10. fejezet
Békás kínok

Az előző rész tartalmából: Harry Potter nagyon megbántja Connie-t bájitaltan órán, és ezt ő nagyon igazságtalannak érzi. Besokall az eddig felgyülemlett stressz miatt, és sírva szalad ki az óráról. Ebédszünetben Sirius leviszi őt enni, de Connie-nak egy falat sem megy le a torkán, így felmegy a következő óra helyszínére. Már jó ideje ott ül, mikor valaki lehuppan mellé, és bocsánatot kér. Nem más, mint Harry Potter.

Fájdalmasan felnyögtem.

– Mit akarsz, Potter?

– Bocsánatot kérni.

– Nem használ.

– Most mi bajod van? Ide jövök bocsánatot kérni, örülj neki…

– Örüljek neki? Semmi sem tudsz rólam, hogy honnan jöttem, hogy ki vagyok én, nem is ismersz, és elkezdesz cseszekedni velem. Mire jó ez?

– Igazad van – adta meg magát kelletlenül. – Ne haragudj már, kérlek!

– Így jártál – adtam meg a kegyelemdöfést neki.

Nem tudtuk tovább folytatni értelmes csevejünket, mert elkezdtek szállingózni a többiek. Potter dühösen pattant fel mellőlem, és odament a barátaihoz. Sirius éppen közeledett a lépcsőn,és vetett felém egy kérdő pillantást, én meg csak legyintettem, hogy majd később elmagyarázom. Kinyílt a tanterem ajtaja, és Trelawney betessékelt minket.

– Cassie, Cassie, ülj le mellénk – visította nekem Lavender, de mikor megláttam, hogy az első asztalhoz ültek le, ami a legközelebb van Trelawneyhoz, csak bevágtam egy fintort.

– Kösz, nem…

Szóval lecsüccsentünk fogadott testvéremmel leghátra. Láttam, hogy Potter elkezd szuggerálni, mire neki is bevágtam egy fintort. Ő viszonozta az arckifejezést, majd visszafordult Weasleyhez.

– Köszöntelek benneteket, gyermekeim! – szólalt meg Trelawney. – Itt vagytok hát az idei első jóslástanórán. Természetesen a szünidőben is figyelemmel kísértem sorsotokat, s örömmel látom, hogy mind… – satöbbi, satöbbi.

Miután kiosztotta a feladatunkat – értelmezzük a legutóbbi álmunkat –, elkezdett járkálni a padok között. És csodák csodájára, Potter újfent kötelességének érezte arcszerkezetem mustrálását.

Tudom, hogy szép vagyok, de azért még nem kéne ilyen feltűnően lesni! – írtam egy papír cetlire, majd elröptettem hozzá.

Elolvasta, és kissé megrándult a szája sarka. Valamit ráfirkantott, majd visszareptette hozzám.

Álmodozz csak. Ha-ha. Nagyon vicces.

Nem szokásom.

Potter erre csak bevágott egy sötét arcot, és tovább csinálta a dolgát.

Na, mi van, elvitte a cica a nyelved?

Nincs kedved békén hagyni?

Nincs.

Teljesen kiakasztottam a gyereket. Igazából én sem tudom, hogy miért szekáltam őt. De hát miért ne?

C

Umbridge. A mai naptól kezdve gyűlölni fogom ezt a nevet – életem végéig –. Hogy lehet valaki ilyen zsarnok? Hogy lehet valaki ennyire bolond?
Az egész úgy kezdődött, hogy a sötét varázslatok kivédése óra elején azt mondta, olvassuk el a könyv első fejezetét. Hermione ki sem nyitotta; türelmesen ült a helyén, felnyújtott kézzel. Umbridge felszólította őt, ezzel elindítva a lavinát. Hermione azon volt felháborodva, hogy miért nincs szó benne a védekező bűbájokról. Umbridge egyszerűen kiröhögte, majd elkezdett kérdezősködni, hogy ugyan miért, és hol akarja ő azokat használni. Erre persze Potter bedühödött, és ő is közbeszólt. Bér ne tette volna…

– Véleményed szerint kinek állna szándékában gyerekeket támadni? – tette fel a kérdést az a hárpia nyájasan.
– Kinek is, lássuk csak… – mondta tettetett töprengéssel Potter. – Mondjuk… Voldemort nagyúrnak!

A teremben halálos csend uralkodott. Voltak, akik halkan felsikkantottak, mások pedig elképedve meredtek Harry Potterre, köztük Sirius is. Én eddig nem teljesen figyeltem oda a vitára, hanem csendesen meredtem magam elé, de erre a mondatra felkaptam a fejem. Tiszteltem és becsültem Pottert, hogy fel merte vállalni azt a dolgot, ami ellen harcol a többség; azt, hogy Voldemort nagyúr teljes testi valójában visszatért, és nem lesz többé kegyelem.
– Tíz pont a Griffendéltől, Potter – szólalt meg rövid hallgatás után Umbridge. – És most szeretnék tisztázni néhány dolgot. Azt mondták nektek, hogy egy bizonyos sötét varázsló feltámadt halottaiból…
– Nem volt halott – vágott közbe Potter. – De igenis visszatért!
– A viselkedésed máris tíz pontjába került a házadnak, ne feszítsd tovább a húrt! – mondta el egy szuszra Umbridge, miközben dühösen Potterre meredt. – Mint mondtam, úgy informáltak benneteket, hogy egy bizonyos sötét varázsló ismét közöttünk garázdálkodik. Ez az állítás hazugság.
– Nem hazugság! Láttam őt, megküzdöttem vele!
– Büntetőfeladat, Potter!

Na ez már nekem is sok volt. Tudtam, hogy Umbridge is nagyon jól tudja, hogy Voldemort visszatért, csak éppenséggel foggal-körömmel az eszme ellen küzdött. Aztán pedig el sem, hiszem, mit tettem. Én tényleg nem akartam kivívni Dolores Umbridge haragját és utálatát, így is volt már elég gondom. De éreztem, hogy meg kell tennem, muszáj volt közbeszólnom. Olyan volt, mintha egy belső hang késztetett volna, mintha egy Imperius-átokkal irányítottak volna. Csendesen felemeltem a kezem a leghátsó padban, és vártam, hogy Umbridge észrevegyen. Amikor rám siklott a tekintete, láttam, hogy elereszt egy műmosolyt.

– Igen?

– Cassidy Brennanova vagyok – vágtam neki halkan a mondandómnak. – És van egy nagy problémám. Nem értem, hogy az emberek miért nem képesek elfogadni azt a nyilvánvaló tényt, hogy Voldemort visszatért. Ezzel az egésszel csak azt érik el, hogy hamarosan minden el fog bukni, mert nem fogják fel, mi történik itt. Rejtélyes eltűnések, egyre szaporodó gyilkosságok… egy kicsit sem zavarja ez a Minisztériumot? Vagy talán Cornelius Caramel olyan ostoba lenne, hogy inkább menekül a felelőssége és kötelessége elől, mint hogy megvédje mind Angliát, mind az egész varázsvilágot a hamarosan bekövetkező csapásoktól? Nekem ez tényleg nem fér a fejembe. Felőlem engem is elküldhet büntetőmunkára, mint Pottert, de nem érdekel. Én mellette állok, mert tudom, hogy visszatért, és ellentétben egyesekkel, képes is vagyok felfogni.

Ha az ezelőtt bekövetkezett síri csöndet lehetne még fokozni, akkor abban a pillanatban jött el az ideje. Az egész osztály hátrafordult, és engem bámult kiguvadt szemekkel. De az egészben Potter feje tetszett a legjobban…
Azt sosem felejtem el, hogyan nézett rám.

– Brennanova – szólalt meg Umbridge jeges hangon. – Mégis hogy képzeled?! Hogy képzeled, hogy beleszólsz a Mágiaügyi Minisztérium ügyeibe? MÉGIS HOGY KÉPZELED? Most azonnal megkeresed McGalagony professzort, Potterrel együtt!
Azzal előhúzott egy kis rózsaszín pergamentekercset, és sebesen ráfirkantott pár mondatot. Odacsörtetett hozzám, a kezembe nyomta, majd rám parancsolt.
– Indulás!

Kitéptem a tanterem ajtaját, majd a nyomomban Potterrel, McGalagony keresésére indultam. Hát ez az ára, ha valaki megmondja a véleményét. Ez az ára. A nagy büdös semmi. Már jó ideje sétáltunk egymás mellett, amikor Potter tétován kezdeményezte a beszélgetést.
– Öhm, figyelj, Cassidy…
– A nevem Cassie – vágtam közbe vigyorogva. – Ne hívj Cassidynek, mert idegrohamot kapok.
– Hát rendben… Szóval, Cassie… tényleg bocs a bájitaltanon történtek miatt, és… hát… kösz, hogy megvédtél Umbridge előtt.
– Szívesen – mosolyogtam felé. – Én teljes mértékben egyetértek veled, csak ki is mondom, amit gondolok – váltottam át vigyorra a mosolyból.
Erre ő is elmosolyodott.
– Szóval nincs harag?
– Nincs. Szerintem kezdhetnénk elölről. Helló, Cassie Brennanova vagyok – nyújtottam felé a kezem.
– Harry Potter – rázott velem kezet.
Úgy éreztem, hogy most megtört köztünk egy bizonyos jég. Átléptem azt a határt, amelynek másik oldalán egy olyan érzelemmel harcoltam, mely azt sugallta: Harry Potterrel nem szabad barátkoznom. Csak a bajt hozná rám.
Ennek ellenére elég volt egy kis megmozdulás; elég volt őszintén kifejezni a gondolataimat, és lássunk csodát, talán egy újabb barátra tettem szert. Hatalmas büszkeség töltött el abban a pillanatban, mikor ráeszméltem arra, hogy belementem a békülésbe, félretéve a büszkeségemet és csökönyösségemet. Máris kezdek megváltozni.

– Óh, Harry és Cassidy! – hallottunk egy derűs hangot maguk mögül.
Meglepetten pördültem meg a tengelyem körül – Harryvel együtt –, és szembe találtam magam Dumbledore átható tekintetével. – Hogy-hogy itt kószáltok az óra közepén?
– Hát, az úgy volt…
– Umbridge mondta…
– Elküldött McGalagony professzorhoz…
Egymás szavába vágva kezdtük el mesélni a történteket, de a vén szivar csak nevetve intett minket csendre.
– Ez most nem lényeg. Azt később is elintézhetitek, nemsokára vége lesz az órának… Amint a tanítás befejeződik, keressétek meg Siont, Granger kisasszonyt, Weasley urat, McGalagony professzort és Hagridot.
– De hát miért? – kérdeztük szinte egyszerre Harryvel, megrökönyödve.

Dumbledore csak elkomolyodott, derűsen ránk hunyorgott szemüvege takarásából, majd halálos nyugalommal így szólt:
– Ideje, hogy az előbb említett személyek megtudják, ki is vagy te, Cassidy, pontosabban Connie, természetesen Sionnal együtt, és miért érkeztél az iskolánkba.