9. fejezet

– Unatkozom! – jelentette be pár nappal később Draco. Harry, a lovaggá ütése óta egyre több és több időt töltött a kerekasztal lovagjainak körében, hogy tudását fejlessze, ez persze magával vonzotta azt is, hogy csak a napok töredékét töltse Dracóval, ami a szőke varázslót egyre jobban és jobban bosszantotta.

Azon a reggelen, kijelentését követően, Draco egy pergament kaszabolgatott vadiúj katanájával, ügyelve arra, hogy minden apró darabka a levegőben maradjon. Amióta az öreg mester végre elkészült a kardjával, egyre kevesebb lovag akarta megtaperolni. A mutatványát néző lovagok egyre jobban eltávolodtak tőle, és reménykedtek, hogy az unatkozó szőkeség nem őket akarja legközelebb feldarabolni.

Draco egészen addig kaszabolta a pergament, míg annak darabkáit el nem vitte a termet átjáró kósza szellő.

– A fene vinné el! – kiáltott fel Draco, miután az utolsó darabka is elreppent. A lovagok még inkább elhúzódtak tőle.

– Ha valami kihívás elé nézne, Draco úrfi – szólalt meg az egyik, és egyben a legbátrabb lovag –, ajánlhatnám, hogy egy sárkánnyal próbáljon szerencsét?

– Egy sárkánnyal? – nézett nagyot Draco. – Olyanok vannak errefelé?

– Már hogyne lennének! – kiáltott fel az egyik lovag, Sir Hagrimore. – Alig háromnapi járóföldre innen, Hammersly városa mellett vert tanyát egy bestia. Elragadja a parasztok teheneit, és néhanapján egy-két óvatlan utazót is. Átkozott kártevők! Hosszú évekig alszanak, majd egyszer csak felébrednek, aztán kiszemelnek egy falut vagy kettőt, megeszik az állatokat, meg néha az embereket is, majd, csak a rend kedvéért, még fel is gyújtják a parasztok házait, és közben jót röhögnek, amint a szerencsétlenek megpróbálják megmenteni a házakat.

– Úgy ám! – tette hozzá egy másik lovag. – Rohadt egy humorérzékük van. Mézesmázos szavaikkal elcsábítanak egy-egy üresfejű parasztlányt vagy hercegnőt, aztán megy a hős lovag, hogy legyőzze a gonosz sárkányt, mire az felfalja a lovagot meg a lovát, majd a lányt elengedi.

– Várjunk csak! – kiáltott fel Draco, aki már egészen beleélte magát a sárkányvadászatba. – Még beszél is?

– Igen, Draco úrfi! És még hogy! – mondta Sir Hagrimore. – Én magam is hallottam már beszélni a hammerslyi sárkányt, bár akkor csak kísérő voltam, és a sárkány elengedett.

– Elengedett? Nem inkább elfutottál? – kérdezett vissza egy másik.

– Ez most nem lényeg! – vágott közbe Draco, mert tudta, hogy ha a lovagok elkezdenek vitatkozni, akkor egész nap ott ülhet anélkül, hogy megtudná, merre lehet a sárkány. – Mégis hol találom ezt a bestiát? Eljátszadoznék vele egy kicsit.

– Majd én odavezetlek, Draco úrfi! – mondta Hagrimore. – Én már jártam Hammerslyben, és biztosíthatlak, hogy gond nélkül elvezetlek oda. De azt hiszem, a sárkánnyal való találkozást inkább kihagynám.

– Azt megköszönném. De előbb megkérdezem a társaimat, hátha valamelyiküknek kedve lenne velem jönni.

– Jó ötlet – mondta az egyik lovag. – A sárkánynak két emberrel nehezebb végeznie, mint eggyel.

Draco szúrós tekintetet vetett a lovagra, katanája élén pedig megcsillant a fény. A lovag nagyot nyelt, és behúzott farokkal iszkolt ki a teremből, Draco pedig elégedetten bólintott, majd tekintetét újra Sir Hagrimore-ra vetette.

– És milyen messze van ez a Hammersly? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Nagyjából háromnapi lovaglásra, de van útközben jó pár kellemes légkörű fogadó – mondta Hagrimore.

– Remek! Pont erre van szükségem! – dörzsölte össze elégedetten a tenyerét Draco.

Este a vacsoránál elmondta tervét a társainak is, ám Harry csak vállat vont.

– Kösz, nekem egy életre elegem van a sárkányokból – mondta karba tett kézzel. – De ha akarsz, menj csak, de nehogy megölesd magad, értetted?

Draco csak bólintott, majd a többiekhez fordult.

– Nektek van kedvetek jönni? – kérdezte.

– Végre kimozdulhatok ebből a várból! Naná! – vágta rá Blaise.

– Blaise, nem azért, de a tűzokádó sárkány neked semmit sem mond? – kérdezte Harry felhúzott szemöldökkel.

– Sárkány? Hol? – jött a válasz, mire Harry csak színpadiasan homlokon vágta magát, és inkább csöndben maradt.

– Nyugi, Harry, hiszen rosszabb ellen is harcoltam már, vagy elfelejtetted Voldemortot, és a Halálfalókat? – mondta Draco.

– Igazad van – sóhajtott Harry.

– És különben is, már én is kikívánkozom innen. Nyaralás ide vagy oda, de már nagy szükségem van valami kis testedzésre.

– Testedzésre? – kérdezte Neville. – Amit a múlt hónapban műveltetek velem, az nem volt nektek elég testedzés?

Neville még mindig természetellenesen sápadt volt, és csak egy tál zabkása volt előtte.

– Most mit panaszkodsz, Nev? – kérdezett vissza Blaise. – Akkor nem volt ellenedre!

– Hagyjál békén! – kiáltotta szinte sírva Neville, és kiviharzott a teremből. A többiek csak néztek utána, majd Dean felsóhajtott, és utánament.

– Most komolyan! – csattant fel Blaise. – Az elmúlt két hétben csak Deant engedi közel magához!

– Még mindig beteg? – kérdezte Draco.

– Az. Minden reggelt a latrinán kezd, utána egész nap vagy sír, vagy röhög, mint egy hiéna, ráadásul Deannek mindent megenged, engem meg fenyeget, hogy tűnjek el!

– Ha nem tudnám, hogy bájital nélkül lehetetlen, akkor azt mondanám, hogy terhes – jegyezte meg Draco.

A többiek döbbenten néztek rá.

– Na ne! Hisz ez lehetetlen! – mondta Harry. – De hiszen Neville fiú!

– De egy pár napig lány volt. És abban a pár napban nem igen türtőztette magát.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha beszélünk Merlinnel. Ő biztos tudni fogja.

– Igen ám, csak ki fogja odáig elcipelni? – tette fel a kérdést Blaise. – Mert mint mondtam, engem a közelébe sem enged.

– Majd Dean, már ha beszélhetünk vele anélkül, hogy Neville is ott lenne – mondta Harry.

– Miről akartok velem beszélni? – kérdezte mögülük Dean.

– Te meg hogy kerültél ide? – kérdezett vissza Blaise. – Neville hol van?

– Odafönt a szobában – felelte Dean. – Na, miről is van szó?

– Draco szerint Neville terhes – közölte szemrebbenés nélkül Harry.

– Ezt nem mondhatod komolyan! – kiáltott fel Dean.

– Pedig komolyan gondolom – szólt Draco. – El kéne vinni Merlinhez, hogy megmondja, mi a baj.

– Azt hiszem, az lesz a legegyszerűbb. Már Nev is mondta, hogy tanácsot kér tőle.

Vacsora után sikerült rábeszélniük Neville-t, hogy kérjen segítséget Merlintől, így mindannyian elkísérték a varázslóhoz.

– Merlin mester – kezdte Draco. – Neville mostanában egyfolytában beteg, és arra gondoltunk, hogy talán…ööö…várandós lehet. – Merlin mindkét szemöldöke felszökött. – Nos, tudom, hogy ez lehetetlen, hiszen Neville fiú, meg minden, de nem lehetne valahogy ellenőrizni, hogy lehetséges-e?

– Hát, ezt általában nők szokták kérni tőlem, de most még van egy adagnyi abból a bájitalból, ami megadja a választ – mondta Merlin, és nekiállt a keresésnek. Legalább három embernagyságú szekrényt nézett át, mire végre megtalálta az íróasztala egyik fiókjában a kívánt fiolát, majd egy másik üveget adott Neville-nek. – Tudnál egy kicsit adni a vizedből, Neville úrfi?

– Azt akarja, hogy pisilj bele – súgta oda Draco.

– Tudom! – sziszegte vissza Neville, behúzódott a latrinába, majd pár percen belül visszatért, kezében az üvegcsével.

Merlin mindeközben előkészítette a bájitalt, és mikor Neville visszatért, már nyújtotta is a kezét az üvegcséért. Egy pár cseppet belecseppentett a bájitalba, aminek az alap halványzöld színe hirtelen kékké változott.

– Nahát, nahát – motyogta Merlin. – Hát ilyen is létezhet?

– Mi? – néztek nagyot az időutazók.

– Gratulálok, fiam! Anya leszel!

– Ó, ne! – nyögte Neville, és a földre rogyott. – Ti szemétládák felcsináltatok!

A többiek ártatlanul pislogtak egymásra.

– Ó, Istenem – mondta Merlin. – Tán nem tudod, hogy melyikük az apa?

– Mindannyiukat hibáztatom! – Neville a kezébe temette az arcát. – Ez hogy lehet? Hiszen már nem vagyok nő!

– Valószínűleg az állapot már fennállt, amikor visszaváltoztattalak, Neville úrfi – mondta Merlin. – És a mágiád a magzat védelme érdekében átalakította a testedet belülről, így hozva létre a megfelelő szervet, hogy a gyermek növekedhessen. Ez olyan lenyűgöző! Ugye nem bánod, ha tanulmányozom az állapotod?

– Tanulmányozni? – csattant fel Neville. – Én azon gondolkodom, hogy hogyan lehetne megszabadulni tőle!

– Én ezt nem tenném – szólt halkan Merlin. – Ez egy olyan hihetetlen lehetőség. Rengeteget tanulhatnánk belőle.

– Neville – szólalt meg Dean –, ez az egész a mi hibánk, és ígérem, gondodat viseljük.

– Észrevetted, hogy többes számban beszél? – súgta Harry Dracónak.

– Ti kanos mocsadékok! Mindenért megfizettek! Mit szólnátok, ha az elkövetkezendő hónapokat légyzabáló gyíkokként töltenétek?

– Ugyan már, Nev… - kezdte Dean, ám Merlin megelőzte.

– Azt hiszem, jobb lenne, ha addig nem varázsolgatnál, Neville úrfi, amíg a gyermek meg nem születik. A mágia már így is majdnem túlcsordul benned. Jobb lenne óvatosnak lenni, nehogy történjen valami – próbálta Merlin megnyugtatni Neville-t. – De talán tudok valamit, ami segíthet. Felgyorsítom a folyamatokat, így kilenc hónap helyett mindössze egy hónap lesz a kihordási idő. De ezt ne mondd el senkinek, hiszen ha a nők megtudnák, hogy csak egy hónapig tartana a terhességük, sosem lenne nyugtom.

Neville magában füstölögve indult kifelé a toronyból, a többiek pedig utána.

– Ne gyertek a közelembe! – sziszegett rájuk az ifjú mágus. – Megyek, és tanulmányozom a varázsigéimet, csak hogy tudjam, mivel átkozzalak meg titeket, miután ez az izé végre kikerül belőlem! – mondta, majd dühösen dobogó léptekkel otthagyta a többieket.

– Hogy őszinte legyek – kezdte Blaise. – Jobban vette a dolgokat, mint gondoltam…

– Te, Harry, tényleg nincs kedved velünk jönni sárkányt vadászni? – tette fel a kérdést Draco.

– Kösz, de inkább nem. A lovagok közül páran egy Temze melletti kis porfészekbe mennek egy kis lovagi tornára. Azt hiszem, elkísérem őket, és szétrúgok egy pár francia segget – felelte Harry. – De majd csak holnap, a ma estét még veled töltöm – lehelte Draco fülébe, majd karon ragadta, és a szobájuk felé irányította a szőke arisztokratát.

– Azt hiszem, Harrynek igaza van – mondta Dean. – Jobb, ha mindannyian elkerüljük Neville-t, amíg a gyerek meg nem születik.

– Amúgy szerintem a kölyök úgyis a tiéd – mondta Blaise. – Mégis csak te voltál az első.

– Reméljük is, hogy nem te… nem kell még egy barom a csapatba – vágott vissza Dean, és mielőtt Blaise megszólalhatott volna, elkapta a fekete férfi inggallérját, és mélyen megcsókolta.

Másnap reggel Draco, Blaise, Sir Hagrimore és vagy fél tucat lovag indult el Hammersly felé, ám még csak épp hogy elhagyták Camelotot, megnyíltak az ég csatornái felettük, és végeláthatatlan eső zúdult a földre.

– Micsoda remek nap ez az utazásra! – zsörtölődött Blaise, mélyen a vízhatlanná varázsolt köpenye alól.

A lovagok többsége ágyékkötőben ült a lován, kiélvezve a jótékony esőt, és örültek neki, hogy ezzel megelőlegezték az őszi fürdést. Sir Hagrimore felnézett a két fiatalra, ahogy azok mélyen köpenyükbe burkolózva ültek lovaikon.

– Ejnye no, ifiurak! Hogy akartok tisztálkodni, amikor tetőtől talpig bebugyoláltátok magatok?

– Nekünk már megvolt az őszi fürdésünk, Sir Hagrimore – vágta rá gyorsan Blaise, Draco pedig ugyancsak lendületesen helyeselt. – Nem akarunk a fürdés után ilyen röviddel bőrig ázni.

– Nos, azt hiszem, ebben igazatok van, ifiurak – bólintott Sir Hagrimore. – Így is elég pletyka kering rólatok a várban. Azt mondják, hogy ti külföldiek MINDEN NAP fürödtök!

– Nem mondod! – mondta tettetett meglepetéssel vegyes felháborodással Draco.

– Dehogynem! Azt állítják, hogy valami elátkozott tündenép vagytok! – kalimpált a kezével, hogy még jobban nyomatékosítsa mondandóját. – Ám a tény, hogy egy mágus is van köztetek, valamelyest csökkenti a vádak komolyságát, hiszen köztudott, hogy a varázslók túlérzékeny szerzetek, és hogy őszinte legyek, ez többszörösen is vonatkozik a társatokra.

– Főleg manapság – morogta az orra alatt Blaise.

– De igazatok is van, mármint, hogy bebugyoláljátok magatok. A túl sok víz nem tesz jót az embernek, úgyhogy ha holnap is esik, valószínűleg már mindannyian beburkolózunk.

– Mondd csak, Draco úrfi! – szólalt meg egy másik lovag, Sir Damodin. – Mégis mi a terved, amikor megtámadod a sárkányt? Nem mintha bíznánk abban, hogy elpusztítod, de állítólag ennek a sárkánynak méretes kincstára van.

– Kincstára? – kérdezte tágra nyílt szemmel Blaise. – Úgy érted, hogy arany, ezüst, drágakő, és mindenféle csecse-becse?

– Úgyám! A sárkányok köztudottan imádják a drága holmikat, főleg azokat, amik fénylenek. És ez a sárkány már több mint ezer éves! Ki tudja mennyi kincset halmozott fel az évszázadok során!

– Miért nincs nálunk egy feneketlen tarisznya? – zsörtölődött magában Blaise, aki már alig várta, hogy rátegye a kezét a temérdek kincsre.

– Ugyan már, Blaise úrfi! Még hogy megszerezni a sárkány kincsét? Szerencsétek lesz, ha nem éget hamuvá titeket!

– Ennyire kételkedtek bennünk? – húzta fel a szemöldökét Draco.

– Dehogy is, Draco úrfi! – vágta rá Hagrimore. – De egy kicsit jobban ismerjük a sárkányt, mint ti.

– Igen, és még Sir Lancelot is kiállt ez ellen a szörny ellen. Bár a találkozásnak nincsen tanúja, csak Lancelot maga.

– Akkor valószínűleg elfutott, amint meglátta – morogta az orra alatt Blaise.

– És ha elvileg olyan sérthetetlen ez a sárkány, mint amilyennek állítjátok, akkor miért nem pusztította el az egész országot? – kérdezte szkeptikusan Draco.

– A sárkányok sokat alszanak – jött a válasz, mire Draco homlokon csapta magát, Blaise pedig jót nevetett a magyarázaton.

A nap hamar véget ért, az eső azonban nem engedett feljebb, és mivel fogadót nem találtak, így a szabad ég alatt éjszakáztak mindannyian. Másnap felkerekedtek, immár minden lovag tetőtől talpig beburkolózva, és tovább folytatták az útjukat.

Delelőre hágott már a nap - vagy legalábbis hágott volna, ha az eső elállt volna -, amikor végre a kis kompánia elérte Hammersly városkáját. A legközelebbi fogadóban nyittattak maguknak szobákat, aminek az árát a fogadós már az érkezéskor elkérte. Amikor megkérdezték, hogy miért nem lehet a távozáskor fizetni, a tulaj annyit felelt: – Ha valaki a sárkányhoz megy, az nem biztos, hogy vissza is tér, éppen ezért a szoba árát előre ki kell fizetni, nehogy bevételkiesés legyen.

Egy kiadós ebéd után Draco, Blaise, Sir Hagrimore és Sir Damodin elindultak a sárkány barlangja felé, a többi lovag azonban úgy döntött, hogy kicsit elmélyülnek a helyiek vendégszeretetében.

A sárkány barlangja alig egyórányi járóföldre volt a városkától, így a négy útitárs hamar odatalált. A barlangot már a szomszédos dombról is látni lehetett, hiszen a bejárat előtti teret feketére égették, egy fa vagy bokor sem volt látható, és különféle lények csontjai borították a domboldalt.

– Mintha ez lenne a sárkány barlangja – szólalt meg Blaise, mire Draco nem kicsit gyengén vágta nyakon.

– Fogd be! – sziszegte a szőkeség.

– Most mi van?

– Az, hogy hülye vagy! – Draco körbekémlelt, majd Hagrimore-hoz fordult. – Szerinted odabenn van?

– Valószínűleg, és előjön, ha hívod. A sárkányok szeretik, ha házhoz jön a vacsora – tette hozzá.

Draco és Blaise egymás mellett lépett a leégetett tisztásra, Hagrimore és Damodin a megmaradt fák árnyékába húzódtak.

– Te, Draco, le tudod foglalni, amíg körülnézek a barlangjában? Hátha találok valami érdekeset, amit elvihetünk.

– Ha nem tudjuk megölni a sárkányt, akkor minek bármit is elvenni? – kérdezett vissza Draco.

– Hogy minek? Hát, hogy bizonyíthassuk, hogy igenis egy sárkány barlangjában jártunk! Amúgy meg, nem azt mondtad, hogy csak játszadozni akarsz vele egy kicsit?

– Igazad van – sóhajtott Draco, majd a barlang bejáratához lépett.

– Hahó, sárkány! Itthon vagy? – kiáltott be a barlangba.

Odabentről morgás hallatszódott, majd füst szállt fel a barlang szájából. Hangos, csoszogáshoz hasonlatos hang hallatszódott, majd kibukkant egy pikkelyes fej, és egy hatalmas, inas test. A sárkány pikkelyei aranyszínben játszottak, és mintha a felhők is szétoszlottak volna, amikor a bestia kilépett odújából. Fogai és karmai hófehérek, szemei, mint a csillogó borostyán.

A sárkány hosszan, és mélyen morgott, amikor megpillantotta az előtte álló, szőke fiatal férfit, aki mindössze egy karddal a kezében állt ott, nem talpig páncélban, mint a legtöbb látogatója.

– SZÓLÍTS A NEVEMEN, NYOMORULT HALANDÓ! – dörögte a sárkány, szava nyomán szinte rengett a föld. – A NEVEM, MANAKWATARA PHURTIKATHUIS!

– Egy kicsit hosszú, nem gondolod, Sárkány Úr? – kérdezte Blaise. – Nincs valami rövidebb, mondjuk egy becenév?

A sárkány oldalra billentette a fejét, és szemügyre vette a másik látogatóját is.

– BECENEVEM? – vigyorodott el, kivillantva borotvaéles, hófehér fogait. – SZÓLÍTSATOK AJÁNDÉKNAK! HISZEN A SÁRKÁNYOK AZ ISTENEK AJÁNDÉKAI.

– Mily szerény – mondta gúnyosan Blaise, de a sárkány rá se hederített.

Draco előre lépett, és mélyen meghajolt a hatalmas bestia előtt.

– Hatalmas Ajándék – itt egy pillanatra elhallgatott, hiszen rájött, hogy milyen kétértelmű is az, amit mond. – Draco Malfoy vagyok. Azért jöttem, hogy kihívjalak egy párbajra, hogy megszabadítsam a közeli falut galád cselekedeteidtől.

– PÁRBAJRA? – kérdezett vissza a sárkány, és Blaise-re emelte tekintetét.

– Én csak néző vagyok – emelte fel kezét Blaise.

– HÁT RENDBEN. JER HÁT, IFJÚ DRACO!

Draco előre lépett, és kivonta katanáját. Ajándék pedig oldalra billentette a fejét, ahogy a nap fénye megcsillant a különös kard ívelt pengéjén.

– MONDD CSAK, IFJÚ. MIFÉLE FOGPISZKÁLÓT TARTASZ A KEZEDBEN? – kérdezte Ajándék.

– Nos, mindjárt meglátod! – vigyorogta Draco, majd harci állásba helyezkedett, várt egy pár pillanatig, majd megrohamozta a sárkányt. Mozgása villámgyors, csapásai hihetetlenül precízek voltak, s a támadás végén Ajándék pikkelyei közül kiserkent a sárkány vörös vére.

Ajándék meglepetésében felkiáltott, és hátrahőkölt, majd gyorsan vissza is tért.

– MEGLEPTÉL KISEMBER. MEGCSIKLANDOZTÁL, DE AZT HISZEM, IDEJE VISSZAADNI A KÖLCSÖNT.

A sárkány, testtömegétől függetlenül, hihetetlen sebességgel mozdult, és egy villámgyors mozdulattal jobb mellső végtagjának egyik karmával megsebezte a fiatal férfit.

Blaise mindeközben, mikor látta, hogy a sárkány és Draco egymásnak esnek, beosont a sárkány barlangjába.

Kemény csata alakult ki a sárkány és Draco között. A szőke férfi, bevetve némi mágiát is mozgása gyorsítására, villámként csapott le a sárkányra, csapásai nyomán pikkelyek repkedtek, és véres csíkok jelentek meg Ajándék testén. Ám komoly sérülést nem okozott a sárkánynak. Ajándék karmaival és fogaival kapkodott a villámgyors ember után, és bár amaz jóval gyorsabb volt, azért még így is be tudott vinni egy-két csapást, bár karcolásokon kívül ő sem okozott komolyabb károsodást.

Nagyjából fél óra múlva a harcoló felek megálltak, hogy szusszanjanak egyet.

– AZT HISZEM, KEDVELLEK, KICSI EMBER – lihegte a sárkány. – RÉGEN VOLT RÉSZEM ILYEN JÓ KIS TESTMOZGÁSBAN.

– Azt hiszem, én is kedvellek, Ajándék – szuszogta Draco. – Még sosem találkoztam olyan sárkánnyal, aki nemcsak, hogy beszél, de még modora is van.

A sárkány elvigyorodott, újfent kivillantva hófehér fogait, aztán körülnézett, és feltűnt neki, hogy Blaise sehol sincs.

– MONDD CSAK, KICSI EMBER. HOL VAN A TÁRSAD? – tette fel a kérdést, ám mielőtt Draco válaszolhatott volna, Blaise kibotorkált a barlangból egy nagy marék kinccsel, és egy különleges formájú, smaragdokkal és más drágakövekkel ékített tőrrel.

– NÉZZENEK ODA, KIS TOLVAJ! MIT KERESTÉL TE ODABENN?

– Csak kíváncsi voltam, hogy mit tartasz odabent, Ajándék – felelte Blaise.

– ÉS TALÁLTÁL BÁRMIT, AMI MEGTETSZETT?

– Ó, csak egy pár csecse-becsét, meg egy szép kis tőrt. Remélem, nem baj, ha megtartom őket, neked úgy is van még rengeteg.

– NOS, MIVEL MÁR ELLOPTAD ŐKET, ÍGY AZOK MÁR NEM AZ ENYÉMEK. DE JOBB, HA TŐLEM TUDOD, AZON A TŐRÖN ÁTOK ÜL.

– Átok? – hőkölt vissza Blaise, és már adta is volna vissza a tőrt.

– NEM ÚGY MEGY AZ, KIS TOLVAJ! MIVEL MÁR ELLOPTAD, VISSZA NEM ADHATOD, EL NEM VESZTHETED. CSAK AKKOR SZABADULSZ MEG TŐLE, HA VALAKI ELLOPJA TŐLED. DE NE IJEDJ MEG, AZ ÁTOK NEM GONOSZ. A TŐR TULAJDONOSA MINDENT MEGTALÁLHAT, AMIT CSAK KERES, LEGYEN AZ TÁRGY, SZEMÉLY, VAGY HELY.

– Köszönöm! – nevetett Blaise. – Azt hiszem – tette hozzá, mintegy mellékesen.

Ajándék Dracóhoz fordult, és oldalra billentette a fejét.

– NOS, MIVEL TÁRSAD MÁR KISZOLGÁLTA MAGÁT, EZÉRT ÚGY TARTOM IGAZSÁGOSNAK, HA TÉGED IS MEGAJÁNDÉKOZLAK VALAMIVEL.

Ajándék kinyitotta a száját, és egy apró fogat halászott ki belőle, amit Dracónak adott.

– FOGD HÁT. VISELD A NYAKADBAN, S KARD VAGY ÁTOK SOSEM FOG RAJTAD. HALANDÓ EMBER FEGYVERE MEG NEM ÖLHET.

Draco elfogadta a fogat, mely akkora volt, mint a tulajdon tenyere.

– VAN MÉG VALAMI, AMIT TUDNOD KELL. AZZAL, HOGY ELFOGADTAD AZ AJÁNDÉKOMAT, KICSI EMBER, MAGADRA VESZED A SÁRKÁNYOK NÉHÁNY TULAJDONSÁGÁT IS – tette hozzá Ajándék. – TE VAGY A LEGSZERENCSÉSEBB HALANDÓ AZ EGÉSZ VILÁGON. – Ezzel a sárkány visszabújt odújába, és hamarosan már csak hangos horkolása hallatszódott odabentről.

– Ezzel meg mi a csodát akart mondani? – kérdezte Blaise.

– Fogalmam sincs – mondta Draco, még mindig a kezében lévő fogat vizsgálva.

Blaise is vállat vont, majd leporolta a barlangban rárakódott port a ruhájáról. Draco, amint elérte a porfelhő, tüsszentett egyet, minek nyomában tűz lövellt ki a száján, megperzselve a földet a lába előtt.

– Mi a…? – nézett nagyot a szőke fiatal.

– Azt hiszem, erre gondolhatott. Sárkánytulajdonságok… gondolod, hogy pikkelyeket is növesztesz?

Draco nem válaszolt, csak fújt egyet, minek hatására újabb tűzcsóva hagyta el a száját, megperzselve Blaise ruhájának ujját.

– Oké – csapkodott Blaise. – Nem húzzuk fel a sárkányt!

Draco összeszűkült szemmel nézett rá, majd elindult a fák felé, ahol Hagrimore és Damodin már vártak rájuk.

Eközben Camelotban Neville immár méretes pocakkal csoszogott be szállásuk nappalijába.

– Úgy érzem magam, mint egy bálna! – siránkozta, majd lerogyott a kanapéra, ahol Dean ült. – Mégis hogy viselik ezt el a nők? Alig tudok mozogni, feldagadt a bokám, és egyfolytában pisilni kell! – nyafogta.

– Pokollá teszik a férfiak életét – jegyezte meg Dean, mire Neville zokogni kezdett.

– Utállak titeket! – bömbölte a várandós mágus.

Dean elég rosszul érezte magát, amiért megint megríkatta Neville-t, és átkozta a többieket, amiért egyedül hagyták a folyamatos hangulatváltozásokkal küzdő, terhes mágussal.

– Gyere, dőlj ide – sóhajtott Dean, miután egy párnát tett Neville háta mögé. – Megmasszírozom a lábadat.

Neville nyafogva dőlt hátra, de hamar ellazult, miután Dean elkezdte masszírozni elgyötört lábait. Bár Merlin varázslata óta még csak pár nap telt el, Neville terhessége már most ott tartott, mintha a hetedik hónapban lenne.

– Örülj neki, hogy Merlin felgyorsította a terhességed, különben hónapokig kéne elviselned ezt az egészet.

– Gondolod, hogy ez megnyugtat? – vágott vissza Neville. – Különben is, a többiek miért nincsenek itt? Draco és Blaise sárkányra vadásznak! Harry meg lovagokkal játszadozik! Miért nekem kell szenvednem?

– Mintha csak te szenvednél – gondolta magában Dean. – És én mégis mit csinálok?

De a békesség fenntartása végett inkább semmit sem mondott. Jobb nem kivívni egy terhes mágus haragját.

– Utállak titeket! – nyafogta újfent Neville. – Óóó… Ez nagyon jól esik…

– Tudom – válaszolta Dean, és folytatta a masszírozást, minek következtében Neville hamarosan elaludt, Dean pedig felsóhajtott, hogy legalább egy kis ideig nyugta lett.

– Rohadjatok meg mindannyian! – sziszegte halkan, a többi három varázslóra gondolva.

Mindeközben Blaise és Draco, valamint a többi lovag már visszafele tartott Camelotba. Az őket kísérő lovagok mind a sárkánnyal való harcról beszélgettek, és találgatták, hogy mégis mily módon sikerült a két fiatalnak, akik egyáltalán nem tartoztak a lovagok közé, ép bőrrel megúsznia a bestiával való találkozást. Valamint szóba került a szőke fiatal új képessége is.

Draco és Blaise egymás mellett haladtak lovaikkal, a fekete fiú pedig gondolkodva forgatta a sárkánytól szerzett tőrt.

– Azért az az átkozott sárkány elmondhatta volna, hogy is működik ez a rohadt tőr – méltatlankodott Blaise.

Arra nem gondoltál, hogy engem kérdezz meg?

– Mit mondtál? – nézett Blaise, Dracóra.

– Éd, ad égadda világod sebbit – jött a válasz. Dracónak olyan hangja volt, mint aki megfázott, hiszen a lovak patája által felkavart portól védte magát köpenyével. A ló, amint Draco ült már nem egyszer megismerkedett Draco új képességével, hiszen sörénye jó pár helyen megperzselődött.

– Gondolkodtál már azon, hogy megszabadulsz a fogtól? – kérdezte Sir Hagrimore.

– Igen, megpróbáltam odaadni Blaise-nek, de semmi haszna nem volt.

– Talán egy nap, majd meg tanulod uralni a képességedet – mondta Blaise. – Ajándék pedig biztos úgy gondolta, hogy ez előnyös tulajdonság. Legalább nem lesz szükségünk többé gyufára, vagy tűzbűbájra. – Az utolsó szót már suttogva tette hozzá, hogy a lovagok ne hallják.

A szállásukon csatlakoztak Deanhez és Neville-hez, majd elmesélték, hogy mi is történt a kalandjukon. Dean végig alig bírta visszafojtani a nevetést, viszont Neville egyáltalán nem tartóztatta magát, és hatalmas nevetésben tört ki.

– Ez sokkal jobb, mint amit én csináltam volna veletek bosszúból!

– Vigyázz magadra, mert megpörköllek! – vágta rá Draco, akinek aztán semmi kedve sem volt ahhoz, hogy a várandós mágus rajta röhögjön.

– Gyere csak! Próbáld meg – vágott vissza Neville. – Úgy is van egy jó kis belső-eső varázsom, amit ki akarok próbálni!

– Neville – szólt rá Dean. – Merlin azt mondta, hogy nincs varázsolgatás, amíg a gyermek meg nem születik.

– Affene… - morogta Neville.

Blaise végigmérte Neville-t.

– Szépen kikerekedtél, amíg távol voltunk, Neville – jegyezte meg.

– Kövérnek nevezel?

– Nem! Egyáltalán nem! – emelte fel védekezően a kezét a fekete fiú.

– Mi van, most már a kövér fiúkra buksz?

Blaise kérdőn, szinte könyörgőn nézett Deanre.

– Segíts?

Dean mélyet sóhajtott, majd odahajolt Blaise-hez.

– Egy kicsit most érzékeny – súgta neki. – Masszírozd meg a bokáját és a talpát, és máris megenyhül.

Blaise bólintott, majd tette, amit egyik párja mondott. Neville-ből pillanatokon belül doromboló macska lett, Blaise pedig fellélegzett.

Draco érdeklődve nézett körül, majd Deanhez fordult.

– Harry visszajött már? – kérdezte.

– Még nem. A lovagok szerint nagyjából csak egy hét múlva érnek vissza.

Draco mélyet sóhajtott. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy bosszankodjon amiatt, hogy Harry nincs ott vele, vagy használja ki az alkalmat, és lovagoljon ki eléje.

– Kicsit tartok attól, hogy nem ér vissza a szülésig – jegyezte meg Dean. – Pedig azt hiszem, mindannyiunk érdeke, hogy ő is itt legyen… az talán megenyhíti Nev haragját.

– Ugye most csak hülyéskedsz? – kérdezett vissza Draco. – Egy szobában lenni egy dühös, vajúdó mágussal? Én már most féltem az életem!

– Magára csak nem hagyhatjuk. Gyakorlatilag mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy ilyen helyzetbe került – vágott vissza Dean.

Blaise kivételesen meg sem szólalt, csak Neville lábát masszírozta, és örült neki, hogy a terhes varázsló annyira ellazult, hogy a beszélgetésük töredékét sem hallotta.

– Amúgy nem tudom, miért vagy úgy oda – szólalt meg végül Blaise is, miután biztosra vette, hogy Neville nem figyel a beszélgetésre. – Neked ott a sárkányfog! Halhatatlan vagy! Akkor meg mit parázol?

– Halhatatlanság egy dolog. De Ajándék nem mondott semmit arról, hogy mi történik, ha lefejeznek, vagy levágják valamelyik végtagomat.

– Mit szólnátok, ha felfüggesztenénk ezt a beszélgetést, és kivárnánk, hogy mi lesz?

A többiek bólintottak, és az elkövetkezendő hét többé-kevésbé eseménytelenül telt, majd végre visszatértek a lovagok, köztük Harry is. Ő, Percival és a többi lovag, akik velük tartottak pont vacsorára értek vissza, Draco nem kis örömére. Amint meglátta kedvesét, felugrott az asztaltól, és a tetőtől talpig páncélba öltözött Harry karjai közé vetette magát.

– Végre itt vagy! – kiáltotta. – Már azt hittem, hogy megőrülök!

– Megőrülsz? Miért? – kérdezett vissza Harry, aki láthatólag nem értette, hogy miről is van szó.

– Most komolyan! Egy helységben lenni egy terhes, vérmes mágussal; elviselni, ahogy Blaise és Dean próbálnak a kedvében járni; az átkozott sárkány miatt pikkelyeket növeszteni és tüzet okádni…

Harry a pikkelyek és a sárkánytűz után döntött úgy, hogy ideje befogni a szőkeség száját, így jó alaposan megcsókolta, jóformán belefojtotta Dracóba a szót. Percekig álltak ott, egymáshoz tapadva, Harry egyik kesztyűs keze pedig Draco inge alá csúszott, és végigkúszott a szőke férfi hátán. Még a kesztyűn keresztül is érezte a pikkelyek különleges tapintását.

Végre mindkettejük tüdejéből elfogyott a levegő, így kénytelenek voltak elválni egymástól. Draco szeme vágytól égett, nem kevésbé, mint Harryé.

– Sárkánypikkelyek? – kérdezte nagy sokára a fekete hajú varázsló-lovag. Draco csak bólintani tudott. – Nos, mi lenne, ha felmennénk, és ellenőrizném azokat a pikkelyeket?

Draco ismét csak bólintott, és kettesben megindultak a szobájuk felé. Sir Percival azonban észrevette, hogy a tornán legjobban szereplő lovag elsunnyog.

– Várj, Sir Harry! – kiáltott utána.

– Mi a baj, Sir Percival? – fordult vissza Harry.

– Hát nem maradsz köztünk, és osztod meg hősi győzelmeidet a többiekkel, akik nem látták a csatáidat?

– Nálam te sokkal jobb mesélő vagy, Sir Percival – válaszolt Harry. – Oszd meg hát te, a győzelmek történetét a többiekkel. Nekem pillanatnyilag fontosabb dolgom van.

Azzal visszafordult Dracóhoz, és ketten sietve távoztak a teremből.

Percival csak a fejét rázta, majd belekezdett tapasztalataik mesélésébe, és persze ki nem hagyhatta, hogy Harry milyen leleményesen alázta meg a nagyszájú, francia kutyákat.

Ahogy Harry és Draco elhagyták a termet, szinte futva tértek vissza a szállásukra, ahol szerencséjük volt, mert a többiek éppen nem voltak otthon. Még Neville se, amiért mindketten rettenetesen hálásak voltak.

Harry bevonszolta Dracót a szobájukba, és egy mozdulattal megszabadította a szőke férfit az ingétől.

Dracónak nehezebb dolga volt, hiszen a páncél ugyancsak fifikásan volt rögzítve, és eltartott egy darabig, mire kihámozta kedvesét a nehéz vasakból.

– Mit szólnál egy forró fürdőhöz? – kérdezte kajánul Draco.

– Az minden vágyam, meg egy kis fürdőolaj – mondta vágytól mély hangon. És a kádhoz vezette Dracót. A víz tiszta volt, ám jéghideg, és Harry már azon volt, hogy lefújja az egész fürdőzést és az ágyban használja fel az olajat, amikor Draco megfordult, és rálehelt a fémkádra.

A szájából kitörő tűzcsóva pillanatok alatt felforrósította a kádnyi vizet, ami hamarosan gőzölögve várta őket.

Harry egy pillanatig ledöbbenve állt, aztán megrázta a fejét, a szőke férfira nézett, majd megfogta a kezét, és bemászott a kádnyi forró vízbe. Mindketten mélyen sóhajtottak, majd egymásnak estek. Harry ott csókolta Dracót, ahol csak érte. A száján, a nyakán, majd egyre lejjebb a kulcscsontját, a mellbimbóit, aztán ugyanazon az útvonalon visszafelé, miközben kezével a másik férfi hátát simogatta, különös tekintettel a Draco gerincén és lapockáján elterülő pikkelyekre. Harry fogta a fürdőolajat, és végigcsorgatta Draco hátán, majd elkezdte belemasszírozni az érintésre puha, mégis hatalmas erőt elbíró pikkelyekbe, végig Draco nyakán, majd lapockáján, egészen a gerince mentén, a fenekéig.

Draco mindeközben úgy dorombolt, mint egy macska.

– Vajon meddig terjednek a pikkelyeid? – kérdezte, miközben olajos kezével egyre közelebb került Draco vágatához.

– Miért nem deríted ki? – kérdezett vissza Draco.

A szállásra visszatérő Blaise, Dean és Neville pancsolás hangját hallotta, majd nyögéseket.

– Hé! Ezek ellopták az ötletünket! – méltatlankodott Blaise. – Gyerünk mi is a fürdőkádba!

– Azt már nem! – vágta rá Neville. – Még csak az kéne, hogy megint hozzám érjetek! Hát nem látjátok, mit műveltetek már így is velem?

– Ugyan már, Nev! Meddig akarod még felhánytorgatni ezt? – kérdezett vissza Blaise.

– Blaise-nek igaza van – helyeselt Dean is. – Ami megtörtént, megtörtént. A kicsi úgy is hamar megszületik már. Egyébként meg – vigyorodott el. – A szex bizonyítottan képes beindítani a szülést a terhesség utolsó szakaszában. És ahogy elnézlek, már mindenórás lehetsz.

Neville egy darabig gondolkodott, majd ránézett két szeretőjére.

– Ez biztos?

– Elvileg – vont vállat Dean –, de nem veszthetünk vele semmit.

Neville végre ráállt a dologra, és követte a két másikat a fürdőbe, akiknek volt annyi eszük, hogy mielőtt lementek volna vacsorázni, tüzet raktak saját kádjuk alatt, így a víz már jó meleg volt, mire felértek.

Másnap reggel a szállás mind az öt lakója elégedetten ébredt, és végre valahára nem akarták megölni egymást.

Draco éppen a nappaliban ücsörgött a katanáját tisztogatva, Harry pedig mellette ült, és éppen a mellvértjét fényesítette, amikor Neville kitántorgott a szobájából, arca fájdalmasan rándult össze.

– Nev, jól vagy? – kérdezte Harry, szemében látható aggodalommal.

– Úgy nézek ki? – vágott vissza Neville, majd kétrét görnyedt.

Harry felpattan a helyéről, és a terhes mágushoz sietett, majd a kanapéhoz vezette és leültette.

– Mi a baj? – kérdezte Draco is.

– Azt hiszem, itt az idő – nyögte Neville. Dean és Blaise pont ekkor lépett be a szállásra.

– Mi folyik itt? – kérdezte Dean.

– Neville szerint itt az idő – válaszolta Harry.

– Milyen idő? Megyünk haza? – kérdezte Blaise.

Harry homlokon vágta magát a fekete férfi hülyeségén, ám nem kellett sokáig aggódnia, hiszen Dean egy jólirányzott ütéssel torolta meg Blaise beszólását.

– Nem, te nagyon hülye! – förmedt rá. – Nemsokára meg lesz a gyerek!

– Akkor ezek szerint a szex és a meginduló szülés legendája mégis igaz!

A többiek válaszra sem méltatták.

– AÚ! – jajongott Neville. – Csináljatok már valamit!

– Mégis mit? – kérdezett vissza Dean. – Még sosem láttam szülést! Honnan tudjam, hogy mit kell csinálni?

Harry mélyet sóhajtott.

– Megyek és idehozom Merlint – közölte, és kiment a szobából.