Aztán Neville tekintete elfordult rólam.
- Stupor! – Tonks. Vérző karral, felhasadt ajakkal, de épen és dühösen. Haja ezúttal tűzvörösben pompázott. Vajon direkt?
Átka eltalálta Lestrange-t, aki rongybabaként csuklott össze. Talán nem a fiú elleni személyes akciójára, a kudarcba fulladt kínzásra kellett volna koncentráljon, és akkor esetleg kivédi. Ám nem. az agyát elborította a köd, nem érdekelte semmi más.
És még így is megússza...
Felbukkant az egyik társa, és felkapta. Csak úgy dehoppanált vele. Dühömben indultam volna utánuk, nekem is van egy ügyes trükköm, de aztán lehűtöttem magam. Nem tudtam, hova mentek, így talán nem is sikerült volna. Meg aztán... Hosszú beszélgetés várt rám és Neville-re. Tonks előtt bizonyára nem akart észrevenni (micsoda önuralom!); senkinek sem örültek még, ha bejelentette, hogy holtakat lát... Olyat, akit senki más.
- Gyere! – A fiatal boszorkány fáradtan intett. – Kisöpörtük őket a faluból...
- Értem – A fiú sietve feltápászkodott. – Köszönöm, tanárnő.
- Hagyd most! Majd ha visszatértünk a Roxfortba, akkor újra professzor leszek... – Fejét ingatta, tétován, elgyötörten. Megviselte a küzdelem.
- Vannak sebesültek?
És halottak?
- Egy lányt elkábítottak, azt tudom, Tonks megsérült, azt látod, de úgyis kiderül minden, mialatt visszamegyünk. Figyelj, Neville, maradj le! Beszélnünk kell. Maradj le, jó? – hadartam, remélve, hogy azért értett belőle valamit. A lényeget, mondjuk.
Hagytam, hogy előre menjenek egy kicsit. Csak azért, hogy legyen hova lemaradni. Aztán vártam.
Nem fordul vissza. Nem lassít.
- Neville! – kiáltottam, és utánuk rohantam. A vállára tettem a kezem. Semmi reakció. – Látsz engem? – Eléléptem. Ha megtorpan, lát. Nincs olyan önuralom, amit ne győzne le a reflex egy hirtelen fordulatnál.
A következő pillanatban horrorba illő élményben részesültem.
Szó szerint átsétált rajtam. Nem vagyok kísértet, a jégeffektus helyett egy röpke, kellemetlenül borzongató érzést jelentettem... Nem, nem a Szerelem vagyok, nem is hasonlítunk. A Szerelem kellemes és hosszú és mély... Állítólag. Azt beszélték, én nem tudtam.
Ha a fiút nem is érte nagyobb megrázkódtatás, bennem viszont megállt az ütő. Illetve... Ha eleve nem állt volna halálom óta, ez a séta hazavágta volna. Körülbelül ilyen az, amikor a lelkedbe gázolnak. Sőt! Pontosan ez történt.
Térj észhez! Gond van.
Nem lát. Nem létezel számára.
Elvétetted az ajtószámot, rossz helyen kopogtattál.
Tényleg. Hiába történt minden. Elrontottam. Egy kósza sugallat hatására nem azzal foglalkoztam, akit nekem kiszemeltek. Ő talán... talán már nem is...
Él. Különben Te rég a Pokol kemencéjében aszalódnál.
Ez igaz. De akkor... Mi legyen?
Nem tudtam gondolkozni. Egyetlen dolog kattogott a fejemben. Az, hogy elrontottam. Elrontottam... elrontottam... elrontottam...
Mennyből az angyal lejött hozzátok,
Pásztorok, pásztorok,
Hogy Betlehembe sietve menvén
Lássátok, lássátok.

A könyvtárban ültem egy tintafoltos asztalnál.
- Üdv! – Meg se rezzentem. Lehet, hogy a természetes reakció az lenne, ha a semmiből megjelenne melletted egy öregúr... Mindegy. Nem érdekelt.
- Eljött, hogy Pokolra küldjön? – Pimasz voltam és provokatív. Semmi sem érdekelt.
- Dehogy! Csak lejöttem beszélgetni egy keveset.
- Köszönöm, de nem kell lelki segély.
Mentünk keresztül a falun. A sebesülteket akkor szedték össze, hogy mielőbb kezelést kaphassanak. Néhány elkábított halálfalót is láttam. Ha az események másként alakulnak, ez valószínűleg elégedettséggel töltött volna el... Nem ússzák meg. Ezt nem viszik el szárazon.
De képtelen voltam felfogni a dolgokat.
Láttam Ginnyt kócosan, kifulladva, horzsolásokkal, zúzódásokkal, de jól. Ügyes boszorkány... McGalagony is megúszta egy hasadással a talárján. Nagy boszorkány... Hermione egy kiütött fiú ápolásánál segédkezett. Okos boszorkány... Mind többet ér, mint én.
Pitin szembejött. Sérülteket keresett, ájultakat. Halottakat... Befordult egy jelentéktelen mellékutcába. Ami egy épület mögé vezetett.
Így híre ment volna a gyávaságomnak?
- A karácsony az angyalok ünnepe. Egyszer majd megtudod...
- Már tudom. Most mondta.
- Ám nem érted. El fog jönni az idő, amikor...
- ...amikor megértem, amit most még nem – vágtam közbe durván.
- Pontosan.
- Egyszer? Majd? Mikor?
- Fogalmam sincs.
Egyenes, korrekt válasz.
- Tehát nem mindentudó – Levontam a magam következtetését. Talán nem is mindenható... – Mióta ül a Mennyország kapujában?
- Három éve.
Ha tudtam volna, erre elfüttyentem magam.
- Csak?
- Csak.
Nagy egyetértésben hallgattunk egy darabig. Lassan kezdtem belátni, hogy a saját ostobaságom miatt kár udvariatlanul viselkednem. Modortalanul. Szemtelenül.
Állj le!
- Azt ígérte, elmeséli majd... Szóval, mesél magáról. Az életéről.
- Rendben – Könnyen beleegyezett. Nem tudom, miért. Talán, hogy bebizonyítsa, igenis megadja a lelki segélyt. Eltereli a figyelmemet. – Azt hiszem, untatnálak egy öregember szürke szavai a fiatalságáról... Beszélek az unokámról. Annyi idős lenne most, mint Te. Legfeljebb egy évvel idősebb... Nem, nem ismered. Varázstalan. Hogyan is nevezitek?
- Mugli – Hirtelen szégyenteljes, lenéző szónak hatott.
- Igen. A halál után megszűnik a titkolózás. A muglik megismerik a varázsvilágot, a mágusok kíváncsiak lesznek az életünkre... Ismertem olyanokat, akik remekül összebarátkoztak... Ne nézz úgy, mintha nem tudnád, hogy halál után nem áll meg az élet!... mindkettőt érdekelte a másik... de ez nem az a történet.
- Ezt majd következő karácsonykor mondja el.
- Meglátjuk – Derűsen hunyorított. Kiköpött Dumbledore. – Tehát az unokám... Kisgyereknek roppant érdeklődő volt, ezt később se nőtte ki. Ha valamit igazán imádott, azért teljes szívével tudott rajongani is, míg ha valamit nagyon nem kedvelt, egy idő után az egyszerűség kedvéért megutálta. Egyetlen lányként tekintélyes méretű figyelemnek örvendett. Szerette, ha vele foglalkoznak, rá figyelnek, vagy pont fordítva. Ha ő hallgathat valakit.
- Nem erről akar beszélni – Félbeszakítottam, mert éreztem, hogy igazam van.
- Nem. Tényleg nem – Szünetet tartott. – A haláláról. Mert meghalt. Négy éve. Ő is fiatalon, mint Te. Baleset történt. Éjszaka volt, a színházból igyekeztek haza a keresztanyjával, autón. A fiú, aki beléjük hajtott, ivott. Fiatal volt, felelőtlen. Neki semmi baja nem esett. A keresztanya, aki az autót vezette, megsérült. Az unokám meghalt. A Mennyben utolértem.
- Az unokája... – Számoltam. - ...legfeljebb tizenhárom éves lehetett – Rábólintott. – Hogy hívják?
- Kitty – A név könnyedén lebegett az asztal fölött.
Kitty...
Mint egy kiscica. Ártatlan és apró.
Szinte látod, ahogy kerekre tágulnak a szemei. Az autó fényszórói egyre közelednek, ő már tudja... Nem zöld, hanem fehér fény... Vakítóan fehér... Vajon mit érez? Fél? Tizenhárom évesen félhet. Számára még távoli a halál.
Távoli kellett volna legyen.
- És a fiú...?
- Kevin Rockfield.
- Nem a nevét... Hanem... Gyűlöli?
- Nem tudom. Megölte az unokámat, de... Ez nem olyan gyilkosság, mint a Te halálod. Van, hogy haragot kéne érezni, és mégsem... Ő is lehetett volna valakinek az unokája. Egyetlen apró részlet mögött is események bonyolult láncolata rejtőzik. Amíg nem tudok mindent...
- Sose tudhatunk mindent.
- Nem. Te el fogod felejteni a múltadat.
- Tudom. Erre még emlékszem.
- Akit Te keresel... Neki nincs múltja. Emlékszik arra, ami megtörtént vele, de nem ismeri az igazságot.
- Én fogom megkeresni.
- Az emberek sokat tévedtek az angyalokkal kapcsolatban. Nincs élet fájdalom nélkül. Nincs fájdalom élet nélkül.
Mindent a halál előtti életre kell értelmezni. Halál után változnak a dolgok, de akire figyelned kell, még él. Neked most ezek a szabályok a fontosak. Egy játékot játszol, két szabálysorozatot kell tudnod, egyet kell szem előtt tartanod.
- Nincs élet múlt nélkül.
- Ha többé már nem kell rá vigyáznod, ha találsz valakit a helyedbe... vagy ha a visszakapod az emlékeidet... akkor, a két eset közül valamelyikben, beléphetsz a Mennyországba. Véget ér a küldetésed.
- Értem.
- Boldog karácsonyt! – Eltűnt. Magamra hagyott, hogy gondolkozzak.
- Várjon! – kiáltottam. – Meg fogom találni?
Már senki sem felelt. Tényleg elment. Teljesen. Egyedül maradtam. Kettesben önmagammal.
Hibád: nem más, szégyenteljes gyávaságod.
Itt az alkalom, törleszd az adósságod!
Vétked: megbontottad az Úr elméletét.
Egyedül vagy ketten? Ez elvi tévedés.

-

A diákok többsége hazautazott az ünnepekre. A kastély szinte teljesen kihalt, csak páran lézengtek. A legjobban, a legtehetetlenebbül én.
Karácsony estéjén a Nagyteremben felállított fák legnagyobbika alá kuporodtam. Néztem, bámultam magam az egyik gömbben. Két szem, egészen sötétek, egy orr, egy száj, két fület takar a sötét haj... Sötét. Felpillantottam. A fa tetején nem volt se csillag, se csúcs. Semmi.
Feltehetnéd magad oda. Úgyis olyan üres, mint Te. Legalább hasznod volna.
Karácsonyfadísz.
- A karácsony az angyalok ünnepe – mondtam ki fennhangon, szinte sikoltva, és nem láttam semmi értelmét.
Az ajtó csikordulására, a léptek surranására már nem ügyeltem. Nem számított. Nem akartam gondolkozni. Nem akartam használni a fejem. Nem próbáltam okosnak hinni magam.
Kezdtem inkább azt érezni, hogy hiába minden. Nem létezem.
Láthatatlan ember.
- Te meg mi a csudát keresel itt?