Tudom, hiába mennék haza, ott sem lennék képes aludni abban a lelkiállapotban, amiben vagyok. Inkább úgy döntök, sétálok egyet a parton, hagyom, hogy az éjszakai hűvös szél megpróbálja kimosni a fejemből a gondolatokat. Persze ez elve kudarcra ítélt kísérlet, hisz ezek a gondolatok belém kapaszkodtak, mint bogáncs a kutya bundájába, és nehéz lesz megszabadulnom tőlük.

Nem tudom, mit kellene tennem, rengeteg okból. Olyan sok bizonytalan tényező van ebben az átkozott helyzetben. És Duncannek igaza van. Nem tudok bízni benne, még nem. Nem vagyok biztos benne, hogy ami most ott ragyog a szemében, az nem csak egy fellángolás, nem csak az ismeretlen, az újdonság varázsa által fűtött lelkesedés, amit a megszokás, az egymást követő végtelen hétköznapok majd néhány hónap alatt szürkévé, érdektelenné változtatnak a számára. Vagy akár a barátaitól kapott negatív visszhang kínossá, kellemetlenné. Hisz eddig még csak a pozitív oldalát volt lehetősége megízlelni a kapcsolatunknak, de tudom, és neki is tudnia kellene, hogy nem csak az van neki. Majd amikor szembe kell néznie a barátai véleményével, rájön, hogy ez a kapcsolat áldozatokat követelhet, és álmatlan éjszakákat is okozhat neki.

És hát persze itt van Amanda…

Mikor idáig jutok a gondolataimban, találok egy lépcsőt, ami levezet egészen a vízhez. Lesétálok rajta, és bár a késő őszi éjszaka meglehetősen hideg a vízparton, letelepszem, egészen közel a vízhez. Mi úgysem tudunk megfázni, az a kellemetlenség pedig, amit a hideg érzete okoz, legalább segít ébren maradnom, és gondolkodnom. Néhány percig csak nézem az előttem hömpölygő szurokfekete vizet, és mintha még nem lenne elég bajom, a tenger felé igyekvő Szajnáról megint ő jut eszembe. Ő, Darius, akire nem gondoltam már lassan két hete. Mit tegyek, barátom? – kérdezem összeszorult szívvel, de ugyan milyen tanácsot adhatna azon kívül, amit olyan sokszor elmondott életében? Kövesd a szíved, és legyen hited. Hit… hát persze. Jó is lenne hinni valamiben. Istenben, ahogy ő tette… vagy akár csak az emberben… a jövőben… Duncanben. Vagy abban, hogy Amanda is talál magának valaki mást, akivel legalább az elkövetkező hatvan évben lefoglalja magát. De ezek mind ábrándképek, amiket nem kellene kergetnem, inkább megmaradni a realitások talaján.

A realitás pedig az, hogy Amanda szelleme itt kísért, még akkor is, ha a valóságban sok száz kilométerre van innen. A lehetőség, hogy felbukkan, nagyon is valószerű. És a reakciója, ha engem Duncan mellett talál, kiszámíthatatlan. Illetve dehogyis kiszámíthatatlan. Nagyon is kiszámítható. Azonnal nekem esne. És hát az átkozott szabály akkor is szabály lenne, nem utasíthatnék el egy kihívást. Abból pedig csak rosszul jöhet ki mindenki. Én biztosan. Hisz vagy belehalok, amihez nagyon nem fűlik a fogam, vagy megölöm Amandát, aminek egyértelmű következménye, hogy szembe találom magam Duncannal. Ezt szintén nem nagyon szeretném, pedig ő, amilyen forrófejű, meg sem gondolná, mit csinál. Vagy legalábbis nem időben.

Ezek a lehetőségek nem töltenek el kitörő lelkesedéssel, és bár Duncan megtiltotta, hogy lelépjek, bevallom, megfordul a fejemben. Mindig is ez volt a legegyszerűbb megoldás lezárni egy kínos szituációt. Még akkor is, ha valójában nem jelent megoldást. Viszont amilyen bolond vagyok, komolyan veszem, amit Duncan kért tőlem. Bosszúsan sóhajtok, és megállapítom magamban, hogy a szentimentalizmusom még a fejembe kerülhet.

Megcsóválom a fejem, és újra Dariusra gondolok. Ez azonban most nem az a felzaklató érzés, mint néhány héttel korábban volt, inkább az a belőle áradó megingathatatlan belső béke önt el. Mindig azt mondta, bízz Istenben, és minden jóra fordul. Bárcsak így lenne… Bárcsak itt lehetne még velem, és megbeszélhetném vele ezt a lehetetlen helyzetet. Ő biztos tudná, mi lenne a helyes. Ő mindig annyira tisztán látta maga előtt az utat, és másnak is segített megvilágítani, aki a segítségét kérte. De már senkinek nem segíthet, csak az emlékével. Erről eszembe jut egy néhány száz évvel korábbi találkozásunk…

Akkor éppen egy kis, Dél-Franciaországi városkában volt plébános, én pedig a Byronnal és csapatával töltött néhány kaotikus év emléke elől menekülve próbáltam némi megnyugvást keresni a vidéki csendben. Abszolút véletlenül futottunk össze, de ő mindig akkor bukkant fel az életemben, mikor leginkább szükségem volt rá. Akkor is feltártam neki mindent, ami a lelkemet nyomta, türelmesen végighallgatott, mintha csak gyóntam volna neki. És tudtam, hogy úgy is őrzi a titkaimat, mintha esetemben is kötné a gyónási titok kötelezettsége. Egy átbeszélgetett délután után kikísért a templomból, hogy legyen még ideje felkészülni az esti misére. Átkarolta a vállam, és nagyot sóhajtott.

- Tudod, Methos… legtöbbször a jövőtől való félelem az, ami gúzsba köti a kezünket… és a lelkünket. De ez a jövő Isten kezében van, és ez a jövő jó. Egészen addig, amíg mi, gyarló, egyszerű emberek nem próbálunk meg belekontárkodni. Ezzel rontunk el mindig mindent.

- Vagyis minden úgyis eleve el van rendelve?

- Dehogy. Szabad akaratunk van Isten tökéletes terveit elrontani – nevette el magát. – Csak miután ezt megtesszük, a legtöbb ember Istennek tesz szemrehányást, ahelyett, hogy elgondolkodna, mit tett hozzá ő maga.

- Szóval, akkor nincs más dolgunk, mint hagyni, hogy minden menjen a maga útján?

- Hát, valahogy úgy – mosolygott tovább. – A jövő… ijesztő lehet… de ha… megvizsgáljuk a miérteket… mérlegre tesszük a lehetőségeinket… ha a szívünkkel gondolkodunk… megláthatjuk Isten valódi szándékait.

- Ez csak a te kiváltságod, barátom.

- Nem, Methos… ezt hinni ugyanolyan hiba, mint azt hinni, hogy mi jobban tudjuk, mi a jó nekünk, mint Isten. Mi nem látjuk előre… a tetteink… valódi következményeit. De ha hiszünk abban, hogy a jövő csak jót hozhat nekünk, Isten segít valóra váltani az álmainkat.

- Ha összecsengenek az ő terveivel – nézek rá egy kihívó pillantással.

- Ha az álmainkat a szeretet szövi át, akkor összecsengenek az ő terveivel.

- Bárcsak többen gondolkodnának így, barátom – szorítottam meg a vállát.

- Eljön majd az idő, meglátod, Methos! – ígérte, és ahogy a hangja lassan a múlt ködébe veszik, csak figyelem, ahogy a hajnali fényben egy korai szállítóhajó eldöcög előttem.

Eltűnődöm Darius szavain, de túl sokat nem segítenek. Hisz fogalmam sincs, melyik választásommal kontárkodom bele Isten tökéletes terveibe. Azzal, ha Duncan mellett maradok, vagy azzal, ha elhagyom őt? Vajon milyen tervei vannak velünk Istennek? Én bármennyire fürkészem a szándékait, nem fedi fel őket előttem. Lehet, hogy igazam volt, és csak Darius kiváltsága volt kifürkészni a jövőt. Én… magamra vagyok utalva, ahogy mindig is az idők folyamán. De talán… azzal tényleg nem teszek rosszat, ha hagyom, hogy a dolgok menjenek a maguk útján.

Lassan felkel a nap, a folyón is beindul az élet. Hetet üt a közeli templom harangja, mikor felkapom a fejem, megérezve, hogy valaki közeledik. Nem nézek fel, gyanítom Mac talált rám, ahogy aznap reggel is, mikor alig néhány nappal korábban ugyanígy ki voltam akadva. Úgy látszik, ebből hagyományt csinálunk. Érzem, hogy már nagyon közel van, de nekem semmi kedvem felnézni, és úgy alapjáraton semmi kedvem most beszélgetni. Hallgatom a lépteit, ahogy lesétál a lépcsőn, majd két fokkal feljebb letelepszik. Egy percig még hallgatunk, de aztán megtöri a csendet.

- Felhívtam Amandát.

Felemelem a fejem, de nem nézek hátra rá. – Nem kellett volna felébresztened.

- Mikor eljöttél tőlem, odaát még csak késő este volt. És ő nem az a korán fekvő típus.

Mikor erre nem reagálok, vesz egy nagy levegőt, és folytatja.

- Elmondtam neki néhány dolgot – mondja, majd egy pillanatra elhallgat, hogy összeszedje a gondolatait. – Elmondtam neki… hogy van valakim… egy pasim – mondja, és hallom a hangján, hogy halványan, de azért mosolyog.

- És készül már leszedni a fejem? – kérdezem sóhajtva.

- Azt nem… mondtam el neki… hogy te. Nem… nem akartam, hogy esetleg tényleg… neked essen. Igazából… tényleg képes lenne rá.

Ez elég kettős érzéseket kelt bennem, de csak egy sóhajba sűrítem az érzést.

- Methos, én nem szégyellem, hogy veled vagyok. Csak… praktikusabbnak gondoltam, ha nem tudja… egyelőre. De így legalább… biztos békén hagy minket egy jó darabig.

- És… biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

- Igen.

Megrázom a fejem, bár a határozott hangjának hitelt kellene már adnom, főleg az után, hogy úgy-ahogy, de lerendezte ezt az Amanda-problémát.

- Methos… figyelj rám! - teszi finoman a vállamra a kezét. - Én tényleg szeretem Amandát. Az idők során mindig is szerettem. Sokszor utáltam, sokszor meg tudtam volna fojtani, de mindig szerettem. De téged is szeretlek. És most veled akarok lenni. Te vagy… a fontosabb. Elhiszed?

- Igen, elhiszem. És nem baj… ha szereted - sóhajtok.

- Tényleg? – kérdezi meglepődve.

- Tényleg – bólintok, és végre megfordulok, és a szemébe nézek. - Volt egy életed előttem… nekem is. Beletartoztak emberek… akiket szerettünk… és még mindig szeretünk. Ettől még szerethetjük egymást. És köszönöm… hogy őszintén elmondtad.

Kell neki néhány másodperc, míg átgondolja a szavaimat, aztán teljesen meghatódva ad egy puszit.

- Muszáj volt. Szeretlek!

Megcsóválom a fejem, és egy sóhajjal megadom magam.

- Én is szeretlek, Duncan! – mondom neki, és egy pillanatra megcirógatom a kezét. Aztán ahogy újra megkondul a harang valahol a folyó túlpartján, fáradtan felsóhajtok. – Mennem kell dolgozni.

- Methos, egyetlen percet sem aludtál az éjjel. Menj vissza a hajóra, és pihenj! Vagy… hazaviszlek.

- Figyelj, MacLeod! – nevetem el magam. – Lehet, hogy te egy személyben vagy főnök és beosztott, de nekem van főnököm. Nem is egy. És nagyon nem vennék jó néven, ha a diákok potyára mennének be az óráimra.

- El fogsz aludni előadás közben.

- Hát, majd valami izgalmas témát választok. Valami véres csatajelenetet, ami ébren tart.

- Fene a gusztusodat – mosolyodik el Duncan is. – Amúgy… egyszer szívesen meghallgatnálak.

- Bármikor bejöhetsz. Csak ma ne – forgatom meg a szemem. – Két összefüggő mondatot nem leszek képes kinyögni. A mai nap anyagát nem fogom majd számon kérni rajtuk, az biztos.

- Majd egyszer megleplek, és beállítok az órádra. De… csak egy percre gyere vissza velem!

- Duncan, ha ágyat látok… akár csak messziről is… hat lóval sem vontat be senki az egyetemre. Este találkozunk, rendben?

- Jobb kedved lesz este?

- Nem, nem hiszem. Majd reggelre, ha kipihenem magam.

- Jól van, rendben. Érted menjek munka után?

- Hazamegyek a kocsimért – tűnődöm el. – Nem kell miattam futkosnod.

- Methos… az rendben van, hogy ha te összetöröd magad, nem lesz komolyabb bajod. De vannak nálad sérülékenyebb emberek is az utakon – ugrat félig komolyan Duncan. - Gondolj rájuk is!

- Jól van, jól… értem jöhetsz… Hatig van órám, igyekszem nem ráhúzni.

- Remek. Akkor este találkozunk! – mondja immár tényleg mosolyogva, de azért némi tűnődést is látok a szemében.

Körülnézek, és mivel úgy látom, hogy viszonylag védve vagyunk a fürkésző szemektől, megcirógatom az arcát, és magamhoz húzom egy gyors puszira.

- És most menj, mielőtt valaki meglát minket – kuncogok, ahogy halványan elpirul, de végül engedelmeskedik. Felsétál a lépcsőn, és visszaindul a hajó felé.

Még néhány percig tűnődve ülök a lépcsőn. Az jár a fejemben, tényleg megfogadom Darius tanácsát, és hagyom, hogy a dolgok tényleg folyjanak a saját medrükben, úgy, ahogy ők akarják. Végül egy viszonylag megkönnyebbült sóhajjal felállok, és úgy döntök, hogy mielőtt még bemennék az egyetemre, gyorsan hazaugrom, és jó forró vízzel letusolok, ha már egyszer egész éjszaka fagyoskodtam.

~~ o ~~

A napom szörnyen lassan telik, Duncannek igaza volt, sokszor nem sok választ el attól, hogy elaludjak előadás közben.

A hatos előadásomat kivételesen tényleg sikerül időben befejeznem, de mikor visszamegyek az irodámba, hogy lepakoljam a cuccomat, már nem merek leülni az asztalomhoz, mert félek, hogy ott elalszom, és akkor Duncan várhat rám reggelig. Inkább gyorsan bezárom az ajtómat, és kisietek az épületből.

Duncan a parkolóban már vár, így gyorsan bepattanok mellé.

- Hozzám? – néz rám, miután üdvözöltük egymást, és beindította a kocsit.

- Te vagy a sofőr, MacLeod, oda megyek, ahova viszel. Tulajdonképpen mindegy, csak egy talpalatnyi vízszintes felület legyen, ahova lefekhetek.

- Jól van, megyünk már – csóválja meg a fejét. – Látom, morgós kedvedben vagy.

- Álmos kedvemben vagyok – javítom ki, mire elhúzza a száját. Hogy megbékítsem, inkább másfele terelem a szót. – Milyen napod volt?

- Tűrhető. Bár én sem sokkal többet aludtam, mint te. Össze is kaptam egy vevővel, aki próbált palira venni, és rám sózni valami ócskaságot egy fél vagyonért. Két utcával arrébb valami kontárműhelyben összekovácsoltatta, és volt képe azt mondani, hogy több, mint háromszáz éves… - csóválta meg a fejét még mindig bosszúsan.

- És még én vagyok morgós kedvemben – nevettem el magam, miközben kényelmesen elhelyezkedve az ülésen keményen küzdöttem a rám törő álomkór ellen.

Amikor azonban Duncan leállítja a kocsiját a parkolóban, egyszerre kapjuk fel a fejünket, és nézünk össze. Van itt rajtunk kívül még valaki. Ez most úgy hiányzott nekem, mint púp a hátamra.

- Lépjünk le – nézek Duncanre. – Menjünk át hozzám.

- Ez az egyszerűbb megoldás, mi? – sandít rám Duncan. – De lehet, hogy holnap is itt lesz, és holnapután is. És nekem egyszer haza kell mennem – mondja, és kiszáll a kocsiból.

- Hát, akkor ez a kérdés eldöntetett – sóhajtok, és utána megyek. A partra vezető lépcsőn már egymás mellett sétálunk le, és óvatosan fürkésszük a környéket, miközben a kezünk a kardunk markolatára fonódik.

Mikor a közeli híd pillérjének az árnyékából a múltkori szőke tacskót látom kibontakozni, elönt a harci méreg.

- Azt hittem, érthetően megmondtam neked, kölyök, hogy takarodj a városból! – mordulok rá.

- A kihívásom nem neked szól – veti oda.

- Hát persze. Tudod, hogy ellenem semmi esélyed.

- Nem érdekel a véleményed. Állj félre az utamból!

- Hát ennyit ér az ígéreted? A középkorban ezért felnégyeltek volna. Örülj, hogy akkor még nem éltél. Az esküszegőket halállal büntették. Két ló közé kötötték, és széttépték. Ha a fejednél szakadtál, az szívás volt.

Tudom, kissé morbid vagyok, és Mac mellettem megforgatja a szemét, de nem érdekel. A srác ezen megint megdöbben egy kicsit, mármint, hogy én már akkor itt voltam, és tanúja voltam ezeknek a dolgoknak, de aztán erőt vesz magán.

- Mondtam, hogy nem érdekel a véleményed! Félre az utamból!

Már nyitottam volna a számat, hogy elküldjem a fenébe, de Duncan a vállamra teszi a kezét.

- Adam… bízd rám!

Ránézek egy pillanatra, és eltűnődöm. Nem tudom, mi sugallta neki, hogy így szólítson, de hálás vagyok érte. Ugyanakkor aggódom is Duncanért. Tudom, hogy jó, piszokul jó, de mégis… féltem. Ennek ellenére elém lép.

- Szóval te szúrtad el az estémet a múltkor – mondja a srácnak némi cinizmussal. – Itt az ideje, hogy megfizessek érte.

- Neked is ennyit jár a szád? Thomas Northam vagyok, csak, hogy udvarias legyek, ha már ti nem adtok az ilyesmire.

- Duncan MacLeod, a MacLeod klánból – hajt fejet Duncan.

- Ne húzzuk az időt – mondja a kölyök, és visszalép a híd árnyékába.

Duncan lépne utána, de elkapom a karját.

- Ismered Árész pajzsát?

- Mit? – néz rám úgy, mintha egy ufó szállt volna le mellé.

- Nem számít. Csak ügyesen. Nem szeretnék egyedül aludni, túl hideg az ágyam nélküled.

- Ne légy mindig ilyen kishitű! – kacsint rám. - Tudsz még nekem valami újat mutatni?

- Nem unnád meg még pár száz évig – ígérem neki, miközben megfogom a kezét.

- Na látod. Már csak ezért is visszajövök. Kívánj szerencsét!

- Sok szerencsét! – mondom, mire megszorítja a kezem, és magamra hagy.

Nem megyek utána, legalábbis egyelőre. Tébolyító ezt a tehetetlenség, az, hogy az átkozott szabályok ebben is kötik a kezünket, hogy egyszerre csak két halhatatlan küzdhet egymással, senki más nem avatkozhat közbe. Fojtogató a tudat, hogy Duncan bajban van, és nem segíthetek neki. Mintha egy mázsás szikla lenne a mellkasomon, ami nem engedi, hogy levegőt vegyek. Hallom, ahogy a fém csendül a fémen, és öntudatlanul is babonásan keresztbe teszem két ujjamat, hogy drukkoljak Duncannek. Tudom, hogy ez a taknyos kölyök elég gyenge, de mint azt a múltkor is kifejtettem, az a fránya szerencse… az mindig kiszámíthatatlan. Márpedig ilyen esetben elég nagy a tét ahhoz, hogy egyszerűen Fortuna istenasszony kegyeire bízzuk magunkat.

Végül rászánom magam, hogy én is belépjek az árnyékba, és erőt gyűjtök ahhoz, hogy figyelemmel kísérjem az eseményeket.

Mac irányít, ahogy azt vártam is, a srác már jó néhány sebből vérzik. Túl sok jót nem jósolok neki, bár nem tudom, Mac milyen hangulatban van. Figyelem Mac mozgását, ami jól koordinált, gyors, pontos, mint mindig, az egyensúlya ott van, ahol kell, tökéletesen hárít, és szinte ugyanazzal a mozdulattal vissza is támad. Aztán egy pillanatra mégis elvonja a figyelmét a jelenlétem, és bekap egy vágást az oldalába. Csak egy szemvillanással üzenem neki, hogy MacLeod, oda koncentrálj, amit csinálsz, megmondtam, hogy nem akarlak elveszíteni! Látom rajta, hogy a seb, és a fájdalom felbosszantja, és csak bízom benne, hogy nem kezd tőle kapkodni, még akkor sem, ha hagyja, hogy némi indulatot váltson ki belőle.

Ahogy tovább folyik a küzdelem, látom, mindketten kezdenek már fáradni. Kedvenc kihívónk a még mindig feleslegesen túlhajtott támadásaitól, Duncan pedig a sebétől, ami elég mélynek tűnik ahhoz, hogy kelljen neki egy órácska, míg összeforr, addig vérzik, és gyengíti.

Duncan kihagy egy nagy ziccert, de még csak meg sem rezdülök, nehogy megint elvonjam a figyelmét. Viszont folyamatosan remekül visszafordítja a srác erejét saját magára.

Végül Northam is észreveszi, hogy ott vagyok, sőt, vagyok annyira elővigyázatlan, hogy meglátja az aggodalmat a szememben. Egy darabig cikázik a pillantása kettőnk között, majd egy gonosz mosoly tűnik fel az arcán.

- Meg kellett volna, hogy ölj! – veti oda nekem. – Nagy hiba volt, hogy futni hagytál. Most én ölöm meg őt – int a fejével Duncan fele. - Már csak bosszúból is, amiért megaláztál. Senki… nem tehet ilyet velem büntetlenül. Szenvedni fogtok érte! Mindketten.

- Mindig tudtam, hogy a könyörület nem kifizetődő – sóhajtok. – De hiába, az idők során sokan mutatták nekem ezt a példát, és én fogékony voltam rá. Legalábbis egy idő után.

- Hiba volt! Az ő életét tetted kockára. A bosszúm kegyetlen lesz… ezerszer annyit kapsz vissza, mint amit én kaptam tőled. És egyszer majd kivédem az idióta fogásodat, és akkor utána küldelek téged is, csak, hogy ne hiányoljon olyan nagyon – mondja, és a szemében izzik a düh, ahogy újra Duncanre ront.

- A bosszúvágy csak ritkán éri el a célját – csóválom meg a fejem, de a hangomat elnyomja pengék csengése.

Duncanen látom, hogy erőt gyűjtött ebben a néhány pillanatnyi szünetben, és tudom, érzem, hogy élni fog ezzel az aprócska előnnyel, amire szert tett. És talán a hangom, a jelenlétem is erőt adott neki, hogy újra teljes szívvel küzdjön.

Northam újra kezdi elveszíteni a fejét, így Duncan is megkapja azt a balegyenest, ami a múltkor engem is kihozott a sodromból. Látom, ez alkalommal őt is, ugyanúgy. A következő támadásnál kicselezi a kölyköt, és kiüti a kezéből a kardot. Látom Northam szemében a pánikot, és tudom, érzem, hogy ezúttal van alapja. Duncan csendes szavai is ezt bizonyítják.

- Lehet, hogy Adam könyörületes volt veled… de én nem hagyom, hogy az én gyengeségem miatt majd rajta állj bosszút! És nem hagyom, hogy még egyszer elrontsd az estémet! – mondja, mire inkább elfordulok. Nem akarom látni a csapást, elég, ha hallom. Azt, ahogy a kard lesújt, és a következő pillanatban megjelenő természetellenes csendet. Elképzelhetetlen ez a serkentés előtti néhány másodperces csend. Mintha a világűr vákuuma venne körül bennünket néhány pillanatra, csak, hogy utána jöjjön a következő téboly. Érzem a levegőben az elektromos töltést, borzongatja a bőrömet, égnek áll tőle a hajam. Hallom Duncan ordítását, miközben összeszorítom a szemem, és ökölbe szorul a kezem. Tudom, mit érez, és azt kívánom, bárcsak segíthetnék valahogy, de nem tudok. Ugyan mit tehetnék?

Mikor véget ér, és hallom, hogy Duncan térdre zuhan, odasietek hozzá. Letérdelek mellé, és szorosan átölelem. A vállamra hajtja a fejét, de még mindig kétségbeesetten kapkod levegő után. Egy perccel később, mikor valamelyest magára talál, megszólal.

- Valld be… hogy… direkt… hagytad meg nekem!

- Hát persze, MacLeod – tűnik fel egy elkínzott mosoly az arcomon. – De most gyere, tűnjünk el szem elől!

Nagy nehezen talpra állítom, és rám támaszkodva el tud sétálni a bárkáig. Ahogy belépünk, felkattintja a villanykapcsolót, de persze nem történik semmi. Az elképzelhetetlen mértékű elektromos vihar itt is kivágott minden biztosítékot.

- Még ez is – morog. – Ha valaki… még egyszer… az otthonom közelében… öleti meg magát velem… én olyat teszek…

- Na milyet? – sóhajtok, ahogy segítek neki leülni az első fotelba. – Kétszer ölöd meg egymás után?

- Fogd be, Methos – hajtja hátra a fejét lehunyt szemmel.

Mit tehetnék? Befogom, és ahogy a múltkor ő, most én sietek a fürdőbe, hogy megvizezzek egy törölközőt. Még szerencse, hogy elég jól ismerem már a hajót, így pontosan tudom, még a sötétség ellenére is, hogy mit hol találok. Az odakintről beszűrődő holdfény is ad némi támpontot, így egy perccel később visszatérek hozzá.

- Most én is vegyem ki a kezedből? – sandít fel fél szemmel.

- Épp az előbb bizonyítottad be, hogy képes vagy önálló gondolkodásra, és nem kell mindenben engem utánoznod – mondom, és felé nyújtom a törölközőt.

- Ez nem volt szép – néz rám csúnyán.

- Ne haragudj! – sóhajtok, majd leguggolok elé, és letörölgetem a vért a kezéről. – Még feszült vagyok.

- Tudom. Én is – ül fel a fotelban. – Haragszol? Amiért én megöltem.

- Kivívta magának – vonok vállat. – Találkoztunk volna még vele, ha nem teszed meg. De… ne beszéljünk róla többet. Pihenned kell!

Óvatosan kigombolom az ingét, majd leveszem róla. Több félig-meddig összeforrt sebébe beleragadt már, így fel-felszisszen, ahogy kiszakad belőle.

- Ne haragudj! – sandítok rá bocsánatkérőn.

- Máskor jobb szeretném – nyög fel elkínzottan -, ha serkentés nélkül vetkőztetnél le.

- Általában úgy szokott lenni – csóválom meg a fejem, miközben megnézem és letisztítom a sebet az oldalán, ami a hirtelen mozdulattól újra vérezni kezdett. – Ennek most megint kell egy fél óra, míg eltűnik. Feláldozod az ágyneműdet, vagy megvárod itt, míg összeforr?

- Jó lenne vízszintesbe kerülni – sóhajt, mire felhúzom a fotelból, eltámogatom az ágyig, de mielőtt lefekszik, még megszabadítom a véres nadrágjától is.

- Muszáj ezt? – elégedetlenkedik.

- Csak nem vagy szégyellős, MacLeod? – ugratom.

- Nem… nem jellemző. Csak…

Elmosolyodok, ahogy felegyenesedek mellette. – Feküdj le, mielőtt még hülyeségeket kezdesz beszélni. Ez az esténk már el van szúrva. De… talán több ilyen nem lesz. Legalábbis, reméljük, nem egyhamar.

- Azt én is remélem – csóválja meg a fejét, ahogy bebújik az ágyba. – Gyere te is! Neked is ideje pihenned.

- Jövök! – bólintok rá, bár, én az elmúlt egy órában teljesen megfeledkeztem arról, hogy milyen fáradt is voltam előtte, és hogy már lassan két napja annak, hogy utoljára aludtam. De most, hogy Duncan emlékeztetett rá, újra a nyakamba szakadt minden fáradtságom, így gyorsan megszabadultam a ruháimtól, bebújtam Duncan mellé az ágyba, óvatosan átöleltem, és két perccel később már mindketten az igazak álmát aludtuk.