Tudom, hogy egy kicsit későn, de íme, itt az újabb, kissé hosszúra sikerült fejezet. Jelenlegi szemszög Skócia serény személyéhez köthető, remélem sikerült megfelelően bemutatom a karakterét.

Tudom, hogy a helyesírásom, mint mindig, hagy némi kívánni valót maga után, de Istenemre mondom, én nagyon igyekszek javítani ezen.

Jó szórakozást!

Skócia, avagy a megújult öcsém és én

Csendben maradt, s hamar szuszogni kezdett. Szerény véleményem szerint mérhetetlenül büszke volt magára, hogy sikerült engem… Szóval értitek. Nekem hiába volt minden, nem jött álom a szememre, ami részint a kezem és hátam, részben a szégyenem fájdalmának volt betudható. Csak hogy eltereljem a gondolataimat, azon kezdtem elmélkedni, vajon az öcsém igazat mondott-e. Most már persze bármit képes lennék elhinni róla, de akkor ez másként volt. Aki abban az időben, illetve inkább előtte, aki ismerte, csak egy gyáva kis pukkancs kölyköt látott. Félreértés ne essék, a szája nagy volt, de mondhatni, nem volt a tettek embere. Remegni kezdett, ha csak ránéztem! Arról nem is beszélek, milyen volt, amikor egy-egy látogatás alkalmával még meg is merészeltem mozdulni! Régi szép idők voltak azok…

Hajnal körül sikerült csak elszundítanom, de még egy perc sem telt el, illetve én úgy éreztem, és máris hozták a reggelit. Igyekeztem nem meghallani, s tovább aludni, de ez öcsém miatt meghiúsult. Nem, nem ébresztett fel, hogy együtt fogyasszuk el azt a moslékot, mert hogy másnak nem nevezném, hanem mert az a nyavalyás nem képes csukott szájjal enni! Egy igazi „english gentleman"! Ám nem csodáltam, hogy oly' mohón tömi magába az ételt, hisz' legalább két napja nem evett, valamint van egy sejtelmem, miszerint előtte sem kaphatott túl sokat, ahogy abban is biztos vagyok, hogy nem is fürdött mióta állítólag elment.

Egyszer csak éreztem, hogy valaki (na vajon ki?) leült az ágyamra.

- Kellj fel! – érkezett az utasítás. Eddigi furcsa, félig fal felé fordulós testtartásomat most megváltoztattam, ami annyit takart, hogy tüntetőleg teljes testtel a fal felé fordultam, s mellé elmormogtam valami „Takarodj!" féle mondatot.

- Mennék, ha tehetném… - motyogta vissza mogorván. Aznap reggel csak akkor tudatosult bennem először rendesen, hogy ÖSSZE-VAGYOK-ZÁRVA-VELE!

- Egy pillanat! – kiáltott fel.

- Mi van? – nyögtem felé. Biztos voltam benne, hogy megint gondolataiba férkőzött valami fenomenális ötlet, aminek (őt, magamat, és a helyzetet ismerve) tutira én iszom meg a levét. Az nem is lett volna baj, ha valami finom nedűt (mondjuk sört vagy bort, esetleg whiskeyt) kellene felhörpintenem, de az effajta levet nem szerettem sohasem.

- Ha Mary meghalt… - előző este óta nem bírta békén hagyni eme témát… - Akkor neked most új uralkodód van vagy lesz. – ezt a megállapítást!

- És? – morogtam.

- Ugyebár ez az uralkodó nincs fogságban, tehát téged sem tarthatnak itt! – azonnal felélénkültem, mintha csak megittam volna két liter kávét, fekete teát, vagy leöntöttek volna egy veder vízzel! Azt hiszem, az érzés inkább az utóbbihoz hasonlított.

Hirtelen egy furcsa gondolat kúszott be az agyamba. Először is az, hogy Arthurnak igaza volt (ami addig ritkának számított, ugyanis mindig nekem volt igazam, akkor is ha nem), másodszor pedig... „Az én érdekeimet nézte?" És ez utóbbi sehogy se hagyott nyugodni. Lázasan törtem a fejem, hogy hová lett az én öcsém, aki buta volt, mint hat ökör, ügyetlen, mint egy halra vetett part… nem… partra vetett hal, és gyáva, mint a nyúl.

- Tehát… - „tovább is van?" csodálkoztam – Mehetsz haza, tőlem jó távol! – vigyorgott. Az én érdekeimet egy túrót! Önző majom!

Le akartam lökni az ágyamról, s akkor láttam meg az ölében a beazonosíthatatlan reggelinek szánt étkemet. Hirtelen gyanakvóan kezdtem szemlélni az öcsémet, akinél (jobban megfigyelve) egy kanál volt fellelhető…

- Azzal mit akarsz? – kérdeztem, bár szinte biztos voltam a válaszban.

- Kettőt tippelhetsz.

- Azt már nem! – rá szerettem volna borítani az egész tálcát, de a hirtelen mozdulatra felszisszentem.

- Két dinnye nagyságú, törött kézzel nem fogsz tudni… - és valóban. Szép kis kacsóim most hatalmasra megdagadtak és ezen gondolkodva egyre jobban fájtak.

- Inkább kéz nélkül, kutya módjára, mint a te segítségeddel! – ordítottam rá, de láthatóan nem nagyon vette a szívére.

- Ahogy tetszik. – idézte Shakespeart. Felállt (akkor tűnt fel, hogy a lábamon ült), letette a tálcát az asztalra, majd az ajtóhoz ment. Én visszafeküdtem. Annak a levesszerűségnek mindegy volt, hogy melegen vagy hidegen eszem-e meg. Megpróbáltam visszaaludni, de az a gondolat, amit Arthur vetett fel, nem hagyott nyugodni, így mégis neki kezdtem a reggelimnek. A kezem folyamatosan recsegett, ez pedig nem kis fájdalommal járt, de sikerült hang nélkül kibírnom a dolgot. Étkezésem folyamán az elmémbe úszott egy nem is olyan távoli emlékkép. Amikor Arthurt próbáltam lelökni, tudtam hogy észrevettem valamit, aminek nagy jelentősége van, de hosszú ideig nem tudtam mi az. Aztán elemezni kezdtem a képet. A kopott ruha, amit valószínűleg évek óta hordhatott „kalózkodásai során", mert hogy vérfoltos volt… Levontam a következtetést, hogy valahova tényleg le kellett, hogy menjen, talán valami csatába. Aztán a vér látványán gondolkoztam le. Valahol harcolt. Vajon az ő vére volt, vagy esetleg másé? Rengeteg sebből származhatott az a mennyiségű vér… Seb! A szeme! Amint ez bele nyílalt a fejembe…

- Biztos? – kérdezte hirtelen az öcsém. Azt hiszem a megetetésre gondolt, de nem vagyok benne biztos, ugyanis akkorra már a reggelim nagy részét sikeresen elfogyasztottam, ám az előbbi felismerésemet teljesen kiverte annak a megalázottsággal egyenlő helyzetnek az esélye, hogy az öcsém segítségére legyen szükségem, még az evéshez is.

- Takarodj! – vágtam hozzá újra, immár kicsit emeltebb hangon. Hátra sem néztem, minek tettem volna? Úgy hittem, épp elég ideig nézhetem még a képét, mert valószínűleg nem azokban a napokban terveztek minket kiengedni.

- Oké! – jött az egykedvű válasz. Nem láttam, de szerintem egy laza vállrándítás is társult hozzá.

- Azért! – tömtem egy újabb falatot a számba, aztán felfogtam a mondandója jelentését, és a falat ott távozott, ahol bekerült – MI? – fordultam meg a széken, de olyan hévvel, hogy majdnem feldőltem, és a hátam is fájdalmasan megreccsent. Azt a nehéz, rácsos ablakú, fa ajtót leszerelte, és szabad lett az út. A legkülönösebb ebben az, hogy mindebből semmit nem hallottam! Elkezdtem gondolkodni, hogy mikor csinálhatta, és akárhogy próbáltam, csak arra jutottam, hogy annyi ideig ügyködhetett az ügyön, amíg én az étellel voltam elfoglalva. Az őr még zárt ajtót talált, aztán Arthur azonnal enni kezdett, utána meg engem akart megetetni. Egyszer sem volt tíz másodpercnyi szünet!

Ő ott állt az ajtófélfának dőlve, gonoszan vigyorogva (azóta sem láttam olyat, s nem csodálom, hogy Antonio mindig fosott az öcsémtől), s valami különös aura vette körül. Hideg volt, magabiztos, és életemben először (azóta gyakori) úgy éreztem, mintha azt mondaná: „Én vagyok a főnök, ne merj beszólni!" és emellé válogatott kínzásokkal fenyegetőzött volna, amikről én maradéktalanul elhittem, hogy valóban véghezvinné mindet.

- Azt hiszem, van egy kevéske megbeszélni valónk Elisabeth-tel…

Otthagytam a reggelim maradékát, és követtem ki a folyosóra. Szökésben voltunk. Tudtam, hogy ha elkapnak, nekem befellegzett, ő még túlélheti. A gyomrom görcsbe rándult, részben a félelemtől, részben az izgalomtól. Hiába az előbbi, e világ minden kincséért sem maradtam volna jó kisfiúként a börtönben.

- Ha engem is lefejeznek, kísérteni foglak. – mondtam neki csak úgy mellékesen.

- Ha téged is lefejeznek, küldöm utánad Francist és még a királynőt is.

- És én attól majd feltámadok? – fel sem vette a gúnyolódásomat. Nem is reagált rá. Én annyit már nem értem, hogy válaszoljanak. Ezzel a lelkembe gázolt.

Viszonylag könnyű és egyszerű utunk volt a trónterem felé. Arthur talán csak egyszer-kétszer… esetleg háromszor-négyszer ütött le őröket. Azok még fel sem fogták, kiket látnak, már csak üreges szemekkel meredhettek a távolba. Az ötödik alkalommal már megfogalmaztam magamban, hogy igen, az öcsémből kalóz lett.

- Hát ti kik vagytok? – szólított meg minket hátulról egy férfihang. Mi még csak félig fordultunk felé, a fickó Angliára meredt, és remegve térdre esett. Sűrű hajlongások közepette hajtogatta: „I'm sorry!" Borzasztóan idegesítő angol kiejtéssel. Komolyan mondom, jobban idegesített a kiejtése, mint a talpnyaló képe.

- No nem kell úgy parázni, drága barátom! – abból, ahogy mondta, kiderült számomra, hogy már találkoztak. „Szegény flótás!" gondoltam magamban.

- Mondd csak, te, mint nagy bizalmas biztos tudod, hogy mi a helyzet a királynéval…? – még be sem fejezte a mondatot, a köpcös alak már hadarta is a választ. Ez könnyen lehetett amiatt, hogy Arthur egyre vészjóslóbban közeledett felé.

- Azt mondják ágynak esett, csak Sir Francis Drake mehet be hozzá, hogy tájékoztassa az ügyekről. Kérlek, ne bánts! – tartotta maga elé védekezően karjait.

Hiába voltam hosszan elszigetelve, azt én is tudtam, hogy az öcsém és Drake kapcsolata nem egészen felhőtlen, így hát jogosnak tartottam a fura emberke félelmét. Ennek ellenére meglepett, amikor Arthur a kezét emelte. „Ugye nem?" tátottam el a szám. Nem akartam elhinni, hogy képes lenne valakinek ártani, csak mert szájára vette nagy riválisa nevét. Nem is tette. Megemelte kalapját (amit nem tudom, mikor szedett össze, egyszer csak ott volt nála), majd kissé változtatva utunkon a királynő hálóterme felé vettük az irányt. Néhány forduló után hirtelen megállt, pedig még biztos nem érkeztünk meg.

- Most mit szólsz a történetemhez? – kérdezte. Azt rémségesen eszelős vigyorát mutatta felém, s fél oldalról nézve olyan volt, mintha fenyegetően vicsorogna. Két dologhoz lett volna kedvem: Beszólni neki, de nem volt merszem, és elfutni, de túl sok volt a büszkeségem.

- Elhiszem! – böktem ki kelletlenül. Bevallom, attól féltem, ha mást mondok, nem biztos, hogy jól járok.

- Helyes! – bólintott, majd tovább ment.

Csak mentünk és mentünk. Már nem is tudtam, hol járunk, csak mentem Arthur után. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy az udvarhoz képest (amit feldíszítettek azóta, mióta utoljára jártam kint) milyen rongyos vagyok. Hetente mosakodhattam, s én éltem is ezzel, szóval egész tűrhető szagom volt, de a ruhám még mindig ugyanaz (a maga idejében igen elegánsnak számító) elavult öltözet volt, mint amiben bezártak.

Lassan elértük a királynő lakosztályát (ami eddig inkább a királyoké volt), és mily' meglepő, azt még nem költöztették át máshova. Sok uralkodót ismertem már, köztük nőket is, és a legtöbbje előbb-utóbb paranoiás lett, s ezek közül sokan azzal próbálták biztonságosabbá tenni a palotát, hogy időnként elköltöztették a szobájukat. Persze lehet, hogy Elisabeth azóta már ezerszer költözött, és pont most vette igénybe újra a régi szobáit.

Az őröket, mert hogy az ajtaja előtt állt kettő, nagyon megsajnáltam. Két ereje teljében férfiúról van szó, láthatóan még lelkesedéssel teljesítették a szolgálatot, tehát még igen újak voltak a szakmában, és máris nagy bajba keveredtek, no persze akaratuk ellenére.

- El az útból! – kiáltotta Arthur.

- Ki mondja? – kérdezte az egyik flegmán. Szegénykének nem volt sok sütnivalója, vagy nem volt egy jól informált egyén, ha még az öcsémet sem ismerte fel. Nem azért, rengeteg szőke, zöld szemű kölyök mászkál Angliában, de a legtöbbnek (és ebben biztos vagyok) nem tátong egy randa sebhely a jobb szeme helyén!

- Arthur Kirkland.

A neve hallatán megremegtek. Hát, legalább a név mondott nekik valamit, méghozzá szerintem sok-sok pletykát. Nem tudom mi terjedt el Angliáról a saját hazájában, sem azt, mi volt a valóság, de egyik szörnyűbb lehetett, mint a másik, már ahogy elnéztem azt a kettőt.

- Nem hallottátok? – rivallt rájuk újra. Egyre csak közeledtünk feléjük, s nem úgy tűnt, hogy Anglia hajlandó lenne akár csak lassítani is.

- Sa… Sajnáljuk Mr. Kirkland, nem tehetjük… - dadogta a másik. Kicsit szimpatikusabb volt számomra, ami könnyen lehet annak a következménye, hogy nem volt olyan nagy arca, mint a másiknak. Mindenesetre akkor is furcsa volt hallani, hogy az öcsémet valaki nem „Kölyök"-nek, „Suhanc"-nak nevezi, hanem „Mr Kirkland"-ként nevezi meg. Nem csak azért, mert ez egy tiszteletteljes megszólítás, amit Arthur a suhanc termetével nem igazán szokott kivívni magának, hanem mert engem pontosan így szoktak odahaza is szólítani. Oh, odahaza… A gyönyörű Felföld, de hiányoztál! A Loch Ness, ami akkor még nem volt tele turistákkal, a kis kastélyom egy kis tó partján, ami azóta már csak rom, a falvak békéje, a végtelennek tűnő zöldellő dombok, a szó, amivel megszólítanak… Fájt a szívem, ha csak belegondoltam… belegondolok. A felsoroltak közül majdnem mind odavan a „csodálatos" modern korral együtt.

Már majdnem elértük a két fiút, de azok még mindig dacosan védték azt a fadarabot, ami köztünk és a királynő között állt. Arthur már a kilincsért nyúlt (nem zavartatta magát), de a két őrt játszó kisfiú eléje tartották a kardjukat.

- Oh, fiúkák, nem kéne… - túrtam bele fáradtan a hajamba. A halálnak volt kedve két ilyen ártatlan kölyköt bántani… Na jó, angolok, megérdemelték! Mikor ebbe belegondoltam, észrevettem, hogy Anglia vigyorogva hátrapillant. Nem tetszett, ahogy rám nézett. Mélységes mély elégedettség töltötte el, és hamar rájöttem, hogy miért. Ezzel a megnyilvánulásommal beismertem, hogy igen is felfogtam, kicsoda, s főként micsoda ő, és talán még azt is bemagyarázta magának, hogy tartok tőle.

Még fel sem eszméltem abból a hideg és öntelt pillantástól, mikor az öcsém félreugrott, kicsavarta (illetve csak próbálta) a magasabbik kardját, de az nem engedte. A másik rátámadt, de ő kivédte, s végre megszerezte az előző kardját. Nos ez úgy sikerült, hogy nemes egyszerűséggel leütötte a fiút. Immár a másikkal kezdett viaskodni, s annak a kardja pedig rövidesen tőlem egy méterrel csúszott el a folyosó végére.

- Tünés! – parancsolt rá az eszméleténél lévőre, ám az nem mozdult. Én tudtam is miért. Öcsém észre sem vette, hogy a másik igyekszik feltápászkodni. Jómagam a probléma orvoslása végett az elhagyott kardért mentem, s pont akkorra értem vissza, mikor a kissé tántorgó őr egy vázával akarja leütni Arthurt.

- Nem, nem. – tartottam a nyakához a megszerzett kardot. – Kalózöcsém, nekem kell megmentenem az irhádat?

- A halálnak van szüksége rád! – dacolt a ténnyel, s tématerelés végett a két lefegyverzetthez fordult – Na most aztán tényleg takarodjatok! – ordított újból. Nagyon rászokott, s azóta is mindig csak ordibál, ha nincs is feltétlenül szükség rá.

- És most? – kérdeztem, miután a két gyerek már messze járhatott. – Bemegyünk? – amint kimondtam, éreztem, hogy hülye kérdés volt, de aztán kiderült, hogy tévedtem.

- Nem. – válaszolt könnyedén.

- Heh? – jött az értelmes válasz tőlem. Elnézést kérek érte, de nem értettem, hogy mi a jó édes Istenért kergettük el a két őrt, ha nem akarunk bemenni. Mi a jó Úristenért szöktünk meg egyáltalán? Mit ne mondjak, kezdett bennem felmenni a pumpa.

- Előbb udvariasan bekopogunk. – és komolyan mondta! Udvariasan agyonverte az őröket, azután kopogott. Úgy éreztem, a fejére állt a világ, ha már a legrettegettebb kalózok egyike udvariasan kopogtat.

- Kopogásról jut eszembe! – már előre vártam, miféle hülyeséget talált ki – A kezed? – jééé, észrevette, hogy teljesen ép kacsókkal szálltam harcba. Csak azt nem tudtam, ez hogy vezethető le a kopogástól…

- Neked is van titkod, nekem is had legyen. – nem nagy titok, egy kevés fehérmágia, amit Walestől tanultam, és pár perc alatt készen is volt. Úgy voltam vele, ha szökünk, szükség lehet még rá.

Arthur csak megvonta a vállát, és (nem akartam elhinni) tényleg bekopogott. Semmi. Újra kopogott, majd hirtelen (nem értettem miért) hátraugrott. És jól tette! Ahol másodpercekkel előbb még a keze volt (fejével azonos magasságban), onnét hirtelen egy kard lőtt ki. Anglia elvigyorodott.

- Hello, Francis! – piszmogta az orra alatt miközben berúgta az ajtót. Időm sem volt felfogni az eseményeket, az a bizonyos Drake úgy rontott ki az ajtón, mint egy feldühödött csimpánz. Nem viccelek, tényleg ahhoz hasonlított, csak egy csimpánz nem viselt volna gallért.

- Áruló! – támadt rá az öcsémre. Egy pillanatra megijedtem, hogy Arthurnak annyi (nem miatta, miattam, mert akkor nekem sem lett volna jobb a sorsom), de ő nem csak hogy számított erre a fordulatra, hanem szerintem még örült is neki. Későbbi években (értsd.: egy két évszázaddal később… áldom és átkozom az ország-léttel járó jó emlékezetet) megkérdeztem miért, s ő azt válaszolta teljes nyugalommal és egykedvűséggel (pedig már nem volt olyan kegyetlen, s pláne ne volt kalóz): azért örült, mert egy esetleges véletlen során önvédelemre hivatkozva szívesen megölte volna. Mindezt olyan hidegvérrel mondta, hogy már azon se csodálkoztam volna, ha újabb évszázaddal később bevallja, hogy akkor, mikor ezt beszéltük, csak azért volt hajlandó találkozni velem, mert meg akart mérgezni. Nem is ittam többet olyan italt, amit ő kért nekem.

- Meg sem hallgatsz? – kérdezte öcsém, de én úgy éreztem, hogy bár próbált szemrehányó lenni, nem igazán bánta a fennálló helyzetet.

- Árulót nem szokás! – sziszegte a privatér.

Én hagytam őket, had csatázzanak, ha szeretnének. Eleinte csak néztem, ahogy ide-oda ugráltak, mintha csak kis gyerekek fogócskáznának, aztán úgy döntöttem, hogy hasznossá teszem magam, s bementem a királynő szobájába. Ott is pompa uralkodott, amit csak még fényesebbé tett az ablakon beáramló reggeli napfény. Apropó, ablak! Az egyik mellett ott állt Elisabeth mély nyugalomban, és nem épp betegen. Ezt abból sikerült kikövetkeztetnem, hogy egyik legdíszesebb ruháját viselte, tartása merev volt, és csak úgy sugárzott belőle az életerő. Fáradt sóhajjal kísértem a gondolatot, hogy valószínűleg olyan jó egészségnek örvend, hogy még sokáig fog élni. Így is lett, hisz' majd' húsz évre rá halt csak meg, pedig akkor sem számított fiatalnak.

- Üdvözlöm, Elisabeth királynő! – hajoltam meg köszönésképpen, s mire felegyenesedtem, ő is felállt, és felém fordult – Remélem, emlékszik még rám. – mondtam, pedig nem igazán tartozott a mondandómhoz, s nem is szolgált annak bevezetésére.

- Hogyne emlékeznék? Egy jól berendezett börtöncellában kéne lennie az öccsével együtt. – jelentette ki fennhangon. Hihetetlen erős akaratú egy nő volt, s ezért csodáltam. Egy szemét hárpia, de ettől függetlenül méltóságteljes személyiség. Ott álltam vele szemben én, egy ereje teljében lévő férfi (nem olyan suhanc, mint az öcsém, bár furcsa mód még az én szakállam sem pelyhedzett, ami miatt nagyon aggódtam akkoriban) karddal a kezemben. Mégis kettőnk közül ő volt tiszteletet parancsoló, és kettőnk közül én voltam az, aki még így sem mert vele tiszteletlenül beszélni (pedig egy-két dolog, ami a nyelvem hegyén volt, nagyon is jogos lett volna).

- Nem, nem kéne. – válaszoltam ugyanolyan higgadtan, ahogy ő a szememre vetette – Ha Mary meghalt – nyeltem egyet, hogy magamban tartsam az indulatot – engem el kell engednie. Már nincs joga itt tartani. – ami azt illeti, egész szépen sikerült megfogalmaznom, pedig ennél jóval durvább szavakhoz szerettem volna nyúlni. Megfordult a fejemben, hogy legegyszerűbb lenne megölni, ezzel megtorolva a királynőm halálát, ám akkor én már csak haza akartam jutni épen, s élni tovább távol az ostoba angoloktól békében, ami nehéz lett volna, ha az ő királynőjüket a túlvilágra küldöm.

Gondolataimból Arthur üvöltése szakított ki. Ösztönösen felé fordultam, de nem testvéri szeretetből (na jó, talán volt egy kicsit abból is), hanem mert az ő sikerétől függött az én szabadságom, talán életem is. Szerencsétlen egy helyzet volt, az biztos.

- Ja, mégsem talált! – nevetett fel. Az a hülye Drake-kel szórakozott, s közben engem is felültetett. Egyszerűen nem értettem, miért élvezi annyira, hogy verekedhet, miközben amikor velem szemben kellett volna nagylegénynek lennie, lapított zokogva a sarokban. Belegondolva a kicsi, sírós, de még aranyos Anglia emlékébe fordultam vissza a nő felé, aki egy kis meglepetéssel készült számomra.

- Dobja el a kardot! – utasított eddigi hangnemében. Kirázott a hideg, ahogy a semmiből elővarázsolt kis késével a torkomhoz ért. Ostoba és figyelmetlen voltam, aminek, ím, meglett a böjtje. Kénytelen voltam szerzett kardomat néhány méterrel odébb hajítani, aminek fémes csattanás lett a vége.

- Scott, mit csinálsz? – hallottam kintről öcsém kissé gyanakvónak tűnő hangját, ám neki volt annyi esze, hogy a maga csatájára is odafigyelt.

- Azt hittem, téged kinyírtak, és most a drága királynőd egy kést tart a torkomhoz. – válaszoltam, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk – Látod, ez is a te hülyeséged következménye.

- Már ne haragudj, vagy egy rendes báty vagy, aki aggódik az öccséért – én hallottam, amint egy apró szünetben odamormogott egy „kétlem" szavacskát – vagy csak szimplán béna.

- Természetesen az én drága öcsikém miatt aggódtam… - gúnyolódtam.

- Biztos voltam benne. – vette át a hangnememet ő is. – Egy pillanat! – megint valami „nagy" felfedezés, bár utóbbi időben tényleg jó gondolatai voltak – Egy vénlány kibabrált veled! – röhögött. Szebb lenne az írni, hogy felkacagott, vagy felnevetett, de az, amit ő csinált, az konkrétan egyenlő a kiröhögéssel. Mélyen csalódtam magamban, hogy igaza van, és mélyen sértett, hogy emellé még ő is kinevet.

- Megtudhatom, mennyi ideig fogunk itt állni? – kérdeztem egy kis idő elteltével.

- Meglátjuk, Drake hogy verekedi ki magát a saját csatájából. – válaszolt. Észrevettem, hogy míg én ide-oda nézelődtem, mert tudtam, hogy azért még nem vágja el a torkom, ő meredten bámult rám, amitől egyre jobban zavarba jöttem. Talán csak annak elkerülése végett tett így, nehogy visszafordíthassam a helyzetet a nekem kedvező módon, talán másért (esetleg vonzónak találja formás arcomat, szép élénk zöld szememet), ám engem az ok nem érdekelt. A pillantása egy idő után nem csak zavart, de égetett is, mintha csak a lelkembe látna.

- Velem nem fogja meghatni Arthurt, ha esetleg ez lenne a célja. – vetettem fel, bár korán sem voltam biztos a dologban. Legalább is reméltem, hogy a saját öcsém, akivel most kivételesen egy oldalon állunk, ha nem is egy a célunk, csak nem hagyja veszni a bátyját.

- Pajzsnak még megfelel. – égetett, égetett, de közben olyan hideg volt a modora, hogy azt hittem megőrülök. Azt mondogattam magamban, hogy csak egyszer kerüljek ki ebből a helyzetből, egyszer jussak haza, ne lássam többé ezt a nőszemélyt, és én többé betartok mindent, amit Isten igéje hirdet, esküszöm! Komolyan mondom, képes lettem volna vallást váltani, csak ne kelljen többé vele találkoznom.

- Jogos. – erőltettem nyugalmat magamra. Egész jól sikerült alakítás volt szerintem.

Nem sokkal azután, hogy lezártuk ezt az unalmas bájcsevelyt, de már nyoma sem volt előbbi zavart érzésemnek, inkább az unalom kezdett maga alá gyűrni, egyszer csak Arthur berepült az ajtón és végig csúszott a padlón, majd az ágytámlának ütközve megállapodott.

- Ha kikapsz, kinyírlak – mondtam a fejét tapogató ostoba öcsémnek.

- Ha kikap, magam gondoskodom róla, hogy ne legyen rá szükség. – sétált be Drake. Megállt az eszem! Neki is ugyanolyan őrült vigyor volt fellelhető az arcán, amilyet akkoriban Arthur villantott mindenkire. Levonhatjuk a következtetést, hogy abban az időben zakkantak voltak az emberek, főként ezek a nyomorult, lélekben korcsosult (van aki testben is, lsd.: öcsikém és a szeme), kegyetlen, kérlelhetetlen, magukat istenségnek képzelő kalózok. Lett volna még egy-két jelzőm eme fajra, de úgy éreztem, nem igazán publikusak.

Nos, felmérve a helyzetet kijelenthetem, hogy amilyen jó kedve volt az elején Arthurnak, annyival többet kapott mostanra az áldozatnak szánt ellenfelétől. Drake sem nézett ki sokkal jobban, de nem ő volt, aki a vért törölgette megmaradt szeméből jobb látás érdekében. Szívesen segítettem volna, természetesen csak magam miatt, mert hát nem akadály a mágia, de azt hiszem, igencsak máglyára küldtek volna, és akkor nem jártam volna jobban, mint Mary.

Arthur rám pillantott, miután visszanyerte látását, és az a bizonyos működő képes bal szeme elkerekedett. Szerintem a bal is ugyanezt tette volna, legalább is a furcsa rándulás a sebhelye környékén erre utalt, de hát ami nincs, az nem tud elkerekedni.

- És tényleg elkapott! – nevetett, ami aztán köhögésbe is átment, aztán megint nevetett, aztán megint köhögött, és a nevetést továbbra sem bírta abbahagyni. Drake is, én is csak megrökönyödve bámultunk rá, nekem pedig kezdett elfogyni a türelmem a hülyeségeihez. Elisabeth továbbra is rajtam pihentette szép szemeit, még csak el sem mosolyodott, vagy valami. A reakciója a jelenetre egy nagy nulla volt. Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy tényleg ember e, de akkor Arthur valami számomra szívet melengetőt mondott, habár nem egészen értettem, miért teszi.

- Hah, de örülök, hogy ilyen bátyám van. – sóhajtott. Szerintem az volt az első alkalom, hogy ilyen hagyta el a száját, és hiába minden iránta érzett ellenszenvem, minden miatta elszenvedett sérelmem, mégis csak érző szívem van (ha néha nem is látszik), és ez nagyon jól esett a lelkemnek.

- Heh? – a túlcsorduló érzéseim végleges megnyilvánulása.

- Könnyű téged túlszárnyalni. – szolgált magyarázattal az öcsém, miközben feltápászkodott. Eddigi melegség tovább fokozódott forrósággá, de az már nem a testvéri szeretet megnyilvánulása volt. Illetve az eddig érzett testvéri szeretetem erősödött fel annyira, hogy már nem érdekelt mi lesz ennek a vége, csak had üssem meg.

- Te kis… - a továbbiakat inkább lenyeltem, mert továbbra sem tartom publikusnak, és volt értelmesebb dolog is, mint trágár szavakkal illetni őt – Adjon valamit, amit hozzá vághatok! – fordultam Elisabeth felé, aki megrökönyödve pislogott párat, mint akivel megfordult a világ, én pedig ezt kihasználtam. A személyiségében erős nő kezéből meglepő könnyedséggel tudtam kicsavarni a kis kést.

- Ezt pont jó lesz! – nevettem. Végre valami nekem is sikerült. Ezt az egészet épp akkor sikerült véghez vinnem, mikor Drake fegyverezte le Arthurt, s épp ledöfni készült.

- Meg ne próbáld! – kiáltottam, mire öcsém nagy ellenfele megállt a levegőben. Márminthogy a mozdulatot állította meg, s így a kardja lógott a levegőben pár centire az öcsémtől.

Sikerült fordítanom helyzeten. Most én álltam a királynő háta mögött, a kést a torkának tartottam, és ő még ekkor sem remegett meg, pedig bőven lett volna rá oka. Illetve nekem arra, hogy megöljem, ahol az első két helyet Mary halála, és az én fogságom tölti be.

- Engedd el! – kiáltottak rám. Igen, többen, és nem, nem érkezett még valaki a helyszínre. Arthur és Drake együtt szólalt meg, ezzel teljesen összezavarva engemet. Ha nem lettek volna riválisok, azt hittem volna, hogy összebeszéltek az én őrületbe kergetésem céljából.

- Felvilágosítanál, hogy mégis mit akarsz elérni? – kérdeztük. És igen, megint jól ragoztam az igét. Így, ahogy írtam, egyszerre mondtuk ki Drake-kel, ami még jobban meglepett mindkettőnket. Levonhatjuk a következtetést, miszerint az öcsém, Anglia, a nagy kalóz valami érthetetlen okból egyedül óhajt a környezetében mindenkit megőrjíteni.

- Először is, te engedd el! – parancsolt rám. Szerintem komolyan azt hittem, hogy egy szavára akár kútba is ugrok, de nekem voltak fenntartásaim az épelméjűségével kapcsolatban, ezért kissé bizalmatlanul fogadtam az utasítást.

- És ha nem?

- Hogy velem mi lesz nem tudom, de neked a legjobb esetben is visszajár az eddigi szép szobácskád. – na erre a gondolatra már kénytelen voltam megtenni, amit kért, ő csak azután folytatta - Másodszor, azt akartam elérni, hogy végighallgassatok minket – aha, persze – de te rám támadtál. – nézett szúrós tekintettel Drakere, aki minden bizonnyal akkor se halt volna bele az átható tekintetekbe, ha két szemből érkeztek volna.

Azzal bezzeg senki sem foglalkozott, hogy teljesen illogikátlan először csatázni, aztán egy szóra megállni, és neki kezdeni az ügyek megbeszélésének. Az olyan, mintha valaki a csatában veszített volna, s csak aztán adja meg magát. Az is teljesen értelmetlen.

- Áruló! – mondta még utoljára Drake, véleményem szerint azért, hogy övé legyen az utolsó szó, de hát az én öcsém is pályázott rá.

- Privatér! – van egy olyan érzésem, hogy ez csak az ő szájából számít megvető sértésnek.

- Áruló! – és Drake sem hagyja magát…

- Privatér!

- Áruló!

- Ptivatér!

- Áruló!

- Privatér!

…

És ez még perceken keresztül folytatódott, én pedig biztos voltam benne, hogy Elisabeth türelemzsákja is teljesen üres már, pedig rá sem pillantottam. Csak magunk közt szólva, még mindig attól féltem, hogy ugyanúgy bámul, ahogy eddig.

- Abbahagyni, két tökfilkó! – kiáltotta, mire azok ketten kihúzták magukat. Nekem a „tökfilkó" szónál leállt az agyműködésem. Nem akartam elhinni, hogy ennél komolyabb sértést nem tudott volna hozzájuk vágni, mert ez így olyan volt, mintha két civakodó óvodásra szól rá az óvó néni.

Néma és feszült pillanatok elteltével, mikor is a két tökfilkó nem mert megmozdulni, a királynő egy sóhaj kíséretében visszanyerte az önuralmát.

- Hallgatlak, Arthur. – mondta.

- Köszönöm. Először is, ha Mary valóban meghalt, Scottot nincs jogunk itt tartani. – erre a királynő rám pillantott. Tudtam miért, hisz' nem sokkal ezelőtt pontosan ezt mondtam én is. Tekintete olyan hideg volt, hogy azt hittem, ha itt és most nem vonulok vissza önszántamból a cellámba, sokkal rosszabbra számítsak. De maradtam. Túl sok volt bennem a büszkeség ahhoz, hogy most megfutamodjak.

- Elmehet. – mondta végül, én pedig fellélegeztem, persze csak azután hogy fejem hosszú ismételgetés után felfogtam, mit mondott, Arthur pedig már folytatta is.

- Másodszor… - minden hiába (láttam, hogy rákészült a következő részre), Elisabeth leintette.

- Azt mondtam, elmehet.

- Mi? – néztem rá döbbenten. Nem gondoltam volna, hogy parancsként kéne felfognom eme kegyes megnyilvánulását.

- Mostígyazonnal? – és igen, mindezt így egybe.

Sértett, amit Arthur mondott a túlszárnyalásomról, eddig legszívesebben a halálát kívántam volna, de most valahogy nem akaródzott egyedül hagyni, és láttam a szemében, hogy őt is páni félelem kerülgeti a gondolattól, hogy magára marad.

- Úgy hiszem, a beszélgetés további része nem tartozik magára, Skócia. – mondta. A viselkedése immár határozottan zavaró volt. Az eddigi események folytán a szeme végig rajtam függött, pedig nem is én voltam a történések középpontjában, most pedig rám sem pillant, hanem öcsikém arcát fürkészi. Nem értettem, miért csinálja, udvarias ember annak a szemébe néz, akihez beszél. Mellesleg szerintem pont ez a viselkedési forma tette őt olyan hideggé, megközelíthetetlenné, méltóságteljessé, és most talán kicsit ijesztővé.

- Menjen, szedje rendbe magát – ekkor végre végignézett rajtam, de olyan fitymálóan, hogy szégyenemben elsüllyedtem volna a föld alá – kap egy lovat, és induljon még ma! – adta ki a parancsot.

Még váltottam egy utolsó pillantást Arthurral, láttam ahogy nagyokat nyelve próbál nyugodt maradni, láttam a kérlelést a szemében, hogy maradjak, ám én úgy gondoltam, hiába nem akartam ott hagyni, azzal csak rontottam volna a helyzeten, vagy kellemetlenebbé, kínosabbá tettem volna… persze mindez számomra jelentette volna ezt, neki lett volna valakije, akivel osztozhat a kellemetlen pillanatokban. Lassan, mintha csak lassított felvételről játszották volna a jelenetünket, kisétáltam az ajtón, és vissza se néztem. Hosszú időre akkor láttam utoljára Arthurt.