Teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy nem ez volt Enjolras legjobb hete. Tudta, hogy gyerekesen viselkedik. Éponine a gyermekét várta, és ezt nem tudta figyelmen kívül hagyni. Igen, nagyon fájt neki fizikailag is, hogy látnia kell nap mint nap. Még soha senki iránt nem érzett így, és szenvedett, hogy a lány nem így érez iránta. Nem tudta, mi tévő legyen, kerülte a pillantását Musainban is és az egyetemen is.
De nem tudta megállni, hogy nem gondoljon rá. Nagyon aggódott érte. Látta, hogy még mindig borzasztóan sovány, és ahelyett, hogy magára szedne pár kilót, inkább lefogyott. Alig tudott este aludni, mert nem tudta, hogy rendesen eszik-e egész nap, iszik-e, bevette-e a vitaminjait. Tudta, hogy még mindig vannak reggeli rosszullétei, és féltette egyedül hagyni ezzel a problémájával. Rávette Combeferre-t, hogy segítsen neki, bevásárolt és elküldte barátjával a csomagot, és megbízta, hogy főzzőn vacsorát neki. De egy kis hang azt mondta a fejében, hogy hiába, ez nem segít a reggeli rosszullétekben.
Látta, hogy a barátai aggódnak érte, alig beszélt, mindig fáradt volt és ingerült. Még Grantaire is felhagyott a heccelésével, mert nem működött. Bahorel viszont Éponine miatt aggódott, és úgy méregette Enjolrast, mintha mindjárt behúzna neki egyet. Enjolras örült, hogy valaki dühös rá, mert ő is haragudott magára, hogy cserbenhagyja a terhes Éponine-t, amikor annak szüksége lenne rá.
Marius volt Enjolras elfojtott haragjának célpontja. Tisztában volt vele, hogy a fiú nem tehet róla, hogy érez iránta Éponine, hiszen egy másik lánnyal járt jegyben és nem is tudott semmiről, de Enjolras mégis legszívesebben felképelte volna. Enjolras mindig büszke volt a logikus és józan gondolkodására, és arra, hogy higgadt tudott maradni, de most olybá tűnt, ezt teljesen elvesztette.
De szerdán egy kicsivel jobban kezdte érezni magát. Elhatározta, hogy beszélni fog Éponine-nal. Lehet, hogy nem érzi azt iránta, amit ő, de túl kell tennie magát rajta. Meg kell tennie a babáért. Odament a pulthoz, hogy beszéljen vele, de a lány teljesen elfogalt volt a presszógép tisztításával, ezért úgy döntött, nem zavarja meg, csak letett egy banánt a pultra.
Pár perc múlva a lány ránézett, kicsit csapzottan a gép tisztításától. A lány tekintetétől újra elhatalmasodott rajta az az érzés, hogy soha nem kapja meg azt tőle, amire vágyik. Ezért arra koncentrált, hogy azt sugallja a szemével, hogy egye meg a banánt. Aztán úgy tűnt, mintha a lány mélyen a gondolataiba merült volna. Egy perccel később újra a szemébe nézett, és úgy elmosolyodott, hogy előtűntek azok a kis gödröcskék, amiket annyira szeretett. Nem tehetett mást, viszonozta a mosolyt. Úgyérezte, most már minden rendben lesz.
De ez az érzés hamarosan eltűnt.
Éponine elindult felé, de pár lépés után elsápadt. Enjolras látta a félelmet a szemében és kiszáradta szája. Érezte, hogy valami nagyon nem jó, és felpattant, hogy odarohanjon hozzá. Éppen időben ért oda, megragadta a lány karját és elkapta a derekát, épp mikor elkezdett zuhanni a föld felé. Óvatosan lekísérte a földre a könnyű testet. Hallotta, hogy Musichetta Éponine nevét sikítja mögötte és az Amis tagjai rögtön ott teremnek mellette. Egyek kezével megemelte a fejét és megfogta a vállát, és belenézett a homályos, hálás, barna szemekbe. Látta, hogy elmosolyodik és azt suttogja: - Sebastian? – aztán olyan békésnek látszott, ahogy átölelte.
- Éponine? Kérlek, maradj ébren, ígérem, hogy… - de a lány szeme lecsukódott és elvesztette az eszméletét. Egy darabig csend volt, végül Enjolras fejében bekapcsolt a vészjelző. Ránézett Éponine sápadt arcára. Nyugodtnak látszott. Minden vér a fejébe szállt és a szíve hevesen kalapált. Hátrafordult Combeferre-hez, de az már a telefonján beszélt, és hívta a mentőket.
- Enjolras? Azt hiszem… vérzik - hallotta Grantaire félénk hangját valahonnan hátulról. Lenézett és látott egy nedves foltot Éponine farmerján, ami egyre nagyobb lett. A combjához nyúlt, ahol már átázott a nadrág, és ahogy a kezére nézett, piros volt.
Vér. Elöntötte a pánik.
Egy kezet érzett a vállán. Joly térdelt le mellé és Éponine-t kezdte vizsgálni. Enjolras látta aszemében az aggodalmat, és tudta, barátja rájött, mi a helyzet. – Ő…
-Igen, terhes – felelte gépiesen.
Mozgolódást hallott a tömegből, és rájött, vége a titkolózásnak, pedig Éponine még nem akarta elmondani. De ez most ebben a helyzetben szinte nevetségessé vált.
- Rögtön itt a mentő – jelentette Combeferre. Vajon ez mit jelent, pár perc vagy egy óra?
Joly felhúzta Éponine pólóját a hasánál. Enjolras még mindig látta, hogy ott a kis dudor. Megállapította, hogy nőtt ez alatt pár nap alatt. Még ott lenne, ha… - de nem merte befejezni a goldolatot.
- Hányadikban van? Enjolras hallasz engem? – kérdezte idegesen Joly, ami azt jelentette, már nem először tette fel a kérdést.
- Uh, olyan 12 hetes. Majdnem 13 – hallotta saját hangját. Tudtad, hogy a 12. hétben fejlődik ki a magzat kéz és lábkörme? Emlékezett vissza.
Joly óvatosan megnyomogatta Éponine hasát. – Igen, ez így oké. Azt hiszem, tudom mi lehet, de ultrahang nélkül nem lehetünk benne biztosak, majd beszélnem kell a mentősökkel, amikor ideérnek.
Enjolras bólintott. Nem akarta megkérdezni, mire gondol Joly, mert félt a választól. Hallotta, hogy a többiek kérdéseket tesznek fel a terhességgel kapcsolatban, de nem válaszolt. Simogatni kezdte Éponine haját, és kisimította a homlokából. Ezt néhány percig csinálta. A barátai közelebb akartak jönni, de Combeferre eltolta őket.
- Valamit kéne csinálnunk, amíg megérkezik a mentő – tanácsolta Combeferre. – Joly kézben tartja a dolgot, de azt hiszem hogy Enjolras sokkot kapott, ültessük fel.
Enjolras nem akart elszakadni Éponine-tól, de teljesen haszontalannak érezte magát. Érezte, hogy a lány bőre hideg, és be akarta takarni a kabátjával, de nem akarta félbeszakítani Joly vizsgálatát. Néhány perc múlva, ami egy órának tűnt, végre meghallották a szirénákat. A mentősök gyorsan hordágyra fektették és Joly beszélgetni kezdett a főnökkel. Enjolras úgy érezte magát, mint egy lassított felvétel. Félt, hogy elviszik Éponine-t, mielőtt összeszedné magát újra.
Combeferre megnyugtatóan megérintette a vállát. Enjolras látta, hogy próbál úgy nézni, hogy minden rendbejön. – Beviszik a kórházba. Egy ember velük mehet, ha akarsz…
Enjolras bólintott és követte a hordágyat, amiben Éponine feküdt, és beült a mentőautóba.
- Maga az apa? – kérdezte egy női mentős.
- Igen – felelte reszelős hangon.
Beszálltak az autóba, gyorsan elindult és leült a lány mellé és megfogta a kezét. Örült, hogy még meleg volt.
- Találkozunk a kórházban, oké? Vigyázz rá, amíg oda nem érünk – kiáltott utána Combeferre. Még bólintott, amikor becsukódott az ajtó és elindult. Látta távolodni a barátai kis csoportját, amint aggódva néznek utánuk. Joly átölelte a mellette zokogó Musichettát. Grantaire zavartan belekortyolt a sörébe még egyet, amit még most is a kezében tartott. Aztán eltűnt a kanyarban a kávézó.
Az út a kórházig hosszúnak tűnt. Felhívta Dr. Moore-t, és megpróbálta elmagyarátni, mi történt, de attól félt, össze-vissza beszél. Nem volt benne biztos, hogy sikerült értelmesen összefoglalnia a történteket. Az egyik mentős megsajnálta és kivette a kezéből a telefont, és beszélgetésbe elegyedt a doktornővel. Olyanokat hallott, hogy méhlepény, meg spontán elvetélés.
Nem mert belegondolni, ezért minden figyelmével Éponine-ra összpontosított. Nagyon sápadt volt. A szemhéja rebegett, de nem nyitotta ki a szemét. A mentős feltett nényány kérdést, amikre megpróbált a legjobb tudása szerint válaszolni, de annyira zavarodott volt, hogy a mentősök igyekeztek a legkevesebbet hozzászólni.
Amikor megérkeztek, Éponine-t bevitték egy műtőbe, ahová Enjolras nem mehetett be.
- Várjon itt – mondta egy orvos kedvesen. – Nemsokára többet tudunk mondani. Az orvosuk Dr. Moore? Már úton van, a barátnője jó kezekben lesz – azzal elment, mielőtt Enjolras kijavíthatta volna.
Enjolras körülnézett, és megállapította, hogy a váróban van, mindenhol műanyag székek. Visszaemlékezett, amikor nemrég itt voltak ezekben a kényelmetlen kórházi székekben. Akkor Éponine itt ült mellette. Nem tudott ülve maradni, fel-le járkált és az emberek sajnálkozva és együttérzőn nézték. A falat bámulta ami tiszta fehér volt.
Mielőtt észbekapott volna, a barátai viharzottak be és körülfogták. Ráeszmélt, hogy eddig csak a falat nézte.
- Enjolras? - szólalt meg tapogatózva Combeferre. Odafordult hozzá és megpillantotta az összes barátját, akik kérdésekkel halmozták el.
- Éponine jól van?
- Mikor történt?
- Megvan még a baba?
- Megtartjátok a babát?
- Miért nem mondtátok el?
- Mi folyik itt?
Enjolras körbenézett a kérdezőkön, de aztán csak arra tudott koncentrálni, hogy észrevette a kezén a vért. Éponine vérét. Teljesen kiszáradt a torka és elfogta a rosszullét. Gyorsan a mosdó felé vette az irányt. Percekig folyatta kezére a hideg vizet, amikor valaki felé nyújtott egy törlőkendőt, és látta, hogy mindenki követte őt ide.
- Köszönöm – nyitotta ki a száját, de nem tudta, pontosan melyik barátjának köszönje meg. Rettenetesen érezte magát; vajon hogy tudta ezt elviselni minden reggel Éponine? Összeszorult a gyomra, ahogy gondolatban kimondta a lány nevét.
Kiegyenesedett, és még mindig a kezét dörzsölgette. Látta a tükörben a barátai aggódó pillantását.
- Szerintem már lejött Enjolras – szólalt meg halkan Combeferre, és a kezébe nyomta a törlőkendőt.
A szólítottelfogadta és megtörölte a kezét, majd visszasétáltak a váróterembe. Utólag meglepődött, hogy milyen gyorsan megtalálta a mosdót. Biztos valami túlélési ösztön.
Járkálni kezdett. Már magához tért, de az aggodalma nem csillapult. Azt kívánta, bárcsak elájulna, hogy ne érezzen semmit, de tudta, hogy úgy Éponine nem venné hasznát.
A barátai majd felrobbantak a kérdésektől. Combeferre hallgattatta el őket a pillantásával, nehogy megint rászálljanak.
Egy hang megszólalt a csoportból. Grantaire volt, aki útközben elhagyta valahol a sörét.
- Szóval, hogy értsem… Éponine terhes, és te vagy az apa.
Enjolras igent biccentett és folytatta a járkálást.
Grantaire pár másodpercig emésztette az információt. – Akkor oké – foglalta össze.
- Mit mondtak az orvosok? – kérdezte Joly.
- A mentőben sok mindent mondtak, de nem fogtam fel igazán. Talán valami a méhlepénnyel? Aztán az orvos azt mondta, várjak itt, azonnal itt lesz a saját orvosunk, Dr. Moore – nem említete, hogy hallotta a spontán vetélés fogalmát is. Nem akart erre a lehetőségre gondolni.
Joly bólintott, mint aki erre számított.
- És akkor azért veszekedtetek Éponine-nal, mert elmondta, hogy terhes? – hallott egy mérges, mély hangot. Enjolras felnézett és szembe találta magát Bahorellel. Egy percig azt hitte, behúz neki egyet, és őszintén, örült volna neki.
- Nem, már hetekkel ezelőtt elmondta – világosította fel Enjolras.
- Akkor mi volt a veszekedés? – érdeklődött Feuilly.
Más esetben Enjolras tiltakozott volna ennyi személyes kérdés ellen, de most nem érdekeéte.
- Megmondtam Éponine-nak, hogy kedvelem, és vele akarok lenni, de attól félek, hogy még mindig szerelmes Mariusba. Nem javított ki. Egyébként nem veszekedtünk, csak elkerültük egymást.
A barátait meglepte ez a vallomás. Mindegyikük azt gondolta, hogy fordítva történt, hogy ő törte össze Éponine szívét.
- Hol van Marius? – kérdezte hirtelen Enjolras. Ha Éponine felébred, biztos látni akarja majd.
- Azt hiszem Cosette-tel. Írtam neki egy sms-t, már úton vannak, de nem mondtam el a részleteket – felelt Combeferre.
- Oké – bólintott Enjolras. Látta, hogy barátai egyenlőre kifogytak a kérdésekből, és a rájuk telepedett csendben újra és újra lejátszotta magában az eseményeket. Utálta magát. Ha Bahorel felpofozta volna, legalább egy kicsivel jobban érezné magát. Egy kis elégtétel lenne.
- Mióta van benn? – kérdezte, mert elvesztette az időérzékét.
- Negyed órája lehetünk itt – válaszolta valaki.
Mi jelent jót, ha a doktor azonnal kijön és tájékoztatja, vagy ha később jön? A rövid idő valószínűleg jobb jel.
Járkált fel és alá. Ez egy kicsit megnyugtatta. De csak majdnem. Még 10 perc telt el, amikor feltűnt Marius nyomában Cosette-tel. Észrevette az Amist a váróban és azonnal odasiettek hozzájuk.
- Mi történt? Éponine jólvan? Mi folyik itt? – kérdezte idegesen.
Az Amis tagjai összenéztek, nem tudták, mit mondjanak.
- Felcsináltam Éponine-t az eljegyzési bulitokon, és most valószínűleg elveszíti a babát – hallotta a saját hangját Enjolras és meglepődött, milyen hangosan és biztosan ejtette ki a szavakat. Aztán rosszul érezte magát, hogy ennyire durván fogalmazott, hogy udvarisabban is válaszolhatott volna, de aztán mégsem érdekelte.
- Mi? – nézett rá Marius. Elvigyorodott, mintha valami vicces dolgot hallott volna. De amikor senki nem nevetett fel, leolvadt a mosoly az arcáról. – Ez komoly? – tátott szájjal nézett a társaságra. – Nem is tudtam, hogy terhes… miértnem mondta el nekem?
- Senki sem tudta – mondta Jean Prouvaire. – Csak összeesett a Musainban és elkezdett vérezni.
Marius megpróbálta feldolgozni az információt.
- Éponine azt akarta, hogy várjunk, amig fel nem készül rá, hogy mindenkinek elmondja. Csak Combeferre tudta egyedül, mert meglátta a babakönyveket a lakásban – magyarázta Enjolras és beletúrt a hajába.
Minden tekintet Combeferre-re szegeződött.
- Te tudtad és nem mondtad el nekünk? – dörmögte Bahorel.
- Hé, csak tiszteletben tartottam a kérésüket. Egyébként meg, én vagyok a keresztapa – magyarázta büszkén Combeferre. Aztán eszébe jutott, hogy lehet, már nincs kinek a keresztapjának lenni. Elkomorult.
Az Amis vitában tört ki, hogy ez a keresztapaság még nincs eldöntve, új választást akarnak, de akkor valaki megszólalt.
- Sebastian? – szólította meg Dr. Moore.
A társaság összezavarodott, és furcsán néztek Enjolrasra, amikor az vett egy mély levegőt és elindult a doktornő felé. Olyan volt, mintha a kivégzésére indulna. Páran utána akartak menni, de Combeferre visszatartotta őket. Ez csak Enjolrasra tartozik jelenleg.
Mindenki az üvegfal mögé nézett. Látták, hogy Enjolras bólogat, és figyeli a doktornő szavait. Aggodalmasan figyelt, de nem tudták megállapítani, mit mond neki az orvos. Egy perc múlva váratlanul azt látták, hogy Enjolras szorosan megöleli Dr. Moore-t. Szótlanul nézték a történéseket és Courfeyrac hangosan meghökkent. Még nem látták soha, hogy barátjuk egy idegent megölelt volna, az ilyen érzelemkitörések egyáltalán nem jellemezték. Dr. Moore ügyetlenül megveregette a hátát és viszonozta az ölelést. Enjolras gyorsan elengedte, majd követte a szobába, ahol eltűntek a szem elől, bizonytalanságban hagyva a kint álldogáló és várakozó barátait. Sokáig nézték az ajtót, ahol eltűnt a doktornővel. Mindannyian leesett állal álltak. Fél perc múlva Grantaire fogalmazta meg mindnyájuk kérdését.
- Ez az ölelés most jó jel vagy rossz?
- Jó jel, azt hiszem – mosolyodott el Combeferre. – Határozottan jó.