Tudom nagyon lassan írtam meg ezt a részt és azt is tudom, hogy nem lett elég hosszú, de talál, az segít egy kicsit, hogy már úton van a következő rész. Csak én utálom egyre jobban Elena karakterét? Vagy más is? Mert esküszöm engem egyre jobban idegesít.

Pár órával később megérkezett az iskolában és próbálta megtalálni Elena-t, hogy megbeszéljék ezt az egész félreértést. Egész nap nem látta sehol sem, egyik órán sem találkozott vele, már kezdett érte aggódni, hiszen bármit is csinált mégiscsak a barátnője volt. Majd mikor már azon volt, hogy körbetelefonáljon, hogy nem látták e valahol, amikor is megpillantotta az iskola udvaron az autója mellett.

„Elena, egész nap téged kerestelek."

„Bonnie…én meg egész nap téged próbáltalak elkerülni."

„Szeretnék veled beszélni erről az egész őrületről."

„Nincs miről beszélnünk. Bele vagy esve Damon-ba és mindent megteszel, hogy megszerezd magadnak. Majd ha ez nem lenne elég még Stefan-t is megpróbálod belevonni a kis játékaidba."

„Elena semmi nincs köztem és Damon között és tutira nem vagyok szerelmes belé. Én sosem tudnék így érezni iránta, hiszen ő egy vámpír, egy gyilkos…én…"ekkor észrevette, hogy Damon pár méterre áll csak tőlük és pont őt nézi. Nem tudta elvenni a szemét Damon-ról. Hirtelen azt is elfelejtette, hogy mit akart mondani.

„Te?"

„Én…sosem tudnék beleszeretni, hiszen én…én…gyűlölöm őt…én…" mikor ezt kimondta ránézett Damon-ra, összeszorult a szíve, hirtelen nem tudta mi ütött belé, csak ott állt és nézte őt. Hirtelen úgy érezte, hogy most azonnal elerednek a könnyei, de minden tőle telhetőt megtett, hogy ezt megakadályozza. Csak nézte őt, látta a szomorúságot a tekintetében, majd a következő pillanatban eltűnt a szeme elől.

„Hát Bonnie ha te azt mondod, hogy gyűlölöd őt, akkor biztos úgy van, de én aki ennyire gyűlök, ahogy te elvileg Damon-t, azt nem védem meg és nem mentem meg a haláltól, hanem éppen ellenkezőleg."

„Tudod mit én most jobb ha elmegyek, úgyse fogsz nekem hinni bármit is mondok."

Elfordult és elindult. Csak az járt a fejében, hogy minél messzebbre kerüljön innen. Érezte, ahogy elerednek a könnyei már nem tudta és nem is akarta visszatartani őket. Haza akart érni, a biztonságos otthonába, az ágyába, ahol elbújhat minden és mindenki elől. Túl sok volt neki az elmúlt pár hét, pár hónap, már nem tudod és nem érzett semmit. Csak egy valamiben volt biztos, hogy teljes mértékben össze van zavarodva. Már szinte zokogott az utat se igazán látta, hogy merre megy, ezért kiszállt az autójából és elindult gyalog, majd elkezdett futni, amerre a lába vitte. Nem igazán tudta, hogy hazafelé megy e vagy teljesen az ellenkező irányba. Nem számított, csak az, hogy messze legyen mindentől és mindenkitől. A végén elesett, nem bírták tovább a lábai. Csak feküdt a földön a nedves fűben, a könnyei továbbra is folytak, mint a zápor, az egész teste rázkódott a görcsös sírástól. Nem tudja mennyi ideig feküdt ott de érezte, amint lassan leszáll a sötétség és közben neki is elfogytak a könnyei. Lassan felállta földről és elindult, nem tudta, hogy hol van, nem ismerte a környéket, csak azt tudta, hogy valahol az erdőben van, egyre sötétebb lett. Koszos volt és éhes, fájt mindene és nem tudta, hogy merre induljon. Egyszer csak azt érezte, hogy valaki megfogja a karját.

„Damon?"

„Nem nyert boszi."

Megfordult és végigfutott rajta a rémület egy vámpír állt mögötte, az egyik azok közül, akik megtámadták őket. Megpróbálta kiszabadítani a karját a vámpír szorításából, de nem sikerült neki. Majd észrevette, hogy a környező bokrok és fák közül több vérszívó is előjött.

„Szerbusz boszi, már igen régóta szerettem volna veled, szemtől szembe találkozni."

Bonnie felnézett és a lélegzete is elakadt attól, amit látott. Mielőtt szólni tudott volna egy tompa ütést érzett a tarkóján és hirtelen elsötétült minden.