Tizedik fejezet

A lélek tükre

– Haldoklom! – törte meg hirtelen a korai reggel csendjét egy kétségbeesett hang.

– Nem gondoltam volna, hogy képes leszel ennyire elpuhulni. – mondta Anna, majd a szállás robusztus, kellemesen hideg kőfalának árnyékából kilépve a tűző napon immár negyven teljes perce behajlított lábain imbolygó Yoh-hoz lépett.

Összeszűkült szemekkel méregette a szenvedőt, majd egy csalódott sóhajtás után leállította a nyakában lógó stoppert. Yoh még abban a tizedmásodpercben összecsuklott, mikor a kis csippanás elhagyta a készüléket. Anna erre bosszúsan fújtatott, s a kidőlt alanyt nézve agyában már derengeni kezdett a következő feladat. A hangszálai megrezzentek, ahogy a parancsszó egyre följebb kúszott a torkában, de mielőtt Yoh fejére sújthatott volna vele, nem várt események szakították félbe.

– Hé, mi a helyzet, skacok? – Termett hirtelen mellettük Horohoro.

De a következő pillanatban, miután a ház sötét faajtaja hangos csattanással vágódott ki, s hogy egy 180 fokos ívet leírva a zsanérok felöli oldalról visszacsapódva egyenesen orrba találta a kifelé tartó Ryu-t, akinek így nemcsak az arccsontjai fájdultak meg, de a szíve is majd meghasadt, hogy a 3 órányi zselézést követően egyszeriben tönkre tették a frizuráját, a küszöbön jajveszékelő sámánt megkerülve rögtön ott volt Ren és Manta is.

Így már szinte egy kisebb tömeg figyelhette a földön heverő Yoh szenvedéseit, aki a lábában lüktető pokolbéli fájdalom hatására csaknem megfeledkezett magáról.

– Elég pocsékul nézel ki, haver. – hajolt fölé Horohoro, mire a kezében szorongatott jégnyalóka hűsítő cseppje Yoh kábult arcán landolt.

– Te is így néznél ki egy ilyen edzés után. – szólalt meg váratlanul Ren, s szánakozó pillantást vetett a kék hajúra. – Vagy rosszabbul. – tette hozzá. Amaz arca egészen elvörösödött, s a vonásai eltorzultak a méregtől.

Fénysebességgel csörtetett elébe, és egészen a képébe hajolva hangot adott felháborodottságának.

– Mire célzol ezzel?!

– Csak arra, hogy ezzel a szánalmasan gyenge állóképességgel biztosan semmi esélyetek nem lesz, hogy megnyerjétek a bajnokságot. Meg aztán, ahhoz előbb le kéne győznötök. – mondta és egy gúnyos vigyor jelent meg az arcán.

– Hohó! Álljunk csak meg egy szóra! – avatkozott közbe Ryu, miután sikeresen elkerülte az összeroppanást frizurájának gyászolása közepette.

A két dühös sámán közé lépett, (mit sem törődve Tokageroh[2] figyelmeztetésével, miszerint ez nem valami jó ötlet) és a vállaikba markolva igyekezett távolabb taszítani, illetve tartani őket egymástól. Kis időn belül azonban egy jókora ütés a feje búbjára, az immár óriási szellemlábak jóvoltából, „ártalmatlanította". Kororo[3] arcán cseppnyi bűntudat jelent meg, mikor észrevette, hogy eltiporta a sámánt, de nem maradt ideje bocsánatért esedezni, mert a Bason vállán ádáz vigyorral kacarászó Ren máris támadott.

Anna eközben visszahúzódott a fal tövében terjeszkedő, kellemesen hűs árnyékba, onnan figyelte közömbös arckifejezéssel az értelmetlen küzdelmet.

– Mit csinálnak ezek már megint? – tette fel a kérdést Manta, amint a még mindig a földön fekvő Yoh-t próbálta talpra állítani.

Kerek, testéhez képest aránytalanul nagy fejét egy pillanatra Anna felé fordította, mert jelenleg ő volt egyedül abban az állapotban, hogy felelni tudott volna. A lányt elnézve felfedezni vélt rajt valami különös érzést, ami a saját arcára is kezdett kiülni. Olyasmi volt az, mint mikor hosszú éveken át tartó gondos nevelés után a szülő először látta rosszalkodni csemetéjét. A gyermekded csíntalanságot csak megmosolyogta. Őszinte, szeretetteljes mosollyal, majd rosszallóan megcsóválta fejét. „Ők már csak ilyenek." – gondolta, és figyelmét újra Yoh-ra irányította.

Ekkor dübörgő hang ütötte meg a fülét. Léptek zaja volt. Tekintetét a távolba meresztette, s a hőtől hullámzó levegőn át egy kis csapat elmosódott alakot látott közeledni. Felkelt Yoh mellől, s összehúzta szemeit, hogy jobban kivehesse őket. A közeledő dübörgés túlharsogta Ren és Horohoro csatározásának zaját, s ők is meglepetten fordultak a közeledő emberek felé.

– Segítség! – hallatszódott egy kétségbeesett női hang, majd pár perccel később kirajzolódott tulajdonosa.

– Mi a… – csodálkozott Ren, s meglepetésében mozdulatlanná dermedt.

– Gyerünk, segítsünk neki! – mondta Horohoro, s már ott is volt, a lány és a tömeg között.

Amaz hátrafordult futtában, majd szinte rögtön hasra is esett a földön kiütve heverő Ryu-ban.

– Hé, te, ne avatkozz bele! – ordított egy valamivel idősebb lány, s szikrázó tekintetét Horohoro-ra vetette.

– Mi folyik itt, emberek? – nézett végig a feldühödött csoporton a jégsámán, és leugorva óriás szelleméről, a lány elé lépett, hogy rendesen tudjanak tárgyalni.

– Ne bízzatok benne! Az a kétszínű fruska Hao kéme. – ordította az említettnek, átnézve a fiú válla fölött.

A végszóra felmorajlott a tömeg. Ezernyi kiáltástól harsogott a levegő, mégsem vált érthetővé a helyzet, ezért Anna, aki már nem állhatta a tétlenséget, úgy döntött, maga jár utána a dolognak, s rögtön intézkedett.

– Csöndet! – a vékony hang oly erővel, olyan élesen zengett, hogy azonnal hallgatásra bírt mindenkit. Azután az összes szem a médiumra meredt. – Ki az, aki elmagyarázná, mi folyik itt? – kérdezte aztán, immár mérsékeltebb hangerővel.

A tömegből ismét előlépett ugyanaz a lány.

– Az a nyamvadt kis csitri…! – harapta el a szitkozódását. – Hallottam, hogy csatlósokat gyűjt, a múltkor megpróbálta megfertőzni a húgomat.

– Ez nem igaz! Hazudik! – vágott vissza az említett.

– Elhallgass, te…!

– Elég! – emelte fel ismét a hangját a médium.

Feszült hallgatással teli percek következtek. A két lány egymást bámulta gyilkos szemekkel, a foguk közt halkan recsegtek a keresetlen szavak. S ha valaki hallhatta volna a gondolataikat, valószínűleg megsüketült volna.

– Hm?... Mi történik? – törte meg a csendet Yoh, s túllépve előbbi félhalott állapotán, felkelt a poros földről.

Értetlenül, gyanakvóan futtatta végig a tekintetét a hirtelen ott termet csoporton, közben a feje hátsó részét vakargatta. A többi, mintha meg észre sem vette volna őt, továbbra is állt mozdulatlanul.

– Na, mi lesz? – szólt hirtelen az idősebb lány, s gonoszul elvigyorodott. – Valld csak be, hogy azzal az eszelőssel vagy!

– Yoh mester, miről beszél ez az álnok nőszemély…? – érdeklődött Ryu, az iménti eszméletvesztésből természetellenesen gyorsan felocsúdva.

– Ha…?

– Hao halott. – mondta Horohoro, mire a lány, azt hitte, rosszul hall.

– Halott…? – ismételte, akár egy gyenge elméjű, akinek meglehetősen sokáig tartott feldolgozni egyes információkat.

– Ja, tökre kicsináltuk, úgyhogy egy jó darabig nem lesz vele gond. – mondta hirtelen feltörő büszkeséggel, mert a tudat, hogy ily nagyszerű tettet hajtott végre, s hogy most visszagondolva szinte egybeolvadt a szürke hétköznapok egyszerű eseményeivel, felemelő érzéssel töltötte el. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy mégsem övé a legfőbb érdem, s egy széles vigyorral a képén hátrapillantott. – Ugye, Yoh?

– Yoh?

A fiú nem felelt. Arcán az idegesség jelei kezdtek mutatkozni, de még mielőtt egészen kivehetővé váltak volna, elfordította a fejét, s segélykérően Anna-ra nézett. A gondolatok felordítottak a fejében s a feszült csendben úgy tűnt, olyan hangosan üvöltöznek, hogy mindenki más is hallja. Életének minden eddigi perce, napja és éve, mintha ebbe az egy pillanatba sűrűsödött volna, ugyanakkor e röpke idő olyan hosszúra nyúlt hirtelen, mint az örökkévalóság. A szíve őrülten zakatolt, már szinte fájt, ahogy a mellkasában ugrálva a bordáit feszegeti, s csak dobolt-kalapált iszonyú hangerővel. Majdhogynem túlharsogta a gondolatait, melyek most hirtelen megszakadtak, amint a látóterébe bekúszott mélynövésű barátja, s beszélni kezdett hozzá.

– Yoh-kun… – mondta reszkető hangon, mely szinte némán szólt.

Az említett tudta, hogy valami bíztatót várt tőle, ám azt is tudta, hogy nemhogy valaki mást, de még magát sem képes most megnyugtatni. Tekintete megint Anna-ra vándorolt, s a lány ezt már nem hagyhatta figyelmen kívül.

– Mondd el nekik! – szólt jéghideg hangon.

A körülöttük állók értetlenül összenéztek.

– Yoh, miről beszéltek? Mit kell és kinek elmondani?! – értetlenkedett Horohoro, s az ő arca is elsötétült, mintha előre félne attól, amit majd hall.

Amaz mélyet sóhajtott. Nagyon mélyet, mintha azzal az egy lélegzettel az egész lényét átjáró feszültséget egyszerre akarta volna kifújni magából. Aztán lassan és jelentőségteljesen végigpillantott minden egybegyűlten, s így szólt.

– Hao él.

Két rövidke szó, mely akkora sebet üt az ember lelkén, hogy annak jószerivel csak a foszlányai maradnak meg. A sámánok némán és mozdulatlanul szobroztak, mert képtelenek voltak hinni a fülüknek. Végül a hosszú perceken át tartó sokk után Horohoro szólalt meg először.

– Haver, ez marha rossz vicc volt!

– Nem viccelek, srácok. Hao él, és itt van Dobbhie Village-ben.

– Az lehetetlen! – szólt közbe Ryu.

– Látjátok, igazam van! – ordított váratlanul az a bizonyos lány, s szikrázó szemeit ismét a másikra vetette. – Az a kis csitri vele van! – üvöltött megint majd a rövid szoknyája zsebéből előhúzott egy kártyalapot, s az érdekes látványt nyújtó Joker figurához hasonlatos őrszelleme a lánynak rontott.

Az ütés tökéletesen betalált, s amaz hosszú métereket repült hátra, mielőtt egy hangos csattanással a földre ért volna. Megpróbált felkelni, de a fájdalomtól remegő tagjai kicsúsztak alóla. Ezt kihasználva az idősebb máris készítette a következő támadást, de mielőtt végezhetett volna vele, hirtelen Ryu-val találta szemben magát.

– Nem tudom, hogy mi bajod van, de nem engedem, hogy bántsd ezt a szegény lányt. Tokageroh! Vessünk véget ennek a cirkusznak!

– Örömmel! – mondta a szellem, s felöltötte óriási alakját.

– Ah..! – a lány egészen elrettent, de hiúsága és gyűlölete nem engedte, hogy meghátráljon.

Ezúttal őt támadta, Ryu azonban könnyűszerrel kivédte az ütéseit.

– Ebből elég… – mondta Ren, s kezébe véve régi családi kincsét, a villámkardot, máris a hatalmas Bason vállán állott. – Gyerünk, Bason! Intézzük el ezt a kis bajkeverőt!

Ryu-val két irányból vették célba a lányt, majd támadtak. Amaz megfeszítette izmait, s minden erejét összpontosította, hogy ellenálljon. Ez azonban kevés volt. A lány összeesett a fájdalomtól, s azonnal el is vesztette az eszméletét. A kis csoport, melyet eddig ő vezetett, most döbbenten és csalódottan bámulta az elesettet, majd a két hatalmas szellemet figyelték félelemmel vegyes csodálattal. Ryu ekkor leugrott szelleméről, s a még mindig a földön fekvő pártfogoltjához lépett.

– Na, ki akarja még bántani? – kérdezte gúnyosan, s a tömeg egy szemvillanás alatt szétoszlott, mintha soha nem is lett volna ott.

Ryu elégedett hümmögött, majd a sérült teremtéshez hajolva a sokat gyakorolt jó modorával fölajánlotta neki a segítségét. Sugárzó jókedvvel kapta a karjaiba, és bevitte a szállásukra, miközben a többiek értetlenül bámultak utána.

A nappaliban a folyton csak csontos kedvesével foglalkozó Faust meghallotta a ház falain kívüli események zaját, s ahogy az ajtó kinyílott, figyelmét, kíváncsisága révén, muszáj volt arra irányoznia. Értetlenül összeráncolta a homlokát, amint meglátta az idegen lányt a karjaiban tartó Ryu-t. Rögtön őutána jöttek a többiek, s Faust egyszer csak azt vette észre, hogy tucatnyi ember veszi körül. Ryu letette a lányt a kanapéra, s maga is helyet foglalt a legszélén, hogy ha annak bármire szüksége van, rögtön tudjon intézkedni, vagy talán azért, hogy tovább gyönyörködhessen a látványban.

– Köszönöm a segítséget, de igazán semmi bajom. – mondta a lány zavartan, s tekintetével mereven a szoba túlsó falát kezdte bámulni, hogy kerülje a szemkontaktust.

Szavaira nem érkezett semmiféle reakció (csak Ryu biccentett alig észrevehetően), mert az előbb említett sámán sokkal inkább lekötötte a gondolataikat. Vitájukat ott folytatták, ahol abba hagyták, s a lányról azután már tudomást sem vettek.

– Szóval, mi van Hao-val? – érdeklődött a kínai fiú, s homlokát morcosan ráncolgatta.

– Nem tudom, hogy és miért, de visszajött, és most itt van a városban. – felelte Yoh, s úgy érezte, mintha egyre nehezebben lélegezne. A félelme kezdett visszatérni, ahogy az emlékei maguktól villantak fel előtte.

– Ez őrültség, Yoh! – háborgott Horohoro. – Csak nem azt akarod nekem bemesélni, hogy azok után, ahogy elintézted, még képes csak úgy fel-alá mászkálni az utcán?

– Pedig úgy tűnik, képes.

– Ez nevetséges…

– Visszajött és kész! Nem tudom, hogyan. – mondta Yoh ingerülten.

– Te tudtad. – szólalt meg Ren, a hangja hűvös volt, haraggal és gyűlölettel kevert érzelmek szűrődtek belőle. – Te végig tudtad! – ordította, majd a szelleméért szólt, s az immár lándzsa alakú Bason-t az ifjabb Asakura nyakának szegezte. – Mégis mire véljük ezt?!

– Nekem ehhez semmi közöm.

– Ha Hao-ról van szó, neked mindig van hozzá valami közöd.

– Hé, Lenny, a múltkor még nem azt hajtogattad, hogy az semmit nem jelent, hogy ikrek? – vágott közbe Horohoro, s Yoh mellé állt.

– Ajaj! Ezekbe meg mi ütött már megint? – szólt Manta rosszat sejtve, s hátrálni kezdett.

– Csak pasik, akik képtelenek higgadtan megemészteni a hallottakat, ezért harccal akarják levezetni a feszültséget. – felelt Anna, s egy mély sóhajt követően hozzátette: Tipikus...

Majd egy elegáns mozdulattal a szemben álló felek közé libbent, s hangot adott a nyugtalanságának.

– Azonnal fejezzétek be! Nincs értelme erről vitázni. Sürgősen ki kell találnunk, hogy mit tévők legyünk!

፠

Csend állott be. Feszült, idegességtől hullámzó csöndesség, mely hosszú órákra lenémította a kis társaságot. A nappali széles asztalánál ültek mind a heten (Yoh, Anna, Manta, Ren, Faust, Horohoro, és az „új lány"), s mozdulatlan, a gondolataikba túlságosan is belemerülve nézegették hol egymást, hol pedig az előttük gőzölgő ételt, mely már nem is gőzölgött olyannyira, tudniillik időközben kezdett kihűlni. A jövevény, nem értve egészen a helyzetet, amibe most belecsöppent figyelmét megpróbálta elterelni a dologról, s saját tányérja tartalmát kezdte felfedezni. A feszült hangulat egészen eltompította elméjét, s beletelt egynéhány percbe, míg azonosította a spagetti egyszerű és jellegzetes kinézetét. Idegességében a szinte művészien elhelyezett, csinos kis húsgombócokat görgette a villájával ide-oda a tányéron, majd mikor ez már nem kötötte le a figyelmét, a villát belészúrta a tésztakupac közepébe, gyakorlatias mozdulattal csavarta fel, majd a tányér egész tartalmával együtt forgatni kezdte. Aztán óvatosan felpillantott, s észrevette, hogy a mellette ücsörgő Ryu egészen közel hajol hozzá, s egy sugárzó vigyorral a képén bámulja, s tán mondani akarna valamit, de szó nem hagyja el a száját. A lány szemében sötét árnyak suhantak át, s arcizmai megrándultak, de rögtön azután kedves mosolyba kanyarodtak az ajkai, megszólalt.

– Mi az? – kérdezte bizonytalanul, s zavartan forgatta a szemeit.

– Kóstold meg, én főztem. – mondta Ryu, mintegy meglepetten. Furcsállta, hogy ezúttal nem menekültek el előle, mint a többi lány, akiknél korábban próbálkozott.

Amaz engedelmeskedett. Fölemelte a tésztával vastagon becsavart villát, emelgette először, mintha a súlyát ellenőrizné, majd lassan megízlelte. Elismerően hümmögött, s amint a fiú felé fordult mosolyát még szélesebbre húzta.

– Nagyon finom.

– Tényleg ízlik?

Ryu boldogságtól sugárzó szemekkel bámult rá, ezennel a napja be lett aranyozva, s minden gondja, mely alig néhány órája ütötte fel a fejét egyszeriben tovaszállt, akár az üde tavaszi szellő. Mindez egy észrevétlen, jelentőség nélküli perc volt, amit a többiek észre sem vettek, s Ryu egy kissé megsajnálta őket, hogy még mindig ilyen búskomorak.

A feszült csendnek ekkor végre vége szakadt, mégsem Ryu által, hanem egy „beavatatlan" személy miatt, aki ezúttal kivételesen jól időzítette a közbeszólást.

– Hé, emberek, mi ez a letörtség? – lépett be a helyiségbe hirtelen a viccek okkal koronázatlan királya, akit mások csak Chocolove[1]-ként ismertek.

Szinte már idegesítően túláradó jókedvével szétrobbantotta a szobát betöltő aggodalmat, és bosszankodást, bár e nemes tettével ő természetesen a legkevésbé sem volt tisztában. Nem is kellett, hisz életének ez lett volna a célja; hogy örömöt hozzon a bánatos szíveknek. Ereje és a nagy jóindulattal kevésnek nevezett tehetsége azonban vajmi kevés volt azzal szemben, aki a szomorúságot okozta. Az asztal felé lépkedett, kíváncsi tekintetével megvizsgált minden arcot, majd szemei idegen vonásokat véltek felfedezni. Egy pillanatig csak állott a lány mellett, csak míg a hatás kibontakozott.

– Ez meg…?!

– Nem illik így beszélni egy vendéggel, kedves rosszhumorú barátom. – mondta Ryu, s egy szikrázó tekintet küldött feléje.

– Oh, semmi baj. Valójában még be sem mutatkoztam. – szólalt meg az említett, s felállt az asztaltól.

Ekképpen a néger srác feje fölé magasodott egy jó arasznyival, mely úgy rombolta le amaz önbecsülését, hogy az felért egy véres bosszúval az iménti gorombaságért. Az immár érdeklődő tekintetű egybegyűltekre nézett, majd kissé elhátrált az asztaltól, hogy mindenki jól láthassa őt.

– Ayn-nak hívnak. – hajolt meg elegánsan, majd a nyakában lógó aprócska tükör-nyakláncot kezébe véve, egy csillogó üvegszellem jelent meg az oldalán. – Ez itt az őrszellemem, Spegel, azt jelenti, a lélek tükre.

– Milyen találó… – jegyezte meg Ren félhangosan, de a hangjában bujkáló élcet mégis mindenki megérezte.

– Hálás vagyok, hogy megvédtetek azoktól a fanatikusoktól. – mondta halkan, kissé talán szégyenlősen, mintha nehezére esett volna kimondani ezeket a szavakat.

– Ha már szóba hoztad, – érdeklődött Anna. – remélem nem igaz, amit mondtak, hogy Hao-val vagy, mert akkor ne nagyon számíts a további jóindulatunkra.

Minden szem rámeredt, s a lány tudta, hogy azokat a bizonyos árulkodó jeleket keresik, melyek arra utalnak, hogy Hao oldalán áll. Még nagyobb figyelemmel kellett hát ügyelnie, mit is mond és csinál.

– Nem, semmi közöm Hao-hoz. Azt sem tudom, hogy néz ki, sosem találkoztam vele.

– Akkor az a másik lány miért állította, hogy csatlósokat gyűjtesz neki? – jött a következő metsző kérdés a szöszi részéről, s gyanakvóan összehúzta a szemeit.

– Tudjátok, elvesztettem a régi csapattársaimat, s helyettük keresek most újakat. – mondta a lány egyszerűen, majd mikor látta, hogy válasza nem elég kielégítő, folytatta: – Megölték őket a Kívülállók, mikor velük volt meccsünk.

– És hogyhogy téged nem?

– Akartak, de én erősebb vagyok.

A többiek csak hallgattak, s tanakodtak, hogy vajon hihetnek-e neki.

– Te mit gondolsz, Yoh? – hajolt a füléhez Ren, s közben egy pillanatra sem tévesztette szem elől a lányt.

– Szerintem rendben van. – mondta a megszokott nyugodt hangján, majd felnézve Ayn-ra egy barátságos vigyort küldött feléje. – Sajnálom, ami a csapattársaiddal történt, mi azonban nem segíthetünk, hisz, ahogy látod, már megvagyunk elegen. De ha akarod, lehetünk barátok. – lépett elébe Yoh, s jobb karját egy beleegyező kézfogásra nyújtotta. Amaz elfogadta.

[1] Jocó

[2] Ryu őrszelleme

[3] Horohoro őrszelleme (az animében azt hiszem, Corey-nak nevezték)