Chapter 10

Sajnálom, hogy akik erre a fejezetre vártak már réges-rég, azok most nem egy gatyaszaggató, baromságokkal teli fejezett kapnak, hanem egy kicsit komolyabb hangvételűt. Ez nem a humor fejezete, itt rejtélyek és kérdések oldódnak meg. Talán majd a következő (sőt, biztosan), de azért az érdekesség most is meg van. Persze a fejezet végén érnek minket meglepetések…

- Na, akkor melyikőtöké a lánc? – kérdezte felvont szemöldökkel Jean.
Ed gyorsabb volt és kikapta a férfi kezéből az ékszert és gyorsan zsebre vágta.
- Hééé… az az enyém, add vissza! - sivalkodott Al.
- Dehogy adom… hiszen ez az enyém… nézd meg… - és kinyitotta a kis medált, majd Al orra alá dugta. – Tessék, az én szüleim képe van benne!
- Az lehetetlen!
- Mégis miből gondolod?
- Abból… - mutatott Edward mellkasára Al. – Hogy a tiéd a nyakadban van! Meg aztán… a nevem is bele van írva.
Ed döbbent fejjel vizsgálgatta a kis ékszert és annak a belsejét, ahol a szülei képe mellett egy kis részen az ő neve helyett Alé szerepelt.
- De hát… - kezdett bele. – Mégis… hogy lehet ez?
- Nem tudom – füllentett Al. – De add azt vissza! – majd egy gyors mozdulattal kikapta Edo kezéből a láncot és átmenekült a szoba túlsó végébe.

Ed, kezébe vette a saját medálját és alaposan szemügyre vette. Ugyan az a kép volt benne, csak a saját neve volt belekarcolva. Értetlenül pislogott Al-ra, aki az egyik távolabbi fotelből meresztett rá szúrós pillantásokat.

Jean kihasználta az alkalmat, hogy szóvá tegye észrevételeit.
- Ebből csak arra tudok következtetni, hogy ti…
- Ki ne mondd! – csattant fel Ed.
- … hogy ti, nagy valószínűséggel…
- Nem akarom tudni! – fogta be füleit Al.
- … testvérek vagytok!
- Az kizárt! – kiáltotta egyszerre a két fiú.
- De hát ugyan az a medál… és a képeken is ugyan az a két ember van… ráadásul, piszkosul hasonlítotok egymásra.
- Én ugyan nem hasonlítok erre a zsebpiszokra… fiatalabb vagyok, de már most magasabb, mint ő!
- HOGY MIT MONDTÁÁÁÁÁÁÁL? – pattant fel Ed a székre, amin ült. – Ki a zsebpiszok? Gyere ide és nézzük meg, hogy ki is az alacsonyabb…
- Még akkor is magasabb vagyok, ha székre állsz! – folytatta Alphonse a civakodást, ami hamarjában hangos veszekedéssé fajult.
Jean, rövid időn belül megelégelte az egészet, és a lehető legszeretetteljesebben, teli torokból, úgy ráüvöltött a két fiúra, hogy azoknak ijedtükben minimum tíz másodpercre leállt a szívük.

Az idő nehezen telt Jean számára, főleg, úgy, hogy össze volt zárva két, folyton-folyvást veszekedő gyerekkel, - akik még annyira sincsenek tekintettel rá, mint Roy, amikor másnapos.

Két hét leforgása alatt kiderült, hogy Ed és Al valóban testvérek, mégpedig ez Al elmondása szerint volt így, Ed szerint pedig csak egy kitalált hülyeség.

- Ez nem hazugság – magyarázta Al. – Még kicsi voltam, amikor véletlenül találtam egy képet, amin anya és apa volt. Mindkettejük karjában volt egy kisbaba, az egyik én voltam… a másik… - hangja itt egy kicsit elcsuklott, majd folytatta. – Amikor kérdeztem, hogy ki az, azt mondták, hogy a testvérem, de azt már nem mondták el, hogy hová lett. Aztán egy évvel később, apa elhagyott minket… anya szerint egy másik nőért, de én ezt nem hiszem el… a képeken… apa nem olyannak nézett ki…
- Ugyan már… - vágott közbe Ed. – Miből gondolod ezt? Az csak egy fénykép volt, amit még pisis korodban láttál…
- Jaj, Ed… ha ennyire nem érdekel, akkor miért fárasztasz azzal, hogy el kell mesélnem neked az egészet?
- Azért, mert ez valahogy nem hagy nyugodni… na… van még tovább is?
- Öhhm… igen… szóval… miután apa elhagyott minket, nem sokkal később anya meghalt, és én árvaházba kerültem, de megszöktem… így hát a városról-városra kóboroltam. Mígnem bajba kerültem, csak mert a hentes és a pék… meg a helyi rendőrség üldözni kezdett, csak mert elloptam egy kis ételt… aztán, hogy ne találjanak meg, felugrottam egy vonatra, aminek épp nyitva volt az ajtaja, és bemásztam abba a páncélba, hogy még véletlenül se találjanak rám.
- Jellemző… lopkodsz, bujkálsz, páncélba bújva ijesztgeted az embereket… veled csak a baj van… de egy valami még mindig zavar… - nézte a két medálban lévő képeket. – Te azt mondod, hogy ezek ketten neveltek fel téged… de az a helyzet, hogy engem is, de nélküled… sőt még élnek… együtt.
- Én azt mondom – csapott az asztalra Al. – Hogy járjunk utána, hogy mi is az igazság.
- Most az egyszer valami értelmeset is mondtál.

Másnap kora reggel a két fiú összecsomagolt és útnak indultak… Jean legnagyobb örömére, így ugyanis végre megszabadult tőlük egy időre, és végre volt lehetősége arra is, hogy lányokat vigyen fel magához… elméletben.

Az elkövetkezendő napok, a két fiú nélkül szinte csak repültek. Még Roynak is hiányozni kezdtek Ed dühkitörései, de ezt erőteljesen tagadta, – az erőteljességet legtöbbször az üvegpult bánta meg.

Egy unalmas délutánon Maes állított be, a félálomban is a kassza tartalmát számolgató Royhoz, és a saját, kiömlött kávéjában fetrengő Jeanhoz.
- Szép, jó regg… délutánt az uraknak! – köszönt csodálkozó arccal. – Mi ez a túlzott „jókedv"?
- Unalom van, ember! – emelte fel kávétól csöpögő fejét Jean, majd rögtön cigaretta után kezdett kutatni.
- Hát, akkor most fel fogtok pörögni, mert híreket hoztam a múltkori robbantós buliból. – lebegtetett meg egy papír köteget Maes.
Roy felpattant, majd a pulton átvetve magát kikapta a döbbent férfi kezéből az iratokat.
- Semmi érdekes… - szólt továbbra is döbbent arccal Maes. – Csak annyi a lényeg, hogy holnap behívnak titeket Greed tárgyalására, mint tanút.
- Holnap reggel? Korábban is szólhattál volna! – akadt ki Jean.
- Sajnálom, de nekem is ma szóltak. – vakargatta a fejét Maes. – Na, de én mentem, van még egy csomó dolgom, csak szólni jöttem… ja, és Szóljatok még annak a Breda fazonnak is! – majd távozott.

A másnap reggel fájdalmasan hamar elérkezett, és a Roy, Jean, Breda trió háromnegyed kilenckor a bíróság, kovácsoltvasból készült kapuja előtt toporgott. Breda kellemetlenül feszengett. Nem volt hozzászokva az ilyesfajta közeghez és az ing, nyakkendő kombináció is borzalmasan szűk volt neki.
- Ááááh! Nem bírom ki! Mindjárt megfulladok! – feszegette a nyakkendőjét.
- Akkor lazítsd meg, nem kell megfojtanod magad… és ha lehet, a nyakkendőmet se tépd szét… mert, hogy az ingem hátulja már kezd szétfoszlani… - szólt a bagós szöszi.
- Sajnálom… nem tehetek róla, hogy nem vagyunk egy méretűek…
- Szerintem meg igen… - csipkelődött Havoc.
- Beszóltá', köcsög? – ugrott rögtön Breda, és a kölcsönkapott ing hátulja egy tompa sercenéssel megadta magát.
- Na, ezt most hagyjátok abba! – hallatszott Roy hangja, amit rögtön egy csettintés szerű hang követett, melyre mind két fickó meglepetten felkapta a fejét. Roy kezében egy öngyújtó volt, szájában egy szál – vélhetőleg Jeantól nyúlt – cigi.
- Te, Roy… - kezdett bele Breda. – Mióta dohányzol?
- Elég régóta. – érkezett a tömör válasz.
- Ne is figyelj rá – szólt oda nagyméretű haverjának, gúnyos hangon Jean. – Roy csak parti bagós. Most csak gizdulni akar.
- ÖNGYÚJTÓÓÓ, TÉGED VÁLASZTALAAAK! – kiáltotta el magát Roy, és jó irányzékkal, úgy homlokon találta a kis műanyag darabbal a szöszit, hogy az akaratlanul is fenékre csüccsent az utca közepén.
Ekkor lépett ki Riza Maes társaságában, akik értetlen arccal figyelték a kis közjáték utolsó jeleneteit.
- Jó lenne, ha mutatnátok egy kis komolyságot. – szólalt meg végül Riza. – Maes-nek nem kevés munkájába került, hogy tisztázzon titeket a robbantással kapcsolatban.
- Jaj, Riza kedves, ne bókolj már, mert még a végén zavarba jövök. – Maes titkon átkarolta Riza derekát, amibe a nő teljesen belepirult.
- Ti, most jártok? – kérdezte idióta arckifejezéssel Jean, mire a két célszemély borzasztó zavarba jött.
A feszült helyzet oldódott, amikor mindenki döbbenetére Bradley bíró lépett ki, majd elővett és meggyújtott egy kubai szivart.
- Jó napot! – köszönt mosolyogva és beleszívott egy mélyet a szivarba, hogy azután jól esően kifújja a füstöt, a többiek pedig szájtátva figyelték. Kilenc előtt öt perccel, Bradley ránézett az órájára, elnyomta a szivart és a többit pedig beletette egy fényes, ezüstnek tűnő tokba, majd kedélyesen, a döbbent társasághoz fordult.
- Ideje bemenni, öt perc, és kezdünk! – sarkon fordult és bement.
Leghamarabb Maes tért magához.
- Gyerünk, srácok! Menjünk!

A tárgyalóteremben csend volt. Bradley bíró leült, majd mindenki más követte.
- Rendben, akkor a tárgyalást megkezdem a Greed-es, motoros bandás, öngyilkos páncélos, bankrobbantásos esetről. Ha mindenki jelen van, akkor kezdhetjük is. Kérem Fuery ügyészt, hogy ismertesse a vádat.

Az említett izgatottan felpattant, majd sorolni kezdte a vádakat, és ahogy azok egyre csak halmozódtak, Greed, homlokán is csak gyűltek a ráncok, és gyilkos pillantást vetett Fuery felé.
Az események pedig csak folytak, mígnem behívták az első tanút. Vagyis Jeant. Kicsit izgatottan, remegve, válaszolt a kérdésekre, miközben Greedet figyelte, aki továbbra is brutális pillantásokat vetett a jelenlévőkre. Jeant Breda követte, akit szintén zavarba hozott a vádlott figyelő szeme, őt pedig Roy. Royt egészen más fából faragták, viszonozta a szúrós pillantásokat, mígnem Greed, feladta és elkapta a tekintetét.

A tárgyalás még két órán keresztül folytatódott, végül Greedet és a bandája többi tagját is ötven év börtönre ítélték. A tömeg lassan kiszivárgott a teremből, Royék kint vártak a folyosón Rizára és Maesre, mikor az őrök kivezették a megbilincselt Greedet.
- Hányadék… - szólalt meg Roy lenézően, direkt úgy, hogy Greed is meg hallja. És meg is hallotta, nekifutásból meg akarta fejelni Royt, de fennakadt a láncon, amin vezették, és mind a hat őr, aki kísérte rávetette magát.
- Kicsi a rakáááás! – kiáltotta egyszerre Jean és Breda és ők is a kupac tetejére borultak.
- Barmok… - fogta a fajét Roy.
- Hát ezek soha nem fognak felnőni… - sóhajtotta Maes aki akkor ért oda.
- Nem is várná el az ember ezektől…

- JEAAAAAN! CSUKD BE AZ AJTÓÓÓÓT! – ordított Roy, mert láncdohányos szöszink ismételten nyitva felejtette azt.
- Jól van már, barom arcú! Nem kell ordítozni… - ásítozott Jean, majd az ajtót becsukva hatalmas koppanásra lett figyelmes. Kinyitotta és kinézett, meglepetésére Ed csücsült a földön az orrát masszírozva.
- Az nem meglepetés, hogy így fogadják itt a rég látott barátokat.
- És az sem meglepetés, hogy te meg másokkal cipelteted a holmijaidat. – mutatott nevetve Al-ra, aki majd' meg szakadt a csomagok alatt.

3… 2… 1… Ezt itt aaaaaaaaaaaaaa Jean Havoc show rendkívüli műsora.

- Nos, hölgyeim és uraim, a rendkívüli műsorunkban a nemrég haza tért Elric fivérekkel tartunk egy kis interjút. – csillogtatta meg csillogtatta meg legolcsóbb műmosolyát Jean, majd az idősebb fiúhoz fordult.
- Kérlek, Ed, meséld el nekünk, hogy mi is történt ebben a másfél hónapban, amíg távol voltatok.
- Kiderítettük az igazságot, a családunkról, hogy miért külön nőttünk fel és, hogy…
- … és kiderült, hogy apa… mármint az igazi, nem a klón, valójában génsebész-kutató-feltaláló volt és, hogy… - hadart közbe Al, de Ed rögtön odébb lökte.
- Igen, apánk, Van Hohenheim tényleg génsebész volt. Rengeteg kutatását megtaláltuk, amiből kiderült, hogy az utolsó kísérletéhez felhasználta a saját és anyánk sejtjeit, hogy…
- … és csinált magukból klónokat, amik aztán rendellenesen gyorsan növekedtek, mígnem… - vágott közbe ismételten Alphonse.
- KÖSZÖNJÜK AL! – rúgta le az asztal alá öccsét, Ed. – Szóval, a saját sejtjeiket használta fel egy kísérletéhez, mégpedig ahhoz, hogy, hogyan lehetséges a lehető leggyorsabban létrehozni emberek tökéletes klónjait, de valami rosszul sült el, mert a klónok négy év alatt teljesen kifejlődtek. De a kísérlet itt kudarcot vallott, a klónok valamiért agresszívvá váltak és megölték apát a laborban. Ezek után anya egyedül nevelt engem és Alt.
- … de aztán jöttek a klónok és elrabolták Edet, aztán már csak én maradtam anyának, de ő megbetegedett a kísérlet egyik szövődménye miatt, és meghalt. Az után árvaházba kerültem, ahol nagyon rosszul bántak velem, így hát megszöktem és az utcán éltem. – folytatta a beszámolót Al, de Ed lenyomta az öklét a tokán.
- Igen… ez így történt, ahogy Al mondta… áááúúúh, AL NE HARAPJ MÁR! - kiáltott fel Ed. – Szóval így történt.
- Hát fiúk... Ez nagyon szomorú történet volt, de köszönöm, hogy eljöttetek. – mondta Jean, majd a közönséghez fordult. – Ez volt hát a Jean Havoc show különkiadása, búcsúzzunk hát az Elric fivérektől. A jövő héten találkozunk!

A fények kialudtak, a közönség elszivárgott, Jean és a fiúk hárman maradta a stúdióban.
- Borzasztó vagy Jean, hogy így hazudsz a közönségednek! – vigyorgott Ed, akihez Al is csatlakozott.
- Hogy-hogy hazudok? – csodálkozott Havoc, miközben egy doboz cigit kotort elő a farzsebéből.
- Hát, hogy búcsúzunk az Elric fivérektől blaa-blaa-blaaaaa...
- És ezzel meg mi a baj... – csodálkozott miközben kifújta a füstöt.
- Hát az, hogy mi visszaköltözünk hozzád! – röhögte képen Al a bamba bagóst.

Jean képe elnyúlt, majd homlokon csapta magát, ami igen csak fájdalmasra sikeredett, mert a kezébe akadt az égő cigaretta, ami így jó erősen a homlokán nyomódott el. Ed és Al a röhögéstől a földön fetrengtek.
- Mostanában így nyomod el a csikket? – nevettek.

Hamar eltelt az kis idő, amit Edék még Jean lakásában töltöttek, így amikor elmentek, Havoc első dolga az volt, hogy egy hatalmas bulit rendezett, amire mindenkit meg hívott, akit ismert, kivéve az újdonsült fivéreket. Egyszóval a két fiú nélkül is túlzsúfolt volt már a lakás.
Hangosan dübörgött a zene, patakokban folyt az alkohol, már nem lehetett találni egyetlen embert sem a meghívottak között, aki még józan lett volna. Jean és Roy a kanapén ültek, ölükben és körülöttük alulöltözött, részeg cicababák terpeszkedtek. Breda a svédasztalnál felváltva tömte magába, hol az ingyen kaját, hol pedig a tömény whiskyt. Maes pedig Rizával éppen magukra zárták Jean szobájának ajtaját. Egyszóval ez volt az év bulija, mígnem...

Hangosan kivágódott a bejárati ajtó, mint utólag kiderült a felbőszült Pinako néni rúgta be azt, ami igen csak döbbenetre méltó volt az öreglánytól, mivel az tömör vasból volt.
Arca vérvörösen izzott a dühtől, szemeiben gyilkos tűz lobogott, homlokán pedig, anatómiailag lehetetlen helyeken dagadtak ki, a normálméretű emberhez képest is iszonyatosan vastag, lüktető erek. Lépteitől megrepedt a padló, és halálos tekintetével vizslatta a tömeget, majd miután megtalálta a célszemélyt, fülgyalázó hangon elordította magát.
- Te aljas fattyú, te utolsó, bagós senkiházi! Mit tettél a kis unokámmal?
Jean rettegő, döbbent, elfehéredett arccal figyelte az apró termetű nénit, aki most terminátort megszégyenítően félelmetes volt. A tömeg eddig hallható monoton pusmogása is elhalt.
- Mit tettem? – cincogta, vékonyka hangon.
- Hogy mit? Hát felcsináltad Winryt, te aljas mocsok! – fújtatott a néni.
Mindenki Jeanra szegezte a tekintetét, aki szinte a kanapéba süllyedt szégyenében. És, hogy még kínosabb legyen a helyzet, a szobából kihallatszódtak az egymásba merült Maes és Riza kéjgőzös nyögései.