Ezzel a fejezettel nem vagyok megelégedve, de nem igazán tudom, hogyan kéne átírni, úgyhogy csak kisebb javításokat kapott. A továbbiakban igyekszem a színvonalat emelni.
ooooo
Hermione az éjszaka folyamán szinte semmit sem aludt, álmatlanul forgolódott a csöndes és sötét szobában, miközben a hallottakat emésztette. Soha nem gondolta, hogy a rend számára ilyen fontos feladatot bíznak majd rá, kém lesz akár csak Piton professzor. S még magát is meglepte azzal, hogy nem érzett félelmet, sokkal inkább izgatott volt, kihívásnak tekintette, és ő minden áron meg akart felelni, mintha csak egy vizsgára készült volna. Naiv volt, hiába látott és élt át sok szörnyűséget, nem volt képes tiszta fejjel mérlegelni azt a veszélyt, amit, vállat. Egyszerűen büszke volt magára, amiért az igazgató ilyen fontos feladattal bízta meg, még az sem érdekelte, hogy a társa az utálatos Draco Malfoy lesz.
A hajnal első sugarai már felöltözve találták a griffendéles lányt a szobájában. Már mindennel elkészült, s bár nem aludt szinte semmit az éjjel, mégse érezte magát fáradtnak. Izgatottan várta, hogy végre a szobában lévő falióra elüsse a hetet, és végre mehessen reggelizni. Bízott benne, hogy barátai, no meg az órákon való szereplés elterelik a figyelmét, és akkor gyorsabban megy majd az idő.
- Jó reggelt! - köszöntötte barátait fél órával később, mikor azok leballagtak a lépcsőn, s őt már a kedvenc helyükön találták.
- Neked is! - üdvözölte Harry, de Ron csak ásított egyet.
- Nehéz volt a reggel? - kérdezte mosolyogva a lány barátaitól.
- Ne is mond, pocsékul aludtam. Harry egész éjszaka forgolódott és motyogott - panaszkodott a vörös hajú fiú, mikor leértek a Nagyterem elé.
- Nem tudom mi ütött belé, én nem sok mindre emlékszem, csak annyit tudok, hogy reggel valamiért nagyon vidám, szinte már boldog voltam, mintha jó híreket kaptam volna az éjszaka folyamán! - mondta Harry miközben helyet foglaltak az asztaluknál, és reggelizni kezdtek.
Hermione aki éppen egy szelet kenyeret emelt a szájához egy percre megmerevedett és üres tekintettel bámult bele tányérjába. Harry valamiért nagyon boldog volt az éjjel, de igazából nem is ő volt vidám, hanem Voldemort. Minden bizonnyal Lucius Malfoy tájékoztatta, hogy a dolgok rendben haladnak, barátja, pedig ezt az erős érzelmet érezte meg, csakhogy a sajátjának gondolta, amit igazából Mione nem is bánt. A fiúknak most ebből ki kellett maradniuk, s ha Harry tudta volna, hogy ezek az érzelmek a Sötét úrtól erednek, biztos addig kutattak volna, amíg nem találnak rá indokot, miért is örült ennyire Voldemort.
- Valami baj van Hermione? - kérdezte érkező Ginny.
- Öhm.. Mi? Ja, jó reggelt Ginny! Mit kérdeztél?
- Csak annyit kérdeztem, hogy jól érzed e magad? Olyan furcsán nézted a tányérodat, mintha nem is itt járnál. Rosszul érzed magad? - kíváncsiskodott.
- Nem, jól vagyok, csak kicsit elbambultam! - hadarta gyorsan, mert beszélgetésük már Harry figyelmét is fel kelltette.
Ginny ezek után nem firtatta a dolgot, figyelmét saját reggelije és Harry felé fordította. Most először Hermione nagyon örült annak, hogy kicsit kívülálló ebben a társaságban. Giny és Harry jól elvoltak egymással, míg Ron éppen egy újabb adag kolbásszal szemezett. Volt ideje és lehetősége gondolkozni, most érezte csak igazán milyen rossz érzés is, hogy titkolózik a barátai előtt. Ők, mindig mindent elmondtak neki, még azt is, amit nem kellett volna, de nem tehetett semmit, Dumbledore megtiltotta neki, hogy bármit is mondjon a küldetéssel kapcsolatban. Nem sokkal ezelőtt, még képes lett volna felfalni egy egész tehenet, de valamiért hirtelen elment az étvágya, azt az egy szelet pirítóst ugyan megette, de mintha gumit rágott volna. Szája kiszáradt, mintha tapló lenne, szemei tompán fénylettek, vállai megereszkedtek.
Hosszú ideig ült így magában, és csak akkor eszmélt fel, amikor két barátjával már Gyógynövénytanra sétáltak át az üvegházakhoz. Kicsit lemaradt tőlük, amit a fiúk nem is furcsálltak, vagy észre sem vettek, minden idegszálukat lekötötte, most a kviddics és a csapat új taktikája.
Éppen egy kerti szobor előtt haladtak el, amikor egy kéz elkapta a jobb karját és berántotta mögé. Sikítani akart, de nem tudott, mert az ismeretlen befogta a száját, hátát a szobornak csapta és egész testsúlyával neki dőlt. Érezte, hogy egy férfi a támadója. Orrában ott volt kesernyés arcszeszének illata, érezte magas és erős testét, ami az övéhez préselődött.
- Elengedlek, de ne kiabálj - suttogta bele a fiú a fülébe, amitől borzongás futott végig Hermione egész testén.
- Malfoy?! - nézett fel döbbenten a fiúra, amikor levette kezét az ajkairól.
- Igen én - mosolygott gúnyosan a fiú a lány zavarán, de egy centit sem távolodott el tőle.
- Mit képzelsz, mit csinálsz?! - csattant fel a lány, miközben megpróbálta ellökni magától, persze eredménytelenül.
- Elrabollak egy percre. Beszédem van veled! - keményedett meg a fiú tekintete, ami megrémítette Mionét. - Figyeltelek téged ma reggel, és meg kell mondanom, nem tetszett, amit láttam. Mi van veled Granger?! Úgy viselkedtél, mint egy zombi. Hol jártál, mert, hogy nem itt az biztos! Azt hiszed, hogy ez csak játék? Hát nem az! Apám tegnap éjjel közölte a Nagyúrral, hogy sínen vagyok. Erre te megjelensz, és úgy nézel ki, mint aki citromba harapott! Azt hiszed így néz ki egy lány, aki fülig szerelmes?!
- Nem, nem hiszem - nyögte ki. Minden sejtje bizsergett, és remegett az egész teste. Nagyon koncentrálnia kellett, hogy felfogja Malfoy szavainak jelentését, de valamiért a teste nem akart neki engedelmeskedni, mintha nem is ő irányította a volna.
- Helyes! Akkor ezen túl tud, mihez is tartsd magad! - hajolt közel a füléhez Draco. - Nem akarlak újra figyelmeztetni - suttogta, majd ajkaival apró puszikat nyomott a lány füle mögé az érzékeny terültre. Hermione hirtelen vett levegőt, szíve olyan iramban kalapált, hogy a lány attól félt kiugrik a helyéről. Tudta el kellene löknie magától a fiút, de képtelen volt rá, kezei nem engedelmeskedtek. S bár nem hitte volna, mégis élvezte, ahogy ez a mardekáros fiú, akit tiszta szívből gyűlöl rajta élvezkedik.
- Draco kérlek! - nyögte ki végül, mikor a fiú, már a nyakát csókolgatta.
- Csak nincs valami baj? - emelte fel a fejét Malfoy, hogy a lány szemébe nézhessen.
- Kérlek, engedj el! - könyörgött neki Hermione.
- Jól viselkedsz?
- Igen!
- Nem hozol bajt a fejemre?
- Nem!
- Akkor jó! - lépett el tőle a fiú, majd minden további nélkül megfordult és zsebre tett kézzel elvonult.
ooooo
Hermione szinte már sokkos állapotban sétált a parkban. Már az sem számított, hogy óra van, és hogy ő éppen késében van, most nem volt képes órára menni. Agya megállás nélkül zakatolt. Nem értette mi volt ez az egész! Malfoy nem bántotta, már mint fizikailag, bár pár csókjának a nyoma ott égteleengedett a nyakán, ékes bizonyítékul szolgálva a szobor mögötti eseményekre.
Nem értette magát, miért hagyta ezt a fiúnak, semmi ellenállást nem mutatott, mintha nem is önmaga lett volna, nem ő irányította a testét, de még a gondolatit sem, mint amikor az emberre Imperiot szórnak, de az persze ez lehetetlen volt.
Perselus Pitonnak éppen lyukas órája volt, szerette ezt az időszakot. A diákok már elmentek az első óráikra és az egész kastély és park üres volt és csendes. Ez volt az az időpont amikor a bájitalok mester könnyű reggeli kis sétát tett a parkban, mikor senki nem zavarta meg a nyugalmát, sem az idegesítő diákok, sem a még idegesítőbb kollégák. Mint mindig most is a tó felé vette útját, volt ott egy kis eldugott partszakasz, ahova soha senki nem járt, mert az erdő szinte teljesen magába olvasztotta. Távol a Roxfort kastélyától, távolt a kíváncsi szemektől.
Éppen egy hatalmas tölgy mellett haladt el amikor megpillantotta Hermionét, aki a parton állt és a víz felszínét figyelte. A szél bele kapott a hajába, ezzel teljesen összekócolva a már így is bozontos frizurát. Kezeit fázósan összefonta maga körül. Néha-néha egy mély levegőt vett, mintha így akarná nyugtatni magát.
Piton már éppen azon volt, hogy megfordult és elmegy. Valahogy nem volt kedve, most találkozni a lánnyal, hisz akkor pontot kellett volna levonni tőle. Mikor tetet egy óvatos lépést hátra, még egy pillanatra felnézett a lányra, aki éppen akkor emelte fel jobb kezét, hogy kitörölje a szeméből a könnyeket, amik még mindig folytak megállíthatatlanul. A professzor egy pillanatra megdermedt, ez a mozdulat olyan ismerős volt a számára. Ahogy a lány felemelte a kezét és a kézfejével elmaszatolja a könnyeket az arcán. Hányszor látta ezt a mozdulatot Katetől, ő is sokszor állt itt a tó partján a vizet kémlelve. Azt mondta csak itt tud megnyugodni, itt ahol senki sem látja a könnyeit.
Észre se vette Piton mikor indult el, csak arra eszmélt, hogy már ott állt közvetlenül a lány háta mögött, és csak arra vágyott, hogy megvigasztalja. Egyetlen ember volt az életében, aki közel állt a szívéhez és az a húga volt, és most persze Hermione, Kate lánya. Képtelen volt így itt hagyni ezt a gyermeket, a fájdalmával, amiben nem volt semmi hiszti, csak igazi bánat. Mennyire más volt ez a lány, mint a korabeli lányok. Azoknak ha bármi bajuk volt hangos sírás és panasz áradat közepette adták ki magukból, de Hermione nem. Ő nem akarta, hogy bárki bele lásson, az ő fájdalma csak is magára tartozott, amit nem osztott meg senkivel. Olyan volt, mint Kate.
- Ms Granger - szólította meg a tanár a lányt, aki a hirtelen hangra összerezzent és ijedten fordult a férfi felé.
- Piton professzor - nézett fel döbbenten a férfira, miközben letörölte a könnyeket az arcáról.
- Valami baj van kisasszony? - kérdezte csendesen.
- Nem, nincs semmi baj uram.
- A semmi miatt nem szoktak sírni az emberek Granger. Ha segíthetek...
- Nem! Nem tud! Ezen senki nem tud segíteni, igazából baj sincsen, csak kicsit én vagyok érzékeny - engedett meg egy mosolyt magának a lány, de szemeiből a könnyek újból megeredtek. Piton meleg tekintettel nézett le a lányra, majd kicsit közelebb lépett hozzá. Felemelte jobb kezét, és hatalmas tenyerét az arcához tette. Nagyon bensőséges mozdulat volt. Nem volt benne semmi művi, nem mondta, hogy ő megérti, nem faggata, csak segíteni akart abban, hogy könnyebb legyen a lánynak, hogy érezze nincs egyedül.
Perselus tekintete egy ideig a lány arcán időzött aki nem nézett a szemébe, majd pillantása lejjebb siklott a lány nyakára és vállára, ahol persze azonnal kiszúrta azokat a foltokat, amik Draco hagyott. Piton keze egy pillanatra megrándult, tudta csak is egy valami okozhat ilyen nyomokat. Hermione megérezte tanára remegést, szemeit felkapta, majd mikor rájött mit is figyelt a professzor, zavarta eltakarta a kezével azokat, mint aki szégyelli magát.
- Jobb ha megyek - motyogta lány, majd lehajtott fejjel elindult a kastély felé, de mikor elhaladt a professzor mellet, az elkapta a karját és maga felé fordította.
- Ki tette ezt veled? - kérdezte rekedt hangon.
- Nem tudom miről beszél - játszotta az ostobát tovább a lány, tekintetét mélyen a férfi íriszibe fúrta, aki ki is használta a kínálkozó alkalmat.
Észrevétlenül tört be a lány elméjébe, s szerencsére nem is kellet sokáig keresgélni, hisz a lányban még élénken élt az eset. Piton szeme előtt képet villantak fel. Hermione amint barátaitól lemaradva sétált, majd egy kéz ami kinyúlt ért, a fájdalmas találkozás a szoborral, a hideg kéz a száján, ahogy a magas férfi test hozzá préselődik míg az ő teste szenved alatta. Aztán egy szőke üstök, ami a nyakára borul és harapdálni, szívni kezdi a bőrét, Hermione pedig tűrte, semmit sem tett ellene. Végül pedig egy elégedett szürke szempár.
- Térjen vissza a kastélyba Miss - engedte el a lány karját a férfi. Hermione nem értette mi történt, miért változott meg Piton tekintete, olyan más lett, olyan mély, de nem kérdezett rá, megfordult, majd gyors léptekkel megindult a kastély felé, magára hagyva a dühöngő a tanárt, aki gondolatban már éppen lefejezni készült Draco Malfoyt.
oooo
Draco viselkedése hagy kérdéseket maga után és Hermione ellenállásának a hiánya sokkal több, mint aminek látszik.