Elvakultan

Fejezet infó:

műfaj: dráma

inspirált: Stratovarious - When the Night Meets the Day ; Bleach OST - Compassion , Torn Apart

Író megjegyzése: ez a fejezet vérbeli dráma, ezért érdemes hallgatni hasonló kaliberű zenét közben, melegen tudom ajánlani a Bleach fent említett betétdalait:)

10. fejezet

A tekercs titka

Minden egyes csepp, ami lassan legördült az ujjain kínlódva hullott alá a fagyos vízbe, halkan törve meg a magány nehéz, sivár csöndjét. Sakura újra merített egyet a forrásvízből és megmosta az arcát, hogy eltüntesse a könnyek nyomait. Milyen nyomorult, mennyire szánalmas..

De mennyire fájt..

Sokáig maradt így guggolva a kis tó előtt, kezei bénán lógtak a nyugodt, jeges vízbe, szinte elérzéstelenedtek már. Bárcsak gyógyír lehetne ez a szívére is, fejest ugrana rögtön! De tudta az csak tovább fájna talán még akkor is, amikor a testét már régen szétmarta a megsemmisülés. Nincs remény már, csak magány, magány. Végtelen fájdalom.

Nézte hogy fodrozódik a kristálytiszta víz az ujjai körül, hogyan játszik a hideg napfény a szürke köveken- nem akart visszatérni még. Oda a táborba, vissza közéjük. Meglátni az arcát, érezni a vágyat, minden egyes dobbanással közelebb lenni, mégis egyre távolabb. Mennyire hiábavaló..

-Megmondtam, hogy ne gyere utánam!

Itachi mély, parancsoló hangjától egy pillanatra összerezzent. De annyira fáradt volt már.. Lassan felegyenesedett, de csak meredt tovább a vízfodrokra.

-Nem mindig úgy történnek a dolgok ahogy szeretnénk, Itachi.

-Ez parancs volt, nem kérés! -dörrent meg a férfi hangja. Sakura szemei összeszűkültek.

-Te nekem nem parancsolsz! -perdült meg feldühödve, de szavai ártalmatlanul hullottak le a férfiról, aki fölé tornyosulva állt előtte sötéten, arca kemény volt, vonásai fenyegetőek ahogy meredt le rá. Sakura nyelt egyet. A puszta hatalom, a romboló erő, amit a férfi sugárzott megdermesztette. Fázott magányában.

-Akkor kunoichi, Konoha hű nindzsája, kinek a parancsára vagy itt? -Itachi hangja halk volt, szinte vágta a levegőt.

-Senkiére! ..Senkiére..

Sakura lesütötte a szemeit. Könnyek fojtogatták a torkát. Milyen nyomorult, mennyire szánalmas!

-Akkor menj haza!

Itachi nézte, ahogy Sakura maga elé kulcsolja a kezeit és nem szól semmit. Fejét konokul elfordította, csak nézte a köveket a lábainál.

-Ez nem a te utad. Ez nem a te sorsod. Vagy meghalni jöttél? Menj haza.. és élj!

-Nem, amíg nem kapom meg a válaszokat! -csattant fel Sakura újra, és hátat fordított neki.

Halk szomorúság költözött Itachi szemébe ahogy tekintete távolivá vált és felnézett a messzeségbe. Fölöttük a zord, téli felhők lassan vánszorogtak előre a szürke égen.

-Nincs válasz, Sakura.. nincs válasz.. -mondta halkan. Nincs más.. csak fájdalom.

Sakura visszafordult, hogy mondjon még valamit, de Itachi már nem volt sehol. Sóhajtva leült egy fa tövébe és a kezébe temette az arcát.

Valahogy elaludhatott ezután, mert mire felébredt már rózsaszín fényárban úszott a táj, ahogy a lenyugvó nap lassan alábukott az éj ölelő karjaiba. Sakura egy ideig csak bámulta az eget, miközben megpróbálta összeszedni magát. Most, hogy egy kicsit kipihentebb volt, már nem érezte úgy, hogy bármelyik percben összeroppan. Erős lesz! Nem fogja hagyni, hogy a keserűség feleméssze belülről! Most feláll és magasra emelt fővel visszamegy, hogy farkasszemet nézzen a többiekkel. Nem fog megfutamodni!

Végül egykedvűen feltápászkodott és elindult vissza a tábor felé, kezei figyelmetlenül törtek le egy-egy kis ágacskát a bokrokról ahogy követte a lépteit visszafelé az ösvényen. A Hang országa tényleg más volt, pont ahogy Numagori mesélte amikor végre kiértek a Gattōdatōból. Maga az erdő sem volt annyira sötét és sűrű, mint másutt; a fák ritkábban álltak, így könnyebben beszökhetett közéjük a napfény és a köd, ami puha szőnyegként ülte meg az erdő aljzatát. Néha halk csilingelő hangok hallatszottak innen is, onnan is a rengeteg mélyéről, mintha tündérek játszanának valahol; legalábbis Sakura nem tudta elképzelni mi más adhatna ki ilyen furcsa hangokat.

Hamarosan meglátta a táborhelynek szánt kis tisztást és Numagorit, aki egyedül ült és valamilyen hangszerrel babrált amíg észre nem vette őt. Akkor boldogan felpattant, hogy köszöntse; Sakura pedig megkönnyebbülten visszamosolygott rá.

-Többiek?

Numagori megrázta a fejét, és leült a hangszere mellé. Sakura is oda telepedett.

-Hamarosan jönnek, azt mondták. -válaszolta, majd bánatosan a kunoichi felé fordult. -Sajnálom ami történt, Sakura-san. Ha volna bármi amiben segíthetek..

-Köszönöm Numagori. Örülök, hogy legalább van egy becsületes ember a közelemben.. hát ha még tegeznél is! Tényleg.. miért vagy még mindig itt?

-Igazság szerint.. -mocorgott kényelmetlenül Numagori. El akarta ő mondani, hogy igenis megpróbált elmenni.. de végül úgy döntött nem terheli ezzel is a kunoichit. -Yamaji-sama a szavát adta, hogy segít elvinni a tekercset; bár nem tudom miért akar segíteni rajtunk, de igazán nem utasíthattam vissza.. De te Sakura..? Nem túl veszélyes így? Azok után..

Sakura megvonta a vállát, szája szomorkás mosolyra görbült.

-Nem lenne értelme rettegni. Itachi számtalanszor megölhetett volna, de úgy tűnik ő Yamaji parancsára cselekszik -aki most úgyis több hasznot húzhat abból, ha élek. De.. nem tudom mi lesz ha odaérünk. Az eskü miatt most úgy sincs más lehetőségem, mint követni őket.

Csönd ereszkedett rájuk. Sakura elgondolkozva nézte a csizmája hegyét egy darabig, majd sóhajtva felnézett.

-Kíváncsi vagyok ugyan miért akarna egy olyan ember, mint Yamaji ennyit utazni egy tekercsért.. amiből látszólag semmi haszna nem származik..

Újra elhallgattak. Nagyon rossz érzés kezdte hatalmába keríteni őket, ahogy ültek egymás mellett és Yamaji járt a fejükben. Az árnyékok megnyúltak és szinte hallották Yamaji lépteit..

-Nem vagytok éhesek? -majdnem felugrottak amikor egy hang megszólalt a hátuk mögül, és Yamaji keze nyúlt ki a fejük mellett egy kitekert nyakú nyulat tartva. Majd előre lépett és leült velük szemben. -És mit szakítottam félbe? -érdeklődött kíváncsian ahogy elővette a kését.

Sakura feje elvörösödött és már szóra nyitotta a száját, amikor Numagori sietve megelőzte.

-Éppen hangoltam a hegedűmet. Gondoltam talán jól esne pár akkord a vacsora mellé.

-Mi az az akkord? -kérdezte Sakura.

-És mi az a hegedű? -tette hozzá Yamaji. Numagori megörült, hogy marakodás helyett inkább rá figyelnek; kihúzta hát magát és kedvesen végigsimított a hangszerén, mint egy figyelmes szerető.

-Ő itt a hegedűm. Még évekkel ezelőtt kaptam egy tengeren túli országban. Jó pár évet töltöttem ott, amikor kereskedőket kísértem el; szolgálataimért cserébe pedig ezt a gyönyörű hangszert kaptam. -mondta lágy hangon, mintha csak valami kellemes dologra emlékezne, és a kezébe vette a vonót, hogy megszólaltassa a hangszert. -Ez pedig egy akkord volt.

A többiek hallgatták, ahogy a hangok összekapcsolódnak és dallammá válnak, a zene szárnyra kap és egyre magasabbra repül, mintha meg akarná érinteni az eget. Sakura fülét egyszer csak megütötte az ismerős csilingelés, és izgatottan kapkodta a fejét -a hang egészen közelről jött. Numagori is meghallhatta, mert abbahagyta a játszást és lélegzet visszafojtva figyelt.

-Mi volt ez? -suttogta Sakura ámultan.

-A fák. -válaszolta Yamaji. -Nem vette még észre azokat a kis kristályokat a fák ágain?

Sakura elhúzta a száját; bár Yamaji hangjából nem érződött, hogy kioktatni akarná, sőt úgy beszélt hozzá, mintha csak barátok lennének -de már ezért sem fog jó képet vágni hozzá. Karba tett kézzel félrefordította a fejét és felhúzta az orrát, de végül nem bírta megállni és felpillantott a fákra. És tényleg, ha eddig futólag észre is vette őket, biztosan csak jégcsapoknak nézte -de így jobban szemügyre véve összetéveszthetetlenül csepp formájúak voltak, mint megannyi kristály-levél csüngtek a fák ágain.

-A fák maguk növesztik őket a víz segítségével ami rájuk esik. -folytatta Yamaji.

-De miért? -kérdezte Numagori ámulva és Sakura akaratlanul is újra Yamaji felé fordult. A daimjō elmosolyodott.

-Hogy beszélgessenek.

Sakuráék csak ültek és hallgatták a halk, csilingelő neszeket, mintha a tél járna száncsengőjével a csupasz fák között. A lenyugvó nap utolsó sugarai meg-megcsillantak az apró kristályokon, és megannyi színűre festették az alant elterülő friss havat.

-Olyan hihetetlen belegondolni, hogy a fák ennyire élnek. -merengett Sakura, megfeledkezve kihez beszél. -Vajon miről beszélhetnek?

-Ki tudja? Itachi talán meg tudná mondani. Kedveli ezt az erdőt, eljön ide ha megteheti.

Itachi nevének említése megtörte a varázst, és Sakura undorodva elfordította a fejét. Úgy döntött inkább a vacsora készítésével foglalatoskodik.

-Itachi-san mikor csatlakozik hozzánk? -kérdezte némi óvatossággal a hangjában Numagori.

Ezt én is szeretném tudni, gondolta magában savanyúan Yamaji, de könnyed hangon válaszolt.

-Amikor akar.. vagy természetesen amikor szükség van rá.

Nem sok szó hangzott el közöttük ahogy ültek a vidám tűznél és várták, hogy elkészüljön a vacsora amikor észrevették, hogy a fák újra halkan csilingelni kezdtek körülöttük, ahogy Numagori kezei nyomán kellemes dallamok töltötték be a tisztást.

-Úgy tűnik tetszik nekik a zenéje. -jegyezte meg Yamaji, és Numagori szemei hirtelen felcsillantak.

-Yamaji-sama, van egy nagyszerű ötletem! -mondta, és finoman letette a hegedűjét és a vonót, majd keresgélni kezdett a kabátjában. Végül előhúzott egy tekercset. Pontosabban azt a tekercset.

-Lejátszom nekik ezt! Biztos nagyon szép lehet, ha már ilyen értékes. -mondta vidáman. Sakuráéknak leesett az álla.

-Numagori, te tudod mi áll a tekercsben!?

-Teljesen véletlenül történt! Csak kivettem, hogy megnézzem megvan-e még, amikor véletlenül kioldódott a szalag és kinyílt. Akkor láttam meg, hogy mi van rajta. -mondta bűnbánóan, és kihúzta egy tekercsnyit. A többiek érdeklődve hajoltak közelebb, de amikor meglátták mi áll a papíron összeszaladt a szemöldökük. A lapon mindenféle értetlen jelek voltak felfestve, mintha kódolva lenne az egész.

-Mi a csuda ez? -kérdezte frusztráltan Sakura.

-"A szellemi egység szava" ennyit tudok elolvasni az elejéről, a többi kriksz-kraksz. -mondta elgondolkozva Yamaji.

-Én el tudom olvasni. -válaszolta Numagori. -Ez egy dal.

-A szellemi egység szava? Egy dal?! Várjunk csak.. még mindig ugyanarról a tekercsről beszélünk, amiért a Rizs országa megveszi a Hang országának támogatását? -kérdezte hitetlenül Sakura. Yamaji bólintott, ez tényleg hihetetlenül hangzott.

-Ez biztos, hogy az eredeti? -tette hozzá a saját kételyeit. Numagori válasz helyett letette maga elé a tekercset és játszani kezdett. Remélte, hogy legalább a fáknak tetszeni fog.

Ahogy felhangzottak az első dallamok Sakura akaratlanul is elmosolyodott. A hegedű hangja olyan volt, mintha egy kismadár csiripelne hirdetve, hogy felkelt a nap, hogy megújult az élet, és nyomában felébredt a táj. A hosszú, elnyújtott hangok mintha lenge szellők lettek volna, dallamukkal körbetáncolták a kis tisztást, vidámságot varázsolva az utazók arcára. Sakura azon kapta magát, hogy a lába együtt üti a ritmust a zenével, és amikor lenézett meghökkenve vette észre, hogy üdezöld fű nő ki a talpa alatt.

Lassan felemelkedett, mintha nem hinné el, hogy ez megtörténhet, és nézte ahogy körülöttük eltünedezik a hó és kibújnak a kis réti virágok, piros pettyes gombák, előbújnak a bogarak és a hangyák, mintha a zene keltené őket életre. Ámulva forgott körbe-körbe, mert a fákról halk csilingeléssel lepattantak a kristályok és mintha porcukorral hintenék be a földet, lassan lehullott róluk a hó és kis rügyek fakadtak az ágaikon. A rügyek pedig tovább nőttek, mintha hetek munkáját akarnák behozni pár pillanat alatt, ahogy a dal lüktetett tovább még több és több életet lehelve a tisztásra. Sakura nagyra nyílt, csillogó szemekkel figyelte hogyan sarjad ki az élet a fűben, a bokrokon, szalad felfelé a fák törzsein, amikor tekintete egyszer csak összekapcsolódott egy meleg, fekete szempárral.

Mintha megállt volna az idő.

A levegő szinte sűrűnek érződött, olyan nehéznek, hogy alig tudott lélegezni tőle. Minden lelassult.. vagy talán csak elvesztette a jelentőségét, ki tudja. A zene hangjai is egyre távolibbnak tűntek ahogy a szíve dobogása mind hangosabban visszhangzott a fülében. Gyönyörű volt ez a mély, sötét tekintet, ami őt nézte.. ami gyengéden magához húzta, feketeségével körbevonta éppúgy, mint azon az estén. Mint egy halkan szemerkélő, éjjeli eső.. nem követelt, nem tombolt; csak nézte őt kedvtelve, mintha valami szívének kedves, szeretetreméltó dolgot nézne. Sakura érezte, hogy elpirul és az alsó ajkába harapott, hogy az arca kifejezéstelen maradjon.

A férfi tekintete felvillant és élettel telt meg, ahogy a táj körülöttük. De a pillanat véget ért amikor Sakura pislogott egyet, és mire újra odanézett már csak a hideg, kegyetlen Sharingan nézett vissza rá. Sakura akaratlanul is lesütötte a szemeit; nem tudta eldönteni, hogy vajon képzelődött-e, hogy csak a lemenő nap fénye űzött gúnyt belőle.

Itachi ellökte magát a fa törzsétől ahonnan eddig szemlélte az eseményeket, és közelebb lépett a kis társasághoz. Mire odaért Sakura mellé még éppen elkapta a legutóbbi kérdését, ahogy a többiekkel beszélgetett; miközben mindenki csodálkozva nézte a benépesült kis rétet.

-Ezek szerint ezért hívják az országot Hangnak, mert valahogy.. érzékenyebb a hangokra?

-Többek között. -válaszolt Itachi, majd precíz mozdulatokkal felvette a tekercset, hogy közelebbről is megvizsgálja azt. -De maga ez a tekercs is..

Mindannyian lenéztek a papírra és arra a sok-sok apró jelre, amik a szórt fényben szinte futkározni látszottak a tekercsen.

-..nagyon különleges. -fejezte be a gondolatot, majd tovább folytatta. -Ha ez képes a telet tavasszá változtatni, akkor a másik három a többi évszak kell, hogy legyen.

-Nem is rossz elgondolás, Itachi.

-De nem látom hogy lehet hasznos egy ilyen tekercs. -vetette ellen Itachi. -Láthatóan csak addig van változás, amíg szól a zene.

-Ó rengeteg féleképpen lehetne használni, főleg ha megvan mind a négy. Gondolj csak bele: egy hirtelen jött márciusi fagy elviheti a gyümölcstermést; ám ha ezzel a tekerccsel rá tudják venni a fákat, hogy újra kivirágozzanak helyre tudták hozni a károkat. Ez visszafelé is igaz persze, és bárkit ellehetetleníthetsz ha akarsz.

Yamaji szavait spekulatív csönd követte.

-Akkor már csak az a kérdés, hogy működne-e a tekercs az országon kívül. -mondta halkan Itachi. Yamaji Numagorira pillantott.

-Valószínűleg nem. Milyen kár. -válaszolta lassan, és Sakurának hirtelen nagyon rossz előérzete támadt. Legszívesebben kikapta volna a tekercset Itachi kezei közül; ehelyett kelletlenül megfordult, hogy lefejtse a nyulat a nyársról.

De akkor sem hagyta nyugodni a gondolat amikor már csendben ettek a kis tábortűz körül; egyre csak Yamaji járt a fejében. Vajon mennyire volt előre eltervezve minden? Vajon a daimjō célja első perctől kezdve a tekercs volt? Igaz Yamaji úgy tűnt tényleg nem ismerte a tekercs igazi természetét, de Sakura bolond lett volna még egyszer hinni a látszatnak. Hiszen így utólag visszanézve tökéletes időzítésnek tűnt Yamaji jelenléte a fogadóban, mint a bölcs, védtelen szerzetes aki csak arra vár, hogy szolgálatot tehessen valakinek. De -ez mégsem igaz, mert Yamaji nem akarta elfogadni a munkát amíg- Sakura arca furcsa grimaszba rándult egy pillanatra, amikor felismerte a saját szerepét Yamaji sakktábláján. De ez lehetetlen; az pusztán a véletlen műve volt, hogy Sakura épp aznap este abban a fogadóban szállt meg; ugyan hogy tudta volna Yamaji ilyen mélyen manipulálni az eseményeket?!

Másfelől viszont Yamaji azt mondta egy hete várt már a partnerére, minden bizonnyal Itachira; ő pedig abban az időben Konohában tartózkodott.. Sakurának hirtelen összerándult a gyomra; elképzelhető lenne, hogy minden ami történt közöttük csak egy küldetés volt Itachi számára? Akaratlanul is felpillantott, mintha valami jelet keresne Itachi arcán ami megcáfolhatná ezt a szörnyű, szörnyű ki nem mondott halálos ítéletet.

Így, hogy a tábortűz gyengéd fénye világította csak meg a férfi arcát szinte maga előtt látta Kisamét a postást, és képtelen volt elképzelni, hogy minden amit együtt éltek át puszta hazugság lett volna. Az lehetetlen! Hiszen emlékezett arra amikor először felismerte a szemeiben a magányt, az igazi, mélyről jövő, megfáradt magányt; amikor meglátta bennük a vágyat ami puhán kinyúlt felé, ő pedig belemerült.

Az a férfi, akire ő emlékezett olyan volt mint egy mélységesen mély, fekete tenger az örök éjszaka földjén. Jelenléte azzal a rendíthetetlen nyugalommal vette körbe, mintha mindig is a lelke részeként létezett volna csak arra várva, hogy Sakura elérje őt. Amikor feküdtek egymás mellett és álomba ringatta a férfi egyenletes, mély lélegzetvétele úgy érezte, mintha csak a világuk tengerpartján állna, és hallgatná ahogy a hullámok újra és újra végigmossák a partot.

Sakura megrázta a fejét.. Nem.. nem lehetett hazugság, az nem lehetett -igaz sem volt, nevetséges lenne hinni benne -de létezett. Különben is ha Yamaji számított volna arra mi történt köztük nem érezte volna szükségét, hogy tesztelje Itachit. Akaratlanul is felpillantott megint, ahogy eszébe jutott mi történt akkor.

Itachi arca most nyugodt volt -annyira más, mint akkor. Akkor félelmetes volt ahogy a súlyos, vészterhes sötét erő ott kavargott körülötte, benne olyan gyilkos dühvel amitől Sakurát még most is kirázta a hideg. Annyira kegyetlen volt, annyira idegen. Most azonban, ahogy ott ült előtte és elgondolkozva meredt a tűzbe, arcán a lángok fénye táncolt és vonásai kisimultak egyszerre olyan fiatalnak és békésnek tűnt..

Sakurában bennrekedt a levegő amikor a felismerés arcul csapta, hogy csak ez alatt a pár nap alatt is mióta találkoztak mennyire hozzászokott Itachihoz. Kezdek megőrülni.. a szerelem teljesen elveszi az eszem! gondolta keserűen. Pár napja még irtózott Itachitól, csak ránézett és hányingere volt tőle, ma meg már nosztalgikusan gondol vissza arra milyen érzés volt amikor azok az ajkak a bőrét kényeztették?! Pár napja még teljes szívből gyűlölte ez az embert, a szívtelen klángyilkost, ugyan mióta látta meg benne azt a férfit, akivel annyi mindenen keresztülmentek?! Ki tudja hamarosan talán.. Sakura megrázta a fejét; most nem szabad ilyenekre gondolnia! Újra felpillantott Itachira, és ahogy a férfi fürkésző tekintete találkozott az övével nagyot dobbant a szíve. A keze megremegett az újabb felismeréstől, és hirtelen felpattant. Életében először félt önmagától.

Itachi csak nézte, ahogy Sakura eltűnt a fák között. Szeretett volna valamit tenni, de nem lehetett.

-Miért nem mész utána? -csábította Yamaji -Addig én megeszem a részedet.

Itachi sötéten oldalra pillantott, és Yamaji sóvárgó tekintette láttán gyorsan bekapta az utolsó kis combot.

.oOo.

Másnap reggel Sakura alacsony vércukorral ébredt. Mogorván kecmergett ki az ágyból, morcosan ment el a tóhoz tisztálkodni, és morrant egyet amikor visszatérvén a táborba megérezte a tea fűszeres illatát. Hanyagul levetette magát a többiek mellé, és gyilkos tekintettel meredt a serpenyőre, melyben már vidáman sercegett a tojás amit reggelire szántak. Mellette Yamaji ült, aki éppen a poharát tartotta a jobbján ülő shinobi felé. Itachi nézte, ahogy a gőzölgő tea csordulásig megtölti a mázas bögrét miközben megjegyezte.

-Maradt még tea, ha valaki kér.

Yamaji hunyorogva nézett fel Itachira, majd a másik szomszédjához fordult.

-Sakura, Itachi azt kérdezi kér-e teát.

-Nem kérek. -válaszolta a kunoichi kedvetlenül. -És éhes sem vagyok, úgyhogy ha valakinek kell pár extra tojás csak tessék.

Yamaji álmosan nézett a kunoichire egy darabig, majd újra jobbra fordult.

-Sakura neked akarja adni a reggelijét, Itachi. -A daimjō szórakozva nézte ahogy Itachi szemei irritáltan megvillannak, és kíváncsian várta mit fog mondani.

-Ostoba dolog holmi gyerekes dac miatt veszélybe sodornia valakinek a saját túlélési esélyeit!

Sakura dühösen Itachira meredt, de még mielőtt szólhatott volna Yamaji megragadta a kezét és belenyomta a bögre teát.

-Itachi azt mondja aggódik magáért. Yamaji meg azt mondja, hogy unja a közvetítő szerepét! -forgatta a szemeit a daimjō, majd felállt és elment pakolni. Sakura fogta az evőpálcikáját és duzzogva felnyársalt egy tojást, majd miután betömte a szájába felpattant és sietve ment a dolgára. Itachi egy ideig csak nézte ahogy alakja távolodik a fák között, majd egy halvány mosoly futott át az ajkain. Numagori ámulva pislogott.

-Itachi-san. -szólította meg a shinobit. -Nálunk a Rizs országában van egy mondás, miszerint soha nem tudhatjuk hogy a nap holnap is felkel-e.

Itachi lassan ráemelte a tekintetét, és Numagori széles mosolya hirtelen rászegeződött az arcára.

-Ami azt-azt jelenti, hogy minden, amit a holnapról tudunk csak feltételezés! Lehet, hogy úgy fognak történni a dolgok, ahogy számítunk rájuk -de lehet, hogy teljesen máshogy! Soha nem szabad feladnunk a reményt.

-Talán. -válaszolt a shinobi. -Teát?

-Köszönöm. -hebegte a másik, majd kis idő múltán újra megszólalt. -Mi fog történni, ha elvégeztük a küldetést?

-Belépsz az Akatsukiba. -válaszolta Itachi hidegvérrel, mire Numagori szemei kigúvadtak. Itachi derűsen rápillantott. -Talán. Talán nem, ki tudja. Soha nem szabad feladnunk a reményt.

Így aztán a reggeli kisebb gyomorrontást okozott Numagorinak, és még akkor is sokkos állapotban volt, amikor már fél napja gyalogoltak a Hang országának fővárosa felé. Az ég tiszta volt, nem is fagyott ahogy haladtak előre a finoman kitaposott ösvényen -mintha a tél is visszafogta volna a deres szeleit, hogy gyorsabban elérhessék az úticélukat. Sakura közel maradt Numagorihoz, mintha félne, hogy bárki is ellopná tőle a tekercset; Yamaji pedig jókedvűen ballagott mögöttük. Itachit azonban nem lehetett látni; néha előre ment kifürkészni a tájat, néha pedig hátra maradt, hogy elrejtse a nyomaikat. Úgy számította, hogy másnap estére érnek majd a fővárosba.

Mikor végül újabb naplemente köszöntött rájuk és megálltak tábort verni, Sakura észrevétlenül eltűnt a fák között. Céltalanul bolyongott egy darabig, nem tudván, hogy igazán mit akar, hogy miért van itt megkérdőjelezve azt is, hogy egyáltalán van-e értelme az egésznek. Elege volt a társaságból, ami csak még magányosabbá tette, mint amilyen előtte volt; elege volt az erdőből, a csupasz, fekete törzsű fákból, mintha napok óta egy temetőben gyalogolt volna. Talán ezért is lehetett, hogy szórakozott léptei kivezették a fák közül és nemsokára egy patak partján találta magát, ami egy nem messzi barlangból csordogált elő.

Sakura érdeklődve nézte, ahogy a patak vize halkan tovahömpölyög, finom gőzpamacsokat eregetve maga után. Egy meleg vizű forrás! Biztos elhasználtam egy heti szerencsémet, hogy megtaláljam, mélázott magában örvendezve; már nagyon vágyott egy jó fürdőre. Rálépett hát a vízfelszínre és elindult a barlang felé, hátha talál egy kisebb medencét ahol kényelmesen elnyújtózhat.

Ahogy minél beljebb ért követve a patak útját visszafelé egyre párásabb és sötétebb lett a barlang üres járataiban; a tágas falak pedig szelíden visszhangozták a lecsöppenő vízcseppek hangját. A fény játékosan kígyózott végig a barlang mennyezetén ahogy visszaverődött a fekete víztükörről, meg-megcsúszott néhol a síkos cseppköveken vagy feloszlott egy-egy árnyas sarokban. Majd valahonnan jövő hideg fuvallat simított végig Sakura arcán szinte csábítva, hogy kövesse, és amikor így tett elakadt a lélegzete.

A terem amibe belépett kör alakú volt, mint egy öreg szentély; sziklaszirt falai olyan jámboran mégis olyan rendíthetetlenül álltak a térben, mintha mindig is feladatuk lett volna, hogy körbeöleljék azt, aki idetévedt. A mennyezet valamikor beomolhatott, így amikor Sakura közelebb lépett a lyukhoz hogy kinézzen az égre és a kintről érkező fény rávetült, pár halkan lehulló hópehely jelezte, hogy kint elkezdett havazni. A termet betöltötte a lecseppenő vízcseppek mély, csobbanó hangja, hangok amik mintha nem is a vízcseppekhez tartoztak volna, hanem valahonnan belülről jöttek -különösek voltak, valahogy ismerősek, mint a képmás a víztükörben, mint a visszhangjai az emberi szívnek.

Fájdalom. A fájdalom hangjai voltak. Hosszan szóltak, de belül sírtak, milyen nyomorult, mennyire szánalmas..

Magány. A magány hangjai voltak. Halkan sóhajtoztak, de kiáltani akartak, mennyire reménytelen, mennyire fájdalmas..

Sakura búsan végighúzta kezét a nedves kőfalon, miközben a hangok változtak, hol keserűbbek, hol fájdalmasabbak lettek, lassan lüktetve ahogy az ősi mágia életre keltette őket. Lehorgasztotta a fejét, még akkor sem nézett fel, amikor léptek zaja zavarta meg ezt a különleges világot. Úgyis tudta ki jött el.

-Ha azért vagy itt, hogy hazaküldj, feleslegesen jöttél.

Itachi belépett a terembe, nyomában a hangok ritmusa felgyorsult, mintha szívdobogás hajtaná.

-Akkor -lépett még beljebb. -Készen állsz rá, hogy csatlakozz a sötétség seregéhez?

Sakura ajka szomorú mosolyra görbült és lassan megfordult, hogy ránézzen a férfire. Ahogy az közeledett a fény és az árnyék játéka elrejtette éles arcvonásait, mintha Sakura emlékeiből lépett volna elő.

..Bárcsak másvalaki lennél..

-Még mindig az a vámpíros film.. -sóhajtott puhán és lenézett a földre. Még emlékszel rá?

Hallotta ahogy a férfi lépteinek tompa zaja egyre közelebb ér, majd megáll előtte és csak vár; Sakura idegesen nyelt egyet nem tudván vajon mire gondolhat a másik. Aztán Itachi kinyúlt felé lassan, talán hogy megérintse -de válaszul Sakura elfordította a fejét, nem nézett fel rá.

Mert a dolgok már nem ilyen egyszerűek..

Mintha ő is rájött volna erre Itachi szemei kihűltek és megkeményedtek, kezét pedig hagyta visszaesni az oldala mellé. A zene üteme is megváltozott; lassabb lett, ereszkedő, mint hogyha az elmúlás dermesztő véglegessége szivárgott volna át dallamain.

-Mi ez a hang? -kérdezte Sakura és felpillantott. Itachi szemében különös fénnyel nézte őt, mintha próbálna megoldani egy érthetetlen rejtélyt.

-A szív hangja. -válaszolta kongó hangon, és a zene azon nyomban megváltozott, mintha csak válaszolna, mintha a szív hirtelen rájött volna, hogy mennyire hallható.

-A félelem hangja. -folytatta halkan Itachi. -A kétség hangja. Hiba volt idejönnöd.

..Mert már tudom mit érzel..

..Mert már tudod mit érzek..

Sakura egész lényével Itachi felé fordult, és abban a pillanatban annyira naivnak és törékenynek tűnt, hogy Itachi úgy érezte össze akarja törni ezt a bűnös ártatlanságot.

-Van benned jó? -kérdezte Sakura halkan, hangja tétovázott. -Vagy minden... minden hazugság volt?

Mielőtt Sakura újra el tudott volna fordulni tőle Itachi kinyúlt, és végighúzta a kezét az állán, végig egészen a tarkójáig. Megigézve nézte ahogy a rakoncátlan, selymes hajtincsek szerteszét hullanak az ujjai közül, ahogy a fény puha derengéssel körbevonja a bőrét.

-Képes lennél hátat fordítani Konohának a válaszért? -kérdezte gyengéden.

Sakura szemei elkerekedtek, egész testében megdermedt. Érezte, ahogy Itachi másik keze is kinyúl és még közelebb vonja magához, de annyira letaglózta a kérdés, hogy nem bírt megmozdulni. A férfi közel hajolt hozzá, lehelete selymesen cirógatta a bőrét ahogy tovább kérdezett.

-..Akkor kit választanál? Ha azt mondanám amit hallani szeretnél.. akkor mit tennél?

Mintha arcul csapták volna, az élet egy pillanat alatt visszatért a dermedt végtagjaiba; Sakura kirántotta magát Itachi karjaiból és hátratántorodott. A torka elszorult és szemében újra érezte az ismerős szúrást..

-Én nem ezért jöttem! ..Én a múlt miatt jöttem! -kiáltotta zilálva.

-Menj haza. Jobb lesz mindenkinek. -vetette oda Itachi, de Sakura megrázta a fejét. Kézfejével gyorsan odakapott, amikor egy fájdalom-csepp elszabadult az önuralma alól, és mire újra felnézett eltökélt tűz égett a szemeiben.

-Adj számot Itachi! Miért ölted meg őket?!

-Miért nem fogod fel mit ajánlok neked?! Miért nem fogod fel mennyire veszélybe sodortad magad azzal, hogy idejöttél?! Menj haza!

-Nem, amíg a válaszokat-

-Miért nem nézel szembe a valósággal? -Itachi hangos, dübörgő hangja betöltötte a barlangot. -Csak azért vagy itt, mert tőlem akarod hallani azt amit hallani akarsz!

-Ez nem igaz, mind csak üres kifogás! -kiáltotta elkeseredetten Sakura. -Csak az igazat akarom hallani tőled! -Mert biztos volt benne, hogy van valami.. bármi.. kell, hogy legyen bármilyen más magyarázat!

-Még most is reménykedsz Sakura? -kérdezte tompa hangon Itachi. -Még most is azt reméled, hogy azt mondom minden csak egy rémálom volt? Hogy te nem hibáztál? -Szavait olyan keserűség és irónia hatotta át, mintha egy ferde tükröt tartott volna maga elé minden szó, ami tőrként hatolt Sakura lelkébe. -Te csak saját magadért jöttél.

Sakura dühödten dobbantott. -Hazugság! Én az igazságért jöttem. Minden halott vére után ami a te lelkeden szárad!

-Igazságért?! -Itachi elnevette magát. -Számodra még létezik ez a szó?! Hány embert öltél meg Sakura? Milyen érzés volt az ujjaid között forgatni az a pénzt amit emberek véréért kaptál?

Sakura hitetlenkedve meredt rá, mintha nem értené mit mond.

-Az más! -válaszolt olyan hévvel, hogy kivörösödött tőle. A férfi közelebb lépett hozzá.

-Azért más mert pénzért tetted, vagy azért más mert parancsra tetted? -Itachi tett még egy lépést előre, hangja mély volt és metsző, mint a penge. Sakura nem akart meghátrálni, de Itachi olyan fenyegetően tornyosult fölé, hogy ösztönösen hátralépett egyet.

-Azért más mert én nem vagyok áruló! -kiáltotta, de ahogy kimondta a szavakat Sakura már tudta, hogy hibát követett el. Józan ész diktálta törvény, hogy nem szabad a gyilkost gyilkosnak hívni, a gonoszt gonosznak, vagy az árulót árulónak.. Már éppen hátranyújtotta volna a kezét, hogy kitapogassa a barlang falát, mint lehetséges menekülési útvonalat, amikor Itachi az álla alá nyúlt és felemelte a fejét.

-Igen áruló lettem. Ezt akartad hallani? -kérdezte hűvösen, tekintete annyira átható volt, hogy Sakura úgy érezte a csontjáig hatol. Itachi szorítása erősebb lett az állán. -Esetleg az is tudni akarod hogy haltak meg?

Ekkor a vörös szemek mélyén örvény keletkezett és szívta egyre mélyebbre a tekintetét olyan kíméletlenül, ellentmondást nem tűrően, hogy Sakura úgy érezte a lelkét akarja magába szippantani a vörös szemek mélyén megülő feketeség. Mindeközben a háttérben ott vibrált egy furcsa, igéző hang, mint egy magas ismétlődő zörej a hallástartományának szélén.

-Mangekyō Sharingan -suttogta elhalóan és meg kellett acéloznia az akaratát, hogy elszakítsa a pillantását a férfiétól. Félelmetes volt maga a gondolat is, hogy milyen ereje lehet amikor Itachi tényleg használni akarja.

-Igen. A Mangekyō Sharingan maga az igaz ítélet eszköze. Megmér, és megöl ha kevésnek találtat. Így haltak meg mind, a saját gyarlóságukba fulladva. Igen, én öltem meg mindet, és megtenném ha kell újra és újra. Mert mindenkit meg fogok ölni aki az utamba kerül!

Sakura meredten nézte Itachi arcát, a szemeit, és már tudta, hogy azok még soha nem láttak irgalmat. Soha nem kegyelmeztek senkinek.. Ebben a pillanatban nem érzett mást csak mélyről jövő igaz megvetést. Kitépte magát Itachi kezéből.

-Te szívtelen! -kiáltotta. Nem lett volna képes tovább maradni a közelében, ezért elrohant, ki a barlangból, minél messzebb tőle.

Mikor Itachi egyedül maradt egy ideig csak hallgatta a megrendült zenét, ami már csak ő volt, nem lágyították meg Sakura szívének puha hangjai.

-Bárcsak.. -felnézett a nyílásra, amerről jött a napfény. A szavak puhán estek az ajkairól, mintha sóhaj lenne csupán. -Bárcsak így lenne.

.oOo.

Egy fiatal férfi lépett be biztos léptekkel a fogadóba, majd levette a kabátját és megrázta a haját.

-Micsoda egy eső! -panaszkodott csak úgy általában, majd nyílt, szinte jókedvű tekintettel körbenézett. Az emberek gyanakodva méregették; de senki ismerőst nem látott, így megvonta a vállát és elindult a bárpult felé.

-Hé öreg! Nem látott egy rózsaszín hajú fiatal kunoichit? -szólt nagy hangon, és meglengetett egy fényképet a kocsmáros orra előtt. Az szortyantott egyet.

-És ha láttam?

A fiatal férfi arcán démoni mosoly futott át, majd a zsebébe nyúlt és levágott az asztalra egy teli bendőjű béka tárcát.

-Halljuk!