Néhány napig, ahogy Macnek is mondtam, elkerülöm Joe-t, és mikor egy héttel később este átmegyek a bárba, akkor is inkább békén hagyom. Látom, hogy még mindig elég rossz a hangulata, és a zenébe menekül, így csak kérek egy sört Franktől, és leülök a megszokott helyemre iszogatni. Mivel ez így elég unalmas, közben felhívlak. Bár van némi időeltolódás közöttünk, gyanítom, hogy még ébren talállak, és nem is tévedek. Beszámolsz arról, hogy a házadat már sikeresen eladtad, és minden egyéb is a legjobb úton halad. Aztán még beszélgetünk egy kicsit, de mivel kezd álmos lenni a hangod, elköszönök tőled, és leteszem a telefont.

Közben Joe is letette a gitárját, hogy tartson egy rövidke szünetet, és mikor látja, hogy befejeztem a beszélgetést, egy pohárka konyakkal odatelepszik hozzám, de aztán nem szól, csak egy sóhajjal lehajtja a fejét.

- Beszéltem MacLeoddal – szólalok meg helyette. Egy pillanatra villámló szemekkel néz fel rám, de aztán magába roskad újra. – Kezd normálisan gondolkodni.

- Methos… nem kell… győzködnöd…

- Eszembe sem jutott győzködni – rázom meg a fejem. – Nagyfiú már, el tudja dönteni, mit akar. Csupán azt szeretném elérni, hogy józanul gondolkodjon, és azt normális hangnemben adja elő, ne úgy, hogy keresztültapos mindenen, ami az útjába kerül. És azt hiszem, a legjobb úton van, hogy eljusson idáig. Azt hiszem, beszélnetek kellene újra.

- Én nem hiszem. Mindent megbeszéltünk már – hajtja le a fejét.

- Nem, nem beszéltetek meg semmit. MacLeod lekiabálta a fejed… az lehet. De nem tisztáztatok le semmit. Ne hagyjátok, hogy rámenjen a barátságotok!

- Methos… mondtam már, hogy elegem van a tanácsaidból!

- Rendben, nem fogok beleszólni – adom meg magam, ahogy a keserűséget látom a szemében. - Csak segíteni akartam… csupa jó szándékból. És le vagyok ugatva, mint mindig. Megszoktam már ötezer év alatt.

- Ne feledd, a pokolba vezető útról is azt mondják, hogy jó szándékkal van kikövezve. Akkor voltam hülye, mikor először hallgattam rád.

- Először? Nem is emlékszem, mikor volt már az – tűnődök el, mintegy szándékosan félreértelmezve a szavait. - Talán akkor, mikor arról próbáltalak meggyőzni, úgy tíz éve, hogy hagyd rám a Methos krónikát, és te foglalkozz valami racionálisabb dologgal.

- Racionálisabb… hát persze. Te, meg a racionalitás… ha az ember rád néz, sok racionálisnak hitt dolgot megkérdőjelez.

- Jó, keressük bennem a hibát – csóválom meg a fejem. – Miben is adtam rossz tanácsot?

- Methos… én megértem, hogy miért… akartad, hogy mondjam el neki… kívülről nézve biztosan igazad van. De nem neked kell… átélni.

- Túl leszel rajta.

- Igen… és erősebb leszek… ettől is. Csak tudod, Methos, én már elég pofont kaptam az élettől, és elég erősnek érzem magam… ez már nem hiányzott. De inkább meséld el… mi van veletek?

- Még úgy két hét, és Hephaistion visszajön. Legalábbis úgy tervezi.

- Legalább nektek összejön – erőltet egy halvány mosolyt az arcára. – Drukkolok. És… itt maradtok?

- Egyelőre úgy tervezzük. Hacsak nem jelent ez gondot valakinek.

- Nekem nem – rázza meg a fejét.

- Akkor jó – mosolygok rá. – Nem szerettem volna még elmenni innen.

Csak néz rám és tűnődik. Talán azon, hogy MacLeod velem ellentétben lelép-e, vagy azon, hogy ha lelép, utána akar-e menni, mint figyelő. Gondolom az is megfordult a fejében, hogy átpasszolja a kölyköt valaki másnak. Én viszont még mindig bízom abban, hogy rendeződhet a barátságuk, csak kellő türelem kell hozzá mindkettejük részéről. Joe viszont még nincs annyira magánál, hogy ezt belássa, így csak megcsóválja a fejét, és visszamegy a színpadra, én pedig kiiszom az utolsó kortyot a sörömből, és hazaindulok.

~~ o ~~

Úgy másfél héttel ez után elég későn megyek haza az egyetemről, és lévén késő ősz, már sötét van az utcákon. Ahogy közeledek a házhoz, megérzem egy másik halhatatlan jelenlétét. Egy pillanatra átfut rajtam, hogy talán te vagy, de aztán az óvatosságom győz, és a kardom markolatára fonódik a kezem, ahogy odaérek.

Megkönnyebbülök, ahogy meglátom, hogy a lépcsőmön ülsz, ahol a múltkor, de most sokkal jobb a kedved. Ennek ellenére megállok előtted, és szemügyre veszlek, ahogy felnézel rám, és elmosolyodsz.

- Azért ez egy kicsit bosszantó – csóválod meg a fejed.

- Micsoda?

- Hogy nem tudlak meglepni azzal, hogy itt vagyok.

- Gondolj arra, hogy ez azt jelenti, hogy más sem tud meglepni.

- Ez igaz. De akkor is szerettem volna neked kellemes meglepetést szerezni.

- Hidd el, attól, hogy néhány méterről éreztem, hogy itt vagy, még kellemesen megleptél – mosolyodom el, és feléd nyújtom a kezem. Megfogod, felállsz, és adsz egy puszit, de nem engedlek el ilyen könnyen, visszahúzlak magamhoz, és megcsókollak.

- Látod, megígértem, hogy visszajövök – cirógatod meg az arcom, ahogy levegőhöz jutsz.

- Igen, megígérted.

- Most már hiszel nekem?

- Persze – mosolyodom el.

- Hány száz évnek kell eltelnie, hogy bízz bennem?

- Bízom benned – mondom, és mielőtt újra tiltakozni kezdenél, körülnézek. – Nos, hol az Akropolisz, amit ígértél? És a delphoi- i jósda?

- A jósda a csomagtartómban van, az Akropolisz majd légipostával jön. Ja, és vele együtt a fél Olympos is – veszed a lapot nevetve. – Bemegyünk, vagy itt pihenjem ki az út fáradalmait?

- Gyere! – húzlak magam után a házba, és ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó, máris csókollak újra. Hihetetlen, hogy tényleg itt vagy. Akárhányszor is ígérted meg, hogy visszajössz, a szívem mélyén nem mertem hinni benne. És most tényleg itt vagy…

- Szólhattál volna, hogy jössz – súgom két csók között. – Készültem volna… főztem volna neked vacsorát…

- Én most valami másra vagyok éhes – súgod ragyogó szemekkel.

- Igazán? – kérdezem egy huncut mosollyal.

- Igen – neveted el magad. – És úgy látom, neked sem lenne ellenedre.

- Egyáltalán nem – biztosítalak, és befejezettnek nyilvánítva a beszélgetést, újra lecsapok a hívogató ajkadra.

Nem sokkal később bekormányozlak a hálószobába, de útközben már megszabadulunk néhány ruhadarabtól, így szabadabban kényeztethetjük egymást, és mire az ágyig eljutunk, már meztelen testtel simulunk össze. Az őrült vágy, amit alig bírok féken tartani, tudatosítja bennem, mennyire hiányoztál, és most, hogy itt vagy, nem tudok betelni a csókod ízével, a bársonyos bőröd érintésével. Persze te sem maradsz adósom, beleremegek, ahogy végigsimogatod a testem, majd csókjaiddal is bejárod ugyanezt az utat. Próbáljuk elnyújtani a szeretkezésünket amennyire csak lehetséges, de a vágy és a lassan teljesen szabadjára engedett szenvedély ez ellen dolgozik. Szinte egyszerre akarlak érinteni és csókolni mindenhol, ahol csak lehetséges. Időről időre valamelyikünk görcsösen az alattunk lévő takaróba markol, ahogy a gyönyör már szinte fájó hullámokban tör ránk. Végül már nincs tudomásunk a külvilágról, még az elmúlt hetekben gyötrő hiányérzetet is kiégeti a gondolatainkból a perzselő kéj. Végül együtt szárnyalunk a gyönyör elképzelhetetlen magasságaiba, hogy aztán kimerülten, egymás karjaiba omolva lassan újra magunkra találjunk.

- Hogy fogadták odahaza, hogy eljöttél? – kérdezem, miközben végigcirógatom a hátad.

- Senki nem állt annyira közel hozzám, hogy megpróbáljon visszatartani. Az üzletfeleim sopánkodtak egy kicsit, gondolom az járt a fejükben, hogy nem találnak még egy ilyen naiv és becsületes balekot. De amúgy nem volt gond. Eladtam a házat, a céget, és eljöttem. Senkinek nem fogok hiányozni. Nem kell aggódnod, Methos… nem húz vissza semmi.

- Elhiszem – sóhajtok. – És eldöntötted már, hogy mihez kezdesz Párizsban?

- Sok időm nem volt ezen gondolkodni. Csak idefele az autóban. De… azt hiszem, teljesen új életet akarok kezdeni. Új hely, új név, új élet. Azt hiszem, így dukál. De, hogy pontosan mit akarok csinálni – könyökölsz fel sóhajtva – nem tudom. Majd igyekszem a következő napokban nyitott szemmel járni, és meglátni a lehetőségeket.

- Hát… azt hiszem, lehetőség van bőven egy ilyen nagy városban. Biztosan találsz olyat, ami kedvedre lenne.

- Igen, biztosan így lesz – bólintasz rá. – Holnap korán kelsz?

- Nem, csak déltől lesz órám. De egészen estig, úgyhogy magadra kell hagyjalak délután.

- Dolgozol – vonsz vállat. – Remélem, hamarosan már én is, így nem lesz bűntudatod, ha magamra hagysz. De adhatnál egy példányt az órarendedből, hogy tudjam, mikor vagy elérhető.

- Rendben, holnap kapsz – ígérem meg nevetve. – De most aludjunk – húzlak vissza magamhoz, és te engedelmesen bújsz a vállamra, így hamarosan magával ragad az álom.

Másnap reggel korán ébredek, talán az nem hagy nyugodni, hogy valaki itt szuszog mellettem az ágyban. Csak mosolyogva nézem, ahogy alszol, és bármennyire is tiltakozik a józan eszem az ellen, hogy igazán higgyek neked, tudom, lassan megbízom benned, és csak reménykedhetek abban, hogy az érzéseid igazak és őszinték.

Egy jó órával később ébredsz csak, odakint már rég felkelt a nap, és ahogy észreveszed, hogy figyellek, elmosolyodsz.

- Jó reggelt! – súgod, ahogy megfogod a kezem.

- Soha jobbat – mosolyodok el én is. – Lassan fel kellene kelnem.

- És ha nem engedlek el?

- Akkor a srácok nagyon csalódottak lesznek, hogy nem mesélek nekik tovább Cézárról – nevetem el magam. – Már nyomtattam neked egyet az órarendemből.

- Vagyis mégis csak vártál vissza – somolyogsz.

- Persze, hogy vártalak – biztosítlak. – Az más kérdés, hogy mennyire hittem benne. De itt vagy… és megpróbálok előre nézni.

- Ez jól hangzik – neveted el magad. – De most menekülj, amíg még elengedlek.

- Rendben – mászok ki az ágyból. – De azért még együtt reggelizhetünk.

Még egy darabig mosolyogva figyelsz, ahogy öltözködöm, de aztán te is felkelsz.

Épp a konyhába indulunk, mikor megérezzük, hogy valaki közeledik. Csak összenézünk, de abban a pillanatban a csengőm is megszólal. A kardomért nyúlok, csak az után indulok ajtót nyitni.

Tulajdonképpen meg sem lepődök, hogy MacLeod álldogál az ajtómban. Most kivételesen annyira nem örülök neki. A legszebb perceket nem biztos, hogy meg akarom osztani vele. És a tekintete sem túl békés, látszik, hogy nem bájcsevegni jött.

- Mi az, nem tudsz aludni? – kérdezem morcosan.

- Most úgy csinálsz, mintha te még aludtál volna – csóválja meg a fejét, és látom, eléggé paprikás a hangulata, úgyhogy jobbnak látom, ha nem húzom tovább az agyát, inkább kinyitom előtte az ajtót. Egy pillanatra meglepődik, ahogy téged is meglát, és vissza is vesz egy kicsit a szívmelengető stílusából. – Bocs, hogy zavarok – csóválja meg a fejét. Tulajdonképpen… elbúcsúzni jöttem.

A szemem sarkából látom, hogy meglepetten pislogsz egyikünkről a másikra, de én csak megcsóválom a fejem.

- Hibát követsz el – mondom Duncannek.

- Lehet. De pillanatnyilag ezt látom az egyetlen kivitelezhető megoldásnak.

- Mondtam már, hogy ne rólam vegyél példát… Nem kell mindig megpattanni, amikor az élet egy kis nehézséget sodor eléd.

- Bagoly mondja verébnek – veti oda cinikusan.

- Legalább megpróbáltál beszélni vele?

- Igen – sóhajt. – És tulajdonképpen nem is vesztünk össze, csak… jobb lesz ez így. Azt hiszem, mindkettőnknek.

- Beavattok engem is? – lépsz mellém, és látom rajtad, hogy úgyis sejted, mi az ábra, csak addig nem akarsz belefolyni a beszélgetésbe, míg nem látsz tisztán.

- Próbáltam tiszta vizet önteni a pohárba – mondom neked az ősi perzsa nyelven, mire Duncan megint bosszúsan megrázza a fejét.

- Ha megtudom, hogy te keverted ezt az egészet, Methos, nem állok jót magamért!

- Már megint úgy gondolkodsz, mint egy hisztis gyerek – nézek rá kihívóan. – És különben is, mit csinálsz? Nem hinném, kiscserkész, hogy nekem esel.

- Ahhoz azért nekem is lenne egy-két szavam – méregetsz mindkettőnket, és én elmosolyodom, amiért így kiállsz értem.

- Szóval? – fordulsz hozzám ezúttal babiloni nyelven, és én ugyanúgy válaszolok.

- Meggyőztem a másik közös barátunkat, hogy fedje fel az érzéseit – mondom, óvakodva attól, hogy kiejtsem Joe nevét, mert az valószínűleg olyan lenne Macnek, mint bikának a vörös posztó.

- És igazad lett – hajtod le a fejed sóhajtva, hisz tulajdonképpen tudod, hogy a te ötleted volt.

- Jó lesz ez így, meglátod. Letisztulnak a dolgok – simogatom meg a karod, de Mac besokall abból, hogy nem érti, miről beszélünk.

- Tulajdonképpen nem azért jöttem, hogy kikérjem a véleményeteket – mondja bosszúsan, de félbeszakítom.

- Nem akartunk kioktatni. Csak… nem vagyok biztos benne, hogy a legegyszerűbb megoldás egyben a legjobb is. De ha valóban ezt akarod, nem tartóztatunk. Neked kell eldöntened, mit akarsz kezdeni az életeddel. És bízom abban, hogy ezt megbeszélted Joe-val is.

- Mondtam neki, hogy elmegyek.

- Hogy fogadta? – kérdezem, mire Duncan egy sóhajjal elfordul tőlünk, és az ablakhoz sétál. – Gondolom csendes beletörődéssel – csóválom meg a fejem. – Sosem mondana ellent neked.

- Methos – fordul felém hirtelen Duncan. – Vigyázz rá, kérlek! Aggódom érte.

- Neked kellene vigyáznod rá – válaszolsz helyettem, mire Duncan újra elfordul.

- Nem megy. Képtelen vagyok rá.

- Nem kell… együtt lenned vele – sétálsz oda mellé, de Duncan csak egy pillanatra néz rád. – Azt hiszem… a barátságod éppen olyan sokat jelent neki.

- Csak kínoznám – csóválja meg a fejét Mac. – És magamat is. Nem… ezt már eldöntöttem. Összecsomagolom a holmim, és eltűnök. Egy kis időre még visszamegyek Amerikába, ott is elrendezem a dolgaimat, aztán lelépek a térképről.

- És Joe… - nézek rá kérdőn, hisz Joe, mint a figyelője kénytelen lenne utána menni.

- Ezt is megbeszéltük – sóhajt. – Nem fog utánam jönni.

- Jól meggondoltad ezt? Őt legalább már ismerted. Segített, ha kellett, hozzáfértél olyan adatokhoz, amik jól jöttek adott esetben. Sőt, sokszor magától figyelmeztetett.

- Kihasználtam – rázza meg a fejét. – Nem ezt érdemelte tőlem. Mindent megtett értem, és én visszaéltem vele. De nem számít. És jobb is, ha nem tudom, ki van a nyomomban.

- És mikorra tervezed?

- Néhány nap, míg összecsomagolok…

- A hajót is eladod?

- Miért, megveszed? – sandít rám.

- Nincs nekem annyi pénzem – rázom meg a fejem. – És különben is… visszajössz te még arra a hajóra.

- Lehet – sóhajt. – Egyszer majd… évek múlva lehet, hogy visszajövök. A hajót nem akartam eladni… de az üzlettel fogalmam sincs, mit csináljak. Nem hiszem, hogy bárki is tudná értékelni a sok régi vízköpőt, amit összegyűjtöttem.

A szemem sarkából látom, hogy éberré válik a pillantásod, és én is elmosolyodom. Végül is, nem is rossz lehetőség. Duncan elég szépen éldegél belőle. Jobban, mint én az egyetemi professzori fizetésemből.

- Szóval, valaki olyat szeretnél… - nézel Macre -, aki tudja értékelni a régi dolgokat?

- Igen. De az igazán régi dolgokat csak mi tudjuk igazán értékelni.

- Én lehet, hogy tudnék ajánlani valakit – mosolyodom el.

- Nincs az a pénz, hogy rád bízzam, Methos – tűnik fel egy elkínzott mosoly Mac arcán.

- Nem is magamra gondoltam.

- Akkor már olyan szörnyű nem lehet – könnyebbül meg, én pedig rád nézek.

- Tényleg lenne kedved hozzá? – kérdezem megint a régi nyelven, mire eltűnődsz.

- Elvetemült ötletnek tűnik, de sok elvetemült ötlet volt már az életemben, ami végül is bevált. Miért ne?

- Rendben – váltok vissza angolra. – Most, hogy ti ketten ilyen szépen egymásra találtatok, és nem mellesleg elbeszélgettünk az időt, amit reggelire szántam, nekem mennem kell dolgozni – mondom, majd odalépek mögéd, és átölellek. Csak elfojtok egy mosolyt, ahogy Duncan zavarba jön, és félrenéz. – Csináltattam neked kulcsot, ott van az ajtó melletti komódon. Ötig dolgozom, aztán hívlak!

- Rendben – sandítasz hátra, majd adsz egy puszit, és én magatokra hagylak benneteket.