Nem mozdultam egy tapottat sem Hablaty mellől. Mikor Pléhpofa hazavitte én is mentem velük és az ágya mellett feküdtem egész este. Nem voltam képes magára hagyni, biztos akartam benne lenni, hogy a kis viking felépül és minden rendben lesz vele. Túl sok mindent tett értem, nem lehetek hálátlan és hagyhatom itt ilyenkor, mikor talán a legnagyobb szüksége van rám. Egész éjjel szinte virrasztottam, csak pár órát, talán perceket aludtam. Mikor még másnap délben is az ágyat nyomta, meguntam. Úgy döntöttem felkeltem...vagyis megpróbálom, hisz próba szerencse!

- Hablaty, héj! Hasadra süt a nap…Idő van kelj fel! – próbálkoztam. – Hablaty, repülni akarok, gyere repülni!

Ez lett volna a varázsszó? Ugyanis Hablaty ekkor kezdte nyitogatni a szemeit. Hatalmas boldogság öntötte el a szívem.

- Te élsz! – kiáltottam boldogan és bökdösni kezdtem az orrommal az arcát. – Te élsz!

- Szia Fogatlan… - köszönt halkan Hablaty. – Én is örülök, hogy látlak…

Nyalogatni kezdtem az arcát és nagy izgalmamban véletlenül a hasára léptem.

- Au! – ült fel.

Végül is, ez egy jó jel, ha már így fel tud ugrani… gondoltam magamban.

- Mi? Őőő…itthon vagyok… - állapította meg Hablaty.

- Igen, itthon vagy, jól vagy, menjünk repülni! – alig bírtam egy helyben maradni.

- És te is itt vagy… - jegyezte meg a „csodás" tényt a fiú.

- Igen, igen, na menjünk repülni! Mutassuk meg, hogy jól vagy! – kezdtem össze-vissza ugrálni.

- Apám tudja, hogy itt vagy? – faggatózott tovább.

- Igen tudja, megyünk már repülni? – ugrottam fel az egyik gerendára.

- Nem, Fogatlan! Nem! Fogatlan, jaj ne már… - megmozdult, hogy kimásszon az ágyból, de arca hirtelen komor lett.

Leugrottam és egyre közelebb mentem hozzá. Ő felemelte a takarót és szomorúan nézte a lábát. Leültem mellé és együtt érzően pillantottam rá. Ekkor letette a földre a jobb lábát…majd a bal protézisét. Sajnos a ballábát nem sikerült megmentenem. Közelebb hajoltam és megszaglásztam a protézisét.

- Sajnálom… - kértem tőle bocsánatot, mert ez az én hibám volt…ha gyorsabb vagyok, talán tudok rajta segíteni.

Bár, ha jobban belegondolok, most már tudja, mit érzek én…Hablaty mélyeket lélegzett, majd felállt az ágyba kapaszkodva és próbált járni. Az első lépés jól ment, de a következőnél elvesztette az egyensúlyát és majdnem elesett. Az utolsó pillanatban azonban elkaptam és segítettem neki állva maradni.

- Jól van… kösz pajti… - kezdett bicegni mellettem.

Hagytam neki, hogy nekem támaszkodva sétáljon. Végül is, ő is türelmes volt míg én tanultam a farok protézisem használni. Amikor az ajtóhoz értünk kinyitotta azt és azon egyenesen benézett egy Szörnyennagy Rémség. Hablaty annyira megijedt, hogy becsapta az ajtót.

- Fogatlan, maradj! – szólt rám, majd kilépett a házból.

Ez remek…magamra hagyott! Mintha nem tudnék magamra vigyázni… zsörtölődtem magamban. Sajnos az ajtót nem igen tudtam használatba venni, hisz nem tudtam kinyitni, kitörni meg pofátlanság lett volna. Egy ideig csak ültem és vártam, hogy Hablaty visszajöjjön, de csak nem akart jönni. Hallottam ahogy üdvözlik és mindenki örül neki, majd ahogy elhallgattak és csak halk beszédet hallottam. Mivel csak nem akart értem visszajönni úgy döntöttem, megoldom azt, hogy kijussak a házból. Egy rövid küzdelem után sikeresen kinyitottam azt a nyavalyás ajtót, majd rohanni kezdtem a fiú felé.

- Éjfúria! Hasra! – kiabálták az emberek.

És igen…aki nem feküdt hasra, arra lehet ráugrottam. Egyenesen Hablaty elé álltam és figyeltem kezében az új protézisemet.

- Ezek szerint repülünk? – kérdeztem izgatottan.

És mintha Asztrid és Hablaty megértették volna mit kérdezek nevetni kezdtek.

Pár pillanat múlva már rajtam is volt a protézis, a nyereg és Hablaty.

- Jól van pajti, kész vagy? – kérdezett rá.

- Naná! – kiáltottam.

Aztán szárnyra kaptunk. Mellettünk Asztrid repült a Siklósárkányán akit Viharbogárnak keresztelt. Nem is rossz név! Versenyezni kezdtünk, majd később csatlakozott hozzánk Halvér és Gronkelje Bütyök, az ikrek, Kőfej és Fafej Fertelmes Cipzárhátukkal Böffel és Töffel és végül Takonypóc Szörnyennagy Rémségével Kampóval. Így együtt szeltük az eget emberek és sárkányok. Végre szövetséget kötöttünk és mind két faj rájött, félre ismerte a másikat. A vikingek és sárkányok sokat köszönhetnek Hablatynak, mert ha ő nincs, máig nem bízunk egymásban. Pedig nem is rosszak ezek a vikingek! Sokkal másabbnak ismertük egymást és ma már tudjuk, hogy mindkét faj hatalmasat tévedett.

Elkezdtünk minél magasabbra szállni Hablattyal, hisz ott volt a mi igazi területünk…Mindig is imádtam minél magasabbra szállni és ezt az élményt Hablattyal is szerettem megosztani. Sokban hasonlítottunk vele. Én is és ő is mások vagyunk máig, mint a többiek. Mindkettőnknek protézise van és mindketten vakmerőek vagyunk és imádjuk a magasat. Emellett megvan a magunk esze és tervei és remekül összetudunk dolgozni, ha a szükség úgy kívánja. Közös kalandjaink és élményeink vannak, melyeket együtt éltünk át.

Ezért is vagyunk, legjobb barátok!