10. Meztelenség

Egy hét telt el, de a helyzet még mindig egy kicsit feszült volt. Hermione kerülte George-ot, aki a kanapén aludt. Az ikrek úgy olvastak mindenkiben, mint egy nyitott könyvben. Harry és Ron azért imádkoztak, hogy Hermione megbocsásson nekik, míg mindenki más tiszta ideg volt a várakozástól.

De egyik este minden jóra fordult. George épp elhagyta a gyerekszobát, miután jó éjt puszit adott az ikreknek. Mikor elfordult az ajtótól, ijedtében ugrott egyet. Hermione alig pár centiméternyire állt tőle. Anélkül, hogy bármit mondott volna, megragadta a férfi kezét, és elkezdte húzni a hálószobájuk felé. Lefeküdt az ágyra, és várta, hogy a férfi is csatlakozzon hozzá. George elmosolyodott, majd lefeküdt mellé, s a lány dereka köré fonta karjait.

− Szeretlek − hallotta meg a lány suttogását.

− Én is szeretlek, Hermione, nagyon. − Nem láthatta, hogy mosoly jelenik meg a kedvese arcán. − Mindenkinek megbocsátottál?

− Szinte… teljesen.

− Ennek örülök.

Kellemes, hűvös reggel köszöntött az Odúra. Mindenki hamar felkelt, és lement a konyhába. A Hermionéval való fájó incidens után úgy döntöttek, hogy együtt maradnak. Molly azon ügyködött, hogy finom reggelit készítsen a családnak, mikor hangokat hallottak a kandalló felől. Mikor a forgás megszűnt, láthatóvá vált az ikrek, George és Hermione alakja.

− Őszintén, Hermione, jól néznek ki!

− Tiszta korom mindegyikőjük.

− Rendben vagyunk, anya.

Mindenki habozott, mielőtt felállt volna a székéből. Harry és Ron keltek fel elsőként, hogy üdvözöljék Hermionét. Elmosolyodtak, mikor meglátták, ahogy a barátnőjük tisztogatja az ikreket.

− Szia, Hermione − köszöntek egyszerre. A lány felnézett, és rájuk mosolygott.

− Sziasztok − mondta. − Hogy vagytok?

− Megbocsátott − mondták az ikrek mindenkinek. Hermione a szemeit forgatta. − Szóval, mi van reggelire? − kérdezte Wesley.

− Wesley Charles!

− Bocsánat, anya. − Mindenki nevetett, és megölelték Hermionét. Ginny volt az utolsó. Hermione barátnőjére nézett.

− Legjobb barátok? − kérdezte. Ginny bólintott és megölelte.

− Annyira sajnálom, Hermione.

− Már megbocsátottam. − Mosolyogva mentek ki a konyhából.

Hermione sóhajtott.

− George… sajnálom, azt gondoltam, hogy abban a hangulatban vagyok, de mégsem.

− Ó, gyerünk, Hermione. Adj nekem öt percet!

− Nem! Én… én nem tartom ezt jó ötletnek. Az egész családod itt van, várhatóan ránk találnak és ki fognak nevetni.

− Nem fognak megtalálni minket.

− De igen! Nem fogom ezt csinálni itt.

− De fogod.

− Kényszerítesz engem? − sziszegte Hermione a férfinak. − Nem hiszem el, hogy képes vagy kényszeríteni engem. Kell, hogy legyen szabály az ellen, hogy rákényszerítsenek valakire valamit, amit nem akar megcsinálni.

− Őszintén, anya, apa csak próbál megtanítani repülni − mondta Wesley. Hermione összefüggéstelenül nyüszített.

− Azt a látszatot akarod kelteni, hogy ez egyszerű. De ha elfelejtetted volna, borzalmasan félek a magasságtól… és a repüléstől. − Hermione érthetetlenül felvinnyogott.

− Csak próbáld meg, mami – noszogatta Aby. − Meg tudod csinálni. Te vagy a legbátrabb anyuka az egész világon. − Hermione csak úgy ragyogott. Felmászott a seprűre, észre sem véve a kacsintást, amit George küldött a kislányuknak.

− Rendben, 'Mione. Menni fog − mondta George. − Csak úgy, ahogy az előbb mutattam. − Hermione becsukta a szemét, lebegni kezdett, majd nekilendült, és tett egy kört az udvarban, végül leszállt és sóhajtott egyet. A családja éljenzett neki.

− Gyerünk, menjünk be! − kérte. Megpróbáltak tiltakozni, de Hermione hajthatatlan volt. − Bemegyünk. Gyertek! Molly már vár minket. – Rosszkedvű arcot vágva követték.

Charlie duzzogva ücsörgött a sarokban. Hermione meglátva ezt, odasétált hozzá.

− Hé, Charlie! − A férfi elfordult tőle. − Charlie? − A férfi fújt egyet. − Mi a baj?

− Mellőzöl engem − motyogta.

Hermione egy pillanatig nézte, aztán kacagásban tört ki. Charlie mosolygott, és megcsiklandozta a lányt. Hermione játékosan rácsapott a kezére, majd az ölébe ült.

− Minden rendben? − kérdezte Charlie.

− Igen, azt hiszem.

− Jó ezt hallani.

− Tudom.

− Az ikrek most a családdal vannak, most őket elemezgetik.

− Több mint valószínű.

− Visszamegyünk a nappaliba?

− Miért ne. − Azzal felálltak, és megölelték egymást.

− Köszönöm, hogy mellettem voltál, mikor nem volt senki ott velem… persze Dracón, Pansyn és Blaisen kívül.

Charlie kuncogott.

− Ez csak természetes, kis csibém. Na, menjünk! − Azzal átmentek a nappaliba, ahol az ikrek épp Angelinára és Fredre mutogattak.

− Tényleg boldogok − kezdte Wesley.

− Túl boldogok.

− Nagyon. Nem úgy, mint korábban. Reggel is boldogok voltak, de… nem így.

− Fred bácsi fura dolgokon gondolkodik… zavarba ejtő dolgokon… Miért gondol Angie nénire meztelenül? − Hermione befogta a szájukat, mielőtt folytatni tudták volna. Angelina a kezei mögé rejtette az arcát, míg Fred a haja színét megszégyenítő vörösben pompázott. Mindenki rajtuk nevetett.

− NAGYSZERŰ! − kiáltotta Hermione. − Azt hiszem, itt az ideje, hogy hazavigyük ezt a két dumagép. Nem gondolod, George?

− Valójában tudni akarom, hogy Ron és Luna mit csinálhat most.

Hermione levette a kezeit a srácok szájáról.

− Édeseim, mire gondol édesapátok valójában?

− Egyáltalán nem Ron bácsira és Luna nénire gondol. Haza akar menni, minket gyorsan ágyba dugni, és aztán téged akar bevinni a szobátokba és…

− Ideje haza mennünk. Gyerünk! − Azzal befogta Wesley száját.

− De nem fejezte be! Apa a mamira gondol meztelenül…

− Ahhh! Haza! − Azzal megragadta az ikreket, és már kiabálta is a célállomást. Ahogy elmentek, egyszerre tört ki a nevetés.