Szerzői megjegyzés: Najó, akkor most szólok a félreértések elkerülése miatt: Ebben a történetben élnek Kaname szülei és köszönik szépen, nagyon kól vannnak.

- Apám... - suttogta döbbenten Kaname, majd enyhén meghajolt, miközben én próbáltam háttérbe húzódni, de sajnos nem jött össze, mert a férfi mellett álló nő (gondolom Kaname anyja) rögtön rákérdezett:

- És kit tisztelhetünk az ifjú hölgyben? - a kérdés hallatán először összerezzentem, majd egy kissé bátortalanul szólaltam meg:

- Kurosu Yuuki vagyok, Nappali tagozatos prefektus. - soroltam a dolgokat.

- Szóval nem vagy vámpír. - mondta, enyhe megvetéssel a nő. - És mit keresel itt ilyen késői órában? Hiszen, ha jól tudom, az emberek ilyenkor alszanak...

- Jól tudja. - szóltam vissza pimaszul. - Csak tudja, az igazgató küldött, hogy megbeszéljek a fiával egy-két dolgot, mert ugyebár a vámpírok este vannak ébren, így alkalmazkdunk hozzájuk. - mondtam, és hangom még mindig gúnyos volt. Aztán észbe kaptam, hogy kikkel is beszélek pontosan, ezért újra megszólaltam, immár bűnbánó hangon. - Elnézést... - sütöttem le a szememet.

- Oh, és milyen tisztelettudó! - jegyezte meg már a férfi.

- Ha nem haragszanak, akkor nekem mennem kel... - mondtam, majd meghajoltam és, kimentem. Vagyis csak mentem volna, mert még meghallottam a nő hangját:

- A sálad... A tiéd? - mondta, mire én nagy lendülettel visszafordultam, aminek következtében a hajam is engedni láttatta a nyakamat. Így az is tökéletesen látszitt, hogy valaki kiszívta a vérem. Én pedig, ahogy Kanamera néztem, azt vettem észre, hogy nem örül túlságosan. Nem volt dühös, inkább csalódottnak mondanám. - Biztos nagyon finom lehet a véred, ha valaki ezért kockáztatta azt, hogy az akadémián maradhasson... - jegyezte meg a nő hideg hangon.

- Igen, már sokan mondták, hogy finom a vérem. Akarja esetleg megkóstolni? Nem? Akkor, ha megbocsátanak... - kikaptam a sálat a kezéből. - Viszlát! - köszöntem el, majd elrohantam. Útközben neki mentem Ichijounak, aki logikusan megkérdezte, hogy mit keresek itt és utána azt, hogy mi a bajom. Nem válaszoltam, csak tovább rohantam, egyenesen a szobámig. Csak álmatlnul feküdtem, de sírni nem tudtam. Forgolódtam, de valahogy nem sikerült lehunyni a szemem. Valahogy nem ment. Magamat hibáztattam és igazam is volt. Ha nem hazudtam volna, akkor ez az egész nem történt volna meg. De akkor meg mások utálnának. Ördögi kör. Ha hazudok Kaname utál meg, ha nem, akkor viszont más, mivel Ruka mindent kitálal. Nem tudom, mennyi idő múlva tudtam elaludni, és azt sem, hogy mikor keltem fel. Csak azt tudtam, hogy nagyon rosszul alakítottam a sorsom. Vagyis lehet, hgy nem, de akkor úgy tűnt, hogy minden el van veszve. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy már sötét van. Akkor jó sokat aludhattam... gondoltam, majd körbenéztem. Yori az asztalnál ült és a leckéjét csinálta. Vagyis gondolom, hogy azt, mert valamit nagyon írogatott.

- Mit csinálsz? - kérdeztem egy nagyot ásítva.

- Leckét... - mondta morogva. - Hogy-hogy eddig aludtál? Próbáltalak fölébreszteni, de nem igazán akartál fölkelni...

- Csak későn feküdtem le. És nem tudtam aludni. - mondtam szomorúan.

- Mi bánt? - kérdezte, de már felém fordult.

- Honnan veszed, hogy bánt valami.

- Onnan, hogy ha későn fekszel le, akkor általában rögtön elalszol, kivéve ha valami bajod van, mert akkor gondolkodsz. - hát igen, Yori az, aki nagyon sok dolgot tud rólam. Talán a legtöbbet, bár azt nem hiszem. De az biztos, hogy remek barátnő.

- Te mit tennél akkor, ha valakit megbántottál azzal, hogy hazudtál neki?

- Bocsánatot kérnék tőle... - válaszolt, majd mekérdezte. - Kinek hazudtál és miért?

- Az nem fontos...

- De igen, fontos. Bennem megbízhatsz. Elmondhatod, a számon lakat van. - mondta mosolyogva. És akkor, nem tudom, hogy miért, de elkezdtem neki mesélni.

- Kuran Kanamenak.

- Az esti tagozatból? - kérdezte.

- Igen, miért, honnan? Na mindegy. Szóval az úgy volt, hogy... - és elmondtam neki az egészet. Persze azt nem, hogy kiszívták a vérem meg az ilyeneket nem, de egyébként minden mást.

- Akkor most miért is hazudtál pontosan, azt nem értettem...

- Mert az a valaki, aki bántott, megfenyegetett, hogy ha elmondm Kanamenak, amit csinált, akkor ő is elmondja, hogy mi van kettőnk közt... - válaszoltam.

- És az miért baj, ha megtudják?

- Mert ő egy estis. És nekünk nem szabadna találkoznunk. Benne van a házirendben. - magyaráztam letörten.

- Akkor menj, és kérj tőle bocsánatot. Biztos nem fog haragudni, hiszen abból, amit elmondtál azt vettem ki, hogy nagyon szeret téged.

- Talán igazad van. Megyek is! - keltem ki az ágyból és el is indultam volna, ha Yori hangja nem állít meg.

- Nem kéne átöltöznöd? - kérdezte, mire végigneéztem magamon, és ugye hálóingben voltam, ami nem túl előnyös. Magamra kaptam valami tűrhető ruhát, egy farmert és egy fehér pólót, majd elindultam kifele, de előbb még visszafordultam.

- Nagyon köszönök mindent. - szóltam hálásan. - De ígérd meg, hogy erről nem szólsz senkinek. - kértem.

- Persze, hogy megígérem. De most siess.

- Köszi! - mondtam még utoljára, majd enyhén remegve elindultam a Hold Pavilonba. Nem tudtam, hogy mit mondjak, de Yori szavai valahogy mégis bíztatást adtak. Mikor beértem, nem találtam senkit, de nem is kerestem őket, hanem egyenesen fölmentem Kaname szobája felé. Az ajtó félig nyitva volt, így benéztem rajta, de bár ne tettem volna, mert amit látam az nagyon fájó volt számomra. Ruka ment Kaname ágyához, és föltérdelt rá, majd lassan Kanamehoz hajolt.

- Ne várj arra a lányra, ha hazudott neked, akkor biztos nem szeret. De én itt vagyok neked. És akkor kinek kell ő? - a többit már nem is akartam látni, dejtettem, hogy mi lesz ott. Halk léptekkel elrohantam, és útközben megtörten ültem le az egyik padra. És itt kitört belőlem a zokogás.