„Against the light, too strong, blow a fuse now"

Glaedr nem néz fel, amikor nyílik az Ivó ajtaja, Fogatlan már akkor az ajtót nézi, mikor meghallja, hogy a közelben autó motorja áll le – ismerős hang, a gépek hangjainak is vannak ütemei, és ő elég sokat képes megjegyezni belőlük. Ez az ütem egy lángokba fúlt éjszakára emlékezteti és egy pánikszagú hajnalra. Nem szereti, megfeszül.
A küszöbön Termetes Pléhpofa áll, egyetlen töredékpillanatig azt latolgatja, bejöjjön-e, tényleg belépjen-e egy sárkányfészekbe, vesz egy mély levegőt, kihúzza magát és határozottan beteszi maga után az ajtót. Fogatlan nem mozdul, az érdeklődése tagadhatatlan, ám nem akarja ezt jelezni felé. Glaedr mosolyog, bár ez nem a megszokott görbület az arcán, inkább egy afféle muszáj-mosoly az ember felé, ahogy otthagyja a pultot és elé lép.
- Köszönöm, hogy eljött – mondja, s a hangsúlyban van valami, amit nem hallott még, valami tartózkodás és hozzá annyira nem illő rezzenés. Glaedr szereti az emberek társaságát, bizonyára azért, mert ő már megérti őket. Fogatlan nem képes visszafogni magát, ezért furcsa pillantásokat kap, ha emberekkel társalog. (Hablaty soha nem nézett rá furcsán. Hablaty...)
Előre nyújtja a kezét, látszik, hogy Pléhpofa nem akarja megérinteni, de megteszi, s az egész helyiségben vihar előtti csend honol. Fogatlan fejében megfordul, hogy el kéne mennie, amíg még lehet, itt hagyni őket. Ez nem olyasmi, amibe egy magafajta fióka beleütheti az orrát – ám a kíváncsiság túl erős benne.
- Álmodozó, köszönj a vendégünknek – szól rá Glaedr, ami kizökkenti a gondolatokból.
- Jó napot – mondja lassan, míg a barna szemek rávillannak, és biccent felé, félig felemelkedik ültéből, ne mondhassák, hogy tiszteletlen. Ha rajta múlna, nem tenné, de ezzel is Glaedr lenne megvádolva. Felhúzza a lábait a székre és próbál az újságba temetkezni, amit eddig unottan lapozgatott.
- Két dolog miatt hívtam ide – kezdi Glaedr, s int az egyik asztal felé. – Megkínálhatom valamivel?
- Nem, köszönöm. – Legalább az udvariaskodást követi. Leül egy székre, Glaedr vele szemben helyezkedik el, ő pontosan rálátna mindkettejükre, de nem emeli fel a fejét az újságból, nem néz egy asztallal arrébb.
- Ha nem tévedek, ezek Harald értékei – mondja, s Fogatlan odapillant: a zsebkés, a kis ezüstszínű valami meg a nagy becsben tartott fejhallgató kerülnek az asztalra egyesével.
- Igen... – bólint rá a férfi. Fogatlan tudja, hogy az előbbi kettőt Hablaty tőle kapta. – Ez meg? – Pléhpofa felemeli a zsebkést, az nehezen nyílik, mert ráragadt valami. Valami, aminek orrfacsaróan keserű, ismerős szaga van.
- Vér – feleli nyugodtan Glaedr nyugodtan. Tart egy pillanatnyi szünetet, majd: – Valahol a világban egy sárkány talán örökre viseli a nyomát annak, hogy elrabolta a fiút. – A férfi sokáig nézi a kést, majd a másik tárgyért nyúl. Felkattintja a fedelét, apró, kékes láng gyúl rajta.
- A szikra – szólal meg Fogatlan és megfeledkezve magáról felugrik.
- Szállj le az asztalról – szól rá Glaedr, s csak most veszi észre, hogy az asztallapon guggol.
- Bocsánat – morogja, és a deszkapadlóra ugrik majd érdeklődve közelebb hajol. – Ennek mi a neve?
- Vihargyújtó – válaszolja Glaedr készségesen. – Arra szolgál, hogy az emberek könnyen meg tudják gyújtani a gázzal működő lámpást vagy a dohányt, amikor fúj a szél.
- Szóval ezzel... – motyogja maga elé. – Nem tudtam elképzelni, hogyan csinált lángot.
- Tegyük össze a történetet, mielőtt folytatnánk – kéri a sárkány ránézve. Hátrál egy lépést és összefonja a karjait a mellkasa előtt. Nem akarja elmondani. Tudja, hogy az ő hibája az egész, de nem akarja elmondani. – Annyit kértem, hogy vigyétek vissza az embereket a hajóikra és jöjjetek vissza a fészekbe. Mindenki megtette, kivéve téged. Itt az ideje, hogy magyarázatot adj a történtekre. – Könnyebb lenne, ha Galedr mérges lenne rá. Ha látná rajta, hogy dühös, hogy tombolni akar, üvölteni és lángot fújni. De ő türelmes, és tudja, hogy sokkal nagyobb büntetés, ha így viselkedik vele.
Mélyet sóhajt. Ez alól nem bújik ki. Perdít egyet a széken, ami az asztal mellett áll, és a támlába kapaszkodva leül rá.
- Először azt akartam tenni, amit mondtál, de amikor leszálltunk a hajón, veszekedtek és kiabáltak, én nem tudom, hogy miről, mert nem értettem belőle semmit, csak láttam, hogy Hablatynak fáj, és eljöttünk. Akkor mondta, hogy menjünk, nézzük meg, mi van veled, hátha kell segítség, úgyhogy visszafordultunk. – Innen csak mesél és mesél, megakadó szavakkal, néha kicsit összekeverve a történések sorrendjét, de koncentrálnia kell, már legalább három napja embertestben van, ilyenkor már nehéz sokat beszélni egyszerre, de nem tehet mást. Egészen addig jut, hogy Hablaty után ugrott Vörös Halál szájába, s hogy a lángolás után nem sokra emlékszik.
Glaedr kapta el őket, különben lezuhannak. Még így is...
- Az én hibám az egész – fűzi hozzá.
- Mindannyiunk hibája – javít rajta az idős sárkány.
- De végső soron...
- Ha nem értek oda időben, valószínűleg meghalok, ezért hát hálával tartozom nektek – mondja ellentmondást nem tűrőn. – És ezért engedélyt szeretnénk kérni, hogy meglátogathassuk Haraldot a kórházban.
Pléhpofa eddig csendben hallgatta a történetet, most felnéz, a szemei élesek, majd vissza az asztalra, s rábólint. Fogatlan nem biztos benne, hogy Hablaty látni akarja őt a történtek után.

Az orvosok valami poszttraumás viselkedésről beszélnek, amikor azt hiszik, hogy nem hallja őket. Az igazság az, hogy semmi kedve beszélgetni bárkivel is, főleg nem arról, hogyan érzi most magát, mit gondol, mit fog most csinálni. Amióta felébredt, nem szólt senkihez, nem akart enni vagy inni, csak a plafont bámulta, és úgy gondolta: megérdemeli. Talán nem döntött helyesen, talán nincs értelme a miért-pont-én gondolatoknak.
Azt sem tudja, hogyan került egyáltalán kórházba. Valaki volt bent nála korábban, mert a netbookja és a vázlatfüzet a bagolymintás tolltartóval együtt ott hever az éjjeliszekrényen. Még írásban sem hajlandó kommunikálni az orvosokkal, egyszerűen csak hagyják békén. Rajzolni nincs kedve, ezért rendszerint csak firkál, ráadásul a vihargyújtó egy helyen megégette a kezét mert felforrósodott, úgyhogy a ceruzát fogni is kellemetlen, de kusza vonalakat még így is tud firkálni. Többször átlapozza a füzetet, belejavít egy-két rajzba, néhányat folytat pár vonással és mindet megunja.
Akkor is ölében a füzet, amikor Fogatlan bedugja a fejét a kórterem ajtaján. Csak a szeme sarkából látja, hogy valaki nem-fehérben, odapillant, megdermed. Tehát él és jól van. Az arany tekintet mégis aggodalmas, az arckifejezése egészen riadt, ő nem érti, mégis akaratlanul mosolyodik el, mire Fogatlan is felragyog. Határozottan lép be a terembe, s mire észrevehetné magát, már az ágy mellett áll és őt öleli. Annyira megnyugtatja a jelenléte, a vállába fúrja az arcát, és nem számít semmi, csak, hogy itt van.
- Azt hittem, mérges vagy – szólal meg a sárkány.
- Azt hittem, te vagy mérges – mormogja vissza, a hangja rekedt, megköszörüli a torkát.
- Nem vagyok.
- Én sem. – Fogatlan rávigyorog, a szemei vidáman ragyognak. Hablatynak semmi kedve kibújni az ölelésből, mégiscsak muszáj, mert a sárkányfiú nem egyedül érkezett.
Az apja és Glaedr.
Az összesen két kínos beszélgetés egyetlen nap alatt. Még mindig visszakívánkozik Vörös Halál karmai (fogai) közé.
Mély levegőt vesz, ahogy hátrébb húzódik és felnéz rájuk.
- Apa, Glaedr – biccent feléjük. Még mindig inkább egy sárkányt választana.
- Hogy vagy, fiam? – kérdi az apja. Annyira nem illik hozzá ez a kérdés, annyira nem tud mit kezdeni vele.
- Kösz, jól. – Már ajkára bukna a kérdés, miszerint mikor engedik ki, de aztán eszébe jut, hogy legutóbb, mikor beszéltek, ki lett tagadva, úgyhogy visszanyeli és a kórház-fehér takaróra függeszti a tekintetét.
- Ennek mindannyian nagyon örülünk – szól Glaedr. Nem mosolyog, mégis van benne valami vidámság.
- Fiam, beszélhetünk négyszemközt? – kérdi az apja, mire felpillant.
- Mondanám, hogy kimegyek, de...
- Gyere, Álmodozó, a fészekbeli dolgok nem tartoznak ránk. Szükséged van valamire, Harald?
- Nem, köszönöm – válaszolja, s egy pillanatra mosolyog, mert Fogatlan összeborzolja a haját. Szereti ezt a mozdulatot.
A két sárkány elhagyja a helyiséget, ketten maradnak. Más nincs a kórteremben, tegnap ment haza.
Az apja odahúzza a széket és leül az ágy mellé, Hablaty a netbook tetejére csúsztatja a füzetet.
- Amit mondtam... – kezdi lassan, de elakad. Látszik, hogy vívódik, hogy bánja a történteket. – A hajón... nagyon sajnálom.
- Én is – mondja kis csend után.
- Igazán... bátor dolog volt...
- Én inkább ostobának mondanám. – Kínosan elmosolyodik.
- Ostoba, de bátor – hagyja rá, és ebben hallgatólagosan megegyeznek. – Nem megismételendő, de büszke vagyok rád – teszi hozzá. Majd: – Tényleg jól vagy? Az orvos azt mondta, nem eszel.
- Nincs étvágyam – megvonja a vállát. – Mikor mehetek vissza? – kérdi végül. Soha nem hívja otthonnak az aktuális tartózkodási helyüket.
- Amint rendesen eszel, és az orvosok is úgy látják – hangzik a válasz, pont valami ilyesmitől tartott.
- Addig belehalok az unalomba – morogja maga elé bosszúsan.
- Lesz, aki szórakoztasson, úgy hiszem. – Egy aprócska mosolyféle mimika játszik a rengeteg szakáll és bajusz alatt, és Hablaty nem hisz a szemének. Az apja mosolyog? Őrá? Miféle furcsa álom ez? – Visszahívom a barátaidat, biztosan ők is szeretnének beszélni veled. – Hablaty bámul rá meglepetten. Komolyan kórházba kell kerülnie ahhoz, hogy az apja ne csak dörgedelmes hangon beszéljen hozzá arról, hogy mennyire nem úgy viselkedik, ahogyan kellene?
Fogatlan odatelepszik az ágya sarkába, érdeklődve figyel körbe-körbe, miközben egyik szeme mindig Hablatyon függ. Glaedr hoz neki kekszet és ásványvizet meg valami rostos üdítőt, ő megpróbálkozik az evéssel, pár falat sikerül is, napok óta az első szilárd étel.
Glaedr valamiért köszönetet mond neki és Fogatlannak, olyasmit mond, hogy az életét mentették meg, és ezért hálás. Elhozta a vihargyújtót, amiről azt hitte, elveszett a tűzben, s még működik is. Elhozta a zsebkést, amiről azt hitte, sosem látja már viszont, és amit meg kell majd takarítani. És elhozta a fejhallgatóját (a negyedik legértékesebb holmija), amit szintén eltemetett magában. Így a veszteségei redukálódnak a ledlámpára és a mobiltelefonjára. A veszteségeiről nem beszélünk.
- Kérdezhetek valamit? – néz Glaedrra később.
- Mit mondtam neked a kérdésekről – mosolyog rá cinkosul az idős sárkány.
- Igaz is – biccent. – Szóval én ezt az egészet nem értem annyira. Mármint rendben, Fogatlan magával vitt a fészekbe, mert úgy gondolta, hogy ha egyedül hagy valahol, az veszélyesebb, mintha vele tartok, ahol tud rám figyelni. De tényleg ennyire feldühödött a királynő meg az a pár sárkány, aki vele volt, hogy meg akarták ölni érte Fogatlant? Vörös Halál szemében én nem lehettem több egy porszemnél.
- Talán igazad van – mondja Glaedr, s az arcára árnyék költözik, a száznyi ránc hirtelen ezernyinek tűnik. – De nem te vagy az első ember, aki ebben a fészekben járt, s a sárkányemlékezet vele volt, mert emlékezett, mekkora galibát csinált egy ember ott korábban, ezért nem akart futni hagyni téged vagy Álmodozót.
- A barátod járt korábban a fészekben? – kérdezi.
- Mindenki követ el hibákat. Nem akartam, hogy a múlt ismételje önmagát, és még egy ember végzetét lelje azon a helyen – mondja nagyon komolyan. – S végül két fiókának kellett megmentenie szégyenszemre. Hát ennyit ér egy vén sárkány becsülete.
- Te is megmentettél minket – emlékezteti Hablaty. – És befogadtad őket, mikor nem volt hová menniük. Ez is sokat jelent – erősködik. Glaedr végre rámosolyog, a mosolya azt üzeni, hiába erőlködik, nem győzi meg.
- Nos, azt hiszem, ezért mondtam neked, amit mondtam. Most megyek, gyógyulj meg minél hamarabb, az ilyen fiókák, mint te, amúgy sem tudnak sokáig nyugton maradni.
- Igyekszem – biccent.
- Ne maradj ki éjszakára – pillant még Fogatlanra figyelmeztetően, aki csak bólint, és egy pillanatra valami árnyék suhan át az arcán.
Glaedr nélkül a beszélgetés egy kissé megáll, addig Hablaty megpróbál inni az édesből is, de nem megy, egy korty után feladja. Ráadásul fáradtnak is érzi magát, úgyhogy hamarosan ledől aludni, Pléhpofának is mennie kell.

Fogatlan az ágyra borulva alszik, mikor felébred. Mozdulatlanul figyeli, és percekig csak örül, hogy mind a ketten élnek. Olyan hihetetlen dolog, mindketten túlélték, pedig egyiküknek sem volt biztosítéka rá. Elmosolyodik, és nem tudja megállni, hogy ne simítson bele ujjaival a fekete tincsekbe, amik valahogy mindig puhák és fényesek és semmi közük a sárkány pikkelyeihez. Fogatlan feldorombol álmában, mosoly költözik az ajkaira. Felhunyorog egyik szemével, majd a reszelős dorombolás egyre hangosabb lesz, ahogy a füle felett vakargatja és a sárkányfiú lelkesen dörgölőzik a kezéhez, míg ujjai leszaladnak a nyakán, visszahúzza a kezét. Fogatlan felkapja a fejét, rosszallóan ráncolja a homlokát.
- Nna, ez tetszik, csináld még – mormogja közelebb bújva, de csak elfordítja a fejét. Zavarban van, maga sem érti teljesen, miért.
- Majd később – mondja. – Izé, Fogatlan...
- Hm?
- Segítenél kimenni mosdóra? Apámnak biztosan eszébe sem jutott, hogy kéne egy bot vagy valami...
- Segítek – feleli mindenféle egyéb kommentár nélkül, aminek Hablaty nagyon örül.
Felül, lehúzza magáról a takarót, lelógatja lábait az ágyról. Bár az orvosok már megengedték neki korábban, most próbál meg először felállni. A bal lábából lábszárközépig hiányzik. Ő maga csak az éles fájdalomra emlékszik, semmi egyébre. Hogy hol, vagy mikor történt pontosan. Az orvosok azt mondták, menthetetlen volt. Akkor sem tudna vele járni, ha megmarad. Szóval ezen a részén nem rágódik sokat. Majd szerez valami műmancsot, mint amilyen Bélhangosnak is van, nem nagy dolog. Egyelőre egy bot is megtenné.
Nem az egyensúly hiánya lepi meg leginkább, hanem az, hogy mennyire gyenge. Egész súlyával Fogatlanra nehezedik, aki átkarolja a hóna alatt és megtartja.
- Foglak, rendben? – mormolja a fülébe megnyugtatóan.
- Oké. Na, gyerünk.
A mosdó az ágyával szembeni ajtó, nagyjából ötlépésnyi táv, mellette van a zuhanyzó. Azt egyelőre hanyagolja, lévén, hogy az apja tényleg semmit nem hozott neki, mióta bent van (négy nap altatás és három nap félébrenlét), szóval egész listát kell majd írnia neki, mire is van szüksége, ha még sokáig itt tartják.
Fogatlan minden egyes lépésnél olyan szilárdan tartja, hogy megnyugszik: elesni biztosan nem fog. Persze, tudja, hogy a sárkány sokkal erősebb nála fizikailag, ezért a második lépés után nem aggódik ezen, bátrabban kapaszkodik belé, egyik karjával a vállába, a másik kezével a felkínált kezébe, ujjaik szinte összekulcsolva. A sárkány csendesen, kedves mormol neki biztató félszavakat. Az egész lényéből árad a forróság, s ahhoz képest, hogy majdnem megsült az óriási sárkány szájában, ez megnyugtatja, ahogyan a közelsége is. Mire elérnek a mosdó ajtajáig, bőven kimelegszik, nem tudja eldönteni, hogy azért mert ennyire gyenge a sok fekvés után, vagy tényleg ilyen megterhelő a feladat. A kettő közé tippeli a valóságot. (A valóságnak ehhez a kettőhöz félig van csak köze.)
Visszafelé majdnem kiesik a mosdó ajtón, Fogatlan éppen időben kapja el.
- Hoppá! – mosolyog rá. – Kérlek, egyelőre ne törd magad össze – kéri pimaszul vigyorogva, és nem hagyja felállni, hanem egyszerűen felkapja helyette. – Nem szeretném, ha megerőltetnéd magad, úgyhogy most segítek, de ne kényelmesedj el nagyon – mondja vidáman, míg odalépdel vele az ágyhoz. Hablaty köpni-nyelni nem tud hirtelen, csak azt veszi észre, hogy visszahuppan a kórházszagú ágyneműbe.
Fogatlan közelebb hajol hozzá, ő nem mozdul, figyeli az arany szemeket, azok ragyognak rá valami megfoghatatlan boldogságot sugározva, amit nem ért. Ennyire jó neki, hogy vele lehet? Nem jut a gondolatok végére, a másik egy villanásnyi időre odasimítja ajkait az övéire. Megrezzen és megszédül. Egyik keze odacsúszik a vállára, hogy eltolja magától, de a mozdulat tovább nem tart.
- Hé, mit...
- Megengeded, hogy veled maradjak?

A fejezetcím: Jónsi – Sticks & stones c. dalából, ami az első film 24. soundtrackja.
Susie fordításában: „A fénynek ellen, túl erős, a szélroham most összeolvaszt"
És kaptam Handytól egy nagyon helyes ember!Fogatlant, itt megnézhetitek:
never-marauders-land. blogspot. hu/2014/11/fljuga-me-mer-10. Html

A véleményedre a történettel kapcsolatban kíváncsi vagyok, kérlek, oszd meg velem~ ;)