X. Fejezet
Két terv
Egy órán belül már mindenhol elterjedt az új vezetés felállásának a híre. Nem volt kérdés, hogy fel kellett vennünk a kesztyűt ebben az ügyben, mivel a démonkérdés megint égetővé vált. A csapattal össze kellett dugnunk a fejünket, és ki kellett találnunk, merre tegyük meg az első lépést.
- Nos? Mik az opcióink?
Körülnéztem a társaim között, akik szintén ugyanezt kérdezték tőlem a puszta tekintetükkel.
- Remek... Miért mindig én gondolkozzak mindenki más helyett is? Azért mert én lettem a főnök, még nem jelenti azt, hogy mindent nekem kell tudni...
Ezt is csak magamnak jegyeztem meg, nem akartam senkit megbántani. Egy kicsit gondolkodóba estem, mert a helyzet, ami felállt két lehetőséget kínált: Vagy felvesszük a harcot, vagy evakuálunk. Nem volt egyszerűbb egyik sem, mert aki a démonokat irányította, az minden lépésünkről tudott, és bármikor rajtunk üthetett.
- Na jó, akkor kezdjük az alapoknál! Mindenkit fegyverbe hívtatok?
Sayuri bólintott.
- Igen. 110 SSS tag van állandó készültségben ha magunkat is beleszámítjuk!- Remek, akkor mi van a tartalékainkkal?
Tamaki egy listát tolt elém, ami a meglévő készleteinket tartalmazta.
- Remek, látom a Céh nem szabadult meg a maradékoktól sem!
- És már harckészültséget hirdettünk náluk is. A Raktárkészlet percről-percre nő!
- Helyes! Mi van a civilekkel?
Yuuki a fejét csóválta.
- Egyelőre úgy néz ki nem sokban számíthatunk rájuk! Már most levonultak az óvóhelyre...
- Birkák gyülekezete! Semmi hasznuk!
Yuta száraz megjegyzése csak jelezte a feszültséget, ami uralkodott a Szuperdémon incidens óta.
- De vannak akik segíteni is hajlandóak lennének!
Riku most is derűlátó volt, mint mindig.
- Igen, olyanok mindig vannak, akik hajlandóak lennének segíteni... Épp csak kevesen!
Mindannyian hallgattunk. Kis szünet után én szólaltam meg.
- Meg kell tudnunk, hogy hol juthatott ki a Szuperdémon a föld alól!
- Ahhoz azt is tudnunk kéne, egyáltalán hol van a Démonkút!
Tamaki jól látta meg a dolog lényegét.
- Van valaki, aki tudhatja?
Yuuki a fejét rázta.
- Aki tudta is, az vagy NPC lett, vagy már átkelt!
- Valakinek csak van valami fogalma!
Tamaki kicsit idegesen vakarta a nyakát.
- Én tudok valakit a Céhből, aki állítólag járt már egyszer a Démonkút fenekén!
Mindannyian tágra nyílt szemekkel bámultunk rá.
- És ki az?- A neve nem fontos, de amit mesélt, az már annál inkább!
- Mit látott?
Tamaki karba tette a kezeit, és hátradőlt, mielőtt elkezdte a meséjét.
- Najó! A Fiút Makonak hívják. Azt mondta, hogy a társaival együtt a régi Céh földalatti labirintusában jártak egyszer, ahol egy ismeretlen alagútra bukkantak, ami nem szerepelt az alaprajzokon, amik nekünk is megvannak!
- És ennek az alagútnak van valami köze a Démonkúthoz?
- Konkrétan az a köze, hogy épp a fenekére vezetett!
Mindannyian döbbenten hallgattunk. Tamaki folytatta:
- Állítólag vagy egy órát kellett zegzugos folyosókon bolyonganiuk, mire nagy nehezen egy hatalmas sziklahasadékban találták magukat, aminek a tetején látták, hogy fény szűrődik be.
- Tehát elérték a kút fenekét. De mit találtak ott?
- Állítólag egy energiaörvényt... Lila energiaörvényt találtak, ami olyan volt, mint a zavaros víz. Ha belenyúltak, a kezük egy pillanatra eltűnt... Mintha lézerrel levágták volna... Olyan volt, mintha egy másik dimenzióba nyúltak volna át... Aztán az örvényből kiemelkedett az első démon, és megtámadta őket...
- Hogy menekültek meg?
- Ez az, csak ez a Mako menekült meg, de csak mert mindenki más őt mentette...
Ez megdöbbentő volt.
- És meg tudja mutatni, hogy hogy jutunk el oda?
- Elvileg meg... Épp csak nem tud odáig elvezetni minket!
Megráztam a fejem.
- Ez legyen a legnagyobb probléma! Odatalálunk mi magunktól is!
Ebben egyet értettünk. Most már kész volt az elsődleges tervem, de először kellett egy tartalék terv.
- A hadművelet neve legyen Operation Exorcism!
Mindenki meglepve hallotta, hogy már tervem is van.
- És mi lenne a lényeg?
- Máris mutatom!
Egy papírt vettem magam elé, és felvázoltam a tervem részleteit. Az első lépés egy elterelő mozdulat volt, amivel a démonok figyelmét elvontuk volna a valódi támadásról, amit egyenesen az örvény ellen vezetünk a föld alatt.
- És azt akarod, hogy fejest ugorjunk az örvénybe?- Ez a legésszerűbb megoldás nem? Mako azt mondta, hogy olyan volt, mintha egy másik dimenzióba nyílna az örvény, mint egy kapu! Mi van ha tényleg így van?
Mindenki elgondolkodott ezen, és végül mind egyre jutottak.
- Csak egy módon tudhatjuk meg, és ez ha tényleg megcsináljuk!
Bólintottam, mert mindannyian ezen törtük a fejünket.
- Igen... De nem vagyok biztos, hogy ez a legjobb terv!
- Miért?
Elgondolkodtam azon is, hogy ez a legveszélyesebb akció, amit eddig kitaláltunk. Még maga Misaki sem mert volna ilyen messzire menni, és a Deep Impact is komoly veszteségekkel járt annak idején. Kellett egy második terv is.
- Operation Final Destination!
- Az meg mi akar lenni?!
Sayuri kérdésére egyszerű magyarázat kellett.
- Egyszerű! Mivel ez nem rendőrállam, és nem diktatúra, ezért nem fogunk senkit sem kötelezni semmire! Erre az esetre kell a második terv, ami azok átkelését valósítja meg, akik nem akarnak segíteni nekünk!
Yuta szinte felforrt a dühtől.
- Mi az, hogy nem akarnak segíteni nekünk?! Aki nem segít ebben, az áruló!
Megráztam a fejem és intettem neki, hogy nyugodjon le.
- Nem érted igaz? Itt nem árulókról és bajtársakról van szó, hanem azokról, akikért felelősséget vállaltunk! Ha nem sikerül amire készülünk, akkor az az ő vesztüket is okozhatja, és akkor a semmiért mentünk keresztül az egész balhén!
- Tehát akkor engedjük őket átkelni, ha menni akarnak?
Sayuri csak a nyilvánvalót állapította meg kérdés formájában.
- Pontosan!
- Akkor mit csinálunk előbb?
- Először kihirdetjük a döntésünket, utána végrehajtjuk a második tervet azok érdekében, akik nem akarnak segíteni!
Ebben megegyeztünk, és félórán belül összetrombitáltunk mindenkit, aki élt és mozgott az iskolában, még azokat is akik már levonultak az óvóhelyre, valamint az NPC-ket is. Mikor kiálltam az igazgatói irodához tartozó erkélyre, és végignéztem a valamivel több, mint 700 emberen akik lent várták a szavaimat, egy pillanatra gombócot éreztem a torkomban. Tamaki a vállamra tette a kezét, és egy biztató pillantással jelezte, hogy mellettem áll, és ugyanezt a többiek is jelezték. Én végre visszafordultam a tömeg felé, de volt aki már türelmetlen volt.
- Mi lesz már!? Szólalj már meg végre! Mi a francnak vagyunk mind itt?!
Megráztam a fejem, majd fogtam a hangosbeszélő mikrofonját, hogy mindenki jól halljon.
- Azért hívtunk mindenkit össze, hogy tudassuk: A SSS újra felállt, és hadrendbe állt, hogy megvédjen titeket!
- Ezt tudjuk, mivel már vezetőt is választottatok! Mondj Valami újat!
Ez már kezdett idegesíteni.
- Ha hagynád, akkor végigmondanám! A helyzet az, hogy a démonok visszatértek! Nem tudjuk hogyan, nem tudjuk miért, de sikerült kiszabadulniuk a föld alól!
Erre a hitetlenkedés és a döbbenet moraja hallatszott minden felől. Már a nagyszájúak is elhallgattak.
- Amiről nem tudhattok, mivel mindenkit a föld alatti óvóhelyre küldtünk arra az időre az az, hogy egy minden eddiginél erősebb és veszélyesebb lény szabadult el az iskola környékén! Néhányan tanúi is voltak a támadásai hatásának!
Néhányan helyeslően bólogattak azok közül, akik azon a napon kint voltak a felszínen.
- A lényt mi Szuperdémonnak neveztük el. Bár sikerült semlegesíteni a veszélyt, amit jelentett, még így is fennáll a lehetőség, hogy a normál démonok újabb támadásra készülnek!
Mindenfelől rémület és rettegés moraja hallatszott.
- Emiatt én és a válságstáb kidolgoztunk egy tervet, amit mi Ördögűzés hadműveletnek kereszteltünk el! A terv része az, hogy egy nagyobb fegyveres csapat elterelő hadmozdulatot tesz, míg én és társaim megkíséreljük véglegesen lezárni a démonkutat!
- És ezt mégis hogy tervezitek?!
Megint megszólaltak a kételkedők.
- A Démonokat egy számítógépes program, az Angel Player teremti! Ha sikerül megsemmisíteni a számítógépet, ami ezt a programot futtatja, akkor a démonok is eltűnnek!
- Mi erre a Garancia!?
Erre nem tudtam mit felelni. Több felől is csatlakoztak a hangos szószólókhoz, akik egyre több hülye kérdéssel bombáztak. Kezdtem elveszteni a jó modoromat. Mikor aztán eleget hallgattam a károgásukat kifakadtam:
- Kussoljatok már el végre!
Néma csend támadt.
- Nem értitek ti barmok! A ti biztonságotokról van szó! HA nem teszünk valamit, akkor mind ráfaragunk, és örökre itt maradunk dísznek! Mind NPC-k akartok lenni mi?!
Erre mindenfelől rémült tekintetek szegeződtek rám. Ez volt az első alkalom, hogy így kifakadtam, mióta itt voltam.
- Értsétek meg végre! Ezt mind azért csinálnánk, hogy biztonságossá tegyük mindenki átkelését az új életbe! Nem unjátok még, hogy folyton attól rettegtek, hogy mikor csapnak le rátok a démonok, és rabolják el a lelketeket? Mert én már baromira unom!
A civilek, és a SSS tagok zavartan néztek körül, hiszen az NPC-k sokszorosan többen voltak nálunk, és ez egy részben az ő hibájuk is volt.
- Az, ami velük történt, az veletek is megtörténhet bármikor, nem értitek? Épp ezért kellene inkább összefognunk a széthúzás helyett!- Mégis mit Vársz tőlünk?!
Ez jogos kérdés volt.
- Nem várok el senkitől semmit! Ez nem katonaállam, hogy mindent csak elvárjak mindenkitől, és semmit sem adjak cserébe!
- Hát akkor?
- Azoknak is megoldást kínálok, akik esetleg nem akarnak ebbe belefolyni!
Erre újabb zúgolódás támadt. Sokan kételkedtek még abban is amit az imént mondtam.
- Akkor mondom így: Nem parancsolom, hanem kérem, hogy segítsetek nekünk! Aki nem akar segíteni, azoknak is megvan a tervünk: A Végső Állomás hadművelet, ami annyiból áll, hogy mindenkit, akinek nincs szándékában harcolni a társaiért, azt segíteni fogjuk, hogy átkelhessen, és békében hagyja el ezt a világot!
- Vagyis nem lövettek közénk?! Na ne nevettess!
Ez már sértő volt, és megint forrni kezdett az agyvizem.
- Akkor vegyétek így: Most megvan a lehetőségetek, hogy gyáva féregként, behúzott füllel és farokkal, nyüszítve eloldalogjatok, és hagyjátok, hogy azok a társaitok, akik vállalják a saját biztonságuk megóvását, akár az utolsó vérig harcoljanak a jövőért!
Ezek a szavak mindenkit letaglóztak.
- Mert itt nem csak a jelenről van szó, és ezt remélem eljutott a kétkedők csökött agyáig is! Itt a jövőben esetleg ideérkező eltévedt emberek lelkéről is szó van! Az ő jövőbeli biztonságuk a tét, és ha ti gyáván el akartok menni, hát menjetek, én LESZAROM!
Erre a kételkedők elhallgattak. Sikerült némi önuralmat magamra erőltetnem.
- De amit az előbb mondtam, nem vonatkozik azokra, akik nem akarnak belefolyni ebbe az egészbe, mert nem érzik magukat elég erősnek hozzá! Ezt is megértem! Vannak, akik félnek a háború borzalmaitól és csak nyugalomra, békére vágynak! Épp értük megyünk hadba! Nekik akarunk egy nyugodt utat nyitni egy jobb új élet reményében!
Akik eddig csendben a földet bámulták, és hagyták a nagypofájú szószátyár férgeket beszélni, azok most rám emelték a tekintetüket, és némi reményt láttam megcsillanni.
- Épp ezért, nem követelem, nem parancsolom, hanem kérem, sőt könyörgök a segítségetekért, mert nélkületek ez az akció nem sikerülhet! Aki részt akar venni a műveletben, az kérem most jelentkezzen!
Mindenki zavartan nézett a másikra, és teljes néma csend honolt percekig. Tamakira néztem, aki maga is kételkedett.
- Ez nem lesz így jó... - Nem hibáztathatjuk őket... Semmi jogunk követelni tőlük semmit!
- ÉN... !
Egy női hangra lettem figyelmes, aki hirtelen belehasított a csendbe. Mikor hátrafordultam, megláttam, hogy valahol hátul egy copfos, vörös hajú lány nyújtja a kezét
- ÉN SEGÍTENI AKAROK!
Sayuri is felismerte:
- Kanna?
Mindannyiunk arcára a döbbenet ült ki. Kanna, a szegény kis NPC lány, aki szinte mindig csendben volt, és kicsit visszahúzódott, aki csak Sayurival tudott kötetlenül beszélgetni, most előlépett, és a hangját kiengedve, a kezével vadul integetve hangoztatta:
- Én Segíteni akarok! Én veletek tartok!- Mi is! Mi is megyünk!
- Miko... Himiko... ?
Sayuri döbbenten nézte a három lányt, akik most utat törtek maguknak, hogy legelöl álljanak, és ezzel példát mutassanak. Hihetetlen volt, de egyre több kéz emelkedett a magasba, egyre többen emelték a kezüket, miközben ordították:
- Mi is jövünk!
- Így van! Adjunk a rohadt dögöknek végre!
- Borítsuk rá a mocskokra az asztalt!
- Dögvész mindre! Mi veletek vagyunk!
Pillanatok alatt majdnem 300 ember, NPC vagy civil, ott tolongott és a kezét nyújtva jelezte nekünk, hogy segíteni akar. A SSS tagok felé fordultam, akik most dobták le a civil egyenruháik kabátját, és egy szál ingujjban álltak előttünk:
- Ránk si számíthattok! Eddig is mindent együtt csináltunk, most is együtt leszünk a végsőkig!
Nem tudom megmagyarázni, miért, de könnyek szöktek a szemembe az összetartás ilyen megnyilvánulása láttán. A kételkedők persze most is egy csapatba tolultak, és demonstartíve hallgattak, nekünk hátat fordítva. Tamaki a vállamra tette a kezét, és jelezte, hogy most jött el az idő, hogy méltóan lezárjuk ezt a sikersztorit.
- Akkor mindenki aki jelentkezett, megkapja majd a tájékoztatást a művelet tervéről, és holnap reggel mindenki megkapja a felszerelését is! Addig is mindenkinek oszolj!
Egy percen belül teljesen kiürült a tér az igazgatói iroda mögött. Mindannyian visszazárkóztunk, és megint összeült a kerekasztal, azaz összeült volna, ha Sayrui nem tűnt volna el.
- Hol van Sayuri?
- Mindjárt jön... Elszaladt a három hősnőért!
Ez kedves dolog volt. Ha már ekkora szerepet vállaltak ennek a megmozdulásnak a létrejöttében, akkor Kanna, Miko és Himiko helye is köztünk volt. Nem tudom miért, de az NPCk is megmozdultak, és elég komolynak látszottak. Sayuri és társnői perceken belül meg is érkeztek, és mindannyian letelepedtünk. Én most már a jog szerint engem illető helyet foglaltam el a nagy karosszékben, míg Yuta és Tamaki illedelmesen helyet adtak a három új tagnak.
- Na és most merre tovább?
Tamaki kérdése jogos volt.
- A következő lépés a Végső állomás terv előkészítése, ami azzal kezdődik, hogy szépen körbejárjátok az iskolát, és mindenkit kikérdeztek a vágyairól és a be nem teljesült kívánságairól, és megkérdezitek tőlük, hogy mi lenne az a vágyuk, ami ha teljesülne, biztosan elég lenne nekik ahhoz, hogy végre megbékéljenek az elmúlt életükkel!
Mindenki bólintott, és a tanács feloszlott. Csak én és a három NPC lány maradtunk a szobában.
- Nos lányok! El kell ismernem, hogy megleptetek engem és mindenkit azzal, amit tettetek!
Kanna felemelte a tekintetét rám, és szinte megállt a szívem: Ragyogtak azok a szép zöld szemek, méghozzá tele élettel.
- Kanna? Te... ?
Kanna bólintott. Nem tudtam felfogni hogyan, vagy miért, de ő újra... Ember lett.
- Nem akartam addig elmondani, amíg el nem jött az ideje... - És ti is... ?
A másik két lány is felnézett rám, és ők is épp úgy ragyogtak az élettől, mint Kanna.
- Dehát mikor... ? Hogyan... ?
Kanna szégyellősen mosolygott.
- Talán az amit mondtál... Talán az, ahogy mondtad... Valami megérintette a szívemet... Furcsa bizsergést éreztem, és egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet is, amit talán nem is láttál...
Miko és Himiko is bólogatott. Ők is ugyanezen mentek át.
- Tehát... Akkor mindhárman újra emberek vagytok... És ez azt jelenti... Hogy visszakaptátok a lelketeket.. De nem... Nem értem.. Hogyan... ?
Mindhárman megcsóválták a fejüket. Honnan is tudhatták volna, hiszen még én sem értettem pontosan, hogy egy ember hogy veszítheti el a lelkét, pláne, hogy hogyan kaphatja vissza anélkül, hogy bármilyen előjele lenne.
- Akkor... Isten hozott titeket újra köztünk!
Mindhárman barátságos mosollyal szorítottak velem kezet, és távoztak, hogy egy kis meglepetéssel térjenek vissza. Én magam elindultam, hogy megkeressem Tamakit, és megbeszéljem vele a fentebb tapasztaltakat. Mikor megtaláltam, egy már meglehetősen hosszú listával járt-kelt és tanulmányozgatta a valószínűleg furcsábbnál furcsább kívánságokat. Egy kicsit félrehívtam, és mindent elmondtam neki arról, amit tapasztaltam.
- Ugye most csak viccelsz!
- Nem én! Tényleg úgy van, ahogy mondom! Mindhárman újra normálisak lettek... !
Tamaki falfehér lett ettől a kijelentéstől.
- De ez... Fizikai képtelenség!
- Nekem mondod? Még most sem egészen értem, hogy hogy lehetséges ez!
- És az emlékeik is megmaradtak?
Bólintottam, és őszintén szólva én magam is hitetlenkedve álltam a tény előtt, hogy ellentétben Rikával, aki látszólag minden emlékét elvesztette az NPC létéről, a három lány egyszerűen olyan volt, mintha mi sem történt volna.
- De akkor Rika miért felejtett el mindent?
- Talán nem felejtette el, csak elnyomta magában a rossz emlékeket... És velük együtt néhány szépet is, hogy csak a jóra emlékezzen... Te magad mondtad, ő más volt, mint a többi NPC... !
Tamaki bólogatott, és láthatóan fellazult egy kicsit.
- De akkor ők miért nem keltek még át?
- Talán mert még van valami elintéznivalójuk itt! Példa lenne az, hogy Sayuri oldalán harcolhassanak még egyszer utoljára, hogy aztán együtt keljenek át!
- Ebben igazad lehet!
Ebben maradtunk, és mikor mindenki újra összegyűlt a dolga végeztével, mindannyian visszatértünk a főhadiszállásra. Itt aztán hatalmas meglepetés várt minket, jobban mondva Sayurit és Yutáékat. Yuuki és a három lány ugyanis már vártak ránk, és a most is ragyogó szemű trió már a SSS jellegzetes egyenruháját viselte.
- Kanna... Miko... Himiko!
Sayuri teljesen megfeledkezve magáról és a szokásos szigoráról most odarohant a három lányhoz, és patakzó könnyekkel ölelte át mindhármukat, és mint a kis csitri lányok, nevetve, bolondosan fejezték ki az örömüket. Olyan kellemes, jól eső látvány volt ez, amit már nagyon hiányoltam az amúgy mindig búskomor és morcos Sayuritól, aki most a boldogság hatalmas krokodilkönnyeit hullatta, szintén boldogságban síró társnőivel. Yuuki odalépett hozzám, és csak ennyit súgott a fülembe:
- Szép munka volt!