Két hét telt el az előző fejezet vége óta, és most Harryre és Mióra koncentrálunk. A fejezet korhatára 18 év, hosszú, részletekbe menő szexuális tartalom valamint csúnya beszéd okából.

Pilletánc

Ginny árnyéka

Harry végigmérte az asztalán álló nagy paksaméta pergament, és rosszkedvűen sóhajtott fel. Odakint, az elvarázsolt ablakokon túl a tájat rózsaszínes-narancsos naplemente uralta, jelezve, hogy vége napnak. Harry rosszmájúan giccsnek titulálta magában, pedig a Mágikus Gondnokság tényleg minden tőle telhetőt megtett, hogy szép legyen. A szomszéd szobákban és a folyosókon munkatársak köszöntek el egymástól, köpenyek suhogtak, ahogy felvették őket, cipők dobogtak, jókedvű beszélgetések foszlányai hallatszottak. Harry újra az asztalára pillantott. Papírmunka péntek este. Ez már a mélypont.
Még kezdő tanonc volt, amikor fel kellett keresnie valamiért Mordont. Újabb nyomot találtak, sürgősen meg kellett beszélnie a tapasztalt aurorral, hogy mit tegyenek, kövessék-e, vagy tőrbe csalják a halálfalókat. Péntek éjjel volt, Kingsleyt is alig érte el, ő mondta, hogy Mordont bent keresse az irodájában. A férfi – a mágikus szemének köszönhetően – már azelőtt tudta, hogy itt van, hogy benyitott volna az ajtón. Hátradőlt a széken, úgy várta. A papírmunkával bíbelődött, többen is megkérték, hogy vállalja el helyettük. „Ha majd egyszer téged kérnek meg, Potter, hogy ugyan töltsd már ki azt a pár adatlapot, mert őket már várja a család, ha majd itt ülsz péntek este az íróasztalnál, akkor biztos lehetsz benne, hogy végleg agglegény lettél" recsegte Mordon. „Szomorú agglegény, még csak nem is olyan, aki éli a világát, hanem magányos agglegény, aki úgyis átunatkozná a péntek estéjét."
Néhány hónap telt el Ginny halála óta. Harry talpra állt, harcolt, tanult, dolgozott – hát mindenki úgy látta, van remény, túl fog lépni a barátnője elvesztésén. De senki se merte volna így, ennyire keményen a képébe mondani azt, hogy egyedül van. Harry nem bánta. Mordon keménysége jobb volt, mint a finomkodás. Még jobb lett volna valakivel beszélni Ginnyről, de Ron csak dühöngött, ha eszébe jutott, Hermione pedig beletemetkezett a kódfejtésbe, hogy megtalálja a következő horcrux rejtekhelyét. Így Harry csak biccentett, és valami olyasmit motyogott, hogy jó, majd odafigyel. Hát, most figyelhetett. Lámpákat oltottak el körülötte, a hivatal lassan kiürült. Ki-ki elindult kocsmába, családhoz, szórakozni vagy elkezdeni a valódi életüket. Harry pedig halk sóhajjal ült le az asztalához. A szék megnyikordult alatta, mintha még az is tiltakozni akarna az ellen, hogy munkára fogják, mikor éppen, hogy be kellene fejezni a napot.
– Harry…? – Ron jött be. Az előbb már összepakolt, Harry azt hitte, el is ment, de úgy tűnt, még megbeszélt pár dolgot a parancsnoki irodában, mert a táskája sem volt nála, csak pergamenek.
– Nézzem át neked? – intett Harry rezignálta a papírok felé. Ron rápillantott.
– Hagyd, majd hétfőn megnézem… – legyintett. Közelebb húzott egy széket, és leült Harry asztala elé. Harry végigmérte.
– Azt hittem, várnak otthon… – mondta lemondóan. Ron az órájára pillantott.
– Várnak, a hétvégére elutazunk Amy szüleihez. De még kicsit beszélni akartam veled. Azon már nem múlik semmi.
Harry visszatette az első pergament a paksaméta tetejére. Neki sem múlt semmi azon, hogy kicsit még beszélget. Hosszú még az este, hosszú lesz az éjszaka is. Hermionéval beszélt meg találkozót, de nem akart a lakására menni, mint két hete. Két hete ilyenkor… Erre egyáltalán nem akart gondolni. Inkább Ronra pillantott.
– Hallgatlak.
Ron elmosolyodott. – Ezer éve nem beszéltünk, Harry. Néha újra össze kellene ülni, mint régen. Mint amikor még csak kezdők voltunk, és az egész szoba együtt ment iszogatni munka után. Emlékszel?
– Rég volt – legyintett Harry. – És ha jól emlékszem, nem én vagyok az, aki szalad haza minden nap munka után…
– Majd fogsz – biztatta Ron. – De addig is tudnod kell, hogy mi szívesen látunk. Amy már azért aggódik, hogy a barátaim ki nem állhatják. Nem jártatok nálunk azóta, hogy hazajöttünk a nászútról. Amy munkatársai kétszer is benéztek, és az én legjobb barátaim meg nincsenek sehol. Így aztán nehezen tudom meggyőzni Amyt, hogy téved, nem utáljátok. Mert téved, ugye…?
Harry lehunyta a szemét. – Persze, hogy téved. – Elmosolyodott. Nem érdekelte Ron felesége. Nem utálta, csak úgy érezte, semmi közös nincs bennük.. Persze, ennek az is lehetett az oka, hogy nem is próbált közös nevezőt keresni vele.
– Akkor gyertek el hétfő este hozzánk vacsorára. Te és Hermione. – Ron hangja szinte könyörgő volt. – Amúgy se láttad még az új függönyöket!
– Te aztán tudod, mivel kell engem odacsábítani! – viccelődött Harry. Ron nevetett.
– Rendben, a függönyre rá se kell nézned. De jöttök, ugye?
– Ezt nem én döntöm el – csóválta meg a fejét Harry.
– Harry, ne csináld ezt! – kérte Ron. – Hermione még nálad is rosszabb! Még gratulálni se ment oda Amyhez! Az esküvő után meg előbb elment, mint Tonksék, pedig ők a kicsikkel együtt voltak!
– Ron, értsd meg, ez nem egyszerű neki – mondta Harry.
– Nem egyszerű? Könyörgöm, Harry, mikor szakítottunk már? Hadd ne kelljen még évekkel később is azért szégyenkeznem, mert nem maradtam együtt örökre az első barátnőmmel!
– Nem is az első volt… – morogta Harry.
– Rendben, az első komoly barátnőmmel. Így már megfelel? – kérdezte Ron mérgesen. – Hermionénak meg kell értenie, hogy vége. Ami volt, elmúlt. Ideje lenne túllépnie rajta.
– Mint nekem Ginnyn? – kérdezte Harry hidegen. Ron levegő után kapott, megbotránkozva mérte végig.
– Ez meg hogy jött most ide?
– Ami volt, elmúlt. Mint Ginny. Évekkel ezelőtt történt, hát már biztos nem kellene emlékeznem rá…
Ron megcsóválta a fejét. – Mi a fene van ma veled, Harry? Hogy jön ide az, ami… vele történt? Persze, hogy emlékezhetsz rá. Mind emlékszünk rá. A testvérem volt. Neked meg…
– Az első komoly barátnőm – mondta Harry halkan.
– Valóban.
– Hát, talán ideje túllépni rajta, ahogy te is túlléptél Hermionén.
– De hát már annyi idő eltelt… Nem értelek titeket… Miért nem gondoltok a szép dolgokra? – Ron értetlenül hápogott, látszott, hogy kellemetlenül érzi magát. Harry lehunyta a szemét, nem válaszolt. Mondja azt, hogy azért, mert eddig nem voltak szép dolgok? Nevetségesen hangzana.
Az ajtó nyílt, ez mentette meg a választól. Egy pillanatra megdobban a szíve, amikor meglátta a barna, göndör fürtöket. Aztán Hermione lépett be, ízig-vérig Hermione, és Harry nem érzett semmit iránta.
– Hermione!
– Teljes valómban – bólintott a lány, majd lágyan elmosolyodott. – Talán valaki mást vártál…?
Harry beharapta az ajkát. Mindketten tudták, ki az a más. – Tudtam, hogy te jössz.
– Az ember mindig úgy tudja… – mondta Hermione. Közelebb jött, tekintete Ronra siklott, elmosolyodott.
– Nahát, Ron! Ilyen későn még itt?
– Épp menni készülök – felelt Ron. Zavartan kapkodta a tekintetét kettejük között. – Srácok, néha azt hiszem, már semmit sem tudok rólatok! Most is mikről beszéltetek! – kiáltotta, és Harry tudta, hogy ezzel csak a meghívást akarja bevezetni, de keserűen mosolyodott el a gondolatra, hogy mennyire fején találta a szöget.
– Te sem tudhatsz mindent, Ronald Weasley – mosolygott rá Hermione. Harrynek ettől kicsivel jobb kedve lett. Legalább Hermione nem sápadtan hallgatott Ron közelében, hanem beszélt és mosolygott.
– Akkor meséljetek, mindent tudni akarok! – vágta rá Ron. Harry és Hermione tekintete találkozott, s mindketten ugyanazt gondolták: „Nem akarod te tudni azt…". De Ron folytatta: – Gyertek el hozzánk hétfőn vacsorára. Amy nagyon szeretne már találkozni veletek!
Harry a lányra nézett, Hermione egy pillanatig hallgatott, aztán Ronra mosolygott. – Szívesen.
– Ott leszünk – bólintott most már Harry is.
Ron hangosan fújta ki a levegőt. – Szuper. A részleteket majd megbeszéljük, de most mennem kell. Sziasztok! – Felkapta a táskáját, köpenyét, és egy halk pukkanással dehoppanált.
Hermione közelebb jött, és leült a helyére. Végigmérte Harryt. – Hogy vagy? – kérdezte halkan.
Harry megrázta a fejét. – Péntek este dolgozom. Hogy lennék?
– Hiányzik? – kérdezte Hermione lágyan. – Hiányzik az a lány…? – Harry ránézett. Mégis kivel beszéljen őszintén mindarról, ami történt, ha még Hermione előtt is hallgat és szégyenkezik? Bólintott. – Mennyi időt töltöttetek együtt?
Harry elhúzta a száját. Ez olyasmi volt, amiről nem nagyon akart beszélni Hermionénak, mert maga után vonta azt a kérdést, hogy mégis mit csináltak annyi ideig. – Elég sokat.
– Szerintem menj el hozzá.
– Ugyan! – Harry legyintett. – Menjek oda, hogy pár aranyért szórakozhassak? Elég furcsán venné ki magát…!
– Menj oda, hogy beszélj vele. Már, ha hiányzik.
– És veled mi a helyzet? – kérdezte Harry, hogy elterelje a témát.
– Írtam Perselusnak.
– Írtál? Miről?
– A Bájital Szemlében megjelent cikkéről. Kezdetnek nem rossz – vont vállat Hermione.
– Kezdetnek? Milyen kezdet? És minek írtál neki?
– Hogy találkozzunk. – Harry olyan értetlenül meredt rá, hogy Hermione elnevette magát. – Az ember ezt szokta tenni, ha valaki hiányzik neki.
– És neked hiányzik Piton? – Látszott, hogy Harry komolyan aggódik Hermione épp elméjéért. Hermione viszont csak vállat vont, és bólintott.
– Holnap menj el Mióhoz. Komolyan – mondta határozottan, majd témát váltott: – Megiszol velem valamit munka helyett?
Harry végigmérte az asztalán várakozó papírokat, és bólintott.

*

Legalább háromszor ellenőrizte, hogy nem követik és nem látják-e meg. Nevetségesnek érezte magát, mégis a torkában dobogott a szíve. Kora délelőtt volt, a Sohóban mégis már most nyüzsögtek az emberek. Senki sem foglalkozott azzal, hogy fekete köpenyt és csuklyát hord – Londonban van éppen elég különös figura. A turisták fényképezgették a kocsmákat, egymást, a kis utcákat, és végtelenül elégedettek voltak. A helyiek pedig senkit se méltattak egyetlen pillantásra sem, csak igyekeztek túljutni a turistaövezeten. Harry gyors léptekkel kerülgette az embereket, és egyre kisebb mellékutcákba jutott, egyre kevesebb ember vette körül. Fellélegzett, amikor meglátta a szürke kis házat, és azt, hogy néptelen az utca. Besietett, amilyen gyorsan csak tudott.
A ház belseje most egyáltalán nem mutatott olyan rendezett képet, mint a múltkor. Az asztalokra felpakolták a székeket, láthatólag nemrég fejezték be lent a takarítást, és egy lány éppen a lépcső szőnyegét tisztította. A madám öles léptekkel és rengő hassal jött oda elé, egyik kezében nagy darab karamellt szorongatott, a másikat csípőre tette. Harry nem vette le a csuklyáját, úgy várta meg, hogy az asszony elé érjen.
– Miben segíthetek? – kérdezte a madám.
– Egy lányhoz jöttem – felelt Harry összeszoruló torokkal.
– A hölgyek ilyenkor nem fogadnak vendéget – közölte a madám. – Visszajőhet néhány óra mú'va, hogy válasszon a szabad lyányok közül, vagy, ha egy bizonyos valakit akarna, kérhet hozzája időpontot.
Harry nyelt egyet. Egyik lehetőség se volt ínyére. – Nekem… – Már majdnem azt mondta, hogy nagyon fontos, amikor rájött, hogy itt nem könyörgéssel, hanem pénzzel lehet célt érni. – Meg tudom fizetni a külön fáradságukat – mondta hát, és bizonyságul megcsörgette a talárja zsebében a zacskó aranyat.
– Dupla árja lesz ám annak, hogy ilyenkor zavargálja a lyányokat! – jelentette ki az asszony. Harry nem bánta.
– Legyen, de Miót szeretném.
– Miót! – kiáltott a madám, ahhoz túlságosan is hangosan, hogy csak egy egyszerű válasz legyen. S valóban, odafent a folyosón megjelent Mio. Ujjatlan trikó volt rajta, és egy nagyon rövid szoknya. Megállt a korlátnál, lepillantott. Harry felnézett rá, sejtette, hogy kilátszik az arca a csuklya alól most, hogy így felemelte a fejét. Mio egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és bement a szobájába.
– Tessen kicsikét leü'dögélni – mondta az asszony. – A hölgy öt perc mú'va készen leszen a fogadására. – Az egyik asztalról nagy nehezen lerángatta a fotelt, azt kínálta fel Harrynek. – Addig valami kis frissítőt hozassak?
– Nem, köszönöm – rázta a fejét Harry. Leült, igyekezett nem gondolkozni, inkább azt számolgatta, hogy mikor telik már le az az öt perc. Végül a madám mellé lépett.
– Lehetlesz menni, uram – intett a lépcső felé.
Harry lassan ment fel, elnyújtotta a találkozást, amíg csak lehetett, mint aki nem biztos benne, hogy jól döntött, és még fontolgatja, hogy hátat fordítson és elszaladjon. Aztán csak felért a nyitott ajtóhoz. Belépett, belökte maga mögött, és ráfordította a kulcsot. Nem akart a lány előtt varázsolni. Mio az ablak előtt állt, fekete babydollban volt, amely rásimult a testére, és kiemelte bőre fehérségét. Nem jött közelebb, csak állt, és nézte, és Harry végül észbe kapva hátralökte a csuklyáját, és levette a köpenyét. Nézte a lányt. Mio a haját felfogta a kontyba, az arca komoly volt várakozó. Hallgattak, szemlélték egymást, s végül Mio szólalt meg.
– Beszélgetni jöttél vagy szexért is?
– Még nem tudom – vallotta be Harry halkan.
– Így talán nem tetszem…? – kérdezte Mio kacéran, és tett egy lépést Harry felé. Már az ösztöneiben volt, hogy hogyan csábítson el vonakodó férfiakat, így azonnal azon a hangon kezdett beszélni, amit nekik tartogatott – aztán mégis elhallgatott. Elkomolyodott, úgy nézte Harryt, akinek a tekintete újra meg újra végigfutott az arcán, a testén.
– Nagyon hasonlítasz rá… – lehelte végül a fiú.
– Rá? – ismételte Mio értetlen hangsúllyal, pedig pontosan tudta, hogy kiről van szó. Már akkor látta, hogy hasonlít rá, mikor Harrynél megnézte a képét. – És ez tetszik neked vagy zavar? – kérdezte, amikor egyértelművé vált, hogy Harry nem fogja kimondani Ginny nevét. Harry nem felelt, látszott, hogy még nem is tudja, mit gondol.
Mio tehát nem mozdult, hiába feszült meg minden izma, hiába akart volna a fiú elé lépni, hozzáérni, megcsókolni. Állt, és várta, hogy Harry döntsön. Harry végül is közelebb jött, és álmatag mozdulattal simította végig a lány arcát, miközben a szemébe nézett. Kivette a hajából a csatot, hagyta, hogy tincsei végigomoljanak a vállán, és szikrázzanak a lámpafényben.
– Annyira… hiányoztál – suttogta. Keze rásimult Mio tarkójára, és közelebb rántotta magához a lány fejét. Vadul, kiéhezetten csókolta meg, mint aki időtlen idők óta erre a pillanatra várt, és most már nem tudja tovább türtőztetni magát. Mio a karjaiba simult, és éppen olyan szenvedélyesen viszonozta a csókot. – Kívánlak! Mindennél jobban akarlak! – suttogta Harry, és sürgetve kezdte vetkőztetni a lányt. Csókolta a testét, és szinte letépte róla a ruhákat. Mio felsóhajtott, lehunyt szemmel élvezte, ahogy Harry végigsimította a hátát, masszírozta a mellét, csókokat lehelt a nyakába, kulcscsontjára és aztán a mellére is.
Pillanatok alatt az ágyon kötöttek ki. Harry lekapkodta magáról is a ruhákat, közben pedig a lány testét bámulta, ahogy végignyúlt az ágyon. Nem volt már más rajta, csak egy csipkével díszített tanga, és Harry újra kiéhezetten vetette rá magát az ajkaira, amikor végre meztelenül melléfeküdt. Keze bejárta a lány egész testét, kapkodó mozdulatokkal, hogy lássa, ahogy a bőre libabőrös lesz, ahogy a mellbimbója megkeményedik, hogy lássa, hogy őt is ugyanaz a vágy kezdi átjárni, mint ami benne volt. Aztán végigcsókolta a testét, harapdálta a mellét, és Mio felnyögött, annyira jól esett, amikor Harry a szájába vette a mellbimbóját. A fiú azonban itt sem időzött sokáig: lejjebb kúszott, széthúzta a lány lábát, és a tanga vékony anyagán keresztül kezdte el simogatni a lányt. Mio felsóhajtott, lehunyta a szemét, úgy élvezte a kényeztetést.
Hamarosan lekerült róla az utolsó ruhadarab is, és Harry egy másodpercig nézte a lány nedvesen csillogó, hívogató punciját. Megsimogatta, az ujja könnyedén belecsúszott, és az, ahogy a lány teste puhán és melegen körbeölelte az ujját, elegendő volt arra, hogy Harry végleg elveszítse az eszét. A lány fölé helyezkedett, és gyorsan, durván hatolt belé. Mio felnyögött, és Harrynek minden erejére szüksége volt, hogy megálljon egy másodpercre. Megcsókolta a lányt, szenvedélyes, követelőző csókkal, és érezte, ahogy Mio teste ellazul, majd amikor mozogni kezdett benne, a lány már elégedetten sóhajtott fel. Harry hallgatta a nyögéseit, hozzásimította az arcát, és ismét minden erejére szüksége volt, hogy még ne engedjen utat a gyönyörnek. De nem akart ennyire sietni.
Kihúzódott a lányból, és amikor Mio kelletlenül nyögött fel, csak gyors mozdulattal megcsókolta. Intett neki, hogy forduljon meg, és Mio szó nélkül fordult a hasára, és térdelt fel, amikor Harry kezét a csípőjére tette. A fiú végigmérte az elé táruló látványt. Mio puncija nedves volt, tágan és éhesen rándult meg Harry nélkül. A lány felsóhajtott, amikor a fiú végigsimította szeméremajkait, majd lassan beledugta az ujját. Simogatni kezdte, és Mio vágyakozva dörzsölte hozzá a kezéhez az altestét. Harrynek jól esett a gondolat, hogy a lány is ugyanúgy kívánja, mint ahogy ő kívánta. Közelebb csúszott hozzá, Mio előrenyújtotta a kezét, megtámaszkodott az ágytámlában, és lábait kicsit szétnyitotta, hogy a fiú még jobban hozzáférhessen. Harry most lassan csúszott bele a lányba, pedig a vágy mindennél erősebben dobolt a fülében.
Amikor már érezte Mio forró testét maga körül, amikor a lány is elégedetten nyögött fel, mert benne volt, Harry nem tudta tovább türtőztetni magát. Megmarkolta a lány fenekét, simogatni kezdte, miközben gyors, kemény lökésekkel mozgott benne. Mio hangosan nyögdécselt, kétségkívül tetszett neki ez az ütem, és a hangja még nagyobb tempóra ingerelte Harryt. Előrenyúlt, megfogta és masszírozni kezdte a lány mellét, amitől teste rásimult az övére, és farka egészen mélyen belecsúszott. Továbbra is kemény lökésekkel dugta a lányt, és Mio élvezetének egyértelmű hangjai csak még jobban felforralták a vérét. A lány hangos kiáltásokkal, egész testében remegve élvezett el, és Harry újra felegyenesedett, megmarkolta a csípőjét, és kijjebb húzódva, gyors mozdulatokkal dugta tovább, majd néhány durva, egészen mély lökéssel élvezett el. A teste remegett, alig tudta megtartani magát, amíg átjárta a gyönyör, és aztán egy elégedett nyögéssel borult rá a lányra.
Elnyúltak az ágyon, lihegtek, és Harryt átjárta az elégedettség és a boldogság. Mio megfordult, hogy szembenézhessen Harryvel, és megcsókolta. Hozzábújt, gyengéden csókolta végig az arcát, simogatta kócos tincseit. Harry ösztönösen, gondolkozás nélkül cirógatta a lány hátát, és várta, hogy csillapuljon a szívverése, visszatérjen az ereje. Mio felkönyökölt, nézte a fiú arcát, és elmosolyodott.
– Harry… Annyira reméltem, hogy eljössz – suttogta.
Harry felpillantott. Néhány másodpercig a lányra meredt, aztán felült. Annyira gyorsan és váratlanul, hogy Mio éppen csak félre tudta kapni a fejét, hogy nehogy nekiütközzön. Mio csodálkozva meredt a fiúra, Harry pedig rosszkedvűen sóhajtott fel.
– A fenébe is… – Felkelt az ágyról, és öltözni kezdett.
– Mi történt? – kérdezte Mio rémülten. Harry nem felelt, kapkodó mozdulatokkal rángatta magára a nadrágját. – Harry? Mi a fenét csinálsz?
Harry ránézett. – Ne haragudj rám, de… nem tudom ezt csinálni. Sajnálom, hülyeség volt idejönni. Te… nagyon hasonlítasz rá. Nem akarom ezt tenni vele.
– Vele? Hiszen évek óta halott! – vágta rá Mio dühösen.
– Túlságosan hasonlítasz rá. Nem bírom ki – felelt Harry.
– Jellemző… – morogta Mio. Harry meglepetten meredt rá. El nem tudta képzelni, hogy mi lehet jellemző abban, hogy a lány hasonlít a meghalt barátnőjére. Mio megértette a pillantását, és folytatta: – Jellemző, hogy csak magadra gondolsz. Te nem bírod ki? Neked nehéz, hogy hasonlítok valakire, akit elvesztettél? És mi van velem? Az érdekel valakit, hogy én mit érzek? Mert, képzeld, vannak érzéseim, még ha kurva is vagyok!
– Sajnálom, Mio – rázta a fejét Harry. – Óriási hiba volt idejönnöm.
– Az biztos – értett egyet a lány. Felállt, magára kanyarított egy köpenyt, keresztbefonta a karját, és figyelte, ahogy Harry felveszi a talárját. A fiú zsebében megcsörrent a kis zacskó arany, így hát elővette, és az asztalra tette. Zavarban volt.
– Tessék… Add oda a madámnak, ami jár neki. Duplaár…
– Micsoda bőkezűség egy gyors dugásért! – jegyezte meg Mio epésen. Harry idegesen folytatta:
– A többi meg… a tiéd.
Mio hidegen mérte végig. – A pénzügyeket nem velem kell elintézni. – Az asztalhoz lépett, felkapta a zacskót, és Harry kezébe nyomta. – Menj, és szépen fizess ki a banyánál. Legalább érezni fogod, hogy egy kurvánál voltál.
– Mio, én…
– Ne akarj még jobban megalázni, Harry – sziszegte a lány. Az arca hideg volt, de a szeme elhomályosult a visszatartott könnyektől. Harry némán a zsebébe süllyesztette a zacskót. Mio bólintott. – Helyes. És, ha legközelebb állna a farkad, szedj fel valami kiscsajt a bárban, vagy válassz mást a lányok közül. Én nem akarlak többet látni.
– Tényleg sajnálom – mondta Harry halkan. – Nem így kellett volna… – Meg akarta simogatni a lány arcát, de Mio félreütötte a kezét.
– Ne érj hozzám! És menj a francba, Harry! Más is van rajtad kívül a világon, másnak is vannak érzései! Próbálj meg máskor felnőttként viselkedni!
– Én…
– Nem érdekel! Ki innen! – Mio felrántotta az ajtót, és Harry kisietett. Az ajtó kis híján rácsapódott, a zár halkan kattant.
Harry lement, gondolkozás nélkül nyomta az asszony kezébe a néhány aranyat, amit kért, majd dehoppanált. Utálta és rettenetesen érezte magát. A dolgozószobájába ment, és kirántotta a legalsó fiókot. Az alján, évek óta nem látott pergamentekercsek alatt ott volt, amit keresett: a fénykép és a kis dobozka. Akárhány képet tett is ki Ginnyről, ezek jelentették neki igazán a lányt. Évek óta nem vette elő, évek óta szégyellte Ginny előtt azt, ahogy él, mindazt, amit csinál. Most letette az asztalra az igazolványkép méretű fotót, amelyen Ginny lágy mosollyal, elmélyülten beszélgetett vele, és felnyitotta a dobozt. A nap besütött az ablakon, a gyűrű köve szikrázott.
Harry egy pillanatra lehunyta a szemét, de aztán mégis kivette a gyűrűt a dobozból, lassan forgatta. Néhány nappal az előtt vette, hogy Ginnyt elfogták volna a halálfalók. Ideje se jutott rá, hogy feltegye a kérdést. Most, évekkel később úgy látta, talán túl gyors lett volna – hiszen azóta Ron és Hermione sincs együtt, pedig az ő szerelmükben mindig is hitt –, de akkor, a háború közepén semmi más nem tűnt biztos pontnak, csak az, hogy szereti Ginnyt. A szülei is így házasodtak össze, így vállaltak gyereket, háborúban, bizonytalanságban, talán egymásból merítve erőt. Aztán Harry kénytelen volt rájönni, hogy ő nem meríthet erőt senkiből sem – mert akkor bajt hoz rá. Nyelt egyet.
Mio hasonlított Ginnyre. Valamivel barnább volt a haja, de az arca, szeplős bőre, meleg, barna pillantása nagyon is a lányra emlékeztetett. Harry nem azt gyűlölte, hogy elment a lányhoz, vagy hogy lefeküdt vele, hanem, hogy elvesztette a fejét. Hogy elhitte egy kis időre, hogy őt kapta vissza, hogy eljátszotta, hogy Ginnyt öleli. Szégyellte magát, mert kihasználta Miót, kihasználta, hogy egy kicsit kaphasson abból, akit elvesztett, és nem figyelt oda arra, hogy a lány mindeközben mit érez. Nem azért undorodott magától, mert elment egy örömlányhoz, hanem azért, ahogy eljött tőle. Azért, mert Mio jogosan haragudott meg rá, mert éretlen kölyökként viselkedett, és mert amikor rádöbbent, hogy nem Ginnyvel volt egy ágyban, hanem valakivel, aki hasonlít rá, és aki vonzó számára – kívül-belül vonzó –, úgy érezte, megcsalta Ginnyt.
Nézte a képet, és a tenyerébe szorította a gyűrűt. – Mikor fogsz már elengedni? – kérdezte halkan.