám lenne. Ha már a saját bátyámmal olyan a kapcsolatom, amilyen… akkor ott van nekem Daniel. Gyorsan lapozok is tovább, mielőtt kombinálni kezdesz. Mondjuk Teal'cre. Hát ő kemény dió, ha jellemezni kell. Tudod, ő nem az a szószátyár típus, de a véleménye mindig karakán és kíméletlen. Végtelenül konkrét elképzelései vannak a világról, a jóról és a rosszról. És próbál minden erejével egyenes és becsületes lenni. Ez persze egyrészt valahol vezeklés a régi dolgokért, de ugyanakkor ez egy belső erő is nála. Hihetetlenül ragaszkodik az elveihez. Katonaként ő a legkeményebb közülünk, ebben biztos vagyok. Valószínűleg komolyabb kiképzést kapott Bra'tactól, mint akármelyikünk. Ő az érzékeivel és az ösztöneivel is harcol, és ezzel sokszor sokat segít. Ha ő fedezi a hátam a csatában, tudom, hogy nem lehet baj - tűnődött el Sam egy halvány mosollyal az arcán, aztán vett egy nagy levegőt.

- Már csak O'Neill ezredes van… hát, ha valaki, ő komplex személyiség. De jó katona… bátor, végtelenül hűséges és elszánt… sőt, sokszor eszementen vakmerő. Magasról tesz a szabályzatra, és neki sem jelent túl sokat a hierarchia. A jó ügyért minden hierarchiát és szabályzatot képes felrúgni. Ez általában jó, de a feletteseit az őrületbe kergeti. Emberként… hát ez bonyolult. Ha valaki nem ismeri, akkor csak azt látja, hogy végtelenül cinikus, mindig csak szurkálódik… de aki ismeri, az tudja, hogy miért ilyen. Nagyon… kemény dolgokon ment keresztül. Sok mindent átértékelt az életében, és… tulajdonképpen… azóta nincs neki olyan, hogy magánélet. Vagyis… a tóparton egy sörrel kis időre békét tud találni, de aztán jobb neki, ha visszajön dolgozni. Akkor nem ér rá gondolkodni. Hát, nagyjából ennyi. Kíváncsi vagy még valamire?

- Mit gondolsz, te mit jelentesz nekik?

- Hát - fújt egyet tűnődve a nő -, én vagyok az okostojás, aki minden gyakorlati problémát megold, minden titkot megfejt… na jó, az ilyesmit felezzük Daniellel a titkok jellegétől függően, és mondjuk… én vagyok a műszaki zseni, akire úgy néznek, mintha csodabogár lenne. De komolyra fordítva… gyanítom Danielnek ugyanazt jelentem, amit ő nekem. A többiek… hát azt nehéz lenne megmondani. Én is kíváncsi lennék rá. O'Neill talán tudja, hogy próbálom visszafogni, mikor elborul az agya, és fedezem, ha hülyeséget csinál. Teal'c… tudom, hogy tiszteli a tudásomat, és elfogad, mint katonát. A többit nem tudom. Csak azt, hogy tűzbe mennénk egymásért, és csak ez számít.

- Nagyon jó csapat vagytok.

- Igen, az. És… ti mindig egyedül dolgoztok?

- Ez az utolsó kérdésed! Igen, általában egyedül dolgozunk. Könnyebb úgy konspirálni, és fedezni magunkat. Nehéz úgy egyeztetni egy esetleges társsal, hogy közben árgus szemmel figyelik az embert. És ha ellentmondásba keverednénk, kész a lebukás.

- De…

- Nincs több kérdésed, ne feledd!

- De ez még ehhez kapcsolódik.

- Miért engedek neked mindig mindenben?

- Talán mert szeretsz…

- Kérdezz!

- Amikor te lebuktál… akkor régen… tudod… azt mondtad, egy másik tok'ra ügynök mentett meg.

- Egymástól teljesen függetlenül voltunk ott. Még csak nem is egy bázisról jöttünk. Tudtunk egymásról, de a másik feladatát már nem ismertük. És kerültük is egymással a kapcsolatot egészen addig, míg engem el nem kaptak.

- Értem.

- Akkor most tényleg nincs több kérdés! - mondta szigorúan Loran, majd mindent tiltakozást belefojtott a nőbe egy gyengéd csókkal, ami lassan sokkal szenvedélyesebbé vált, és mindkettejük figyelmét elterelte egy időre a kérdésekről.

~~ o~~

Az utolsó reggelen Sam gyanította, hogy minden elhatározása ellenére későn ébredt, mégsem volt kedve kinyitni a szemét. Loran szorosan ölelte, ahogy egész éjjel, és úgy érezte, ha megmozdulna, megtörne ez a varázs. Pár perccel később azonban mégis felsandított, és látta, hogy a férfi már ébren van. Loran meg sem rezzent, úgy kezdett mesélni.

- Mikor gyerek voltam… egy egyszerű világban éltünk. Egy városban, ami a piramis köré épült, ami Sierra palotája volt. Ő volt az uralkodó, az istennő, minden… A néppel… nem mondom, hogy jól bánt, de nem is olyan rosszul, mint sok goa'uld, akit azóta láttam. Magas adókat vetett ki, de az emberek összeszorították a fogukat, és valahogy kifizették. Szóval, ha szegényen és egyszerűen is, de azért megéltünk, egészen addig, míg apám meg nem halt. Tíz éves lehettem akkor - sóhajtott Loran, majd egy kis időre elhallgatott, de Sam nem zavarta meg a gondolataiban.

- Azt mondták baleset volt… a mostani eszemmel már erősen kételkedek ebben, de akkor még csak gyerek voltam, szinte fel sem fogtam, hogy történt. Apám egy templom építésén dolgozott, amit Sierra parancsolt meg a népnek, de egy este nem jött haza. Kerestük mindenhol, de nem találtuk meg, az építkezéshez viszont az őrök nem engedtek oda minket, hiába könyörögtünk, így másnap reggel a többi munkás találta meg apámat. Egy hatalmas kőtömb zuhant rá, azonnal meghalt. Innentől sok minden megváltozott, anyám nagyon nehéz helyzetbe került. Szinte éjjel nappal dolgozott a következő néhány évben, hogy el tudjon tartani engem és saját magát. Két évvel később én is dolgozni kezdtem, akkor már egy kicsivel könnyebb volt. Minden munkát elvállaltam, nem volt lehetőségem túl sokat válogatni, de végül a helyi kovács mellett ragadtam le. Szerettem azt a munkát, pedig eleinte csak cseléd voltam. Raktam a tüzet, aprítottam a fát, takarítottam a műhelyt, aztán, ahogy idősebb lettem, kitanultam a szakmát is. Szerszámokat készítettem, fegyvereket, később díszes tőröket, egyéb ötvös munkákat, ékszereket is. Talán emiatt figyelt fel rám Sierra, de az is lehet, hogy már apám halála előtt, ezt sosem tudtam meg. Mindenesetre egy nap a palotájába hivatott, mutatott néhány ékszert, hogy én készítettem-e. Nem volt okom hazudni neki, így mondtam, hogy igen. Beköltöztetett a palotájába, és onnantól csak neki készítettem ékszereket. Gyönyörű nő volt, és én… bár még nem voltam kész férfi… beleszerettem. Kedves volt velem, mindig dicsért, ott volt velem, miközben dolgoztam, figyelte mit csinálok, és közben beszélgettünk. Végtelenül kiváltságosnak éreztem magam, hogy a közelében lehetek, arról nem is beszélve, hogy az életem összehasonlíthatatlanul könnyebb lett, mint korábban volt. És persze így anyámnak is segíthettem. Küldtem neki élelmet, néhány szép ruhát… nem volt már gondja azzal, hogy a napi betevőért gürcöljön. Néha be is hozhattam a palotába, mikor valami nagyobb ünnepség volt. Persze nem mutatkozhatott a vendégek előtt, de ez még így is nagy dolog volt.

Loran egy percre elhallgatott, hogy újra összeszedje a gondolatait, Sam pedig felkönyökölt mellette, és úgy figyelt tovább.

- Ahogy telt az idő, egyre közelebb kerültünk Sierrával… ahogy én akkor gondoltam… és egy nap az ágyában találtam magam. Teljesen megrészegítő volt, és én elvesztem ebben az érzésben. Azt hittem, én vagyok a legszerencsésebb ember a világon. Fel sem merült bennem a gondolat, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Közben észre sem vettem, hogy lassan elszigetel mindenki mástól, még anyámtól is. Először csak a palotából tiltotta ki, aztán azt is megtiltotta, hogy bármit küldjek neki, vagy meglátogassam. Nem értettem, miért, és nem is akartam elfogadni, így titokban továbbra is küldtem neki ezt-azt. Ezzel aláírtam a halálos ítéletét, bár ezt sem így adták elő. Azt mondták, anyám lopni próbált a templomból az áldozati ételekből, és az őrök rajta kapták és lelőtték. Akkor már egy éve nem láttam anyámat, és már teljesen Sierra hatása alatt voltam, így el is hittem. Sierra eljátszotta, hogy először kegyetlen dühös, de aztán nagy kegyesen megbocsátott nekem. Még hálás is voltam neki, amiért engem nem büntetett meg szegény eltévelyedett anyám bűneiért. Később ez is csak egy eszköz volt a repertoárjában, amivel mindenre rá tudott venni… mindenre…

- Loran… - cirógatta meg a férfi karját Sam. - Erről nem kell beszélned, ha nem akarsz.

- Szörnyű dolgokat tettem… hogy Sierra kedvében járjak. Vagy később csak azért, hogy… elkerüljem a haragját.

- De azóta már annyi jót…

- A kettő sosem fogja kiegyenlíteni egymást. Bármit is teszek… vér tapad a kezemhez, és ezt sosem leszek képes lemosni - mondta a férfi, de ahogy Sam figyelte, látta, hogy egy kis időre befele figyel, és még jobban elszomorodik.

- Beszélhetnék Malekkel? - kérte szelíden, mire Loran egy pillanatra rásandított, majd lesütötte a szemét. - Ne! Semmi baj… csak láttam a szemedben, hogy reagált valamit, ami elszomorított. Had beszéljek vele!

Loran csak elhúzta a száját, de végül megadta magát, és lehunyta a szemét egy másodpercre. Mire felnézett, már Malek irányított, így Sam megfogta a kezét.

- Ne haragudj Loranra! - kérte.

- Nem haragszom - mondta a tok'ra, de ő sem nézett a nő szemébe.

- Azért pattanásig feszült minden izmod, ugye? Lorané, és felteszem a tiéd is.

Malek újra lehunyta a szemét, és addig fel sem nézett, míg tudatosan el nem lazította minden izmát.

- Igen, így tényleg jobb - vette szemügyre Sam -, de…

- Nem haragszom Loranra, Samantha, sosem haragudtam. Nem önszántából tette ezeket a dolgokat.

- De ne haragudj rá azért sem, mert elmondta! A bizalma sokat jelent nekem. És hidd el, soha nem ítélném el, soha nem tennék neki szemrehányást.

- Azért én aggódom.

- Tudom. De hidd el, semmi szükség rá! Szeretlek, és őt is! És ahogy mondtad, én is tudom, hogy nem magától csinálta… és látom, mennyire fáj neki. Nem kell aggódnod emiatt! Nem szeretném, ha miattam feszültség lenne köztetek. Ez butaság! Hé, hol van most az „egy tok'ra jobban kezeli az érzéseit" hozzáállás?

- Igazad van - bólintott rá Malek némileg határozottabban.

- Na ez már jobban tetszik - tűnt fel egy halvány mosoly Sam arcán. - Loran? - kérdezte, és bár nem feltétlenül erre irányult a kérdése, Malek visszaadta az irányítást a gazdatestének.

- Köszönöm, hogy elmondtad - szorította meg a kezét Sam. - Tudom, milyen nehéz lehetett felidézni. De hidd el, tényleg nem ítéllek el érte. Láttam már másokat… akik átmentek hasonló dolgokon. Mint Teal'c… ő is sok szörnyű dolgot tett… mégis egyike a három legjobb barátomnak. Mert tudom, hogy mióta csak velünk van, azon dolgozik, hogy jóvátegyen mindent. Ez nagyon sokat jelent, még akkor is, ha te is és ő is úgy érzitek, sosem tudjátok jóvátenni. De arra kell gondolnotok, hogy az életetek azóta jó irányba fordult, és nagyon-nagyon sokan nektek köszönhetik az életüket. Ez a legfontosabb. Itt is… sok tízezer embert mentettél meg a biztos haláltól.

- Tudom, Samantha - szólalt meg rekedten Loran. - De ettől függetlenül, ha eszembe jutnak ezek a dolgok… idő kell, hogy helyrebillenjen a lelkem.

- Vagy csak egy bíztató ölelés, ami erőt ad.

- Nem lehetsz mellettem mindig, mikor padlóra küld a múltam - rázta meg a fejét Loran.

- Akkor csak idézd fel az ölelésem.

- Egy fájdalmat cseréljek fel egy másikra?

- Azért van különbség a kettő között, nem?

- De igen - látta be Loran. - És… tudtad, hogy Malek is át tud ölelni?

- Hogyan? - kérdezte kíváncsian.

- Ez… egy érzés… mint egy óriási szeretethullám, ami elborít. És hihetetlen katartikus ereje van. Malek sokszor állított már talpra ezzel.

- Jó lehet.

- Igen az. De most… beszéljünk valami másról!

- Mesélsz nekem Egeriáról?

- Az a történet hitelesebb lenne Malektől.

- Igaz. De… rendben leszel?

- Persze, ne aggódj! - mosolygott rá halványan Loran, majd átadta az irányítást Maleknek, aki Samre pillantott.

- Adsz nekem egy percet?

- Persze - nyugtatta meg Sam, így a tok'ra lehunyta a szemét, és csak egy kis idő elteltével nyitotta ki újra.

- Átölelted? - kérdezte Sam mosolyogva.

- Igen.

- Kíváncsi lennék, ez milyen érzés - mosolygott tovább Sam, mire Malek a szeme sarkából rá pillantott. - Felejtsd el! - forgatta meg a szemét a nő. - Szóval? Mesélsz?

- Nem hinném, hogy tudnék neked újat mondani. Régen is beszéltünk Egeriáról ott a Pangaron. De ám legyen. Kezdjük a történet elején. Egeria goa'uld királynő volt. Nagy hatalma volt, sok világ felett uralkodott. Úgy kétezerötszáz évvel ezelőtt valamiért megváltozott a gondolkodása…

- Állj! Erről tudsz valami részletesebbet?

- Természetesen. Történt egyszer, hogy Egeria egy darabig nem tudta használni a szarkofágot…

- Miért?

- Egy csatában megsérült a szarkofágja, és mivel akkor épp távol volt minden egyéb más lehetőségtől, és a hajója hiperhajtóműve is megsérült, egy ideig nélkülöznie kellett a szerkezet áldásos és átkos képességeit. Kis időbe belekerült neki, míg hazaért, és ez lehetőséget adott a számára, hogy gyengüljön a szarkofág káros mellékhatása a szervezetében, és normálisan tudjon gondolkodni.

- És nem gyötörte a függőség?

- A szimbióta képes valamivel jobban kezelni a szarkofág okozta függőséget, bár ettől még nem kellemes. De ahogy tisztult a gondolkodása, egyre jobban elszánta magát, hogy nem használja a szarkofágot soha többé.

- De akkor hamar meghalt volna. Mármint… relatíve hamar…

- Sajnos annyi időt nem hagytak neki. De ne szaladjunk ennyire előre.

- Szóval Egeriának kitisztult az agya, és?

- És megértette, hogy nem helyes más fajokat rabszolgaként használni, sem pedig erőszakkal gazdatestté tenni. Ez akkor eretnek gondolkodásnak számított, így nagyon titokban kellett tartania ezeket a gondolatokat, és nagyon kellett vigyáznia, hogy nehogy bárki rájöjjön, mit gondol és mit tervez.

- De akkor hogy talált gazdatestet az első tok'ráknak?

- Ez akkor sem volt könnyebb, mint manapság, és Egeria sem tehetett mást, mint mi kétezer évvel később. Azok között keresett önkénteseket gazdatestnek, akik a legjobban gyűlölték a goa'uldot. Akik szerettek volna megbosszulni valami sérelmet, vagy bármi ilyesmi.

- És hogy bukott le?

- Te is tudod, hogy minél nagyobb összeesküvést kell titokban tartani, annál nehezebb. Talán valakinek szemet szúrt valami, aztán figyelni kezdték Egeriát. És gondolom nagy jutalmat kapott Rétől az árulás fejében.

- És Ré csírájában akarta elfojtani a lázadást.

- Természetesen. De Egeria jól elrejtette a gyermekeit. Mire Ré csatasorba állt Egeria ellen, mi biztonságban voltunk.

- És nem harcoltatok mellette?

- Nem engedte. A mi feladatunk nem az volt, hogy őt védjük, hanem, hogy megváltoztassuk a világ menetét. És… nélkülünk is elég sok katonája volt. Legalábbis azt hitte. Tévedett. De ha mi is meghaltunk volna vele, ott a csatában, akkor minden, amit addig tett, hiábavaló lett volna, és ő ezt pontosan tudta. Hatalmas csata folyt a Pangaron kétezer évvel ezelőtt, amiben Ré legyőzte Egeriát, és mindenki azt hitte, hogy Egeria halott.

- De azt mondtad, sokan még kétezer évvel később is reménykedtek, hogy Egeria életben van. Te is.

- A remény csalóka dolog, de mégis… valamibe kapaszkodni kell.

- És valójában nem volt csalárd a remény, Egeria tényleg életben volt. De… nem kerestétek a Pangaron? Ha már egyszer ott volt az utolsó csata…

- Mint mondtam… hatalmas csata volt… körülnéztünk utána a környéken, de reménytelennek tűnt, hogy bárki is túlélhette volna.

- De a templomot nem találtátok meg?

- A csata a bolygó másik felén dúlt, mint ahol a templom van. A bolygó azon része szigorú őrizet alatt állt annak idején. Miután Ré megnyerte a háborút, a bolygó a fennhatósága alá került, esély nem volt, hogy azt a részét alaposan felderítsük. Később pedig, mikor Ré elhagyta a bolygót, gondoskodott róla, hogy ne találhassuk meg a templomot. Emlékezz csak… a pangaraiak is csak egy ásatás során találtak rá, mélyen eltemetve a föld alá.

- Tudom, de mégis… a ti technológiátokkal… - kezdett bele Sam, de aztán elhallgatott, ahogy Malek félrenézett. - Mi a baj?

- Nem kerestük őt elég komolyan - sóhajtott a tok'ra. - Igen, igazad van, ha több energiát fektetünk bele, ha minden eszközt bevetünk, talán megtalálhattuk volna. Időnként valakinek volt egy-egy fellángolása, de… a Tanács mindig elpazarolt energiának tartotta a kutatást, és az ilyeneket mindig jól ellátta munkával, hogy ne legyen sok szabadidejük a kereséssel foglalkozni.

- Ez úgy hangzik, mintha a Tanács saját maga ellen dolgozott volna. Selmak sem hitt abban, hogy van esély megtalálni Egeriát?

- Selmak sosem adta fel a reményt. Sőt… ő hitt benne mindenkinél jobban. De a kötelességtudata mindenki másénál erősebb volt. A valószínűleg hiábavaló kutatás helyett véghez akarta vinni mindazt, ami Egeria álma volt. És végül is… sikerült. A segítségetekkel. De… Egeria… büszke volt ránk. És ez mindennél többet jelent.

- Voltak Egeriának kedvencei köztetek?

- Samantha… ahogy már mondtam… nálunk máshogy működik… a család fogalma. De ha azt szeretnéd hallani, hogy Selmak volt Egeria kedvence… talán. Az első gyermekei közül való volt, és már akkor is égett benne a vágy, hogy valóra váltsa, amiért megszületett. De nem sok időt tölthettünk Egeriával. Sem Selmak, sem más. Nem lett volna biztonságos senkinek.

- Szóval ő volt az anyátok, mégis alig ismertétek?

- Ismertük. Benne volt, benne van a génjeinkben. A gondolatai, a tudása ott élt bennünk.

- Oké, de… ő nem ismert benneteket.

- Ez sem igaz teljesen. Az, amit ő átörökített belénk nagyban meghatározott bennünket.

- Azért ez nem ugyanaz, mint egy anya-gyerek kapcsolat.

- Természetesen nem. Nem is kell, hogy ugyanaz legyen. Más faj, máshogy működik. Nem kell, és nem is lehet összehasonlítani.

- Igaz. Csak néha nagyon nehéz elvonatkoztatni a saját normáimtól.

- Tudom.

- Mond csak… mit… gondoltatok, mikor… megöltük Rét?

- Ott voltál?

- Én csak… egy akcióval később kerültem bele a programba. Sajnos. Szerencsére. De Daniel és Jack ott voltak. Szóval… tudom, mi történt. Nagy visszhangja volt a dolognak?

- Ez egy elképzelhetetlenül kétélű húzás volt, Samantha.

- Selmak dühös volt miatta.

- Tudom. Nem ő volt az egyetlen. De a düh egy pillanatnyi érzés, ami után rögtön azon kezdesz gondolkodni, hogy hogyan tovább.

- Te is dühös voltál?

- Samantha… Ré volt a leghatalmasabb rendszerúr. Kegyetlen volt, kapzsi, önző, és nem ismert könyörületet. Rengeteg ember, rengeteg világ szenvedett a zsarnoksága alatt. Ezeknek átmenetileg megkönnyebbülést jelenthetett Ré kiiktatása. Másrészt…

- Másrészt?

- Erről még nem beszéltem senkinek… pedig gyanítom sokan érezték ezt…

- Mit?

- Elégtételt. Hogy a királynőnk gyilkosa végre elnyerte a megérdemelt büntetését.

- Megértem, hogy így érzel. Tudod… mindegy…

- Mondd el!

- Mikor anyám meghalt… nekem is volt egy időszak, mikor nem akartam mást, csak bosszút állni.

- Jacob azt mondta, őt hibáztattad.

- Igen, olyan időszakom is volt. De mindkettőn túljutottam. A lényeg… hogy meg tudom érteni ezt az érzést. És mi volt a másik oldala?

- Úgyis tudod. Gyanítom Selmak nem állta meg, hogy a fejetekhez vágja. Ré halálával olyan hatalmi űr keletkezett a goa'uld hierarchiában, ami megbolondította a fél galaxist. Kegyetlen harcok kezdődtek, hogy a rendszerurak eldöntsék, ki foglalja el Ré helyét, és ennek sokan látták kárát.

- Mi akkor még… nem tudtunk erről az egészről - húzta el a száját a nő. - Nem gondolkodtunk a galaxisról. Az ezredes csak a csapatát és… az abydosiakat igyekezett menteni.

- Nem kell mentegetőznöd, Samantha. Rég volt, és… végül a történelem titeket igazolt. Bár nagy ára volt, de… jó irányba fordult a világ. Csak ez számít.

- Igaz. De most már… fel kellene kelnünk. Éhes is vagyok… és ki tudja, meddig búcsúzkodunk a vezérkartól?

- Rendben - hagyta jóvá a javaslatot a tok'ra, így lassan felkeltek az ágyból.

Lassan felöltöztek, de Sam közben eltűnődött valamin.

- Malek… szeretnék kérdezni még valamit - nézett a másikra, és ezúttal a tok'ra sem ugratta, inkább komoran várakozva nézett rá. - Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz. És ezt most nem csak úgy mondom… - tette hozzá Sam, de Malek csak átbillentette a fejét a másik oldalra. - Csak… arra lennék kíváncsi… mi lett Sierrával?

Malek csak sóhajtott, majd az ablakhoz sétált, és hátat fordítva a nőnek kibámul rajta.

- Tényleg nem kell válaszolnod - lépett mögé Sam, és óvatosan a hátára tette a kezét.

- Sierra meghalt - mondta rezzenéstelenül Malek.

- Értem - sóhajtott Sam, majd mivel nem igazán tudta, mivel törhetné meg a kínos csendet, inkább ellépett a másiktól.

- Nem én öltem meg - szólt utána szinte közömbös hangon a tok'ra.

- Nem gondoltam ilyet.

- Tényleg?

- Megérteném, ha így történt volna.

- Tényleg?

- Érzed, amit Loran érez. Sierra megölette az édesanyját és nagy valószínűséggel az apját is. És gyanítom, nem ők voltak az egyetlenek. Semmivel sem volt különb, mint akármelyik másik rendszerúr, akit azóta legyőztünk. Nem érdemel különb sorsot, mint az összes többi. Ha harci dicsőség elpusztítani Apophist, Rét, Anubist, Sokart, akárkit… ez miért lenne más?

- Mert ez sohasem szólt, és nem is szólhat személyes bosszúról.

- Pedig magad mondtad, hogy a gazdatestek jó része erről álmodik.

- Ezt kell összhangba hoznunk egy magasabb rendű céllal. Ami pedig Sierrát illeti… egy Kálival vívott csatában elfogták és kivégezték.

- Akkor ennek a történetnek tényleg vége.

- Igen. Nekünk pedig ideje előkerülnünk. Még össze kell pakolnunk a laborban a felszerelést.

- Igaz - látta be Sam. - Menjünk! - mondta, így átsétáltak a laborba.

- Körültekintőnek kell lennünk - nézett rá Malek. - Nem hagyhatunk itt semmit, ami veszélyes lehet.

- Már megint ez a tollan duma - forgatta meg a szemét a nő.

- Samantha - állt meg vele szemben rendíthetetlenül Malek. - Ezek az anyagok… bizonyos kombinációban lehetnek gyógyszerek, de más kombinációban lehetnek mérgezőek, vagy akár extrém labilis robbanó elegyet is alkothatnak.

- Ez még mindig tollan duma, de tudom, hogy igazad van. Majd a végén alaposan körülnézünk - hagyta rá Sam, miközben csomagolni kezdtek, és egy kicsit mindketten elmerültek a saját gondolataikba.

- Te sosem használtad a szarkofágot? - törte meg a csendet egy kicsivel később Sam.

- Nem - pillantott rá a tok'ra.

- És kísértést sem éreztél rá soha?

- Nem, nem igazán. A szimbióta élete kellőképpen hosszú szarkofág nélkül is. Talán csak olyan esetben éreztem volna kísértést, mikor… egy szeretett gazdatestem a halálához közeledett.

- Azért az kemény lehet. Mindkettőtöknek.

- Az.

- És… ha egy tok'ra küldetés közben rákényszerül? Mármint… hogy használja a szarkofágot. Úgy értem, ha mondjuk csak így kerülheti el a lebukást?

- Nem mondom, hogy nem történt ilyen az elmúlt kétezer évben… de a legtöbbször nem jött ki belőle semmi jó. Egyszeri használat is képes befolyásolni a személyiséget.

- De… sosem próbáltatok fejleszteni rajta?

- Túl kockázatos. Kin teszteled le a végeredményt? Kinek az elvesztését kockáztatod? Ha a kísérlet nem kívánt eredménnyel jár, egy embered lelkét elveszítheted. Ráadásul minden birtokában lévő információt elvihet az ellenségnek.

- És arra nem gondoltatok, hogy… nem a meglévő szarkofágból indultok ki, hanem az ősök gyógyító eszközéből?

- Mint mondtam pár napja… addig jó, míg az ősök jó messze vannak. Minden eszközükkel együtt.

- Akkor ezt általános véleménynek gondoltam, de most úgy érzem, valami személyes ellentét.

- Csak annyi személyes ellentét van bennem az ősökkel szemben, mint benned. Képtelen vagyok megérteni, hogy csak úgy magára hagyták a galaxist. Akár van közük a megteremtéséhez, akár nincs, mint fejlettebb faj felelősséggel tartoztak volna a történelem alakulásáért. De ők a kényelmes utat választották, és hátat fordítottak.

- Igen, tudom. Ez sokszor engem is dühít. De azért… ha az eszközük alapján tökéletesíthetnétek a szarkofágot… az nagy előrelépés lenne nektek, nem?

- Ez tény. Kissé elodázhatnánk a fajunk kihalását.

- De…

- Mi jár a fejedben?

- Csak az jutott eszembe, hogy Danielnek volt szerencséje már Ré hajóján is kipróbálni azt az eszközt. Akkor mégsem lett függő.

- Egy alkalom még nem okoz függőséget.

- És Jack? Mikor Baal kínozta, nem csak egyszer hozta vissza…

- Neki épp elég más gondja volt… mind testileg, mind lelkileg megjárta a poklot… a függőség csak a sokadik volt a sorban. Mire a teste és a lelke túltette magát az átélt fájdalmakon megszűnt a függősége, úgy, hogy észre sem vette. De ahogy mondtam… egy alkalom nem okoz függőséget.

- De akkor… miért nem használjátok… mit tudom én… százévente egyszer. Vagy kétszáz évente. Az is valami, nem?

- Egyszerűen azért, mert a szarkofág hatása felhalmozódik a szervezetedben, teljesen mindegy, hogy száz vagy ötszáz év telik el a két használat között. A sejtjeid nem felejtenek. Az első alkalmat még képesek különösebb változás nélkül befogadni. A második alkalom már kétséges. Harmadszorra pedig elkerülhetetlen a függőség, és a személyiségbeli változás. És mindkettő minden egyes alkalommal csak rosszabb lesz. Szóval… lehet, hogy Daniel megszabadult a kényszertől… de elég csak egyetlen alkalom, és újra ugyanolyan függő lesz, mint volt. Vagy még rosszabb. És O'Neill is, bár ő saját maga sincs tisztában a függőségével.

- Ezt észben tartom. És… mi van a noxok módszerével?

- Mire gondolsz?

- Ők képesek feltámasztani a halottakat. Nem kutattátok soha?

- Pár hozzáfűznivaló a témához. Egy: a noxok ugyanúgy titkolják a dolgaikat, ahogy a tollanok tették, vagy bármelyik fejlettebb faj teszi. Így nehéz kutatni valamit. Kettő: amit ők csinálnak az nem technológia alapú, inkább a fajuk egy specifikus képessége, ami nem igazán tanulható és nem is reprodukálható mesterségesen, legalábbis a jelenlegi tudásom szerint. Hívd nyugodtan… varázslatnak. Három: a képességük addig működik, míg az áldozat sejtjei nem öregedtek el teljesen. Akkor már ők sem tehetnek semmit. Hiába tudják visszaadni az életét, ha a sejtek már nem képesek élni.

- Vagyis képesek visszaadni egy erőszakosan elvett életet, de a természetes határokon túl nem tudják meghosszabbítani.

- Röviden ez a lényeg, igen.

- De akkor ők hogyan élnek ötszáz évig? Legalább ötszáz évig…

- A sejtjeik lassabban öregednek el, akárcsak a miénk. Ez természetes adottság.

- Jó nektek.

- Irigykedsz? - lépett közelebb Malek Samhez, és megcirógatta az arcát.

- Te nem tennéd? - húzta el a száját a nő.

- De igen. Bizonyára - látta be a tok'ra. - Hidd el, tudom, mit jelent ez.

- Azért az nem ugyanaz.

- Tudom. Bár segíthetnék. Majd… ha tényleg vége lesz a háborúnak… megpróbálok kitalálni valamit.

- Ugyan. Mindig lesz fontosabb dolgod - mosolyodott el halványan Sam. - És különben is, én addigra már öregasszony leszek, teljesen mindegy lesz. Nem is fogok neked tetszeni.

- Egy tauri mindig ilyen kishitű?

- Á, csak realista.

- Lehet, hogy egyszer meglepetés ér.

- Úgy legyen - nevette el magát Sam, aztán körülnézett. - Elraktunk mindent?

- Igen, azt hiszem - mérte fel a terepet a tokra is, aztán szigorúan lezárta a ládákat.

- Akkor ezeket kiküldhetjük a kapuhoz, mi pedig belevághatunk a protokoll utolsó felvonásába. Jól van, először köszönjünk el a kórházban az orvosoktól - ajánlotta Sam, mikor látta, hogy másiknak semmi kedve a dologhoz, de végül rászánták magukat. A holmijukat rábízták néhány emberre, ők pedig átmentek szembe a kórházba.