10. Fejezet

Mégis szép az élet

Tomoya eltűnődve ült a vonaton, ami lassanként közeledett az első úticélja felé. Az első célja ugyanis még nem Hikarizaka volt, hanem egy kis kitérőt vett, hogy meglátogassa az apját, és a nagyanyját.

"- Na és, mi volt a harmadik kívánságod?
- Akkor, mikor az utolsót kívántam, a barátaim közül sokan kórházban voltak, sérülések, vagy betegség miatt. Akiko-san is kómában feküdt, miután elütötte egy autó. Az volt a kívánságom, hogy mindenki újra egészséges és boldog legyen!"

- Ayu, te igazi barát vagy!

De Tomoyának végre szintén leesett, hogy a barátai azok, akikre a leginkább szüksége van. Hana eltűnt, az álomvilág összeomlott újfent, és nem kellett már azon törje a fejét, hogy miért: Meglátta a valóságot abban a látomásban, amit a nem sokkal az után eltűnő Hana mutatott meg:

- Nélkülem is van világ, de én nem vagyok semmi a barátaim és a családom nélkül...

Talán Naoyuki maga is meglepődött, mikor a fia felhívta őt telefonon, és bejelentette, hogy a virágos rétnél fog várni rá.

- Nahát, Tomoya, te itt?
- Apa!

Tomoya és az apja összeölelkeztek, ami az első alkalom volt nagyon hosszú ideje. Naoyuki csak öregedett az elmúlt másfél évben, de Tomoya is skat változott: Szakált növesztett, és a haja is hosszabb lett valamennyivel, mint volt.

- Te jó ég, Fiam, hát hogy nézel te ki?
- Tudom, mint egy csöves... Pedig nagyon jó dolgom volt, bármerre mentem eddig!

Naoyuki bólintott, mert a fiának az ábrázatán kívül mindene makulátlan volt. Tomoya szépen sorjában elmesélte, mi minden történt vele, amióta nem találkoztak, és miközben a lenyugvó Július eleji nap fényében ott ültek a mező szélén, mindketten mélyen belül örültek, hogy újra így beszélgethetnek. Naoyuki most egy kulcsot vett elő.

- Nos, gondolom ennyi kaland után erre szükséged lesz!

Tomoya elvette tőle a kulcsot, és azonnal felismerte a régi ház kulcsait.

- Nem hittem, hogy magaddal hozod!
- A fiam vagy, mégis mirt jönnél ide? Elvégre amikor északnak indultál, nem jártál itt.

Tomoya megértette, mire akar ezzel célozni, de hirtelen halk léptek zajára lett figyelmes, amik egy ismerős pár lábhoz tartoztak.

- Tomoya, hát tényleg te vagy az?

Shino volt az, Tomoya nagymamája, aki szintén csak öregedett egy keveset az utolsó találkozás óta, holott az még 3 éve sem volt. Tomoya most szó nélkül odalépett hozzá, és átölelte, csak némi hallgatás után szólalt meg végre:

- Nagyi! Hazajöttem!

Két nappal később Tomoya már Hikarizakában szállt le a vonatról. A város tovább szépült, és tovább bővült, de még mindig megismerte a régi utcákat és a régi házakat. A dombot is látta a Cseresznyefákkal, sőt, most gyönyörű Mezei virágokkal érkezett a csendes kis zugba a fák alatt.

- Nagisa, Ushio! Okairi!

Elhelezte a gyönyörű virágokat az egyik vázában, majd halkan elmondott egy imát, mielőtt folytatta volna.

- Nagisa... Hazajöttem, és most végleg!

Megsimogatta a kislány képét.

- Ushio! Tudod, honnan hoztam ezeket a virágokat? A kedvenc helyedről! A dédi az üdvözletét küldi mindkettőtöknek!

Elgondolkodva mesélt el mindent a néma síroknak, és észre sem vette, hogy valaki épp mögötte áll és várja, hogy bfejezze. Mikor megfordult, megdöbbenve találta magát szembe Ryouval.

- Ryou?
- Tomoya!

Ryou szinte önmagából kikelve ugrott Tomoya nyakába és örömében körbecsókolta.

- Istenem! Itt vagy! Megvagy! Visszajöttél!
- Igen-igen, csak hagyd, hogy levegőt kapjak!

Ryou erre elszégyellte magát, és elengedte.

- Jajj, bocs, gyakran elfeledkezek magamról... Pláne, ha rólad van szó!
- Ryou... Te férjnél vagy, és már gyerek is van... Jobban oda kellene figyelned! a Legutóbb is mikor találkoztunk ugyanez történt, és ami még rosszabb, akkor még jó formán szerelmet is vallottál!

Ez valóban így volt. Ryou őszintén bevallotta Tomoyának, mit érez, mikor legutóbb, épp itt találkoztak. Akkor adta Ryou Tomoyának a recepteket is, amit most Tomoya előkotort, és átnyújtott a pironkodó lánynak.

- Tessék, ezeket visszaadom!
- Nem váltottad ki őket?
- Nem! Nem kellettek! Még akkor kidobtam a gyógyszer maradékát a kukába, mikor északnak indultam!

Ryou meglepve nézett most Tomoyára.

- Úgy érted, már nem kell?
- Nem! Kami óta teljesen tünetmentes vagyok! Nem tudom hogyan, de úgy látszik elmúlt...

Bár ez teljességgel lehetetlennek tűnt, de Tomoya mégis meggyógyulni tűnt. Ryou örömmel vette vissza a recepteket, és most már mosolyogva folytatta.

- És, a többiekkel találkoztál már?
- Még nem. Most szálltam le szinte a vonatról!

Ryou látta a hatalmas csomagokat is.

- Tehát ez mind a tiéd?
- Igen... Nem semmi, ahhoz képest, hogy egy kézipoggyásszal indultam, mi?
- Hát nem semmi! És, van hol laknod? Mert nálunk van egy szabad szoba!
- Nem-nem! Van saját otthonom, emlékszel?

Meglengette a régi ház kulcsait, mire Ryou mosolyogva bólintott.

- Akkor megnyugodtam! Javaslom egyébként, hogy Kyou-t utoljára hagyd! Nagy meglepetés vár!

Tomoya nagyot nézett ezen, de Ryou nem volt hajlandó elmondani, mi az, mivel ez meglepetés volt. Tomoya nem is tartotta fel a kedves leendő doktornőt, hanem ment is tovább, és hová is vezethette volna az útja, mint a régi lakásához. Nem is értette, miért nem volt még kedve oda menni.

- Jövök már, jövök!

Sunohara hangja kicsit zaklatott volt, miközben nagy dérrel dúrral közeledett az ajtóhoz, miközben Tomoya gyerekhangot is hallott.

- Ne, Mitsuo, az ég szerelmére, csak a hajamat ne!

Mikor az ajtó kinyílt, Tomoyának kedve lett volna hahotázni, mert Sunohara lényegében egy szál gatyában nyitott ajtót, a nyakában pedig a még csak egyéves kislánya lógott, aki a haját cibálta.

- Ne már Mitsuo!

Ekkor nézett fel csak Tomoyára, aki most is majd megpukkadt.

- O-Okazaki... ?!

A meglepetésen hirtelen felülkerekedett az öröm, és be is tessékelte a barátját, akiról isten tudja, mikor látott utoljára.

- Gyere, gyere csak be! Tomoyo, találd ki, ki jött!
- Csak nem valamelyik koll- ? Tomoya?

Tomoyo szemeiben a meglepetés épp akkora volt, mint a férjéében. Perceken belül már a nappaliban ültek, és Tomoya örömmel látta, hogy a lakás jó nagyot változott: Makulátlan rend, frissen meszelt falak, és isteni illatok minden felé.

- Tomoyo, te még mindig egy istennő vagy a főzés terén!
- Elhinnéd, ha azt mondom, hogy ez Youhei főztje?

Mitsuo most Tomoya ölében ült, és a szakállát cibálta.

- Nem fáj?
- Dehogy is! Már megszoktam, hogy kisgyerekek rángatnak minden felől. Az igazság viszont az, hogy már le kellene vágnom...
- A fürdő szabad, csak nyugodtan!

Tomoya kicsit megütközött ezen a kedvességen, de végső soron annak írta fel, hogy ez a lakás egykor az övé volt, és most mivel kedves barátai laknak itt, így szívesen látott vendégnek számít a fürdőben is. Alig félórán belül már kész is volt, és frissel borotválva, és némi nyírás után lépett vissza a Sunohara házaspárhoz, akik épp a fotókat nézegették, amiket magával hozott.

- Ez hihetetlen! Ezeket mind te csináltad?
- Nem, néhányat a barátaim, akiktől a gépet kaptam. Most is ott pihen a táskámban.
- Ez csodás. Annyi suép helyen jártál!
- Igen, és elég sok nagy és érdekes kalandban volt részem, aminek szerintem a felét sem hinnétek el!

Ettől függetlenül persze még elmondta az egészet, amin Youheinek a földig hullott az álla, pláne az álomvilág résztől, Tomoyo viszont csak mosolyogva hallgatta, és még meg is könnyezte itt-ott.

- Ez nagyon szép... Annyira... Hihetetlen... De szép!

Tomoya nem sokkal később el is köszönt és irány haza végre. Hamarjában ledobta a dolgait az előszobában, és már ment is tovább. A következő megálló az óvoda volt, ahol Mei is csak tovább küldte, mondván, hogy Kyou már biztos tudja, hogy jön, így majd később beszélgetnek, de örül a viszontlátásnak. Miközben épp a Furukawa pékség felé tartott, egy pillanatra felsandított és épp meglátta kedves barátját, és volt kollégáját, amint egy amatőrrel veszkődnek az oszlop tetején.

- Óvatosabban, hallod! Ez nem játék, egy rossz mozdulat, és a nyakad szeged, de akkor én is!

Yoshino Yusuke szinte forrt a méregtől.

- Hol vagy ilyenkor Tomoya?
- Szívesen segítenék, de sajnos nem vagyok beöltözve!

Yusuke hátrasandított, és eláradó mosollyal látta Tomoyát az oszlop aljánál.

- Na nézd! Emlegetett Szamár! Máris lent leszünk!

És alig egy perccel később valóban lent volt a földön és összeölelkeztek Tomoyával.

- Isten hozott itthon te csavargó!
- Kösz! Remélem komolyan gondoltad, amit dafent mondtál!
- Viccelsz? A helyed még most is szabad!

Abban maradtak, hogy átadja Koukonak, és a kisfiának Tomoya üdvözletét, és Tomoya már tovább is ment. Mikor a pékség elé ért, még utoljára megállt, hogy egy nagy levegőt vegyen.

- Na jó! Remélem nem fognak azonnal a torkomnak ugrani... Elvégre másfél éve egy mukkot sem hallottak rólam...

Ekkor nyílt az ajtó, és ki más, mint Sanae rohant ki rajta, nyomában a férjével.

- Ne Sanae! Esküszöm nem akartam! Én Imádlak, csak gyere vissza!

Észre sem vették Tomoyát, holott lényegében majdnem átestek rajta. Tomoya erre csak megcsóválta a fejét, és szépen besétált a boltba, de ami bent várta:

- Ez nem igaz! Fuko?

Valóban ő volt. Fuko ugyan most egészen máshogy ölözködött, és a külseje is megváltozott amióta utoljára látták egymást, de így sem volt nehéz ráismerni. Most kötényt és sütőkesztyűket viselt, miközben a pékség belsejéből előhozta a friss péksüteményeket a sütőből. A Haja a szokásos hosszúra engedett és a végén szalagal összefogott helyett most lófarokba kötve, és a meglepetés csak az ő részéről volt nagyobb.

- Tomoya? Te vagy az?!

Szinte eldobta a kezéből a tálcát, de amilyen szerencséje volt az asztalon landolt, de nem mielőtt Tomoya nyakába ugrott volna. Tomoya megpörgette a levegőben a még mindig kislányos lányt, és csak akkor rakta le, mikor egy erélyes hang megszólalt a háta mögött.

- Ejj már! Mit jelentsen ez Fuko, munkaidőben ne fogadd...

Akio szemei ugyancsak kipattantak, mikor meglátta a vendéget:

- Ez nem igaz! T-T-Tomoya?!

Sanae és Akio szinte önmagukból kikelve rángatták be a házba a vejüket a házba, és addig nem eresztették, míg el nem mesélt mindent arról, hogy hogy került haza.

- Na és Fuko?

Fuko most teát tett le mindenki elé, és csatlakozott a társasághoz. Valójában nem is volt olyan bonyolult az ő jelenlétének magyarázata:

- Én itt lakom!
- Hogy mi?!

Akio és Sanae kicsit zavartan vakarták a fejüket.

- Nos az úgy volt...
- Majd én Akki-san!
- Akki-san... ?

Akio kicsit közelebb hajolt Tomoyához és bizalmasan megsúgta:

- Csak Azért engedtem meg neki, hogy így hívjon, mert Ushio barátja volt, de megnyúzlak, ha bárkinek elterjeszted!
- De hisz Ushio folyton így szólított mindenki előtt!
- De az más volt!

Fuko most megköszörülte a torkát, hogy visszakapja a szót, mivel Akio már kiabált a végén.

- Na szóval! Az úgy volt, hogy Kouko-éknál jött a baba, és én úgy éreztem, hogy kicsit már a terhükre lennék, így úgy döntöttem, elköltözök tőlük...
- És ők ezt csak úgy hagyták?
- Először vissza akartak tartani, de én nem hagytam magam! Reggelre összecuccoltam, és eljöttem tőlük.

Ez meglepő kis történet volt, de innen Sanae vette át.

- Éhségében ide vetődött hozzánk, és mi beogadtuk, cserébe nekünk dolgozik.
- Na igen, néha jól jön ha itt van, és nem marad üresen a bolt.

Akio és Fuko sokat sejtető biccentéssel intettek Sanae felé. Tomoya tudta nagyon jól, miről szól ez az egész Fuko kicsit szégyenkezve húzta be a nyakát.

- Ugye... Nem baj, hogy Nagisa szobájában lakok?

Tomoya kicsit zavartan nézte Fukot, de aztán megsimogatta a lány fejét, mire az csak zavartan mosolyogni kezdett.

- Ha megengedték, akkor én miért bánnám? Annak idején Ushio is ott élte a kis életét... És te...

Tomoya nem fejezte be, mert nem akarta megszégyeníteni a lányt.

- Szóval te mégis csak közel álltál Ushiohoz.

Fuko boldogan bólintott, és óriási öleléssel köszönte meg ezeket a kedves szavakat.

- Kotomi visszament Amerikába, igaz?
- Igen, de minden héten hazatelefonál, remélve, hogy itthon vagy. Akarod, hogy legközelebb megadjam neki a számodat?
- Persze! Az apám régi házának számát tudjátok még?

Akio és Sanae egymásra néztek, de hamar megértették az okokat. Tomoya nem sokkal később elhagyta a Furukawa házat, és végre Kyouhoz indult. Nem ok nélkül vette őt utolsónak, és csak nagyon nehezen ért el a kis tömbház elé, de mielőtt felcsöngethetett volna, észrevette, hogy valaki ül a padon nem olyan messze a bejárattól, és a Viola színű haj haj sokat sejtetett, de ami meglepte, az a babakocsi volt, amit ringatott, viszont a gyereksírás arra utalt, hogy nem sok haszna van.

- Ssssh! Jól van kicsim! Ejnye de rossz kedved van ma!
- Talán csak fel kellene venned, mert a közelségedet igényli!

Kyou megdermedt az ismerős hangra, és mikor megfordult a szemeiben a remény és a meglepetés csillogott. Mikor meglátta vágyai férfiját, azokba a szemekbe könnyek szöktek de visszafogta magát, és utat engedett neki, hogy ő maga, mint elvileg gyakorlott apa felvegye a kilenc hónapos kislányt.

- Nahát, igazi kis szépség!

A kislánynak hatalmas kék szemei voltak, ami talán Kyou-n keresztül Ryoura ütött. A ritkás kis hajacska, ami a kis buksiján nőtt pedig inkább a közép zöldeskékre hajlott, ami furcsa volt.

- Igazán szép kislányod van Kyou!
- Honnan veszed, hogy az én kislányom?
- Csak az arcából, és a szemei állásából... De ez a hajszín?
- A Papájától örökölte.

Tomoya leült a padra és a kicsit, aki most megnyugodott, a térdére ültette, és arccal a világ felé ültek mindketten.

- Nagyon szép ez a kicsi lány. Mondd csak, hogy hívják?
- Na... Nagisának...

Tomoya szemei kikerekedtek.

- Ez... Wow.. Kedves gesztus tőled... De miért?
- A papája miatt... Tudod...

Kyou rövidebbre nyíratta a haját, és a szalag is hiányzott belőle. Most a haját birizgálta idegességében.

- Mert... Az az igazság... Hogy...

Nagyon nehezen bökte ki, de Tomoya elé vágott.

- Szóval férjnél vagy?
- Dehogy vagyok!

Kyou egyre idegesebb lett.

- De akkor ki az apja?

Kyou erre megkattant, és kikiabálta magából.

- Te! Te vagy az apja te ütődött!

Tomoya óriásit nézett erre, de az egész szépen kezdett öszeállni.

- Vagyis azon az éjszakán... ?
- Pontosan!

Kyou most leült és az arcát a tenyerébe temette.

- Amikor másnap reggel felébredtem és nem voltál ott, azt hittem, eszemet vesztem! A síron töltöttem ki a mérgemet, aztán hónapokig egyik barátunkkal sem akartam találkozni... Csak a pocakom kezdett el gyanúsan nőni, meg az egyéb jelek, és mikor az orvos megmondta...

Kyou már sírt. Nyilván megviselte az egész őrület Tomoya távozása után.

- Amikor itt jártál Szeptemberben, a levél elolvasása után nem sokkal kezdtem el vajódni... Tomoyo vitt be a kórházba, és nem tudtam, hogyan mentegessem magam, miért nincs ott az apa!

Tomoya maga is bűnbánóan sütötte le a szemét, mivel azon a napon lényegében majdnem átestek egymáson az utcán, csak Kyou nem ismert rá a megváltozott külseje miatt.

- Kyou... Én...
- Nem! Tudod mit? Felejtsd el!

Kyou felpattant, és a kicsit visszavete Tomoyától, majd egyszerűen elindult be a házba. Tomoya nem ment vissza a Furukawa házba, hanem telefonon udvariasan elnézést kért, és inkább hazament. Otthon nem tudta, mit kezdjen magával, és csak járkált fel-alá a szobák között. Megállt az ő régi szobájánál, és egy kis ideig azon tűnődött, hogy talán át lehetne alakítani gyerekszobává, a Fürdőt kibővíteni, a konyha felszerelését lecserélni, az egész házat kimeszelni, hogy szép tiszta és új legyen...

- Már tervezgetek, de Kyou meg utál... Miért vagyok én ilyen hülye?

Órákig forgolódott az ágyban is, és nem tudta kiverni a kislány gyönyörű mosolyát, az édes kis hangot, amin gügyögött, a sikoltását, miközben valamin nagyon jól szórakozva fickándozott a kezei közt...

- Nem hiszem el! Ennyi szerencsétlenség után... Megint apa lettem!

Erre a gondolatra már nem bírta tovább, és felpattant. A telefonhoz ugrott, és azonnal tárcsázta Kyou számát, amit még akkorról ismert, amikor még Ushio óvónője volt. A vonal azonban nem csörgött ki, foglaltat jelzett.

- Talán félre rakta... Nem akar beszélni velem... De akkor is!

Visszabújt a ruhájába, és elidnult, méghozzá futva Kyou lakása felé. Maga sem értette mi, de elemi erővel repítette előre. Nem is jutott olyan messzire, mindössze néhány tömbnyire, mikor meglátta az ismerős, Viola hajú lányt, aki szintén megtorpant mikor észrevette, ki közeledik felé. Megint elindultak egymás felé, és mikor találkoztak, mindketten tárt karokkal fogták fel a másikat. Kyou sírt, Tomoya pedig halkan esengett a bocsánatáért.

- Kyou... Kérlek bocsáss meg! Én... Sajnálom! Nem akarom ezt tovább! Egy családot már elvesztettem, nem akarok még egyet elveszteni!

Kyou csak a fejét rázta.

- Hol a fenében voltál amikor telefonon akartalak keresni?
- Te engem? Én téged! Azt hittem félre raktad!
- Akkor valami kapcsolási hiba lehetett!

Idegesen nevettek mindketten, de mikor szétváltak végre, Tomoya megfogta a lány kezeit, és mélyen a szemeibe nézett, amik csillogtak a könnyektől.

- Kyou! Mit szólnál, ha megpróbálnánk ezt még egyszer?

Kyou nagy nehezen letörtölte a könnyeit, és először nevetett, majd hirtelen megkomolyodva válaszolt.

- Ha tudnád, mennyit vártam erre a kérdésre!

Tehát nem volt kérdés többé. Tomoya eleinte csak hetente kétszer láthatta a kislányt, miközben kitartóan udvarolt az anyjának. Mikor a kislány betöltötte az egyéves kort, összeköltöztek végre, és pár hónappal az újrakezdés után bejelentették az eljegyzést. Bár Tomoya sok mindenre számított, szerencsére nem kellett olyasmin átmennie, mint Akio és Sanae esetében. 9 hónappal az újrakezdés után megvolt az esküvő, és az élet újra felpörgött Tomoya körül. Sanae és Akio épp úgy unokájukként szerették a kis Nagisát is, mint Ushiot egykor, és épp olyan szívesen fogadták Nagisa egyik legkedvesebb barátját is, mint új családtagot.

- Odanézz Papa!

Majdnem 5 év telt el azóta, hogy Tomoya hazatért, és majdnem 7 mióta utoljára Kami városában járt. A Kis Nagisa gyönyörű kis hölggyé cseperedett, és a szüleivel elindultak egy kis világjárásra. Az Okazaki házaspár már megjárta Yuki no Machit, és ott Ayuék elhűlve látták a gyönyörű kis családot, és örömmel konstatálták, hogy Tomoyának több mint jól sikerült az újrakezdés. Az aranyszívű Nagisa azonnal belopta magát mindenki szívébe, és most sem volt máshogy, miután már végiglátogatták a Kamiból ismerős összes barátot. Kano és Hijiri szinte elolvadtak a beszédes, életvidám, kedves kislánytól. Michiru és Minagi szinte örökbefogadták a mindkét szülőjére egyformán hasonlító cserfes kis fruskát, de most jött csak a nagy falat:

- Gyerünk Nagisa! Menj játszani!

Tomoyának nem kellett sokat nógatni a kislányát, az már rohant is az idegen gyerekek közé az óvodába, ahol Haruko is dolgozot. Csak alig volt feltűnő a teljesen más ruhácskában, mint a többi gyerek, így az óvónő is azonnal Harukohoz lépett.

- Nézd csak, egy idegen gyerek van a mieink között!
- Látom! Na várj, mindjárt megnézem én magamnak ezt a kis idegent!

Haruko hirtelen felkapta Nagisát a karjaiba, aki sikított, de nem ijedtében, hanem mert Haruko épp ott kapta el, ahol a legcsikisebb volt.

- Hát te meg ki vagy kicsi lány? Honnan pottyantál ide?
- A mamám és a papám hozott ide!

Haruko megmosolyogta a kedves kis hangot, ahogy beszélt.

- Igen? Na és hogy hívnak?
- Nagisának!
- Nagisa? Milyen szép név! És milyen Nagisa?
- Okazaki!

Haruko szemei kikerekedtek és csak hebegni tudott.

- Okazaki... Csak nem... ?
- De igen! Az a bizonyos Okazaki!

Haruko megfordult, és Tomoya és Kyou ott álltak mögötte.

- Papa, Mama!

Nagisa odaszaladt az anyukájához és felkéreckedett a karjába. Haruko sűrűn változtatta a színeit, de végül egy széles mosoly kíséretében ölelkezett össze Tomoyával.

- Te jó ég Tomoya! Mintha ezer éve lett volna már!
- De legalább is 6.5 év!
- Igen! Te jó ég, mutasd magad!

Tomoya jó színben volt, mint mindig.

- És a szíved?
- Semmi gond nincs már vele!
- És látom újra családot alapítottál!
- Igen! A Feleségem Kyou és a kislányunkat, Nagisát már ismered!

Haruko kezet rázott Kyouval, akivel félig-meddig kollégák voltak. Mikor aztán a munkaidő véget ért, Haruko az Okazaki család kíséretében tért haza a kis házba. Nagisa teljesen elrabolta a szívét, és most kitérta előtte a kis hálószoba ajtaját.

- Nos Nagisa, íme az én kis kincsesbarlangom!

Mikor Kyou és a kislány beléptek, szemük-szájuk elállt a meglepetéstől. Tomoya már ismerte a látványt, de most is elismerően bólogatva nézett körül. Az persze feltűnt. hogy pár dolog már hiányzik.

- Mielőtt megkérdezed, igen, pár dolgot már eladtam! Úgy döntöttem, túllépek a múlton, és az első lépés ennek a szobának a kiürítése lesz. A naplót megtartom, és talán egy vagy két figurát, de a többit eladom, vagy elajándékozom. A Plüssök nagy részét az óvoda kapja, a szomszéd gyerekek is kaptak már párat, és egy kedves kislányé lett az ágynemű. A ruhákat persze megtartom, hárha jó lesz még valakinek egyszer!

Haruko a magyarázatát követően letérdelt a kislány elé és bizalmasan susogta neki:

- Na Nagisa-chan! Amit it látsz, az szabad préda! Bármelyiket is választod, az a tiéd!
- Komolyan?
- Igen! Válogass csak!

Nagisa csillogó szemekkel rohant el a sok-sok plüss közé, amik közt volt akkora is, mint Tomoya maga, nemhogy a kislány. Percekig nézelődött, majd felsikoltott az örömtől, és a halom tetejéről leemelte a legszebb, legcukibb darabot, ami nem volt más mint:

- Ezt! Ezt szeretném!
- Na de Nagisa, ezt nem...
- Ne-ne! Hagyd! Ő Gaot választotta, akkor Gao is választja őt, igaz Gao?

Haruko megint letérdelt Nagisa mellé, kivette a kezéből a hófehér Plüss dinót, és elváltoztatott hangon helyeselt:

- De bizony! Jól mondod Haruko!

Nagisa hatalmasat kacagott ezen a kis játékon, de Haruko még nem adta vissza neki, hanem még egy apróságot tett hozzá:

- Gao nagyon különleges! Ő az én kislányom kedvence volt, és nagyon szerette! Szeretném, ha te is vigyáznál rá, és majd egyszer odaadnád a saját kicsi gyerekeidnek, jó?
- Aha!

Nagisa komoly lett, és bölcsen bólogatott.

- Rendben! Megsúgom, Gao különleges dinó ám, mert beszélni is tud!
- Tényleg?
- Bizony! Csak el kell hallgattatni a morcos kis manót a fejedben, aki azt kiabálja, hogy ez nem igaz, és hallani fogod! Szóval, vigyázol majd rá?
- Igen! Vigyázok majd rá, ahogy a te kislányod is vigyázott!

Nagisa most egy picit eltöprengett, majd kibökte a nagy kérdését.

- De hol van a kislányod?

Haruko egy pillanatig nem felelt, de aztán megsimogatta a kislány szép kis fejecskéjét.

- Most már egy sokkal szebb helyen van!
- Angyalka lett, mint a nővérkém?

Haruko megütközött a kislány okosságán, de bólogatott.

- Igen! Angyalka lett, jól mondod!
- Akkor most biztos vigyáz a nővérkémre!

Haruko Tomoyára nézett, aki bólogatott.

- Neked volt nővérkéd?
- Igen! Ushionak hívták, és lehet, hogy nem ugyanaz volt az anyukája, mint nekem, de a papánk ugyanaz.

Haruko megkönnyezte a kislány kedves és bölcs beszédét, és még egyszer megsimogatta. Tomoya elnézte, ahogy Nagisa ölelgeti Gaot, és egy pillanatra neki is Ushio villant a szeme elé, ahogy épp ugyanígy ölelgette Nagisa Dango Plüsseit egykoron, de nem szomorú, hanem szép gondolatai támadtak, mert már rájött, hogy mégis tud szép lenni ez a világ, még ha minden összeomlani is látszik.

The End