Az óra hajnali csörgése borzasztó volt. Előző este jószerivel elájult az ágyán a kimerültségtől és a sokktól amit a pincében talált. Még mindig az edzőruhája volt rajta, a lába fájt ahogyan a korbács végigsértette a bőrét. Bement a fürdőbe, hogy zuhanyozzon és hajat mosson. Kivette a zsebéből a boszorkánykövet, de valami mást is kihúzott vele. A kisfiú rajzát. Előző este biztos zsebre vágta a nagy sietségben. A lány elméjét elárasztották a képek, ha lett volna bármi a gyomrában, biztos hogy attól is megszabadult volna. Hogy tehette ezt Valentine? Bárcsak valaki ott lett volna a gyerekkel, bár valaki megölelte volna.
Felöltözött, a rajzot pedig szépen kivasalva beletette ez egyik művészeti albumába. Ma reggel kell bedobnia a testvére pólóját a szobájába, emlékeztette magát. Leült az ágya szélére és várt, fülelt, hogy a bátyja mikor megy ki a szobájából. Addig viszont abba temette az arcát, mintha el akarna köszönni tőle, mintha a maradék illatot is ki akarná szippantani. Időközben a három barátnő is elhaladt az ajtaja előtt, halotta a nevetésüket, de mást nem hallott. Az idő pedig vészesen fogyott, muszáj lassan elindulnia, ha ott van a bátyja ha nincs. A ruhadarabot apró gombócra gyúrta és bekopogott a testvére ajtaján. Nem jött válasz, benyitott, aztán megkönnyebbülten sóhajtott, nem volt ott senki. A szokásos rendetlenség fogadta, a lány még kicsit el is mosolyodott ezen. A tekintete az ágyra szaladt. Nem is tudta mit várt, talán, hogy majd 10 óvszer fog az ágy melletti kisszekrényen heverni, meg rúzsos poharak, de semmi ilyet nem látott. Az ágyon egy párna volt és egy takaró. A gombócot bedobta a sarokba és becsukta az ajtót.
Kettesével szedte a lépcsőfokokat. Ő volt az utolsó aki odaért a konyhába, a szakácsnő mosolyogva üdvözölte – Áh, jó reggelt Herzchen, el se tudtam képzelni hol vagy! A lány hangosan köszöntött mindenkit, mindenki ott volt leszámítva a bátyját. Reggeli közben pedig nem mulasztotta el megköszönni Henriettnek a segítségét. „Ha gondolod adok belőle, nagyon jó illata van. – Clary odatartotta a kaját. – „Tudom milyen az illata, aszerint választottam – kuncogott – szerintem illik hozzád." Valóban illett.
Annabellel aznap délelőtt vívást tanultak. Amikor ebbe az intézetbe költözött, ez a fajta harc prioritásnak számított minden egyéb felett. Clary ügyes volt, viszont alacsony, így a karja hossza is rövidebb volt, márpedig ez hátrány volt a többiekkel szemben. Viszont a lány határozottan fejlődött, a gyorsaságából kovácsolt előnyt, a fennsíkon megtanulta, hogy hogyan kell egyszerre a teljes teret maga körül érzékelni, és ez rengeteg forgással járt. 4 órával később, a lányról szakadt a víz. Annabell nevetve tette hozzá, -„Ha apád tudta volna, hogy ilyen ösztönző erővel lesz rád ez a bevetés, akkor szerintem már rég a bátyád mellett harcolnál kint." Clary nyelt egyet – a bátyja mellett kint. Henriett ebéd alatt megjegyezte a lánynak, hogy pont úgy nézett ki, mint egy elegáns balerina. Büszkének kellett volna lennie, de amikor az apja lett a beszédtéma, az étel megkeseredett a szájában. A pince, a korbács, a kutya, Jonathan alsóneműben, a lány meredten bámult maga elé … Föld hívja Claryt! - tolakodott egy hang a fülébe, Henriett nézett rá kérdőn, -Jól vagy? Ennyire azért nem kell izgulni. - mondta kacarászva. – Azt kérdeztük, hogy hogy vagy és felkészültnek érzed e magad holnapra, de úgy látom, hogy kicsit kikészültél. Nyugi, minden oxi lesz! – A csevegés kirángatta Claryt a gondolatmenetből, - Persze, minden rendben lesz, szerintem felkészültem. Ez a beszéd!- mondta Annabell. Egyáltalán nem izgult a holnap miatt, a legjobb formában volt, és mellette lesz Jonathan. Jonathan, Jonathan az ő bátyja, akit szeretett, már nem csak vonzódott hozzá, hanem szerette. Meg akarta védeni, szerette volna ha boldog lenne, az sem igazán érdekelte, ha neki le kell mondania róla. Jonathan eleget szenvedett, ő nem fog a boldogságának az útjába állni. Mit ki kellett állnia éveken keresztül, az ő bátyja. Nevét mantraként mondogatta magában, ahogy ismét elöntötték a képek a gondolatait.
– Holnap nem bánnám, ha kicsit jobban koncentrálnál a külvilágra. A végén még mindkettőnket kinyírnak. – tolakodott egy hang a fülébe.
- Jó - mondta a lány a tányérján levő répaszeletnek. – Mi?! – kapta fel a fejét a mélázásból. A bátyja egyedül állt a konyhaajtóban. Vigyorogva nézett rá.
- Jonathan! – a lány olyan lelkesen köszöntötte, hogy bele is vörösödött. A bátyja felhúzta a szemöldökét. A lány látta rajta, hogy éppen egy gúnyos megjegyzést nyelt le. Inkább nyugodt hangon folytatta.
- Ma csak kora délutánig edzel, utána velem jössz az eligazításra. Apánkkal át kell beszélnünk a holnapi stratégiát. – mondta megnyugtató komolysággal és kis szünetet tartott. „De addig is, kíváncsi vagyok, hogy mi maradt meg benned abból, amit tegnap tanítottam"- a fiú szája csibészes félmosolyra húzódott.
10 perccel később farkasszemet nézett vele. A küzdőtér 3x3 méter körüli lehetett, felette lógott pár kötél, a szőnyeg körül pedig néhány harci eszköz volt, de semmi olyan, amivel halálos kárt tehettek volna egymásban. – Gyerünk Clary, mutasd mit tudsz - bátyja egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát és ugrásra készen állt. Kezeit felemelte és tenyérrel felfelé maga felé intett. Ugyanaz történt vele, mint Valentine irodájában, vére felpezsdült, érzékei kinyíltak, a világ körülötte szürke homállyá alakult. Csak ő volt és az ellenfele. A lány egy pillanat alatt döntött. A bátyja mögé kell kerülnie, szemből esélye sincs. Clary lábai átvették az irányítást. Jonathan felkészült a szemből érkező támadásra. A húga viszont felugrott a kötélre, a térdei egy szintbe kerültek a testvére arcával. Jonathan látta, ahogy közeledik ezért elhajtott a lány előtt, így viszont Clary mögé került. A bátyja pördült volna, amikor oldalról a lány térde a halántékán csapódott. Elengedte a kötelet. A lendülettől viszont mindketten megtántorodtak, a fiú valószínűleg azért, mert fejbe rúgták, és mert a húga gyakorlatilag a tarkójában ült. Arccal előre zuhantak a szőnyegre. A becsapódás iszonyatos volt, a lány térdei fájdalmasan nyilalltak, de a szorításból nem engedett, minden erejével a bátyja nyakát szorította a combjaival. Jonathan oldalra fordult és a szőnyeg széle felé nyúlt. Claryben egy röpke pillanat erejéig tudatosult, hogy a bátyja feje a lábai között van, ahogy ő lovaglóülésben a nyakán ül. Ez viszont elég volt arra, hogy kizökkentse, éles fájdalom nyilallt a hátába. A bátyja a szőnyeg szélén levő farúddal telibe találta, és most alig kapott levegőt, a combjai engedtek a szorításból és a fiú könnyen szabadult, Clary a fájós hátára csapódott, ahogy a fiú mozdult. A lány fölé akart kerülni. Clary viszont behajlította a térdeit és kirúgott, ágyékon találva a bátyját. A fiú élesen felszisszent és meggörnyedt, gyilkos pillantást vetett rá. A lány ugyanazt látta a szemében mint a csónakházban, a vadállat eddig láncon volt, most viszont elszabadult. Fel kellett állnia, méghozzá nagyon gyorsan. Oldalra gurult mielőtt a bátyja keze elérte volna a nyakát. A szőnyeg szélén volt, felkapta az első dolgot, ami a keze ügyébe került, egy fém dísztálcát – Miért nekem jut a legbénább védekező eszköz? – Jonathan ökle a lány arca felé indult, amikor Clary maga elé emelte azt, az ököl teljes erőből a tálcán landolt, ami hangosan megkondult. A fiú ereje viszont elég nagy volt ahhoz, hogy a tálca másik oldala így is orron találja a lányt. Iszonyatosan szédült, érezte hogy forró folyadék ömlik az orrából, hamarosan a szájában is érezte a fémes ízt. A tálcát annak élével teljes erejéből a fiú fejéhez vágta és oldalra fordult – fel kell állnia most azonnal -, már négykézlábon állt mikor a fiú térdét a gerincén érezte, hassal kinyúlt a padlón, arccal a szőnyeg széle felé. Jonathan pedig rajta térdelt. Mintha lassított felvételen nézné, ahogy egy fehér kéz, hosszú ujjakkal a fatégla felé nyúl, aztán lassít, végül a mellette levő kötelet veszi fel. A lány örvénybe került és most beszippantotta a sötétség.
A kép világosodott, egy magas hang beszélt hozzá. Homályosan már a körvonalai is látszódtak. Henriett az arcát törölgette, a rongy vörös volt. Clarynek mindene fájt és hasogatott. Mozdulni próbált, de olyan volt mintha szögeket szúrtak volna az izmaiba. – Nagyon bedurvultatok, Benjamin már le akart állítani benneteket, de Valentine nem engedte. Azt mondta, hogy kíváncsi, hogy hogyan mozogsz.
- Valentine itt volt?
- Igen. Végignézte az egészet. Szerintem tetszett neki. Vigyorogva ment el, miután Jonathan összekötözte a kezeidet.
- Minek kötözött le? Semmi szükség nem volt rá. Elájultam.
- Hát gondolom biztosra akart menni. Mindenesetre irtó jó voltál – bíztatóan mosolygott a lányra. – Igaz kell rád jó pár iratze, meg fájdalomcsillapító rúna, meg vérképző is, de holnapra rendbe jössz. Ha ez megnyugtat, a bátyádra is kell néhány.
Clary lassan felült. A fiú a szőnyeg másik oldalán ült egyedül, szemöldöke felrepedt, ökléről hiányzott a bőr, arcán keresztbe pedig egy nagy vörös vonal éktelenkedett, egy rúnát vésett az alkarjára. A fiú észrevette, hogy a húga őt nézi. A szemébe nézett – úgy ahogy eddig még nem, mintha most először látta volna, nem a béna kishúgát, nem vágyakozva, hanem őt - úgy ahogy van. Clary felé biccentett és folyatta a rúnáját. – Hát ez meg mi volt? Elismerés? Tisztelet? – nem tudta hova tenni a mozdulatot, úgyhogy inkább visszafeküdt. Gondolatai megint messze jártak.