10. fejezet

Atobe barátja

A nap hátralévő részében mindig kajánul vigyorogtam Atobéra, ha épp nem látott senki. Ezzel a tevékenységemmel kis híján az őrületbe kergettem. Vadul tagadta, hogy csalt volna, de én biztos voltam benne. Ügyes volt és eltüntette a nyomát, de én akkor is tudtam. És már csak azt kellett elérnem, hogy bevallja. Az elmúlt két évben nem is tudtam, hogy ilyen szórakoztató Atobe társasága. Belső gonosz kacaj.

A sorozatos támadásaim leperegtek Atobéról. Tartotta magát és nem vallotta be, hogy nem is engem húzott. De én sem adtam fel. Szerdán pár perccel korábban leléptem edzésről, hogy elkaphassam Atobét. Nem nagyon örült a feltűnésemnek.

- Szervusz Édesem! – köszöntöttem vigyorogva, amikor kilépett az öltözőből

- Mit akarsz?

- Hogy beszélhetsz így velem? – kérdeztem döbbenten – Azt hittem, hogy szeretnél minél több időt velem tölteni. Hagy ne mondjam mire alapozom. És ezért úgy gondoltam megvárlak ma. Gondoltam sétálhatnánk kicsit ezért szóltam Matsuyamának, hogy nyugodtan hazamehet.

- Tessék? – kérdezte döbbenten és gyorsan megindult a kijárat felé

Követtem a kapuig és kaján örömmel fogadtam, ahogy kigúvadt szemekkel néz körbe az autóját keresve.

- Én mondtam, hogy elment.

- Hogyan vetted rá és egyáltalán honnan tudod a nevét?

- Beszélgettünk egy kicsit. – mondtam mosolyogva

Atobéban láthatólag gyűlt a feszültség én pedig ezt örömmel nyugtáztam.

- Szép délutánnak nézünk elébe. – nem tudtam elfojtani egy vigyort

- Szép? – horkantott fel, majd elindult

- Hova megyünk? – zárkóztam fel

- Én a dolgomra, te pedig az idegeimre.

- Tényleg? Ennek örülök. Reméltem, hogy egyszer megtalálom a módját, hogy visszaadjam azt, amit tőled minden nap el kell szenvednem. – belecsimpaszkodtam a karjába, hogy véletlenül se tudjon lerázni és úgy mentünk tovább. Meglepő módon nem próbált meg megszabadulni a kezemtől. Kabaji, mint a hűséges kiskutya követett minket. – Lehet, hogy tévedek, de nem erre van a vityillótok. – mondtam mikor számomra ismeretlen utcákon haladtunk át

- Na ne mond.

- Jaj, olyan undok vagy. – sipítottam a fülébe, amitől egy percre fájdalmas grimaszba váltott át az arca

Imádom amikor az élet elhalmoz ezekkel az apró örömökkel.

Mikor már Atobe tűrőképességének határán jártunk, ezt onnan sejtettem, hogy rángatózott az egyik szeme és néha groteszk arckifejezés jelent meg, az amúgy kisfiús képén, hirtelen megállt és szembefordult velem. Kitűnő reflexeimnek hála még pont sikerült megállnom, de csak néhány centiméterre tőle. A szemem a nyakával volt egyvonalban, úgyhogy egy leheletnyit felfelé fordítottam az arcom és úgy néztem vele farkasszemet.

- Mit akarsz tőlem? – kérdezte kissé idegesen

- Azt, hogy valld be, nem az én nevem volt a papíron.

- Badarságokat beszélsz. Sajnos téged húztalak, bár sokkal jobban örültem volna Hikoto-sannak.

- Na ne mond. – húztam össze a szemem

- Khöm… – köhécselt egy srác tőlünk jobbra

Elfordítottam a tekintetem és hátraléptem egyet.

- Te mit akarsz? – kérdeztem gorombán

- Tezuka! – fordult Atobe a sráchoz – Sajnálom, hogy késtem, de valaki tönkretette a fuvarom

Hoppá. Matsumaya nem mondta, hogy nem haza megy. Most legyen bűntudatom?

- Semmi gond. – fogtak kezet

Hát nem lesz.

- Hello! Asami Risa vagyok. – váltottam kedves üzemmódba és kezet nyújtottam

- Tezuka Kunimitsu.

- Atobe egyik barátja vagy?

- Ah!

- Hát. Nagyon örültem. Én akkor nem is zavarok tovább. – gondoltam lelépek, mielőtt ők közölnék, hogy felesleges vagyok. Az ciki, ezért nem szeretem.

- Várj Risa! – szólt utánam Atobe – Hazatalálsz egyáltalán?

- Hát persze. Tudom, hogy… – körülnéztem – Arra kell menni. – mutattam az egyik szimpatikusabb utca felé

- Inkább várj meg, mert nem akarom legközelebb az újság halálozási rovatában olvasni a neved. Csúnya vég az éhhalál.

Jó. Lehet hogy ezt most megérdemeltem.

Négyszemközt beszélgettek én néhány méterrel arrébb karba tett kézzel vártam és néztem, ahogy megy le a nap. Előbb végeztek, mint gondoltam. Igazából alig három percig beszélgettek és utána el is búcsúztak. Én is odaintettem Tezukának, mielőtt elment. Ő pedig visszabiccentett. Nem az a szószátyárfajta így első ránézésre.

- Mehetünk? – lépett oda hozzám Atobe

Ellöktem magam a villanyoszloptól.

- Mehetünk.

Elindultunk az egyik utcán.

- Hé! Ez az, amelyiket én is választottam. – emlékeztem vissza

- Igen. De nem lehet mindig szerencséd. Valószínű, hogy a következő útkereszteződésben, már nem működik az „ecc-pecc" módszer.

- Atobe.

- Hm?

- Bocs. Nem tudtam, hogy találkozód lesz.

- Már mindegy.

Két percig csak csöndben sétáltunk egymás mellett, majd Atobe nyitotta a száját, de be is csukta. Ez nem kerülte el a figyelmem és szóvá is tettem.

- Mit akartál mondani? – néztem rá

- Semmit.

- Szóval mit?

- Van köztetek valami Taro-val?

- Féltékeny vagy? – vigyorodtam el

- Jó lenne tudni, ha már a befolyásosabb emberek azt hiszik, hogy az én barátnőm vagy.

Ebbe nem tudtam belekötni. Túl logikus volt.

- Nincs. – válaszoltam őszintén

- Akkor mért flörtölsz vele állandóan?

- Én nem flörtölök vele. Csak játszom a szerepem.

- És ezt ő is tudja?

- Magánügy. – vontam vállat – Soha nem ígértem neki semmit. Egyszer kétszer rámosolyogtam és kész. Ez nem flörtölés.

- Az olyanoknál, mint Taro, az. Annyira gyáva, hogy már egy ilyen kis gesztus is sokat jelent neki.

- Te, mint a párkapcsolatok szakértője már csak tudod.

- Attól, mert te még az elkötelezettség leghalványabb szikrájától is sikító frászt kapsz, nem kell másokat is érzelmileg nullának nézni.

- Nem kapok sikító frászt és nem vagyok érzelmileg nulla. Lefogadom, hogy több kapcsolatom volt eddig, mint neked.

- Attól nem leszel jobb, csak mert járni kezdesz bárkivel, aki elhív randizni. Amúgy pedig nem hiszem, hogy több volt.

- Át akarsz menni személyeskedésbe?

- Még csak nem is úgy nézel az emberekre, mint potenciális társakra. Egyszerűen érdekből teszel mindent.

- Pont te beszélsz az érdekről?

- Vegyük például Tezukát. – folytatta zavartalanul – Mit gondolsz róla?

- Tüneményes.

- Egy pillanatra se fordult meg a fejedben, hogy úgy nézz rá, mint egy férfira.

- Mi vagy te egy pszichológus? – kezdtem úgy érezni magam, mint egy nyúl a róka barlangjában – Amúgy is múltkor még azt próbáltad elhitetni velem, hogy mennyire szerelmes vagyok Yushiba.

- És igaz?

- Dehogy.

- Látod. Jártál vele négy hónapot és úgy tagadod, hogy érzel iránta bármit is, mintha valami undok dolgot próbálnál levakarni magadról.

- Félremagyarázol mindent, és nem vagyok érzelmileg nulla. – kezdtem igazán dühös lenni

- Hát akkor fogadjunk.

- Tessék? – lepődtem meg

- Ha nyár végig találsz valakit, akibe tényleg szerelmes vagy, nyertél. Ha nem én nyerek.

- És mi a tét?

- Ha én nyerek, akkor a barátnőm leszel addig, amíg én úgy akarom. Ha viszont te nyersz, akkor békén hagylak és bejelentem a szakítást.

- És addig?

- Formálisan járunk. Ha olyan esemény van, akkor közösen jelenük meg és ennyi. Mind két család renoméjának jót tesz.

- Legyen. – nyújtottam a kezem

Kezet fogtunk. Lehet, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni, de egyelőre a büszkeségem legyőzte a józan észem.

- Még valami.

- Mi? – húzta fel a szemöldökét

- Nem engem húztál ugye. – vigyorodtam el

Válasz helyett megcsóválta a fejét és tovább indult.

- Akkor sem rázol le. – követtem mosolyogva

Atobe hazáig kísért. Hát nem rendes tőle? Mondjuk ez elvárható egy formális baráttól. Vagy nem? Az igazat megvallva még sosem volt formális kapcsolatom, úgyhogy nem nagyon vagyok jártas az ilyesmikben.

- Jó estét Ojo-sama! – nyitott ajtót Alastor

- Jó estét Alastor. – adtam oda neki a táskám

- Az édesapja hazaért és a dolgozószobájában várja.

- Ez remek. Köszönöm.

Elindultam a folyosón apám dolgozószobája felé. Meglepő fordulat, hogy vár engem. Általában, amikor hazaér inkább bemegy az irodába, vagy egyszerűen elvonul dolgozni. Most viszont engem akar látni. Vajon mi történhetett? Abban biztos vagyok, hogy nem azért hívat, mert annyira hiányoztam neki.

Kopogtattam, majd benyitottam.

- Szia! Alastor azt mondta kerestél.

- Igen. Gyere be és ülj le!

Becsuktam magam mögött az ajtót és leültem vele szembe.

- Van barátod Arisa?

Hú! Ez meglepett. A választ se nagyon tudtam rá.

- Talán. – válaszoltam kitérően

- Talán?

- Hát mondhatni van.

- Az a fiú, akivel ma láttalak?

Majdnem elkerekedett a szemem, de a sok éves tapasztalatnak hála nem estem ki a szerepemből.

- Valószínűleg. – bólintottam

- Valószínűleg? Hány fiúval járkálsz karon fogva, ha szabad kérdeznem?

- Karonfogva csak eggyel, de ezt eddig nem mondtad.

- Nem? – gondolkodott el – Mindegy. Mesélj róla!

- Mit meséljek róla?

- Milyen családból származik? Mennyi pénzük van?

Erre a két kérdésre egyetlen szóval tudtam válaszolni, nem kellett nagyon mesélni.

- Atobe.

Apám nem volt olyan jó az érzelmei leplezésében, mint én, mert a név hallatán elkerekedtek a szemei és még a száját is elfelejtette becsukni.

- Mármint Atobe Keigoval jársz? – nyögte ki végül

Elméletileg.

- Igen.

- Anyád tud erről?

- Nagyjából.

- Értem. Akkor elmehetsz.

Én is örülök, hogy újra látlak.